My Vampire Romance - 4.fejezet

Közvetlenül a bejárattal szemben állt egy emelvény, ahol egy – az emberi szemmel néha követhetetlen sebességük miatt –, minden bizonnyal vámpír banda játszott. Egész jól. Ha nem ilyen szituációban sodor eléjük a sors, talán még le is állok végighallgatni néhány számukat.
Balra a homályos megvilágítás miatt szinte végeláthatatlannak tűnő bárpult húzódott.
Adam a színpad sarkához érve balra irányított, és a bárpulttal párhuzamosan haladtunk előre. Így már láttam, hogy ugyan nem a végtelenbe nyúlik, de akár húsz ember is kényelmesen elférne előtte. Most csak egy öt főből álló társaság támasztotta a pultot. Végigsiklott a szemem a lenyűgöző italkínálaton. Alig néhány márka volt csak az üvegek között, amit fel is ismertem.
A mögöttünk hagyott, színpad előtti, néhány négyzetmétertől eltekintve mindenhol asztalok álltak, a kétfőstől kezdve az óriási konferenciaasztalokig. Az asztalok és székek között alig lehetett találni két egyformát. Az egész azokra a kávézókra emlékeztetett, ahova a legkülönbözőbb, alig használt ülőalkalmatosságokat hordják össze, hogy egyedi, kissé lim-lomos atmoszférát teremtsenek. Egy kávézó esetében ez valóban barátságos hangulatot teremtett, itt viszont semmit sem tudott javítani a sarokban tornyosuló hullák okozta fílingen.

Beljebb érve fogott el csak igazán az ámulat. Ahol a hosszú pult véget ért – nagyjából a helyiség egyharmadánál –, felpillantva, az összes emeletet be lehetett látni, mint a színházi erkélyeket. Illetve, vagy húsz színházi erkélyt. Mintha egy enyhén szélesedő tál aljáról nézne föl az ember.
Ráadásul, mintha minden szintet egy másik korban építettek volna az előzőre, csak nem kronológiai sorrendben. Az első emelet csupa fadeszka, mint egy westernfilmben, ahol a cowboy berúgja a lengőajtót, majd hanyagul a padlóra köp, rögtön a következőn szinten viszont már barokkos hullámzás mindenhol, és még a sejtelmes fény ellenére is látszottak az óriási, aranykeretes freskók, amin dagadt kis puttók repdestek.
Nem volt időm tovább tátott szájjal bámulni az emeleteket, mert Adam erőszakosan lökött rajtam egyet. Bántam, hogy nem hoztam magammal fényképezőt, hogy megörökíthessem ezt az elképesztően eklektikus látványt.
Megállapítottam, hogy az, hogy erről az épületről készült képek még nem lepték el az internetet, minden bizonnyal csak annak köszönhető, hogy senki sem jutott még ki innen élve, hogy hírül adja ezt a szemet kápráztató világot.

Ezen kívül arra is rájöttem, hogy jobban teszem, ha az asztalok között elhaladva is inkább csak a felsőbb szinteket szemlélem, mert az egyik asztalnál, két férfi vámpír éppen egy lányból lakmározott, aki illuminált állapotban, kéjesen nyöszörgött a karjaik között.
Újra enyhe émelygés fogott el, nem tudtam eldönteni, hogy a látványtól, vagy a hozzá tartozó hangoktól és szagtól. Tudatában annak, hogy milyen groteszkül gyönyörű építményben vagyok, már abba is beletörődtem, hogy Adamnek ma minden bizonnyal én leszek a főfogás.

Leültetett az egyik asztalhoz. Adam kényelmesen elhelyezkedett az antik bőrfotelben, én meg szorosan összezárt térdekkel ültem a díszesen faragott fa ülőalkalmatosságon.
– Rosszul vagy? – hajolt át az aszal felett. Egy pillanatig azt hittem, le fog smárolni.
Erőtlenül megráztam a fejem. Biztos nem ütöttem ki magam az elmúlt huszonnégy órában? – villant át az agyamon, amikor egy pillanatig megpróbáltam józanul gondolkodni a körülöttem történő dolgokról. Legalább egy búcsúlevelet kellett volna hagynom a srácoknak.
– Héhé, nyugi! – pattant föl a foteléből, de olyan gyorsan, hogy attól aligha nyugodtam meg.
Elsétált mögöttem, és lassan végighúzta az ujjait a hátamon.
Mindjárt a nyakamnak esik.
– Hozok valamit inni, de el ne mozdulj innen, oké? – és már el is tűnt.

Lassan tisztulni kezdett az agyam az első sokk után, és rádöbbentem, hogy egy ilyen helynek, ahol csak így halomra állnak a holttestek, és minden asztalnál vámpírok társalognak, nem is szabadna léteznie a Földön. Összeesküvés. Na de ekkora?
Az egyetlen logikus magyarázatnak továbbra is az tűnt, hogy az egészet csak álmodom. Egy ekkora létesítményt hogy tudnak úgy üzemeltetni, hogy az emberek nagy része egyáltalán nem hisz az ilyen démoni lények létezésében? Mindig is művésznek tartottam magam, sosem ragaszkodtam a racionális dolgokhoz, de most mégis úgy éreztem, muszáj valami kapaszkodót találnom ebben a fantasztikus lidércnyomásban.
Egyre kevesebbnek tűnt a levegő. A vámpíroknak van egyáltalán szüksége levegőre? Ki kell jutnom innen, különben összesek.
Szólnom kellett volna a többieknek. Valamelyik sarokba lesz dobva a hullám, és a srácok még azt sem fogják tudni, hova mentem. Anyát vagy két hete fel sem hívtam.
Mikey-ék látták Adamet, tudják, hogy mostanában követett, tudni fogják, hogy vele történt valami, majd szólnak a rendőrségnek, hogy eltűntem, megadják Adam személyleírását, de senki sem fog tudni semmit az égvilágon…

Felálltam az asztaltól, és kábultan elindultam az ajtó felé. Ez a kába állapot még jobban erősítette az álomérzetet.
Alig tettem néhány lépést, megragadta a vállam valaki. Azt hittem, Adam tért vissza az itallal, de helyette egy hullarészegnek tűnő vámpír nézett velem farkasszemet. Hosszú szőke haja zsíros tincsekben omlott az arcába, valami áporodott dögszag áradt belőle, és vagy két fejjel magasabb volt nálam.
– Hova, hova szépfiú? – csücsörített, és az öve bújtatójába akasztotta a hüvelykujját.
Nem feleltem, csak megpróbáltam tovább menni. Számítottam rá, hogy nem fog összejönni a dolog. Még két vámpír csatlakozott.
Megpróbáltam a hátrálást is, de a hátam falnak ütközött. Körbeálltak, és a legkülönbözőbb szexuális ajánlatokat tették fel nekem, amikre az ő nézőpontjukból nem létezett nemleges válasz. Az egész valami középiskolás rémálomhoz hasonlított.
A szőke hirtelen a fejem fölé szorította a kezeimet, a másik kettő hangosan röhögött. Most már idejét éreztem annak, hogy hadakozni kezdjek, de a legcsekélyebb esélyem sem volt. Félelmetesen erős volt a vámpír. Itt leszek szétkúrva. Talán már az első alatt meghalok, és nem kell megvárnom, amíg mind végigmennek rajtam.
– Hé! – hallatszott nem messziről egy ismerős hang, aminek most jobban örültem, mint az elmúlt napokban bármikor. – Ti meg mi a lószart csináltok?
– Ja, bocs Adam, nem tudtuk, hogy a te csajod! – engedett el azonnal a bűzlő vámpír, és tett egy jó nagy lépést hátra.
– Nem vagyok a csaja! – köptem, mert ez már az én méltóságomnak is sok volt. Annyi gimnáziumi „verekedés” után megtanulhattam volna már, hogy ilyenkor a méltóság már mit sem számít.
– Akkor majd leszel az enyém! – csillant föl a szőke szeme, és újra falnak taszított.
– Az az mégis! – kiáltottam föl, kicsúsztam alul a vámpír karjai közül, és a másik vámpír karjaiba vetettem magam, akinek legalább az illata elviselhetőbb volt.
Adam megsimogatta a fejem, és egy csókot nyomott a verejtékező homlokomra.
– Gyere szívem! – mondta jó hangosan, öt ujjal belemarkolt a seggembe, és visszavezetett az asztalunkhoz.
A kis híj megúszott nemi erőszak hatása miatt zsákként rogytam le a székre.
– Mondtam, hogy el ne mozdulj innen! – hordott le, mint egy kisgyereket, aki az imént zuhant le fáramászás közben.
– Szerinted vicceltem, vagy mi? Ha így folytatod, valaki úgyis megdugja azt az eszméletlenül édes kis segged! Egyébként nem mindenki ilyen paraszt, mint Jackék – biccentett a banda felé –, vannak itt jó fej srácok is.
Mélyet sóhajtottam, és azon kaptam magam, hogy a körmömet rágom. Sosem gondoltam, hogy a fellépésekre fogom azt mondani, hogy napi rutin, de e mellett az este mellett nagyon is annak tűnt.
– Na, ne vágjál már ilyen búvalbaszott fejet – vigyorgott, és elém tolta a korsó sört.
– Lehet, hogy valami erősebb kéne – húztam el a szám, bár nem voltam benne biztos, hogy bármi is elég erős lenne mára ahhoz, hogy kellemesen kábult állapotba tudjon sodorni.
A szemem megakadt Adam italán.
– Az vér? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Hát nem is vörösbor – nevetett. – Szeretnéd megkóstolni? Ezt speciel önként adták, úgyhogy ne parázz!
– Hát... – nyögtem. Volt már, hogy poénból megkóstoltam a vérem, mikor kis híján felvágtam a csuklóm gillette pengével egy durva szakítás után, de egy pohár vér mégiscsak más. Na de ezek után, amiken eddig keresztülmentem… Legalább vért ihassak, ha már vámpírkocsma, és bizonytalan időn belül az egyik sarokban fogok heverni.
– Várj, ebből ne igyál, ez csak valami pancsolt lötty, adok én neked finomabbat – vigyorodott el, miután belekortyolt az italába. A zsebébe nyúlt, elővett egy kis szikét, és hosszában végigvágta vele a hüvelykujját. Kibuggyant a vére, és felém tolta a kezét.
– Tessék! Kóstold csak meg! – biztatott, mintha még mindig a korsó sörről lenne szó, ami érintetlenül állt az asztalon.
Megbabonázva bámultam, ahogy lassan kicsordul a sebből a vér, végig az ujján, majd a tenyerén. Világéletemben betegesen vonzott a vér. Kivéve, ha ne adj isten balesetben kellett látnom. Attól kapásból képes voltam elhányni magam.
– Ha már megvagdostam magam, ne hagyjuk, hogy kárba vesszen!
Egy vámpír önként felajánlja nekem a vérét. Ez megint nem tűnt túl logikusnak. De mivel az egész napban semmi logika nem volt, úgy éreztem, ezen ideje lenne túltenni már magam. A biztonság kedvéért rákérdeztem:
– Ettől nem változhatok vámpírrá?
Adam gúnyosan nevetett, amit nemleges válasznak tekintettem. A vérivás gondolata nyújtotta izgalom közepette csak lassan tudatosult bennem, hogyha valóban meg szeretném kóstolni a vérét, akkor le kell szopnom az ujját.
– Most mit kéreted magad? – vigyorgott rendületlenül. – Ne legyél már ennyire zavarban!
Körbe pillantottam, hogy hányan nézhetnek minket. Az égvilágon senki. Mindenki el volt foglalva a saját kis társaságával. A saját vacsorájával.
– Jaj, cica, nem figyel ránk senki. Csak harapj rá, hamm! – tolta egészen az orrom alá az ujját. A hófehér terítőt már sűrűn pettyezték a vércseppek. Elkalandozott a gondolatom azon, hogy ki lehet az az idióta, aki fehér terítőket használ egy vámpír bárban. Akár valami mosószerreklámba is elmehetne.
A következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy végignyaltam Adam ujján.
A vér édes volt, mint a málnaszörp. Egy pillanatra végigfutott az agyamon, hogy ez nem is lehet vér, de már attól az egy csepptől éreztem, hogy az egész testemben szétárad.
– Ízlik? – mosolygott Adam huncut fénnyel a szemében.
Nem mertem válaszolni. Ízlett. Nagyon. Az utóízében az édes mellé sós is társult, és mintha minden más íz kitörlődött volna az emlékeim közül, amihez hasonlítani tudtam volna.
– Na, van még – nevetett, és megnyomta az ujját, amitől szó szerint folyni kezdett belőle a vér.
Csak még egy kicsit – gondoltam, és máris újra végignyaltam.
– Jaj, kapd már be tövig! – röhögött a szerencsétlenkedésemen, majd kis híján lenyomta a torkomon az ujját. Képtelen voltam ellenállni, teljesen a hatalmába kerített az íz. Adam kuncogott, forgatta az ujját, hol a fogaimhoz, hol a szájpadlásomhoz érve.
Bele se mertem gondolni, hogy mennyire röhejes és kissé undorító, na meg másik szempontból izgató látvány lehet, hogy egy felnőtt férfi (mellesleg híres énekes), egy másik felnőtt férfi (aki mellesleg vámpír), ujját szopja, földöntúli élvezetek közepette.
Adam az asztal alatt a combomra tette a kezét, és egyre följebb csúsztatta. Annyira lefoglalt a vére, hogy jelenleg azt is hagytam volna, hogy a céljáig csúsztassa.
– Szióka Adam! – csendült fel egy éles, női hang a hátam mögül.
Szó szerint kiköptem Adam ujját, de hátrafordulni nem mertem. Nem is volt rá szükség, mert a nő az asztal mellé lépett. Hosszú, legalább a fenekéig érő aranyszőke haja volt, Adamhez hasonlóan félelmetesen kék szeme, és mindezekhez még, hogy fokozza a látványt, fekete, testhezálló bőrruhát viselt. A százszázalékos bombanő. Mellesleg ebben a szerelésben bármilyen domina-pornóban megállta volna a helyét.
– Jajj Pris ne most! – sóhajtott fel Adam, mint egy kisfiú, akit az anyja elküld a tévé elől.
– Bocs, csak Lucy azt mondta, hogy azzal a románcos csókával kavarsz, de úgyis tudom, hogy csak egy... Ó! – harapta el a mondatot, és végignézett rajtam. Az arcáról semmiféle érzelem nem tükröződött.
– Ő a húgom, Priscilla – bökött Adam unottan a nő felé.
– Valójában nővére! – vágta rá a szőkeség.
– Hosszú történet – vigyorgott rám Adam, a tanácstalan tekintetem láttán. Nem voltam abban a helyzetben, hogy firtatni merjem az ügyet.
– Lucy ki fog készülni! – nevetett Priscilla és hátba verte a testvérét. Most már szélesen mosolygott, úgyhogy az ő túlméretezett szemfogait is megcsodálhattam. Kifejezetten szexi volt.
– Na azt már nem! Ide ne hozd! – tiltakozott Adam. – Még a végén megerőszakolja itt Gerardot!
Priscilla dekoltázsán elkalandozva belegondoltam, hogy ha az a Lucy legalább fele ennyire dögös, akkor annyiszor erőszakolhat meg, ahányszor csak akar. Inkább, mint hogy Adam továbbra is a combomat simogassa.
– Chrissel lóg valahol. Keddig nem kerülnek elő – közölte Priscilla, én pedig gyorsan elkaptam róla a szemem, de úgy tűnt, a legkevésbé sem zavarta, hogy a tekintetem elveszett a dekoltázsában.
Adam keze már a két lábam között járt. Vetettem felé egy könyörgő pillantást, hogy lehetőleg most azonnal fejezze be a férfiasságom környékén végzett műveleteit. Csodával határos módon vette a lapot, én pedig végre újra fellélegezhettem.
Adam hírtelen a bejárat felé kapta a fejét, majd újra Priscillára nézett:
– Pris, maradj itt Gerarddal, muszáj szereznem valami kaját – felállt az asztaltó, és menet közben végigsimogatta a nyakam. Imádkoztam érte, hogy kaja alatt valami szendvicset értsen.
– Oké – ült le a helyére Priscilla egykedvűen. Adammel ellentétben ő nem kezdett el rögtön molesztálni, viszont neki is elég érdekes elképzelései lehettek a társalgásról:
– Homokos vagy? – támasztotta állát a könyökére.
Ilyen hosszú körmöket talán még nem is láttam. Vérvörösek voltak, és mindegyiken más-más fekete minta díszelgett. Kedvem lett volna közelebb hajolni, és egyesével végigszemlélni az apró műalkotásokat, de a kérdése kizökkentett körmei bámulásából.
– Öhm... én nem éppen... – motyogtam zavartan.
– Akkor mit buzulsz az öcsémmel? – mosolygott lehengerlően.
Inkább nem szóltam semmit, csak gyönyörködtem a vállára omló hajzuhatagában. Ez a nő a megszemélyesítője, a férfiak 99 százalékának vágyálmainak. Pedig azt hittem, nem vagyok oda a szőkékért.
– Adsz egy autogramot? – tolt elém egy szalvétát és egy tollat.
– Hogy mi? – azt hittem, rosszul hallok, de automatikusan elvettem a tollat. Úgy éreztem, azt is elfelejtettem ez alatt a pár óra alatt, hogy hogyan kell írni, de nagy nehezen odakanyarítottam a szignómat a szalvétára.
– Írd rá, hogy Lucynek! Hadd örüljön!
Engedelmesen odaírtam.
– Nagyon feszültnek tűnsz – mondta, miközben a dekoltázsába csúsztatta a szalvétát. Feltűnően óriásit nyeltem.
– Matty! Hozz, kérlek abból a jó kis ütős koktélból nekünk – szólította le a mellettünk elhaladó pincért. Ahogy hátravetette a haját, az a földet seperte.
Szó szerint egy pillanat múlva, a felzselézett hajú, huszonéves srác már hozta is a két, bizarr, kékes színű italt. Pris felém biccentett. Elvettem a hozzám közelebb eső hosszú, koktélpoharat. Szívószállal kavargattam egy kicsit, de megállapítottam, hogy az állaga sem bizalomgerjesztőbb, mint a színe.
Priscilla rögtön belekortyolt a sajátjába, és rám kacsintott.
Illedelmesen nyeltem belőle egy kicsit, közben pedig Adam hangja rémlett távolról:
– Abból ne igyál, mert ki fog...

Adam:
–...ütni! – kiáltottam Gerardra, amikor a szájához emelte a koktélt, de már késő volt. Egy pillanat múlva hangosan koccant a homloka az asztalon. – A kurva életbe, Priscilla!
– Upsz – kapta a kezét a szája elé Pris színészkedve. – Ezt azért nem hittem volna...
– Mit vártál? – dörrentem rá. Éppen hogy sínen voltam Gerardnál, már az ujjamat szopta, még egy fiatal srácot is zörgősre szívtam gyorsan, hogy ne véreztessem ki Gerardot idő előtt, erre a zakkant húgom kiüti. Pompás. Úgy akarom megkefélni, hogy az eszméleténél van, nem így!
– Nem tudtam, hogy ennyire kis nyüzüge – vonta meg a vállát húgocskám.
– Még kurvára nincs hozzászokva, hogy ilyesmiket vedel!
– Valamikor el kell kezdeni...
– És most mégis mit kezdjek így vele? – emeltem fel Gerard petyhüdt kezét, majd hagytam, hogy az asztalon puffanjon.
– Gondolom, amit szoktál.
– Nem fogom így megerőszakolni – közöltem.
– Fogadunk?
– Fogadjunk! – csúszott ki a számon. Néha nagyon utálom, hogy az előbb feltett kérdésre kapásból rávágom a választ, mint jelen esetben is. Pris ezzel tökéletesen tisztában volt, a kaján vigyora sem kellett volna hozzá, hogy tudjam.
– Te tudod – nézett végig újdonsült partneremen.
A hajánál fogva fölemeltem Gerard fejét. Szegény elég rossz állapotban volt. Szeme csukva, szája nyitva.
– Tom! Van szabad szobád? – kiabáltam a csaposnak, aki egyben a hely tulaja is.
– A harmincnyolcas! – dobta nekem a kulcsot. Amíg elkaptam elengednem Gerard fejét, úgyhogy az újra az asztalon koppant.
– De ne hagyd a hullát a szobában miután végeztél vele, kérlek! Legalább dobd le! – szólt utánam Tom, amikor már a vállamra vettem Gerard testét.
Miért hiszi mindenki azt, hogyha egy srácot hozok a bárba, azt halálra fogom szexuálni? Ja, talán mert ez a bejáratott módszer.
Pris dobott felém egy csókot, majd eltűnt.

A következő másodpercben már a szoba közepén álltam, Gerard eszméletlen testével a vállamon. Különösebb gyengédség nélkül ráhajítottam a baldachinos francia ágyra.
Komolyan úgy terveztem, hogy ennyi, mert a mai teljesítménye nem volt túl érdekes. Természetesen előtte leszopattam volna magam vele, mert amikor az ujjamat szívta, az egész kellemesnek bizonyult egy kezdőhöz képest.
Behülyítem a kicsikét, ahogy a tini lányokat szokás egy gyors menetre. Erőszakos, de szexi közeledés, aztán bocsánatkérés az erőszakos viselkedésért, meghívás egy italra, és tadám, már minden megy is annak rendje és módja szerint. A tuti recept.
Végül természetesen kivégzem a selyem ágytakarón.
Erre most itt fekszik, kiütve.
Kiütött embert meg egyáltalán nem izgalmas megerőszakolni. Megölni meg pláne nem.
Másrészt viszont tényleg aranyos a kicsike. A jóképűségtől fényévekre van, na meg egy normális orrhossznyira. Ez a turcsi, kis háromszög az arca közepén, aligha nyer neki erős karaktert. A tini lányok imádott babaarcú rock sztárja.
Pont úgy néz ki, mint egy kerekképű tizenéves srác, aki tajtrészegre itta magát egy vad bulin.

Jó erősen szájon csókoltam, fölpattantam az ágyról, és távoztam a szobából.
Gondosan rázártam az ajtót, hogy még véletlenül se kószáljon valami szadista perverz karjaiba, amíg távol vagyok.
Nem mintha talált volna nálam szadistább perverzet.