Lianne - Bevezetés

Adam:
Na jól van drágáim, akkor a teljes értelmetlenség elkerülése végett leszek olyan tüneményes, és kirakom a blogomra a sztorit, amit Raven mesél Lianne-nek (avagy Liának, amikor melyiket használja...). Nem én írom, semmi közöm nincs hozzá (csak ennyi, amennyit így belepofázom), de itt van ha már egyszer erről szólnak a napjaim

Bevezetés

A nevem Lianne, 18 éves vagyok, szeretem a My Chemical Romance nevű bandát és szeretek írni. Nagy álmom, hogy egyszer kiadják egy regényem. Ezzel az égvilágon semmit sem mondtam magamról, de próbáljatok ennyivel beérni velem kapcsolatban. Csak azért vagyok itt, hogy közvetítsek, mert engem ért az a megtisztelő feladat, hogy lejegyezzem Gerard szavait, aki állítása szerint közel száz éve vámpír, és meg akarja osztani a „nagyvilággal” azt, ami a vámpírrá válása után történt vele.

Néhány hete volt az első alkalom, hogy megjelent a szobámba, és beszélgetésbe elegyedtünk. Elég másodosztályú tiniregénynek hangzik, hogy betoppant hozzám a vámpír, de mit mondhatnék? Egy „kedves” közös ismerősünk, név szerint Adam, úgymond Gerard kezébe nyomta a címem.

- Gerard néven kell szerepelned, mert ez mégiscsak amolyan fanfiction-féle lesz, mégsem lehetsz benne csak úgy hirtelen Raven! – közöltem vele már az előtt, hogy úgy igazán munkához álltunk volna.
- Rendben. Okvetlenül MCR-t kell hallgatnod? – kérdezte, már nem először, de mindig elfelejtem, hogy zavarja. Engem viszont inspirál.
- Nagyon zavar? - kérdeztem újra, mert nem szándékoztam kikapcsolni.
- Nem – vonta meg a vállát.
Elég bizarr látvány nyújt, ahogy a szobám közepén fellógatott tarka anyagú függőszékben ücsörög.
A Revenge-es korszakát idézi fel bennem a váll fölé érő haj, a fekete ing plusz farmer szerelés miatt, és talán azokból az évekből való képeken volt ilyen semmitmondó a tekintete, amikor éppen valami kellemes kis tudatmódosító szer hatása alatt állt. Nagyrészt csak a szeme árulkodik róla, hogy ki volt ő valaha.
- Ezt most komolyan gondolod? – meredt rám.
- Valamihez csak kell hasonlítanom… - feleltem bizonytalanul. Gerard egy „oké”-val rám hagyta.
- De ha van valami ötleted, mondjad, elvégre te vagy az alany, meg a művész is, meg…
- Művész – húzta fel az orrát, szinte köpve a szót.
- Jó, bocsi, nem tudom – fejeztem be a gépelést enyhén sértődötten.
- Semmi, írd csak, amit gondolsz – intett bátorítóan. Kössz, itt húzogatja a száját, én meg azért írjak nyugodtan.
- Nem gondolok semmit. Te akartál mesélni!
- Rendben. Először is azt az időszakot szeretném megosztani, amikor újszülött vámpírként felfedeztem a világot. Előzményről kell néhány szó?
- Hát, gondlom nem ártana. 2009 után.
- Egy Tarveni koncert után, kell az, hogy hol van? Nyugatra, a tengernél.
- Nem hiszem, hogy kell bővebben.
- Rendben. Tehát egy koncert után megismerkedtem egy vámpírral. Előtte sosem gondoltam komolyan, hogy valóban léteznek, tehát az egész olyan volt számomra, mint…
- Najó, ez lehet, hogy rossz ötlet volt! - sóhajtottam, mert már éreztem, hogy mi fog ez után következni.
- Rólam akartok írni nélkülem? – robogott be Adam széles vigyorral az arcán, és olyan erővel hátba vágta Gerardot, hogy szegény kiesett a függőszékből.
- Csak egy kicsit hagyj minket békén, rendben? Kérlek – fordultam Adamhez a lehető legkönyörgőbb pillantásommal.
- Aha. Nem! – vigyorgott. - Mennyit rinyált már? – pillantott Gerardra, aki inkább nem mert visszaülni a függőszékbe, csak nekitámaszkodott az ablak alatt lévő radiátoromnak.
- Ne foglalkozz vele – intettem Gerardnak. - Maradjunk annál, hogy vámpírrá tettek.
- Két alapból is selejt-vámpír! – röhögött Adam. - Tökéletes kombináció.
- Adam, kuss! – próbálkoztam újra.
- Ez eddig hányszor jött be? – vigyorgott Adam, azzal a vigyorával, ami mindig arra késztet, hogy hozzávágjak valamit. Na nem sokra mennék vele.
- Gerard, csak mondd a sztorit! - sóhajtottam.
- Öngyilkos akartam lenni, és…
- Miattam! – húzta ki magát büszkén Adam.
Gerard figyelmen kívül hagyta Adam megjegyzéseit, és rendíthetetlenül folytatta a történetét.

Annyira vicces így olvasni magamról... Ijesztő lehet, hogy ennyit vigyorgok. *vigyor*