7

Vár minket egy új világ! - Raven, a vámpír... egy kis novellácska, vagy valami olyasmi

Posted in , ,

Mesélek én, ha szeretnéd! Tudom, hogy ha a főgonosz értelmes lenne, akkor nem kotyogná ki csak úgy a terveit, de hát úgyis mindenhol ezt csinálják, én meg már annyiszor megkaptam, hogy semmi értelme a cselekedeteimnek, hogy már számolni is unom, tehát nesze.
Az világaink közti időben van egy csöppnyi kis eltolódás, számolj cirka 100-200 évvel. Nem olyan nagy szám, de azért szerintem neked fontos lesz. Párszáz év viszonylag sok mindenre elég, például egy bolygó kipusztítására is, de most nem ez a lényeg. Ne nézz rám így! Tényleg nem ez a lényeg.
Ja, és ami fontos, hogy aki még esetleg olvassa azt a „fantasztikus” (= szenvedős, és unalmas) fanfictiont Gerard és az én kalandjaimról, az ne olvassa ezt a bejegyzést, mert tömény spoiler az egész, aztán csak elrontaná a mókát. Bár lehet, hogy azon nincs is mit elrontani…

Gerard itt cirka 150 éve vámpír (igen, hogy őszinte legyek, meglep hogy eddig bírja a dolgot…), és egy rohadt nagy lúzer. Nem, nem kell beleszeretni. Ha úgy kiábrándítóbb a dolog, akkor azt is hozzáteszem, hogy már rohadtul nem olyan kis cuki a pofikája mint annó, mert az a barom kés alá feküdt. És már rohadtul nem szereti, ha Gerardnak hívják. De ez a sztori titeket nem érdekel. Világos? Egyáltalán nem valami romantikus csöpögés, inkább csak egy leépült alak még inkább leépülése. Tömény szenvedés, és nyavalygás. Amíg én végigröhögtem száz évet, ő végigbőgte, és természetesen arra nem volt képes, hogy kiálljon a napra, és szénné égjen, hogy megmentse a világot a szenvedésétől.

A lényeg az, hogy nekem elegem lett belőle, hogy a fichez képest túlságosan sokan foglalkoznak azzal a nyomorékkal, és ha nálatok meglátok egy képet a Ti Gerard Wayetekről, legszívesebben kirohannék az összes világból, és… megölelgetném azt a kis nyomorékot. Nem tudok vele nem foglalkozni, és ez borzalmas. Ó, dehogy borzalmas. Valójában élvezem.
Azt élvezem, amit én érzek iránta, de azt már kevésbé, amit a többség érez. Igen, nagyjából ez volt az ami annó idehaza is megfogott benne, hogy mennyien imádják a rocksztárokat, úgyhogy jó játék volt kisajátítani. Csak itt meg nem tudok hozzá odamenni, és leugrasztani a szikláról. Pedig vicces lenne. Egy világhírű énekes csak úgy a semmiért öngyilkos lesz. Ja, hogy ez egyáltalán nem nagy szám. Gyakran előfordul az ilyesmi.

Hogy nagyjából világos legyen a helyzet, még így ezzel a jó kis időeltolódásokkal is, az én Gerardomat az után szedtem össze, hogy kiadták a The Black Parade albumot, és ez után értelemszerűen a bandának lőttek, aztán meg szépen az összes bandatag kinyiffant, úgyhogy engem rohadtul nem kötött le, hogy mi a tököm itt az a Danger Days, igazából ott kimerül az érdeklődésem, hogy el akarok szórakozni Fun Ghoullal. És básszátok meg, csomó ideig nem is esett le, hogy az Frank kibaszott Iero! Ja, mert nem is ő. Nekem nem.  És erről Gizi tehet, azzal a rohadt kis sztorival, amit be se fejezett tisztességesen. Én meg eddig voltam olyan hülye, hogy hagytam az egész  Danger Days mizériát a francba. Most meg már igazából mindegy is, mert az is lehet, hogy vége, aztán csókolom.
Viszont továbbra is van nektek egy Gerardotok, aki igazából egy vén farok, és már azt se lehet rákenni, hogy tininek néz ki, de ott van, él és virul. És nekem, a rohadt életbe, még mindig bejön.
Helyesbítek, a szituáció jön be. Elég nagy különbség. Az én szívem jelenleg Gizié, és amíg ő meg nem hal, nem mászik be oda semmiféle Gerard.
Viszont azt úgyse tudom senkinek a torkán lenyomni (már aki úgy ahogy ”ismer”), hogy engem már semmilyen formában sem érdekel az a kis pöcs, úgyhogy, ahogy az agyturkászok is mondanák, meg az összes spirituális marha, itt az ideje hogy szembenézzek a félelmemmel. Az én kis cicuskámmal. Aki jelenleg inkább hollócska…

A szembenézés úgy kezdődött, hogy egy időre otthagytam Jázmint (könyv, könyv, tudom, na de rám fér, hogy kimozduljak a mindennapokból), és berobbantam Ravenhez. Esküszöm, hogy nem tudott jobb nevet kitalálni. Annyira röhejes szerintem, hogy az nem igaz. Raven. Úgy tűnik a méltóságával a fantáziája is távozott annó.  Szerintem egyértelmű, hogy már csak bosszantásból sem voltam hajlandó így szólítani.
Egy romos, New Merloi épületben tanyázott, egyedül. Egy fokkal jobb, mint a barlang, ahol évekkel ezelőtt időzött, és fetrengett a „depresszióban”. Na persze a vámpírrá válása, és a nagy gyűlölködése után alig telt el 50 év, és máris a nyakamba lihegett. Ez van, ellenállhatatlan vagyok.
Eleinte persze meg akart ölni a „sok szörnyűség miatt” amit vele, és még sok mással tettem, aztán mikor rájött, hogy még ha elég erős hozzá, akkor se tud kicsinálni, más okból kifolyólag járt a nyakamba. Természetesen ő maradt a szilárd, halhatatlan jóság, az emberek védelmezője, még az után is, hogy eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy mindent elvesztett. Még most is, hogy nincs semmit védenie, megszállottan ragaszkodik a „jósághoz”, és hiába követett el talán még nálam is nagyobb bűnöket (oké, ez lehet, hogy túlzás), meggyőződése, hogy ő „jó”. Ha ha ha. Csak annyira jó, amennyire én is.
Itt az ideje megint megbolygatni azt az imádni valóan örvénylő lelki világát.

 - Szia Cica – rúgtam bele szórakozottan egy festő állványba, hogy még jobban magamra vonjam a figyelmet. Mániákus művész lett a drága. Annyi képe van, hogy egy felhőkarcolót lehetne belőlük építeni. Nem reagált az üdvözletemre, csak tovább kenegetett fekete festékkel egy négyzetméternyi vásznat.
 - Már meg sem kérdezed, hogy miért vagyok itt? – álltam mögé, egészen közel.
 - Nem érdekel, hogy miért vagy itt – felelte színtelen hangon.
Jajj, ez a fene nagy érdektelenség… Hogy oda ne rohanjak!
Felkapott egy vörös festékes tubust, és úgy ahogy volt, a festményre nyomta.
 - Újabb posztmodern alkotás? – felkaptam egy tiszta, méretes ecsetet, és végighúztam a nyakán.
 - Adam, mikor fogod már fel, hogy kurvára hagyjál békén? – végre felém fordult.
 - Az állad meg mitől festékes? – töröltem le röhögve a hüvelykujjammal a fekete foltot. Gerard idegesen elkapta a fejét. Mielőtt elküldhetett volna, lesöpörtem egy csomó vázlatot egy szófáról, és ledobtam magam, az ujjaimat a tarkóm mögött összekulcsolva.
 - Mindig azt mondod nekem, hogy elvettem az életed – kezdtem bele a mondókámba, Gerard pedig újra a vászon felé fordult, és úgy tett, mintha nem figyelne rám. Ó, dehogynem figyelt! Minden csepp ínycsiklandózó gyűlöletével rám koncentrált. – Most visszaadom neked.
Csönd. Eltelt vagy fél óra, egyre több vörös folt került a képére, mire nem bírta tovább a hallgatást:
 - Nem vagy vicces.
 - Nem viccelek! – vágtam rá fontoskodva – Ha kell, visszaadom a szaros kis életed, ahol élnek a szeretteid, és mindenki boldog.
 - Inkább húzz el a picsába. Nem érdekelnek a színjátékaid.
 - Ó, pedig ez a legtökéletesebb színjáték! Eldobnád magadtól a lehetőséget, hogy visszatérj az időben vagy 100 évet, és mindent majdnem onnan folytathass, ahol a csúnya Adam tönkretette?
 - Az ilyen érzelmi baromságaiddal már nem mész semmire, úgyhogy ne is törd magad.
Nem szóltam semmit, csak vártam. Egy napot is eltöltethettünk így szótlanul, de én türelmes voltam, ismertem Gerardot annyira, hogy tudjam, egyáltalán nincs még túl az „érzelmi dolgokon”, csak hagynom kell neki, hogy felforrósodjon a téma a „lelkében”.
 - Mi a szarért vagy még mindig itt? – nyögte reggel, mikor a falhoz állította a most már elkészült, teljesen absztrakt vörös-fekete-zöld kompozíciót.
Mivel nem feleltem, kénytelen volt folytatni:
 - Ha megkérdezem, hogy mégis hogyan adnád vissza az életem, akkor eltakarodsz végre? – forgatta a szemeit unottan. Pedig nem volt unott! Ó, nem! Mintha felrántottak volna a szemei elől egy ködös fátylat. Nem hiába, még egyszer sem álltam elő neki ilyen „élet visszaadós” dologgal, úgyhogy nem hibáztatom, amiért még ennyi év múlva is harap a témára.
 - Ez természetes! – dörzsöltem össze a tenyerem vigyorogva. – Na, annyi az egész, hogy van ezen kívül rengeteg másik világ…
 - Már be is fejezheted! – csattant fel, és széttárta a karjait. – Tudom, hogy mivel játszol! Tudom, mi forog kockán!
Hát, ezek szerint ő is cseveg Andorral, vagy a nővérkémmel.
 - Nem forog kockán semmi! – kacagtam.
 - Neked nem  – meredt rám lenézően. El sem tudjátok képzelni, hogy ebbe a kis pöcsbe mennyi felsőbbrendűségi érzet szorult az elmúlt években.
 - Neked se – feleltem kuncogva. – Oké, kímélj meg a szokásos, „de én jó vagy” szövegedtől! – intettem, mielőtt belekezdhetett volna. – Azt pedig lásd be, hogy egy bafasz vagy, ha ezt visszautasítod.
 - Mit?
 - Egy emberi testet, családdal, barátokkal, rockbandával, rajongókkal…
 - Nekem ne ossz lapot a szánalmas kis játékaidban.
 - Ennyire nem érted, hogy mit megtehetnél? Abban a világban te fizikailag, tökéletesen egészségesen és vámpír-mentesen létezel!
 - Nekem bőven elég ez a világ.
Nem volt neki elég. Természetesen ezzel a szenvtelen, üres tekintetével bármelyik halandót meggyőzhetné, de én tudtam, hogy a „visszaadom az életed” óta a markomban volt a kicsi holló, de türelmesen vártam, ami meghozta gyümölcsét.
 - És hogy csinálod? Kibaszottul élvezed, hogy mentálisan zaklatod az embereket, igaz? Hogy lehetsz ennyire szánalmas, és undorító, hogy…
 - Nehéz ezt kimondanom, de most nem én vagyok a lényeg – vigyorogtam. – Neked olyanod van, ami nekem nincs.
 - Többek közt értelmes gondolataim – horkant fel gúnyosan. Ráhagytam.
 - Tested! A Saját tested. Csak egyszer nézd meg! Elképesztően vicces, hogy milyen boldog vagy te nélkülem!
Sikerült addig feszítenem a húrt, hogy kis híján nekem essen, de sajnos még időben kapcsolat, hogy ezt csak még jobban élvezném.
 - Gondolj bele, hogyha csak egyszer kipróbálnád, amivel most én szórakozom, simán ember lehetnél egy napra! Igazi ember! Emlékszel még Lindseyre?
Már hogy ne emlékezett volna.
 - Na, ő a feleséged! És van egy nagyon-nagyon aranyos kislányotok is! Biztos bombanő lesz. És ott van az öcséd, a barátaid, meg mindenki, akit szerettél.
Gerard profi lett az érzelmei leplezésében, de attól még egyértelmű volt, hogy mindjárt megpukkad a méregtől. Vagy sírva fakad.
 - Nem érdekel – felelte, mint egy durcás kislány.
 - Dehogynem! – röhögtem, és faképnél hagytam.

Oké, a magvacska elültetve. Most már csak várnom kell, hogy szárba szökkenjen. Tökéletes lesz! Gerard egy kis elmebeteg. Persze, megvan neki az az érzelmi gát, ami nekem nincs, de ez csak még gördülékenyebbé teszi majd a dolgot.
Meg fogja csinálni. Ki fogja próbálni, és utána már nem lesz megállás! Az biztos, hogy eleinte nem lesz valami húde erős, de talán az is megkönnyíti majd a dolgát, hogy gyakorlatilag a saját bőrébe kell majd belebújnia.
Nagy buli lesz, csak figyeljétek!

7 megjegyzés:

  1. Kedves Adam! Én is vámpír vagyok, közel 1034 éves. 16 évesen harapott meg egy férfi. Nagyon tetszik a blogod! Én is nemsokára csinálok és n is tudósítást teszek a vámpírokról! U.I.: Szerinted is sokat változott a világ?
    Csókol és tisztel: Natália

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves névtelen! Tudom,hogy régen írtál, csak most olvasom hozzászólásodat.Én is szivesen megnézném a blogodat.Megadnád a címét?

      Törlés
  2. Ó drága Natália, kíváncsi vagyok a blogodra, mindenképpen értesíts valahol, ha már olvasható.

    Az attól függ, milyen szempontok alapján tekintünk a világra. Remélem számíthatok rád egy kis eszmecserére!

    Csók neked is!

    VálaszTörlés
  3. Lenne néhány kérdésem,ugyanis nagyon érdekel a dolog!Lehetne mondjuk e-mail-ben???

    VálaszTörlés
  4. Természetesen! adamvampir@gmail.com

    VálaszTörlés
  5. Rendben,már írtam is!Köszönöm!!

    VálaszTörlés
  6. Bocsi telefonrol vagyok. Kedves adam vampir tenyleg leteznek vampirok? Mert hat elvileg teis vampir vagy hogy lehet vampirra valtoni? Amugy jonevedvan nekemis adam a nevem!:-D

    VálaszTörlés

Wattpad