29/20.nap: Ki tette a legnagyobb hatást az életedben, és miért?

Na, most jöhet egy kis mese a vámpírságomról!
Azt hiszem itt érdemes megemlítenem Gandriellon-t, a férfit, aki vámpírrá tett. Fú, fincsi téma, mi? Hogy lett Adam vámpír. Vagyis ki által. Akárhogy is nézem, ő tette a legnagyobb hatást az életemre, neki köszönhetem, hogy most itt vagyok, és mesélhetek nektek. Az ilyen vámpírrá tevős sztorikat úgy is szoktátok szeretni, nem igaz?

Persze ilyen szempontból kár, hogy anyám megölte őt nagyjából fél évre rá, mert még akár hálás is lehetnék neki. Igazából anya is hálás neki, csak ő kicsit másképp fejezte ki a dolgot. Oké, basszus, kit akarok becsapni, anya a háta közepére se kívánta, hogy a fiacskájából vámpír legyen. Ó igen, a fiatalkori sérelmeim. Ilyen is van, ehhez mit szóltok?

20 éves korom körül lehettem nagyjából, akkoriban, főleg egy olyan szegény faluban mint amilyen a miénk volt, nem igazán foglalkoztunk olyan apróságokkal, hogy szülinap. Az éveket is csak hellyel-közzel tartottuk számon, az aratások miatt.

Egy pillanatig sem éreztem tehernek azt, amit Gandriellon nekem adott. Jó, mondjuk azokban a percekben, amikor éppen az átváltozás okozta kínkeserves fájdalmaktól, magamra hagyva fetrengetem egy kisebbfajta mocsár kellős közepén, talán egy csöppet teher volt. Meg akkor is, amikor utána a tulajdon anyám ki akart nyírni, amikor felkutattam őt. Szeretlek anyuci!
De akkor még nem tudtam, hogy ezért a néhány órányi fájdalomér az öröklét a jutalom.
Na meg tudjátok hogy van ez, az ember néhány év múlva már nem is igazán emlékszik a testi fájdalmakra. Persze ez a lelki fájdalmakra is igaz, csak azoknál hosszabb a gyógyulás. Az embereknél legalábbis. Én már nem neheztelek anyára. Beletörődtem, hogy egy feminista állat.

Hogy mi volt Gandriellon indoka? Valami bosszú-féleség. Az anyám tette őt vámpírrá, de előtte anyám (az ő szavaival élve), kicsit elszórakozott vele. Tehát Gandriellon azért tett engem vámpírrá, hogy anyámnak „végig kelljen néznie”, ahogy a fia szenved a szörnyszülöttség miatt. Mondanom sem kell, a terve megbukott, két pontos is.
Az anyámat a legkevésbé sem izgatta, hogy szenvedek, esetleg egy "kicsit" bosszantotta, hogy most már én is a nyakán ragadok, pedig legalább emberként sikerült leráznia a fiát. Ezért próbált eltenni láb alól. Mit érdekelje őt a vámpír-fia nyűgje, ha ott van neki már a kezdetektől a gyönyörű, gyilkológép Priscillája, aki akkor már közel sem volt kislány.
A másik bibi Gandriellon gondos kis bosszúhadjáratában, hogy miután elmúlt az a néhány hetes gyötrelmem, és az anyám okozta lelki válságom, engem sem zavart, hogy „az éjszaka teremtménye” lettem.
Sosem fogom megérteni azokat a fajtámbelieket, akik nyűgként tekintenek a "sötét ajándékra" (ha jól emlékszem, Anne Rice-nál figyeltem fel erre a megfogalmazásra, és nagyon megtetszett), és nyafognak, hogy ölniük kell, és ez milyen szörnyű... Erre csak azt tudom mondani, hogyha nem tetszik, akkor állj ki a napra, aztán dögöljél meg, amíg megteheted. Már írtam régebben is, de itt is megemlítem, hogy minél öregebbek vagyunk, annál jobban bírjuk a napfényt, tehát ha egy zöldfülűnek nem tetszik az az életforma, amit megkapott, akkor nyugodtan kiállhat a napra, aztán lesz vele valami. Én senkit nem fogok pátyolgatni ilyen ügyben, többek közt ezért is röhejes amit Raven is művel.
Tehát, köszönöm Gandriellon, egy örök életre leköteleztél!