Nem mindenki viseli könnyen az öröklétet

Sziasztok drágaságok!

Igen, igen, a rendszeres írás dolog nem igazán akar összejönni, ennek az az egyik oka, hogy Lia mostanság írás helyett a rajzolást választja, én pedig tulajdonképpen élvezem, ha rajzol.Addig se nekem rinyál.

Bármelyik erre tévedő „szellemnek” azt ajánlom, hogy SOHA, de SOHA ne kezdje el a titkára lelkét ápolni.
A munkakapcsolatnak munkakapcsolatnak kéne maradnia. Lia szenved, hogy mennyire beteges a kapcsolatunk, hát könyörgöm, én mit mondjak? Pedig ez most még egy viszonylag kiegyensúlyozottabb fázis… No mindegy, tudjátok, hogy igazából nem zavar, mert ha zavarna, már itt sem lennék.

Hogy mi történik azon kívül, hogy 24 órás lelkisegélyszolgálatot tartok egy én-soha-nem-leszek-író nőszemélynek?

ABBA-t hallgatok.

Lia persze erre is csak hisztizik, hogy ennél már nem süllyedhet lejjebb az élete, hogy a házidémonja ’70-es évekbeli szinti-popot hallgat. Egyébként is ő tehet róla, nekem aztán eszem ágában sem lett volna megnézni a Mamma Mia-t, pláne nem mindkét részt egymás után. Ilyen szar filmet, te jó ég!

De hé, a Waterloo szuper szám, annyira, hogy ha eleget éneklem Ravennek, még kis híján halandó is velem lefeküdni.

Kis híján…

Most jön a „Jajj, ne rakd már föl a blogodra!” Liától, de ha nem akarod, minek írod le, baszdki? Ha már egyszer leírod, akkor ennyi. Különben is, rólam van szó, szóval személyiség jogok, meg ilyenek. Annyira meg azért nem volt izgalmas a dolog, hogy nekiálljak leírni az én szemszögemből.

Szóval a kép után Lia jegyzetei következnek (én nem fogok belejavítani, ha akar, akkor javítgat ő):

Raven feje Adam ölében, Adam Raven hullámos tincseit tekergeti ujjai körül. Olyan gyengéden dédelgeti, ahogy az újdonsült kedvenceit szokta. Raven pedig teljesen beleveszik minden egyes érintésébe, átélve a pillanatot, hogy egymásnak lettek teremtve. És ezen senki sem változtathat. Adam ebben a formájában nem létezne nélküle, ő maga pedig valaki, vagy valami egészen más lenne a fölé hajoló démon nélkül – mereng Raven.

– Nem kéne e köré olyan nagy feneket kerítened – vigyorog Adam. Persze éppen azt imádja, hogy Raven ilyen drámaian áll a dologhoz. Elenged egy tincset, és végighúzza ujját "szerelme" arcán, majd a szája széléhez kanyarodik.

– Vagy a halál, vagy ez? – sóhajt fel Raven, miközben Adam elég félreérthetetlen módon kalandozik tovább ujjaival az ajkai közé.

– Bele ne halj az élvezetbe! – nevet Adam. 

ABBA helyett most a Mistery of Love szól valahol a távolban. Egyszerre illik a dal tökéletesen a helyzethez, és mégis már-már pofátlanul gúnyos.

– Akarom. Minden egyes pillanatát akarom. Nem csak egy letépett lélekdarabkaként, hanem ÉN akarok lenni! – kiált fel Raven Adam azon ajánlatára, hogy szedjék darabokra magukat, és egy részük éljen örökké boldogan, édes kettesben. Raven szájából szenvedélyesen buknak elő a szavak, tényleg ölelné Adamet a végtelenségig, de nem teheti meg. Nem. Nem állhat a színpad közepén, nem énekelhet egy kitalált bandával, és nem fogyaszthatnak el vacsorára többtucat rajongót véres orgiák közepette.

– Miért nem, szerelmem? – kacag Adam. Annyira reménytelenül jóképű, amikor a gyengéd hódító színében tetszeleg. – Csak ezt áruld el nekem, hogy micsoda erkölcsök kötnek gúzsba? Honnan szedted össze őket?

– Ölni bűn – közli Raven ridegen, és egy pillanatra úgy tűnik, mindjárt lelöki magáról Adam cirógató ujjait. Végül csak a szája sarka rándul.

– De hát ha mi teremtenénk őket? Én is szeretném, te is szeretnéd, mit tart vissza minket?

– Az, hogy az összes fiúkáddal ugyan ezt szeretnéd!

– Fogd föl úgy, hogy amíg veled vagyok, addig se őket nyúzom – mosolyog Adam, mintha a világ legjobb ajánlatával állt volna elő.

Raven csak a szemét forgatja.

– Ha te feláldozod magad érte teljesen, akkor én is  – folytatja Adam szenvedélyesen.

Raven óriásit sóhajt.

– Én feladom magam értünk! – hangzik az újabb drámai hazugság a démontól.

– Már láttam, az milyen.

– Ennél nem tudok többet adni – mondja Adam, és vagy valóban elszomorodott kicsit, vagy tényleg hihetetlenül jó színész. Illetve valószínűleg csak megint bele szeretne merülni a saját hazugságába. A kérdés, hogy ezúttal Ravent is magával húzza-e.

– Felejtsd el – dünnyögi Raven.

– De hát már benne vagy! – nevet Adam és körbepillant. Meleg, nyári éjszaka van, lágy holdfény világít át a park fáinak levelei közül. Frissen nyírt, illatos gyep veszi körül őket, távolról pedig valami esti mulatság zaja hallatszik.

Ravent nem nyűgözi le sem a látvány, sem a meghitt hangulat:

– Nem tartana tovább pár napnál.

– Akkor élvezzük azt a pár napot! Gyere! Bármi a tiéd, amit csak szeretnél, bármi!

– Nem szeretnék semmit.

– Azt se, hogy bedugjam a kőkemény farkam a fenekedbe, és addig tologassam ki-be, amíg el nem élvezel a gyönyörtől? – próbálkozik Adam máshonnan megközelíteni a dolgot.

– Ezt végképp nem szeretném.

– Tényleg elég jól türtőzteted már magad, az tény. Hollóságodban tanultad meg? – gúnyolódik Adam.

Gyengéd szeretőből egy csapásra átvált a… Nem is tudom. Mintha minden vonása kiélesedne. Az orrán, járomcsontján, állán nem lágyan simul végig a holdfény, hanem csillog, mint egy rovar kitines páncélján. Nem akarom túl elrettentően lefesteni a dolgot, mert még így is gyönyörű és kegyetlenül jóképű, csak most már nem úgy, mint egy színész a filmvászonról. Inkább veszedelmesen vonzó, mint egy kígyó, amit lenyűgözve figyelsz a védelmező plexi mögül. 

– Adam… – sóhajt Raven. – Igazán próbáltam akkora seggfej lenni, mint te. Nem jött össze.

– Játszhatjuk máshogy is – von vállat a démon, és máris örök áldozata fölött térdel, Raven csípőjét a térdei közé szorítva. Villámgyorsan kioldja Raven övét, majd a cipzárral babrál.

– Adam, kérlek – suttogja Raven szomorúan. Adam már a fekete szövetnadrágot húzza le a lábáról, de megáll a mozdulattal, és újra Raven fölé hajol.

– Mit csináljak, hogy örömet szerezzek neked?
Újabb váltás a hangszínében és az egész megjelenésében. Nem gyengéd, nem is állatias. Talán tanácstalan? Vagy csak maga sem tudja, melyik bűvésztrükkjét húzza elő?

Raven felül, és Adam meztelen térdére hajtja a homlokát.  Bágyadtan átöleli Adam lábát, majd a szemébe néz:

– Öljük meg magunkat. Öljük meg egymást. Öljük meg, bármiből is vagyunk, te meg én.

Nem tetszik, ahogy mondja.

Nem tetszik, ahogy Adam ránéz.

Összeszámolni is nehéz lenne, hányszor láttam már Raven az öngyilkosságon merengeni, de ez most nagyon-nagyon határozottnak tűnt.

Hagytam már pár hirtelen felindulásból elkövetett hülyeséget. Ezt most nem kéne.

– Állj, állj, állj! – guggolok melléjük, a lehető legtapintatosabb szögbe helyezkedve. – Elég lesz a depresszív party-ból.

– Tőlem csinálhatjuk hárman is – pillant rám Raven. Sötéten. Gúnyosan. És tényleg halálosan komolyan.

Adam pedig gondolkodás nélkül belemenne, mert hát nincs nagyobb móka, mint meghalni életed szerelmével.

– Na, ilyet nem játszunk. Nemrég szedte össze magát Adam újra, ne akarjatok most itt öngyilkoskodni. Inkább… Inkább találjunk valami kompromisszumot.

– Meghal Lia, meghal Adam, meghalok én… Hát milyen magányos maradna valaki? – pillant rám Raven, és semmi mást nem látok a szemében azon kívül, hogy nagyon szívesen fájdalmat okozna nekem, magának, bárkinek.

– Mi történt? Mitől lettél még a szokásosnál is komorabb? Jajj Adam, te meg ne nézz már így!

Hogy is fogalmazzak, kiborultam. 

 (Megjegyzés: Hisztériázni kezdett, hogy nehogy pont most, PONT MOST merjem megint itt hagyni, mert akkor komolyan kikészül  - Adam.)

Aztán Adam végül csak visszakattant és elállt a romantikus öngyilkosságtól. Végül azt mondta, fontosabb neki, hogy minél híresebb legyen a nagyvilágban, mint hogy Raven kedvéért romantikusan meghaljon. Megegyeztünk abban, hogy a végleges halálnak semmi értelme nincs addig, amíg nem szerzett egy kis hírnevet.

Ezek szerint létezik számára olyan, hogy végleges halál? Mármint persze, azzal már tisztában vagyok, hogy Adam csak nekem Adam, de… Nem is tudom. Ez, hogy ha Adam, Raven, na meg Lucy, Chris és Pris is meghalna, azzal vége lenne valaminek. Bizarr.

Szerencsére Prisnek, Lucynak és Chrisnek esze ágában sincs meghalni, még akkor sem, ha Adam csak mert miért ne alapon kinyírná magát Ravennel közösen. Lucy-t és Christ valószínűleg vagy Adam vagy Raven le tudná gyűrni.

Prist talán nem. 

Mindenesetre para volt Adamtől hallani, hogy kezdeni kell valamit Ravennel, mert most tényleg labilis. Valahol azért léleksimogató, hogy most nem akarja végignézni, ahogy Raven nekiáll a „Kill All Your Friends” hadműveletnek, ahol nem csak a saját alteregóit gyilkolja, hanem… Mindenkit.

Szóval fogtuk Ravent, és odalöktük Chrishez, az egyetlenhez, aki kicsit vissza tudja csalni belé az életkedvet. Nem is Adamnek kellett volna kezdenie a projektet, az biztos…

Raven ott áll Chris szépséges tetőtéri lakásában, ami a saját kávézója fölött található. Lent éppen a frissen felvett alkalmazottak sürgölődnek a vendégek körül, mert Chris karján ott ül egy világosbarna hajú, zöldeskék szemű, néhány hónapos kisfiú, aki jóformán állandó felügyeletet igényel.

Sam.

– Sam? – kérdez vissza Raven, amikor Chris mosolyogva bemutatja neki a babát.

– Samuel – mondja Chris, de nem olyan amerikai hangsúllyal, hanem lágyan. (Samuel, "name of God" or "God has heard" – persze Chrisnek csak simán megtetszett a név.)

– Maradj velünk egy kicsit – mondja Chris, még mindig Samet ringatva, miután Raven egy magas támlájú, apró virágos kárpitú fotelbe rogyva elpanaszkodta, hogy gyűlöli Adamet, és sosem lesz vége ennek az egésznek. A kisgyermekről meg pláne eszébe jut Natalie és Adrian.

Röviden: Natalie egy emberlány, akit Adam annak rendje és módja szerint elcsábított, és telebeszélte a fejét minden olyasmivel, amivel általában az emberek fejét el szokta csavarni. Tehát világuralom, korlátlan hatalom, minden seb begógyítása, effélék. Mindezért a tudásért csak annyit kért cserébe Natalie-től, hogy adja neki az elsőszülött fiát. Ez lehetett a fia egy másik dimenzióból is, nem feltétlenül kellett, hogy ő szülje meg. Natalie pedig belement az alkuba és Adam kezébe nyomott egy frissen a kórházból lopott csecsemőt. Mint kiderült, Adam legalább annyira ért a csecsemőkhöz, mint a világuralomra töréshez – oké, ez gonosz volt –, így végül átpasszolta Chrisnek a gyereket, mondván, már úgyis van neki egy, ellesz ott egy másik is. Ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy cserébe megígérte Chrisnek, hogy ha rendesen nevelgeti a kölyköt, akkor nem fog többé ártani se neki, se a kislányának.
Na persze. Adam és az ő ígéretei.

Raven is pont ebben kételkedett. 

– És amikor Adam eljön érte? Csak azért hozta ide, hogy felneveld, nem? Ha eléri a tizenötöt, aztán Adam betoppan, hogy na hali, kérem a fiút? Ezért van az egész! És kétlem, hogy Cerlies-t kihagyná! Gondol egyet, kell neki egy új ribanc, és…

Chris arca egészen elsötétül, egy ilyen mocskos szó hallatán a gyerekeivel kapcsolatban.

– Te is tudod, hogy erre megy ki minden! – folytatja Raven rezzenéstelenül.

– Nem hagyom neki – öleli magához Chris az érdeklődve pislogó babát.

– Mintha múltkor kérdezte volna!

– Te sem hagyod neki! – vágja rá Chris.

– Mintha múltkor kérdezte volna!

– Ha… Ha bármi történik, te megmented őket, akkor is, ha én nem tudom – sétálgat Chris a kis szobában. – Ugyan úgy, ahogy megmentettél engem is.

– Ha újracsinálok valamit, az nem megmentés!

– Oh. Köszönöm – csattant föl Chris, aztán azonnal lágyan folytatja. – Gee… Csak lazíts egy kicsit. Menjünk le, igyunk egy kávét. Nem, inkább teát. Megnyugtat.

– Tudod, hogy semmi hatása rám.

– Ártani nem árthat – mosolyog Chris. 

Chris egyszerűen csak gyönyörű. Olyan tiszta, olyan szép, hogy fogalmam sincs, hogyan tudnám átadni ezt az androgün szépséget. Mint egy görög szobor, amiről igazából csak akkor tudod meg, hogy ifjú ember, vagy lány, ha megvan hozzá az arcon kívül a torzó is.

Szőke, göndör haján játékosan csillog a napfény. Mint valami játékbaba. Mint egy Barbie-anyuka, akit két kisgyerekkel és műanyag süteményekkel, teljes cukrászda felszereléssel csomagolnak a plasztikfólia mögé.

Még mielőtt lemehetnének teázni, az ötéves körüli Cerlies lobogó vörös copfokkal trappol föl az emeletre. Egy papírlapot szorongat a kezében, azonnal el akar dicsekedni a rajzával.

Amikor meglátja Ravent, megtorpan. Nem is csoda. Raven habár nem vett fel madár alakot, mégis úgy néz ki, mint egy egy órási, ázott holló. Vagy inkább keselyű.

Cerlies az első meglepett pillanat után szélesen elmosolyodik, Ravenhez rohan, átöleli a combját, arcát pedig keresztapja hasához nyomja.

– Milyen nagyot nőtt a kiasasszony! – mosolyodik el Raven, talán először azóta, hogy utoljára járt Chriséknél. Nem, még régebben volt ilyenre példa.

Amikor utoljára járt Chriséknél, akkor Adam unalmában majdnem megölte a kislányt. Illetve meg is ölte. Csak Raven démonná változtatta, vagy bármivé, amivé tudta. Nem ember már, az biztos. De legalább határozottan eleven.

Raven felkapja a vöröshajú kislányt, és érdeklődve nézi az orra alá tolt rajzot, amiről Cerlies lelkesen magyarázza, hogy éppen anyu cukrászdáját tervezi újra.

Chris csacsogva elmeséli, hogy Cerlies odáig van a lakberendezésért, mióta törzsvendég lett náluk egy fiatal belsőépítés srác.

A „fiatal srác” hallatán Raven egy pillanatra összevonja szemöldökét, aztán elszégyelli magát, hogy még egy betévedő vendég hírére is képes végigfutni rajta a féltékenység, miközben képtelen huzamosabb ideig ezen a békés kis helyen maradni. Pedig Chris boldogan osztaná meg vele a kávézót. 

Néhány napig egész biztosan itt marad. 

Most hagyni kell Ravent.

A legfurább, hogy ezt Adam is belátja.