NaNoWriMo - második hét

(Lia, Adam)

El sem hiszem, hogy már megint eltelt egy hét.
Ami még hihetetlenebb, hogy én még mindig írok. Az 1667 szó minimum minden egyes nap megvolt. Komolyan nem gondoltam volna, hogy bírni fogom. Borzasztó soknak tűnt az az 50 ezer szó egy hónap alatt, most viszont úgy érzem, hogy simán meglesz. Több mint a fele meg van, a sztori gördülékenyen megy, nem hagyom magam semmivel megakasztani, eddig tökéletesen beválik az a taktika, hogy amikor kezd belassulni a dolog, és elkezdek szenvedőssé válni, akkor újra pörgetem. Ilyenkor mindig Chuck Palahniuk tartja bennem a lelket. Na meg Adam. Természetesen csak akkor kezd ellaposodni a dolog, amikor nem ő pofázik, hanem én próbálok valami tájleírást vagy ilyesmit összeütni. Szóval egyelőre inkább nem is nagyon próbálkozom, hagyom, hogy dübörögjenek az események, folyjon a vér orrba szájba, és öt oldalanként jusson minimum egy hulla.
A karakterek is jól viselkednek, bár szegény Ravent borzasztóan sajnálom. Tökéletesen megértem, hogy utál engem. De hát ha egyszer olyan szánalmas kis lény? Persze a főszereplő csaj is szánalmas a maga módján, Adam meg aztán a szánalmasság netovábbja, de Raven viszi a pálmát.
Jó kis sztori lehet, mi? Mindenki szánalmas.
Jó, azért annyira nem azok, de... értelmes lények nem kerülnének ilyen szituációba. Az értelmes lények megszületnek, felnőnek, megtesznek mindent a boldogságukért, aztán meghalnak. Nem pedig nekiállnak vámpírokat kutatni. 
Egyszer igazán definiálhatnád, hogy számodra pontosan mit is jelent az értelem, mert ezt még sosem sikerül kibogozni az agytekervényeidből.

így néz ki most, ma még szeretnék írni hozzá

Olyan szívesen elkezdenék a sztoriról áradozni, hogy éppen mi történik, és mi lesz a következő perverz húzása Adamnek, de bocsi, csöndbe maradok, mert ez lesz a következő bestseller. 
Mit ettől, hogy ennyi optimizmusod lett, te lány? És miért nem állsz mindig így a dolgokhoz?
Azért nem, mert valójában hülyeség. De nem érdekel, ha nem lesz bestseller, igazából az sem érdekel, ha még csak a kiadás közeléig sem ér el, persze, az lenne az egyik legeslegjobb dolog a világon, de ami jelenleg az igazán fontos nekem ezen a NaNoWriMón, hogy írok, írok, és azért írok mert élvezem, és azt akarom, hogy kész legyen, hogy meg legyen az egész történet, minden egyes karakterrel, és azért írom, mert belülről érzem, hogy muszáj. Nem, nem azért muszáj, mert jajj meglegyen a napi 1667 szó, az csak motiváló. Egyszerűen ez a késztetés, hogy ezt a sztorit le kell írnom, az elejétől a végig, mert... mert... így teljes a világ és kész. 

Úgy éreztem, hogy… megfertőződtem. Megfertőztek a saját fejemben lévő gondolatok.
(Stephen King: N.) 

És ez annyira, de annyira jó érzés.
Rendben, az idézet éppen egy OCD-t (wikipédia) is érintő King novellából származik, de részemről az írás egy amolyan kényszer betegség. Persze az egész csak sarkítva, mert a kényszerbetegség egyáltalán nem ilyen "szórakoztató téma".
Biztos vagyok benne, hogyha nem írnék akkor sokkal jobban megbolondulnék. 

Na látjátok, nem véletlenül pátyolgatom én ezt a lányt! Tud ő, ha akar, csak kicsit meg kell rugdosni. Bármilyen agybajt össze tud szedni, ha egy kicsit dolgozik rajta. Ez szerintem mondható "egy író ismérvének" is. Emellett azért tud szövegleni ő is, mint láthatjátok.
Azért nem volt olyan zökkenőmentes ez a hét, csütörtökön megint rátört a rinyálás, valami olyasmi miatt, hogy az életnek semmi értelme, vagy valami hasonló szarság.
Mi volt pontosan a gond? Ja, csak a szokásos, hogy sosem lesz belőle senki, középszerű élettel fog elpatkolni. Szóval nehogy azt higgyétek, hogy mindennapos ez "az írás a szenvedélyem, és nem állíthat meg senki" duma, sajnos néha megfeledkezik erről. Én mindig mondom neki, hogy a szociális élet tök felesleges. Mármint neki. Ha írni akar.
A jövő hét amúgy is lehet, hogy kicsit necces lesz, mert szünete van a kiscsajnak, aztán amikor ilyen semmi dolga nincs, akkor hajlamos elpunnyadni, és ahelyett, hogy tripla annyit írna, még a minimumot is nyögvenyelősen kegyeskedik begépelni.
Ígérem, nem lesz ilyen, rengeteg dolgom van, beadandók, tanulni valók...Meg rajzolnod is kell.
Nem tudom Adam miért van ennyire rákattanva a macska-rajzolás témára, de nem is biztos, hogy tudni akarom.
Régebben sosem értettem, hogy csomó fanfic írónak mi baja van a real person ficekkel, hát most már értem. Egyszerűen bizarr. Egy karakterről egy dolog írni, mert ő amúgy is csak egy karakter (no comment...), na de ha valakiből van egy hús-vér személy is, ráadásul ugyan abban a világban, hát az... kínos.
Na jól van, ennyi elég lesz, megyünk is vissza dolgozni.

Ja, amúgy teljesen normális vagyok, annak ellenére, hogy ezekből a blogbejegyzésekből nem az jön lesz. 
Minden őrült azt hajtogatja, hogy normális, nem? Ez az őrület lényege...