3

Démonterápia – avagy Adam pszichológusnál

Posted in
Miután kevesebb, mint két nap alatt meguntam majd megsemmisítettem azt a helyes kis világot, amit drága egyetlen Ravenem külön nekem épített, úgy döntötte éppen ideje szakemberhez fordulnom.

1

Kellemes kis irodába toppantam, egy az egyben lehetett volna akár IKEA bemutatóterem is. Fehér és ezüstös fém az alapszínek, hozzá kellemes halványzöld kiegészítők. Fehér szőnyeg, fehér függöny, zöld csíkokkal, fehér fotelek, zöld díszpárnákkal, fehér asztal zöld támlájú székkel… Soroljam még?
Határozottan modern rendelő, mondjuk az ember ennyi pénzért el is várhat némi luxushangulatot. Egy kurvának kedvezőbb az órabére, komolyan mondom.

Jamesre velem ellentétben nem lehet első pillantásra azt mondani, hogy minden nő (és férfi...) ábrándjából kilépett istenpasi. Tipikus északi vonásokkal rendelkezik ugyan, világosszőke haj és kék szem, de messze nem egy skandináv félisten. Sokkal inkább "az  okos az új szexi" kategóriába esik a hosszúkás arcával és a legnagyobb jóindulattal is karakteresnek nevezhető orrával. Viszont az a néhány szeplő az orra körül kifejezetten ellenállhatatlanná teszi a megjelenését! Persze nem véletlenül rá esett a választásom a rengeteg pszichológus közül, az ötven fölötti, szakállas pasik nem vonzottak annyira, hogy kiöntsem nekik a lelkem. Na meg James szőkesége igazán jól passzolt az én fekete hajzuhatagomhoz, amit most megint laza copfba fogva hordtam a régi szép idők emlékére.

James első találkozásunk alkalmával halványkék inget és fekete farmert viselt, a későbbiekben pedig kiderült, hogy ennek az ingnek az összes árnyalatát lekapkodta egy pláza üzletének polcáról. Annyi pénzből, amennyit keres, futná jóval drágább ruhákra is, de nem az a fajta, akit különösebben lekötné az ilyesmi. Az irodát sem ő rendezte be ilyen tökéletesen, külön embert fogadott hozzá, hogy minden a lehető legharmonikusabb legyen.

– Foglalj helyet! –  invitált, miután kezet ráztunk. –  Tegeződni szoktam az ügyfeleimmel, remélem, rendben van!
Ügyfelek! Hogy oda ne rohanjak!
– Abszolút! – vigyorogtam, és leültem az egyik fotelbe. James nem fektette le a pácienseit, sehol egy szófa, csak az óriási fotelek. – Sosem voltam még pszichológusnál! Hogy is fog ez kinézni? Csak járatom a pofám? Mert abban állítólag elég jó vagyok...
– Én nem foglak félbeszakítani, az biztos! – ült le velem szembe, olyan baráti és laza testtartással, hogy egy pillanatra el kellett gondolkodnom, hogy ez tényleg spontán, vagy csak az évek során kifejlesztett gyakorlat. Végül az utóbbira szavaztam.
– Biztos? – kérdeztem vissza sunyi mosollyal.
– Hát, tegyél próbára!
Már arra gondoltam, hogy valami pikánssal kéne kezdenem, például hogy a problémám olyan jellegű, hogy kapásból rámásznék egy szöszi, alig három éve praktizáló pszichológusra, akivel csupán két perce találkoztam. Nagy nehezen sikerült megfékeznem a lelkesedésem, és inkább még kérettem is magam egy kicsit.
– Nem is olyan könnyű ez! – sóhajtottam. – Mivel kezdjem?
– Például, hogy milyen volt a napod?
Tetszett a szemében csillogó őszinte érdeklődés. Egyáltalán nem csak felszínes kíváncsiság volt, hanem azonnal minden figyelmét rám fordította. Mondjuk egy pszichológustól valószínűleg ez alapkövetelmény. Eddig nem sokat sikerült beszélgetnem eggyel sem. Túl hamar átharaptam a csinos nyakukat.
– A mai? – nyújtózkodtam. – Hát... Nyolcra bementem a céghez, dolgoztam, aztán jöttem ide. Oké, ez így kurva unalmasan hangzik. Nem olyan rossz azért a meló, kifejezetten szeretem, amit csinálok, marketingterveket dobok össze cégeknek, kisebbeknek, nagyobbaknak, a lényeg, hogy azoknak, akiknek már kellőképpen modernek az elképzeléseik egy vállalkozás sikerességéről – hazudtam, mint a vízfolyás. – Szóval magát a munkámat nagyon bírom, csak az emberek néha kiborítóak. Illetve nem is kiborítóak... Éppen ez az! Néha teljes ürességet érzek, ha velük foglalkozom. Vagy csak rájuk gondolok! Szeretnének minél sikeresebb céget, minél több pénzt, minél nagyobb hírnevet, minden nagy legyen és sok. Ja, és mindezt persze gyorsan, és olcsón. Oké, kitalálom nekik, hogyan kéne, szuper. De amikor rájuk nézek, és látom, hogy mennyire szánalmas kis nyomorékok egytől egyig, akkor egyszerűen csak… Nem érzek semmit! Ez normális? – pislogtam, mintha tényleg nagyon megrengetne a dolog.
– Mindenki érez így néha – bólintott megértően.
– Te is?
– Persze.
– Érzed úgy, hogy egy jelentételen kis seggfej ül előtted, és csak mondja és mondja, és kurvára eleged van már az egészből? És egyszerűen csak leszarod, mert a legkevésbé sem mozgat meg a dolog? – vontam föl a szemöldököm.
– Jött már hozzám olyan, akiről egy fél órás beszélgetés után kiderült, hogy nem fogunk tudni együtt működni.
– Hát, én minden egyes emberi lénnyel kapcsolatban ezt érzem! Persze, gondolkodtam már azon, hogy rohadtul nem olyan munkát kéne végeznem, ahol nap mint nap emberekkel kell találkoznom, de… Közben meg imádom őket szekálni! Szóval fogalmam sincs, mi lenne az ideális munka számomra!
– Mi az, amit a legszívesebben csinálnál, akár egész nap?
Már megint a nyelvemen volt, hogy bedobjak valami pikáns kis finomságot, de mivel éppen azért jöttem pszichológushoz, hogy kicsit változtassak az „életvitelemen”, továbbra is uralkodtam magamon, és inkább a probléma irányába mentem.
– Hát éppen ez az! Semmi olyan nincs! Az égvilágon semmi. Hosszabb távon semmi sem érdekel. Még a világuralom se! Ha egész nap meztelen szűzfiúk és lányok közt fetrenghetek, az sem köt le sokáig! Néhány nap és megunom, bármennyire is gyönyörűnek vagy izgalmasnak tűnik az első pillanatban. Mindent, de mindent kegyetlenül megunok. Ja igen, biszex vagyok, ha ez számít – tettem hozzá csak úgy mellékesen.
– Jelenleg kapcsolatban vagy?
Felkérés, bébi, felkérés? – Persze nem volt az.
– Nem igazán. Persze van valaki. Mindig van valaki, nem? – tártam szét a karom. – Ravennel például évszázadokkal ezelőtt ismerkedtünk meg, és... Elég viharos a kapcsolatunk. Ilyen tipikus se veled, se nélküled dolog. Szóval úgy kezdődött a dolog, hogy ő egy bandában énekelt, én pedig elvetődtem egy koncertjükre. Az első sorban álltam, én kiszúrtam magamnak őt, ő pedig engem. Aztán jött minden magától. A haverjai nem örültek, hogy velem jár, szó szerint megpróbálták kinyírni a kapcsolatunkat. Aztán úgy tűnt, hogy Raven engem választ, de végül kiugrott a kapcsolatunkból. Később persze összefutottunk, találkozgattunk, de mindig én voltam a gonosz, ő pedig az ízig vérig jófiú. Egyszerűen csak nem képes elfogadni a saját vágyait! Úgy értem, ha velem akar lenni, akkor miért nincs velem? Néhány napjai is beszélgettünk, és közölte velem, hogy szeret. És hiába mondtam, hogy én is szeretem őt, mégsem akar velem lenni, mert szerinte meg kéne változnom!
– Miben kéne megváltoznod?
– Mindenben! Legyek egy ájtatos szentfazék, mint ő.
– Mennyi ideig voltatok együtt?
– Évekig. Volt egy nagyobb megszakítás, neki lett egy pasija, nekem meg egy… Illetve több, hát, pasik, nők… Szóval egy ideig külön voltunk, aztán visszajött hozzám, és akkor úgy tűnt, hogy most már tényleg együtt leszünk, deee… Hát az igazat megvallva akkor én tettem ki a szűrét, éppen az előbb említett probléma miatt, hogy mindent megunok. Raven is csak akkor kell, ha neki éppen nem kellek. Tudom, tudom, tipikus szappanopera.

– Ha jól értem, először Raven szakított veled. Akkor mi volt az indoka?
– Állítólag ellenséges voltam a családjával, meg a barátaival és... Vele pedig túl... Durva? – lesütöttem a szemem. Kíváncsi voltam, hogy a doki átlát-e rajtam. Annyira imádtam volna, ha átlát! De egyelőre csak egy gazdag, harminc felé közelítő srácnak tűntem, aki egyszerűen nem tud magával mit kezdeni. Kicsit azért fokozni kellett a dolgot.
– Oké, most még elég az elején vagyunk, nem tudom ebbe mennyire kéne belemenni... – szabadkoztam.
– Annyira megyünk, bele, amennyire gondolod – bólintott bátorítóan. Elbűvölő volt. És nem csak az, ahogy az öklére támasztotta az állát, a mutatóujja pedig az arcához simult, hanem a lényéből áradó magabiztosság, ami egyáltalán nem volt tolakodó.
 – Okké – mocorogtam kicsit a fotelben, mintha zavarban lennék. – Szóval. Az azért hozzá tartozik a történethez, hogy teljes legyen a kép, hogy szexuális téren a kapcsolatunkban mindig volt egy kis BDSM vonal. Szerettük feszegetni ennek az alárendelt-fölérendelt viszonynak a határait, és öhmm... Az ilyen jellegű kis... játékainkért Raven is majd meg veszett, te jó ég, de még mennyire! Csak utána, mintha... Hát, mintha lelkiismeret furdalása lett volna a dolog miatt. Amiatt, hogy miket, és hogyan élvez. Nekem meg ezzel sosem volt problémám, mármint nem kattogtam rajta utána, hogy most húha, hát miért csináltuk. Szerettem őt, szerettem, amit csináltunk, és ez volt a lényeg. Raven viszont mindig az az önostorozó fajta volt, vonzotta a szakadék, és hát örömmel bele is vetette magát. Engem akkor nem érdekelt, úgy voltam vele, hogy ennyi, vége van, és hagytam is, hogy egy időre eltűnjön az életemből.

A doki hagyott egy kis szünetet, aztán tovább faggatott.
– Amikor a határok feszegetéséről beszéltél, akkor úgy érezted, hogy a te határaidat is feszegetitek?
– Hát ez az, hogy nem! – nevettem fel. – Mármint... Néha úgy érzem, hogy nincsenek is határaim. Pedig nagyon, nagyon szeretném, hogy legyenek!
– Milyen korlátra, vagy határra vágynál?
– Hát, hogy Adam, állítsd már le magad! – forgattam a szemem. – Persze ettől csak még jobban felpörgök. Változást szeretnék, James, izgalmat, világokat leigázni, borzongást! Élni akarok! Minden egyes pocikámmal érezni, hogy létezek! Mint ahogy most a bőrt érzem az ujjaim alatt! – markoltam bele a fotel karfájába.
– A változás csak rajtad múlik, de nem mondom, hogy egyszerű lesz. Én szívesen segítek, ha elfogadod.
Néhány tízezer forint értéknyi, önzetlen segítség óránként, nem rossz! Hé, én aztán nem vagyok semmi jónak az elrontója!
– Ezért jöttem! – vigyorogtam rá. – Mi a teendőm?
– Heti egy találkozást javaslok, aztán ha úgy érzed, többre lenne szükség, akkor beiktathatunk még egy alkalmat. Neked jó ez az időpont?
– Tökéletes!
– Remek – mosolygott. – Két-három alkalom után meg tudom mondani, hogy nagyjából mennyi időre lesz szükségünk, és hogy milyen módszerekkel érdemes dolgoznunk. Lesz néhány házi feladat is, nem úszod meg egyszerűen! – Úgy beszélt, mintha már évek óta ismernénk egymást. Nagyon, nagyon jól nyomta, tökéletesen tisztában volt vele, milyen hangot kell megütni egy „újgazdag hülyegyerekkel”. Minden egyes porcikáját akartam, azonnal, ott helyben, a flancos foteljében.
– Nagyon kíváncsi vagyok! – Milyen lehet, amikor a meztelen nyakad hátra hajtod a háttámlán!
– A legfontosabb, hogy ha bármikor is úgy érzed, hogy kényelmetlen a helyzet, azonnal szólj!
Hogy én hányszor mondtam már ezt! Igaz, nem az orvosi székből, hanem mondjuk az ágykerethez kötözött áldozat felett.
– James, szerintem én előbb foglak zavarba hozni, mint te engem! – nevettem fel.
– Nehogy azt hidd, hogy könnyen zavarba jövök! – ingatta a fejét. Egyre jobban megigéztek azok az óriási, szinte fehér szempillái.
– Na, arra kíváncsi leszek! – incselkedtem. – De te is szólj, ha valamire már nem vagy kíváncsi olyan behatóan!
– Ahhoz, hogy segíteni tudjak, az a jó, ha minél részletesebb képet kapok – felelte diplomatikusan. Olyan naiv, olyan ártatlan és segítőkész!
– Hát, ez esetben nyitott könyv leszek a számodra! Lelkem minden sötét titkát meg fogom osztani veled! – vigyorogtam.
– Az együttműködés fél siker! – mosolygott. – Egy hét múlva akkor ugyan ebben az időpontban!

Az ajtóban kezet ráztunk, élveztem, ahogy a csontos ujjai az enyémekhez simulnak. Doktor James Aker, hány napot adjak neked?

3 megjegyzés:

  1. Ó te jó ég.... el sem hiszem, hogy ezt megértem.... még ha tudom is, hogy mi lesz a vége. :D Bár komolyan mondom, nem értem Ravent.... egy ilyen fantasztikus lehetőséget eldobni magától, amit kínáltál neki....

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Csak hiszed, hogy tudod, mi lesz a vége!

      Törlés
  2. Lepj meg Adam, lepj meg! :D

    VálaszTörlés

Wattpad