29.nap: 4 mód, ahogy el lehet nyerni a szíved

Pasinak vagy csajnak? Mert mondjuk amíg egy nő esetében kifejezetten előnyt jelentenek a telt keblek, férfiaknál ezt nem mondanám éppen plusz pontnak. Oké, mivel egyelőre a nálatok lévő vámpír-kultusz miatt jelenleg a nők a célközönség, maradjunk náluk. 
Most pedig elárulom, hogy milyen rendkívül cseles és titokzatos praktikákkal lehet elnyerni az én szívem. 

Néhány órára egy kis vérrel bárki megnyerheti a szívem, ennek annyi a hátulütője, hogy a röpke percek leteltével esetleg én is kézbe veszem az ő szívét. Hasonló a helyzet a kihívó öltözékkel, mert nem nehéz levenni a lábamról egy köldökig dekoltált blúzzal, vagy formás fenéken bugyinak is rövid sorttal, de az ilyen "meglátom és azonnal rávetem magam" dolgok nem szoktak valami sokáig eltartani.
A túlságosan csábító prédával az a bajom, hogy mindig előbb kinyírom, mint hogy elkezdjek ismerkedéssel szórakozni. Ha már úgyis gyakran szóba kerül itt a True Blood, onnan hozom a képen látható Jessicát példaként, hogy ha ő elém toppanna így, akkor aligha kezdene el érdekelni a drága kis lelki világa. Mondjuk neki határozott előnye, hogy vámpír, mert ha ember lenne, nem valószínű, hogy túlélni a "kis kalandunk". Jessica kifejezetten fogamra való kis vörös. Irigykedem is néha Jasonre.

Néhány hétre, hónapra már "ütős személyiségre" is szükség van, le kell tudnia kötni az illetőnek akár az élettörténetével, akár a világnézetével, vagy igazából bármivel...
Huzamosabb időre is nagyjából ugyan ezek a feltételek, csak legyen még izgalmasabb.Tudom, tudom, sablonszöveg, hogy "legyen érdekes", de tényleg az a lényeg. Hogy mitől érdekes valaki? Nem tudom. Mindenkinél más érdekel. Érdekes lehet az is, hogy valaki teljesen hétköznapi. 
Ja, az ne maradjon ki, hogy az is egy módszer, ha tudtomra adod, hogy létezhetek máshogy is, mint ahogy én azt elképzeltem "odahaza". Bár ezt már Gizi kijátszotta, úgyhogy nem hiszem, hogy másnak összejönne.

Persze a legtutibb mód a szívem elnyerésére, hogyha megküzdünk, és sikerül kitépned a mellkasomból. Akkor ígérem, hogy megtarthatod. Majd szerzek másikat.

Túl egyszerű válaszok lettek? Hát, akkor úgy tűnik, hogy nem olyan nehéz a recept. Igazából az egész attól függ még, hogy éppen halálosan szerelmes vagyok-e valakibe, vagy sem.

Ééééés ezennel a 29 napos kihívás végére értem, juhé, juhé! Hol van a nyereményem? Ja, hogy ezért nem jár semmi. Na mindegy, azért jó kis időtöltés volt úgy ahogy kifejteni az adott témákat. Még lehet, hogy keresek ilyet. Egyébként meg nyugodtan dobhatnátok fel ti is témákat, tőlem jöhet bármilyen hülyeség is! ;)

Tovább olvasom!

29/28.nap: Hiszel a szerelemben első látásra - miért?

Jajj gyerekek, itt már megint el lehetne kezdeni elmélkedni arról, hogy mi számít szerelemnek... Az egyszerűség kedvéért tekintsük most úgy, hogy az egy éjszakás kalandok nem tartoznak bele a "szerelem" kategóriába. Most lehet, hogy mindenki azt mondja, hogy ez evidens, de én simán tudok egy éjszaka erejéig is szerelembe esni. Na de ezt tekintsük most tárgytalannak, így pedig a válasz:

Nem hiszek benne, mert ami vonzalom első látásra tör rám, az általában maximum egy éjszakáig tart, és utána ugyan úgy vége, ahogy az áldozatomnak.
Számoljuk úgy, hogy a szerelem minimum egy hónapon keresztül tart, maximálisan pedig évszázadokat is magába foglalhat. Azért nem mondom, hogy végtelen, mert nem az. Az örök szerelemben még annyira sem hiszek, mint a szerelem első látásban. Mondjuk ez nem is hit kérdése. Örök szerelem NINCS. 
Ez talán a ti szemszögetekből olyan fényt vet rám, mintha minden ideát össze akarnék törni, pedig higgyétek el nekem, ha valaki, hát én aztán foggal-körömmel tudok ragaszkodni a szerelem eszméjéhez! 

Már másik bejegyzésben is írtam a szerelemről, de most újra megteszem, hogy értsétek, mennyire fontos számomra ez a gondolat. Direkt nem az érzés szót használom. A szerelem nem a semmiből támad, hanem mindig valamilyen konkrét céllal jön létre két ember között. Emberek esetében ez a cél a legtöbb esetben a "tartozni valakihez" vággyal függ össze, nálam már kicsit összetettebb a helyzet, hiszen én minden porcikámmal, beleértve a lelkem összes örvényét, szabad szellem vagyok, és senkihez sem lennék képes "örökre" tartozni. 
Ti emberek könnyen dobálóztok az "örök szerelemmel", mert nektek az az "örök" is kimerül 90 évben, nekem viszont az "örök" az valóban ÖRÖK marad, végtelen ideig pedig lehetetlen ugyan azon személy iránt táplálni a szerelmet, és véleményem szerint felesleges is. 
A szerelemben az a csodálatos, hogy pillanatnyi (ehhez számoljátok hozzá, hogy nekem egy év is egy pillanattal ér fel), és bármelyik szempillantásnál darabokra törhet, ezért ki kell élvezni mindennel együtt. 

Azta, micsoda tömény nyál lett ez a bejegyzés! Remélem értékelitek a rettentően érzelemdús oldalam is! ;)

Tovább olvasom!

29/27.nap: Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?

Világutazó.
Oké, belátom, ezt most így elolvasni kicsit tényleg ironikus, de esküszöm, ember gyerekkoromban mindig arra vágytam, hogy elszabaduljak a mi kis falunkból, és megnézni mindent, ami a világban van. Ez olyan romantikus nem? Nekem tetszik.
Persze akkor még elképzelésem sem volt arról, hogy több világ is van, csodaszámba ment volna, ha egyáltalán a megyénkről kijutottam volna, a kontinensről már nem is beszélve... Azt se tudtam, hogy van olyan, hogy másik "kontinens".
Tengert is akkor láttam életemben először, amikor vámpír lettem. Addig nekem minden a falunkból állt, néha esetleg pár barátommal elmerészkedtünk a városba, és már az is szinte sokkoló élmény volt. Elképeszően soknak tűnt akkor az az ember mennyiség. Milyen aranyos és naiv srác voltam, de tényleg. Oké, igazából nem. De az biztos,hogy könnyebben le lehetett nyűgözni az "embertömeggel", mint manapság.
Amúgy igazán kis srác koromban meg nem is engedtek be gyakran a városba, a vicces az, hogy éppen a "sötét erők miatt". Kiskoromban rengeteg mesét hallottam vérivó démonokról, ők voltak a "mumusok", akikkel ijesztgették a kisgyerekeket. Elég elterjedtek voltak akkoriban a vámpíros mendemondák, na nem annyira mint ma felétek, meg valahogy senki se akart rájuk pozitív jellemvonásokat aggatni.

Tehát világutazó akartam lenni. Ez össze is jött, így azt hiszem azon kevesek közé tartozom, akiknek beleteljesült a gyerekkori álmuk. Jajj de büszke vagyok magamra! Juppí. Dehát egy ilyen aranyos kérdésre mi mást lehet adni, mint egy aranyos választ? :P


Ui.: Mivel már felvetődött az a gondolat is, hogy még mindig gyerek vagyok, ebben az esetben a válaszom: minden szeretnék lenni. Tudom, kicsit tág fogalom, de van időm...

Tovább olvasom!

29/26.nap: Mik azok az apró dolgok amitől zavarban érzed magad?

Újabb, rettentően érdekfeszítő téma. Viszont mindjárt vége a kihívásnak. Igaz, ezt egy kicsit sajnálom is, mert tetszik ez a rendszer, hogy van egy adott téma, amiről megpróbálhatok pofázni még akkor is, ha különösebben nem érdekel a dolog. Tudom, tudom, rengeteg dolog lenne, amiről írhatnék, többek közt a fantasztikus kis világomról, de lássuk be, az nagyobb meló. Én meg alkalmanként hajlamos vagyok a lustaságra. Mondjuk ez csak emberi szemmel mérve lustaság, nálunk az se nagy dolog, hogyha egy vámpír hónapokig csak egy helyben ül...
Amúgy is van most egy másik projektem. A True Blood-hoz köthető, hogy rohadnának meg mindnyájan. De hátha sikerül egy kis előrelépés a világutazás ügyében. Majd meglátjuk. Elképzelhető, hogy teljesen be fogok csavarodni, de azt hiszem ez nem sokat nyom a latba. Mostanában úgyis sokat elmélkedek magától a létezésről, de ebbe most nem kezdek el belemászni, mert semmi köze az adott témához.

Mik azok az apró dolgok amitől zavarban érzem magam... Viccelsz? Az ég világon semmitől nem érzem magam zavarban, nemhogy "apró dologtól" .
Aki engem zavarba tud hozni, annak odaadom... a fele királyságom, vagy mit tudom én! Nem mintha lenne igazi királyságom, de komolyan, aki zavarba tud hozni engem, az már csodát tenni is képes, tehát minden tiszteletem az övé!
Jó, persze, ez így egy kicsit sántít, mert ha akarom, akkor zavarba lehet hozni, játszhatom én a pirulós jófiút, igazán nem esik annyira nehezemre, mint azt néhányan gondolnák, de attól még zavarban ÉREZNI magam szerintem sosem fogom. Emberként sem voltam az a zavar bajövős típus.

Az már más téma, hogy én mennyire szeretem az áldozataimat zavarba hozni. Ó, az ám az igazi móka! Amikor már lángol a fejük... Mindig olyan édesek. Ha zavarban vannak, még sebezhetőek, mint egyébként. Az intim pillanatban zavarba hozást pedig még inkább élvezem. Mondjuk talán az a legkönnyebb. Meztelenül az emberek annyira... mi is az a szó... a sebezhetőket már egyszer használtam.
Tudjátok milyen nehéz rendes segítség nélkül fogalmazni? Nem olyan könnyű néha ez a magyar.
Berágott rám a drágaságom. A kis segítőm, vagy mi a franc. Bár aligha nevezhetem segítőnek, inkább valami állandóan rinyáló kis... izé.
Pedig igazán nem tettem semmi rosszat! De tényleg! Nem értem miért olyan nehéz feldolgozni, hogy a szerelem minden áldozatot megér. Emberek. Túlérzékenyek. Hümm, a túlérzékeny is egy jó szó.

Tovább olvasom!

29/25.nap: Olyasvalakivel randiznál, aki egyszerű és lenyűgöző személyiségű, vagy olyannal aki híres és egyszerű személyiségű?

Ez a kérdés baromság. Most akkor egyszerű, vagy lenyűgöző? Jó, tudom, csak hülyén van megfogalmazva, értem én...
Egyértelmű, hogy olyannal randiznék, akinek érdekes a személyisége, és már az első pillanattól fogva érdekelni kezd, mert akiket nem találok eléggé "figyelemfelkeltőnek", azokat maximum gyorsan elfogyasztom vacsorára. Persze nálam ez is tökéletesen belefér a "randi" fogalmába. Természetesen nálam a gyilkolás is egy rendkívül intim, és belsőséges bensőséges esemény. Hát már hogy ne lenne az?

Visszakunkorodva a témára, a lenyűgöző személyiségé a pont, az hogy híres-e vagy sem, momentán le van szarva. Ezzel nem mindig voltam így, volt olyan időszakom is, amikor kifejezetten hírességekre, azon belül meg főleg zenészekre hajtottam, mert… az akkor olyan viccesnek tűnt.
Amolyan verseny szerűség volt Lucy-val, hogy ki tud több pl. rockzenészt két vállra fektetni. Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy én álltam nyerésre, szerencsére egyik rockzenész sem az a nagyon szemérmes fajta, legyen szó nőkről, vagy pasikról, úgyhogy jobban érdekelte őket egy különleges vámpír pasi, mint Lucy, aki ugyan úgy nézett ki, mint bármelyik rajongójuk. A különbség csak ott volt, hogy ő szex téren nem fogadott el nemleges választ. Amúgy érdekel valakit Lucy? Csak hogy érdemes róla írnom, vagy sem?
A rocksztár-kefélős dolog azért maradt mindig titokban, mert egy híresség sem szerette nagy dobra verni, hogy a "saját rajongója" erőszakolta meg. Már ha egyáltalán erőszakról volt szó. Akinek már volt szerencséje erről is olvashatott.
Vicces idők voltak, aztán le is zárult mikor Gerard a nyakamon ragadt. Régi szép idők... Rám tört a nosztalgia. Néha azért rám is átragad az "ember kórság", más néven a "mi lett volna, ha". Nem szoktam nagyobb időt szentelni neki, de mindig van benne valami bájos. Mondhatnám, hogy a ti világotoknak köszönhetően néhány mi lett volna, ha-ra választ kaphatok, de ebben sem lehetek teljesen biztos.

Amúgy most hogy jobban végiggondolom, lenne még pár híres személy, akit felírnék az én kis listámra. 

Tovább olvasom!

29/23.nap: Egy levél bárkinek. Akárkinek

Nincs kedvem levelet írni. Esküszöm, már kettőt elkezdtem, de egyszerűen egyik sem jött szívből. Hehe. Még hogy szívből.
Csak tudjátok milyen az, amikor írni kéne valamiről, de te nem akarsz pont arról, és akkor hirtelen jön az, hogy egy teljesen más személy elkezd pofázni helyettetek. Ja, bocs, nem hiszem, hogy valaha is átéltetek hasonlót. Undorító egy érzés. Akkor fordul velem elő, hogyha szeretnék dumálni, de nem arról, amiről egyesek szeretnék, hogy szövegeljek. De engem nem lehet olyan könnyedén legyűrni. És amúgy is, akkor legyen most ez egy levél... Kinek? Mondjuk... Pris. Vele mindig szívesen csevegek.

Drága húgom!

Tudod hogy hívnak egy kibaszott vámpír csajt a True Blood-ban? Oké, nem is baj, hogy ez egy levél, mert ha ezt élőben folytatnám, akkor te már csak a szemedet forgatnád, és meg se próbálnád leplezni azt a fintorgással ötvözött mosolyod. Komolyan mondom, nem is tudom hogy vagy képes arra az arckifejezésre. Valahogy mindig egyszerre tudsz szívből mulatni rajtam, és undorodva lenézni. Igazából szeretem ezt a pillantásod, mert senki mástól nem látom így.
Szóval True Blood. Lorenának hívják a csajt! Fingom nincs, hogy az itt mennyire gyakori név, de... bassza meg! És még dögös is. Jó, persze, lehet, hogy mindenki hirtelen dögös lenne, ha megtudnám, hogy Lorenának hívják, de... Miért hívják Lorenának?(...)

Itt be kellett fejeznem az írást,  mert Priscilla a két vállamnál fogva megrázott, ezzel visszazökkentve a saját valóságomba.
Kérdően meredt rám, hosszú szőke szempilláit rebegtetve.
 - Ez kurva szar érzés! - förmedtem rá, és lesöpörtem magamról a kezét - Máskor finomabban.
 - Hát persze. - vonta meg a vállát - Mit akarsz?
Vámpíroknál eleve gyakori, hogy megérezzük, ha a társunk erősen koncentrál ránk, Priscilla és köztem ez a kötelék különösen erős, minden bizonnyal annak köszönhető, hogy testvérek vagyunk.Vagy egyszerűen annak, hogy annyira szeretjük egymást. Mert a szeretet a legerősebb kötelék. Hát hogyne!
 - Levelet írtam.
 - Papír nélkül?
 - Odaát.
 - Ja.
Már kezdek hozzászokni, hogy nem különösebben hatja meg a dolog. Egy régebbi beszélgetésünket már korábban fel akartam nektek tölteni ide a blogra, csak aztán lusta voltam kijavítani a hibákat, meg ilyesmik, úgyhogy az későbbre maradt.Komolyan kéne nekem egy titkár. Egy HASZNÁLHATÓ titkár. Vagy titkárnő. Egye fene néha le is játszhatnánk a rámenős főnök-feslett titkárnő jelenetet.
 - Lorenáról van szó. - közöltem, mert akkor semmiféle asztalon titkárnőt döngölés nem járt az eszembe, csak Loren(n)a. Egy"n" vagy kettő, tök mindegy.
 - Na AZT már nem! - röhögött fel Priscilla, és a kanapé támlájára csapott. - Ez már... Tényleg azt kell mondjam, hogy unalmas.
Mindig, mindenre azt mondja, hogy unalmas, de valahogy sosem sikerül annyira untatnom, hogy le is lépjen.
 - Nem én tehetek róla! - nevettem - A sorozatban van, amit nézek! Egyszer csak előkerült. Egy vámpír. És még dögös is. Meg hasonlít is!
 - Ugye tisztában vagy azzal, hogy ezt csak bebeszéled magadnak?- a szokásos gúnyosan nevető ajka, a jegesen szikrázó szemeivel együtt.
 - Igen. - vágtam rá, majd gyorsan helyesbítettem, hátha még nem késő eléggé beleélnem magam - Vagyis nem! Miért ne lehetne, hogy...?
 - Te figyelj, ha megölöm a mostanit, mielőtt megkúrod, akkor legalább a névvel lesz egy kis változás? Már nagyon kezd unalmas lenni.
 - Megeshet. - jelenleg nem hagytam magamnak időt, hogy eljátsszak ezzel a kecsegtető gondolattal - De most nem ez a lényeg! Elvégre az is lehet egy másik, létező világ nem?
 - Tőlem, aztán.
 - Ha valahol még... Létezik?
 - Akkor mire vársz még, menj és keresd meg, basszus! - intett röhögve - Ha megtalálod, üdvözlöm.
Ekkor jöttem rá, hogy meg van a válasz arra a kérdésre, amit az augusztus 9.-i bejegyzésem végén tettem fel. A pech csak az, hogy Lorena már nagyon is halott.

Tovább olvasom!

29/22.nap: A legrosszabb dolog, ami valaha történt veled

Legrosszabb...
Amikor azt hittem, hogy Priscilla meghalt. Tényleg ez volt a legrosszabb, és azt hiszem az óta sem sikerült maradéktalanul feldolgoznom a dolgot. Legalábbis szeretem magam ezzel győzködni, mint láthatjátok.
Érdekelne hogy történt az egész? Azt hiszem ezt nem most fogom bepötyögni, mert elég hosszú történet, és nem szeretném csak címszavakba ide dobálni nektek, mert ez egy elég fontos momentuma volt az öröklétemnek. Ekkor tudtam meg, hogy minden érzelem valójában csak önámítás. Na meg az is ekkor tudatosult bennem, hogy mennyit jelent nekem a drága kis hugicám.

Érdekelt, hogy ti emberek (na ugye főleg fiatal blogolók, akik hasonlóan ezzel a 29 napos kihívással szórakoznak), mit tekintetek a legrosszabban dolognak. Úgy vettem észre, leggyakrabban, hozzám hasonlóan egy családtag, vagy barát elvesztése, netán szerelmi bánat. Legalább ebben is kellőképpen emberi vagyok. Különben is, nem az van, hogyha valaki nem rögtön egy halálesetet mond legrosszabb dolognak, azt elkönyvelik érzéketlennek? Ha egy közeli rokonod meghalt, annak kell lenni a legrosszabb dolognak, és kész. Hehehe.

Egyébként meg a rossz dolgokhoz ugyan úgy tudok állni, mint a jókhoz. Tök mindegy, egyszer úgyis elmúlik. Semmi sem tart örökké, még a legmélyebb bánat sem. Lehet, hogy ez a legszomorúbb az egészben. Ó, azt hiszem fogok én nektek ide jók kis szívszorító Priscillás sztorit írogatni. Kíváncsi vagyok, nekem mennyire lesz még szívszorító így visszagondolva. Erős a gyanúm, hogy semennyire. Csak megint fel fogja húzni az agyam, de nagyon.

Nektek van valami ilyen "legrosszabb dolog", amit esetleg meg is osztanátok velem?

Tovább olvasom!

29/20.nap: Ki tette a legnagyobb hatást az életedben, és miért?

Na, most jöhet egy kis mese a vámpírságomról!
Azt hiszem itt érdemes megemlítenem Gandriellon-t, a férfit, aki vámpírrá tett. Fú, fincsi téma, mi? Hogy lett Adam vámpír. Vagyis ki által. Akárhogy is nézem, ő tette a legnagyobb hatást az életemre, neki köszönhetem, hogy most itt vagyok, és mesélhetek nektek. Az ilyen vámpírrá tevős sztorikat úgy is szoktátok szeretni, nem igaz?

Persze ilyen szempontból kár, hogy anyám megölte őt nagyjából fél évre rá, mert még akár hálás is lehetnék neki. Igazából anya is hálás neki, csak ő kicsit másképp fejezte ki a dolgot. Oké, basszus, kit akarok becsapni, anya a háta közepére se kívánta, hogy a fiacskájából vámpír legyen. Ó igen, a fiatalkori sérelmeim. Ilyen is van, ehhez mit szóltok?

20 éves korom körül lehettem nagyjából, akkoriban, főleg egy olyan szegény faluban mint amilyen a miénk volt, nem igazán foglalkoztunk olyan apróságokkal, hogy szülinap. Az éveket is csak hellyel-közzel tartottuk számon, az aratások miatt.

Egy pillanatig sem éreztem tehernek azt, amit Gandriellon nekem adott. Jó, mondjuk azokban a percekben, amikor éppen az átváltozás okozta kínkeserves fájdalmaktól, magamra hagyva fetrengetem egy kisebbfajta mocsár kellős közepén, talán egy csöppet teher volt. Meg akkor is, amikor utána a tulajdon anyám ki akart nyírni, amikor felkutattam őt. Szeretlek anyuci!
De akkor még nem tudtam, hogy ezért a néhány órányi fájdalomér az öröklét a jutalom.
Na meg tudjátok hogy van ez, az ember néhány év múlva már nem is igazán emlékszik a testi fájdalmakra. Persze ez a lelki fájdalmakra is igaz, csak azoknál hosszabb a gyógyulás. Az embereknél legalábbis. Én már nem neheztelek anyára. Beletörődtem, hogy egy feminista állat.

Hogy mi volt Gandriellon indoka? Valami bosszú-féleség. Az anyám tette őt vámpírrá, de előtte anyám (az ő szavaival élve), kicsit elszórakozott vele. Tehát Gandriellon azért tett engem vámpírrá, hogy anyámnak „végig kelljen néznie”, ahogy a fia szenved a szörnyszülöttség miatt. Mondanom sem kell, a terve megbukott, két pontos is.
Az anyámat a legkevésbé sem izgatta, hogy szenvedek, esetleg egy "kicsit" bosszantotta, hogy most már én is a nyakán ragadok, pedig legalább emberként sikerült leráznia a fiát. Ezért próbált eltenni láb alól. Mit érdekelje őt a vámpír-fia nyűgje, ha ott van neki már a kezdetektől a gyönyörű, gyilkológép Priscillája, aki akkor már közel sem volt kislány.
A másik bibi Gandriellon gondos kis bosszúhadjáratában, hogy miután elmúlt az a néhány hetes gyötrelmem, és az anyám okozta lelki válságom, engem sem zavart, hogy „az éjszaka teremtménye” lettem.
Sosem fogom megérteni azokat a fajtámbelieket, akik nyűgként tekintenek a "sötét ajándékra" (ha jól emlékszem, Anne Rice-nál figyeltem fel erre a megfogalmazásra, és nagyon megtetszett), és nyafognak, hogy ölniük kell, és ez milyen szörnyű... Erre csak azt tudom mondani, hogyha nem tetszik, akkor állj ki a napra, aztán dögöljél meg, amíg megteheted. Már írtam régebben is, de itt is megemlítem, hogy minél öregebbek vagyunk, annál jobban bírjuk a napfényt, tehát ha egy zöldfülűnek nem tetszik az az életforma, amit megkapott, akkor nyugodtan kiállhat a napra, aztán lesz vele valami. Én senkit nem fogok pátyolgatni ilyen ügyben, többek közt ezért is röhejes amit Raven is művel.
Tehát, köszönöm Gandriellon, egy örök életre leköteleztél!

Tovább olvasom!

29/19.nap: 10 dolog (nem ember), ami boldoggá tesz

Boldoggá tesz... Azt, hogy hogyan állok az ilyen emberi érzelmekkel, már kifejtettem egyszer-kétszer, úgyhogy most nem kezdek bele megint annak ecsetelgetésébe, hogy nálam azért a boldogság nem feltétlenül ugyan az, mint felétek. Na meg... azt hiszem boldoggá úgy igazán csak emberek tudnak engem tenni (pl. Priscillva, vagy momentén Gizi), úgyhogy így problémás felsorolnom azt a 10 DOLGOT. Úgyhogy itt most szó sem lesz olyan igazán mély érzelmekről, csak... azok a dolgok, amik jó érzéssel töltenek el. 


 - ha rólam van szó
 - ha nekem van igazam
 - ha megnyerek egy fogadást
 - ha nem nyerek meg egy fogadást, de rájövök, hogy így is én járok jobban
 - vérivás
 - vadászat
 - szerelem
 - kihívások
 - szex
 - ha sokan olvassák az irományaimat, és még a véleményüket is megírják róluk (enyhe célzás drágaságaim ;D)

Tovább olvasom!

29/18.nap: Nevezd meg azt a sorozatot, aminek a rabja vagy/voltál

Még nem néztem elég tévét, hogy erről véleményt tudjak alkotni... Ajánlhatnátok valamit, ami esetleg érdekelhetne! 

Amúgy egyre rosszabbak ezek a kérdések ebben a kihívásban... Sose lesz már vége? Még csak a 18. nap. Túl lassan haladok. Túl keveset jutok nethez. Túl rendese vagyok az emberekkel. Ez lesz a vesztem egyszer, de tényleg... Fú, de búskomor szöveg lett ez. :D

Tovább olvasom!

29/17.nap: Mi szeretnél lenni ha idősebb leszel?

Emberi szemmel nézve sosem leszek idősebb, de ha relatívan nézzük a dolgot, akkor egyértelmű, hogy a ti világotok ura, erről meg már írtam néhány napja. Nem is keveset. Már szinte én is unom a témát, amíg így egy helyben toporgok. Kezdem úgy érezni magam, mint nálatok abban a Biblia csodában van, hogy majd-majd jön az Apokalipszis, az Utolsó Ítélet, csak éppen nagyon nem jön soha... Vagy ilyenekkel feltétek nem célszerű dobálózni? Még nem mélyültem el úgy igazán nálatok a vallások terén, pedig talán érdekes lenne. Apropó, ti miben hisztek? Vagy ez valamiféle tabu-témának számít?

Mindig hogy el tudok kanyarodni az eredeti témától, basszus. "Mi szeretnél lenni ha idősebb leszel?" Most ezen még mit ragozzak? Momentán nem szeretnék semmi más lenni, mint egy világ meghódítója, aztán majd idővel úgyis jöhet bármi más. Ahogy azt már Gizikém tündér bogárkám néhány kilométeres kommentjében kifejtette valamelyik bejegyzésem alatt, én az leszek, ami csak lenni szeretnék. 

Tovább olvasom!

29/16.nap: Ha holnap vége lenne a világnak, mit csinálnál a földi életed hátralévő idejében?

Ha vége a világnak, én még holnap is ott fogok állni, és nézni, ahogy összeomlik az egész. Amúgy is... melyik világnak? Mert ha a tieteknek, akkor roppant szomorú lennék, hogy még nem sikerült átlátogatnom hozzátok. Ja igen, látom is, hogy a földi élet szerepel a kérdésben.
Eléggé kétségbe ejtő lenne, ha még az előtt vége lenne a földi életnek, mielőtt látogatást teszek, de tényleg. Tudom, tudom, bele kéne már húznom ebbe a test szerzés dologba, de nem olyan könnyű, mint ahogy én azt előre elterveztem. Egyelőre az is elég vicces, hogy itt meg kéne győznöm a népet arról, hogy létezem, odahaza meg arról, hogy nem vagyok zakkant, és nem csak kitaláltam magamnak az egész világotokat. Határozottan szórakoztató a helyzet, ilyenben aztán még nem volt részem! Tetszik ez a csöppnyi bizonytalanság. Meg amúgy is, a bizonytalanság úgyis mindig izgalmasabb, mint ha valami tény. Mindkét oldalt élvezem. Azt is, hogy nálatok képtelen vagyok bebizonyítani a "valósságom", és azt is, hogy nálunk nem tudom Gerard orra alá dörgölni, hogy a tiétek is egy kézzel fogható "valóság".

Visszatérve az eredeti témára, haladjunk egy kicsit tovább a földi élettől. Ha az én világomnak lenne úgy vége, hogy én is teljesen, minden formámban megsemmsiülnék örökre, nos... talán egy helyben ülnék, és várnám a véget. Persze, gondolom erre a kérdésre az az emberi válasz, hogy "mindent megteszek amit eddig nem mertem". De gondoljatok csak bele, én már elég sok mindent megtettem létezésem során, egyszerűen nincs semmi, ami így az utolsó napomra maradna. Jó, persze, mint már említettem párszor,  iszonyatosan bosszantana, ha előtte nem sikerülne még elintézni nálatok egy látogatást, bár... ha az sikerülne még az utolsó nap, akkor minden bizonnyal át is költöznék, és szarnék arra, hogy az én világomnak annyi. Mondjuk néhány társam azért hiányozna... Hümm... ez elgondolkodtató. Azt hiszem az egy csöppet frusztráló lenne, ha én meg tudnék menekülni, Pris meg nem. Igazából mindenki mást vidáman otthagynék, élen az anyámmal.
Szóval izgatottan várnám, hogy milyen a "világvége". Tényleg képes vagyok teljesen megsemmisülni? Ezt aztán még sosem próbáltam, úgyhogy nem hiszem, hogy ennél akadna nagyobb kihívás bármelyik világban!
Csak itt azért még nekem is túl nagy a kockázat.
A legkevésbé sem vágyom a megsemmisülésre. 

Tovább olvasom!

29/14.nap: Terveim a jövőre nézve

Világuralom nálatok. Még mindig. Rendíthetetlenül.

Hogy miért? Mert miért ne?
Egy világot leigázni mindig jó szórakozás. (Bár Priscilla ezzel sem ért egyet, anyám sokkal inkább, de ezt most inkább hanyagoljuk...)

Első lépésnek az is elég, hogyha legalább az internet bugyraiban egyre több kedves emberrel ismerkedem meg. Ezzel eddig úgy érzem viszonylag jól haladok, de nem szeretek semmit elkiabálni. Ó, dehogyisnem!
Azt ígérem, hogy akiket úgy ahogy megkedvelek, azokkal aranyosan fogok bánni, és szerintem nekik sem lesz ellenükre egy szép új világ, mert lássuk be, ahol ti vagytok az nem éppen alkalmas már hosszú távon az emberi létforma fenntartására.
Én már végignéztem ezt a folyamatot egyszer, és ha valakinek, hát nekem elhihetitek, hogy a globális felmelegedés és társai nem csak kamuduma.
Mit kezdenétek víz nélkül, de most komolyan? Ennek a bolygónak bizony egyszer vége lesz, ha ilyen kitartóan folytatjátok a környezetszennyezést. Persze környezetszennyezés meg egyebek nélkül is, de úgy lassabban.
Jó, tudom, tudom, nálunk is szajkózták ezt rendesen, hogy óvjuk a környezetet, blabla, a végén mégis mindenki leszarta, aztán bumm! Nekünk meg valamit tenni kellett, mert nem igazán volt ínyünkre az elsivatagosodás... Akárhogy is nézzük, nekünk nincs ínyünkre a nagy meleg.

Félreértés ne essék, nem akarom én most előadni a nagy környezetvédőt, pont leszarom, hogy mi lesz a ti kis Földetekkel, mindössze annyit remélek, hogy még előbb át tudok jutni hozzátok, mint hogy totálisan tönkreteszitek az élőhelyeteket. 

A világuralomra törésen belül persze vannak kisebb szakaszok, amik a terv részét képezik, mint például "Raven" áttuszkolása Gerard testébe, és ez által a ti világotokba, saját test szerzése magamnak, eltölteni egy kellemes, és vérben tocsogó estét Gizivel, ja, meg kiadni egy regényt. Tényleg Jázmin, Jázmin, hogy állsz tündérbogárkám? Úgy kezdtem ezt a blogot, hogy majd a leendő könyvről fogok rizsázni, de hát Gerard nem megint elvette az eszem? Oké, igazából nem ő volt. Egy ember (vagy vámpír) erre a tettre élete során csak egyszer képes. Legalábbis az eddigi statisztikáim ezt igazolják. Tényleg, erről eszembe jutott egy újabb kihívás... Bele tudnék szeretni kétszer ugyan abba a személybe? Nem, nem Gerard lesz az. Ebben 100%-osan biztos vagyok. Az egy kis sipítozó köcsög. Átgondolom, kik jöhetnének esetleg szóba...

Tovább olvasom!

29/13.nap: Három vallomás, választásod szerint

Vallomás? Mégis miket kéne bevallanom? Jó, jó, akad talán egy-két dolog. Íme a nagy vallomásaim: 

1. Biszex vagyok, bár azt hiszem, ez nem túl megdöbbentő. Azok számára legalábbis biztos nem, akik olvasták a Gerardos kis kalandjaim, meg egyebeket. Mondjuk akkor meg az lehet furcsa, hogy a nőket is… kedvelem. Néha. Meg nem is csak néha. Nem tudok dönteni, mikor milyen kedvem van.
Ha ez az egész biszex dolog mégis megdöbbentő, sőt, mi több, taszító, hát sajnálom. Hosszú az öröklét, túl hosszú ahhoz, hogy az "ember" bármit is kihagyjon. Na meg azt hiszem ez már a ti világotokban sem olyan nagy ügy. Akinek meg mégis, hát annak csókolom...
Nagyon kedvelt témám a szexualitás, de mivel megfogadtam, hogy nem fogok állandóan erről áradozni, hát igyekszem magam mérsékelni, és lássuk be, egész jól megy a dolog, mert még egy bejegyzés sem született arról, hogy milyen jót henteregtem az adott éjszaka. Éppen itt lenne az ideje egy ilyen irománynak, nem? Vagy az olvasóközönség nagy része még fiatalka ehhez a témához?
Ezt inkább döntsétek el ti... Ha érdekel a szexuális életem, akkor jelezzétek.Most pedig lépjünk a következő vallomásokra.

2. Tartok attól, hogy egyszer unatkozni fogok az öröklétben.
Nos, ezen azt hiszem nincs túl sok ragozni való. Teszek róla, hogy ne unatkozzak.

3. Pszichopata gyilkos vagyok, ezt is bevallom. Szeretem elhitetni az emberekkel, hogy kedves, aranyos, és megértő vámpír vagyok, játszom velük, mint macska az egérrel, kínzom, aztán könyörtelenül kicsinálom őket, amiben nagy élvezetemet lelem. 

Ezek voltak Adam, a vámpír vallomásai. Remélem értékelitek ezt a nagy megnyílást! ;)

Tovább olvasom!

29/12.nap: Kedvenc focicsapatod

Annyira még nem vagyok jártas a világotokban a sportok terén, hogy választani tudjak.
Nem mintha maguk a sportok különösebben lekötnének. A vadászat kivétel. 

Ígérem, a következő már hosszabb bejegyzés lesz! Kár is volt külön erre "pazarolni a lapot", de ha már eddig ilyen szép rendszerbe volt, hogy minden nap egy bejegyzés, hát maradjon is így.

Tovább olvasom!

29/11.nap: Mi az a 3 szó amit minden nap említesz?

Ez bizony megint egy rövidke bejegyzés lesz.
Biztos rengeteg szó van amit (majdnem) minden nap említek. Elég sokat beszélek, bár ezzel nem tudom mennyire mondok újdonságot. Igaz, úgy tapasztaltam, hogy nálatok előfordul, hogy aki az interneten állandóan osztja az észt, az "élőben" igen csöndes. Nos, nálam ez nem így működik, én állítólag mindenhol sokat pofázom.

Na, visszatérve az eredeti témára, érdelem szerűen nem minden nap említem, mert van amikor végig alszok heteket, hónapokat...
Legyen mondjuk a "vadászat","drágám" és... "kuss". 

Tovább olvasom!

29/10.nap: Mi a kedvenc idézeted?

"Háromlábú asztalon nehéz halat fogni" (Sherly Yolen)

Ha lesz rá módom, elmesélem ennek a kis szösszenetnek a kerettörténetét is, bár úgysem garantálom, hogy sokkal értelmesebb lesz.

Csak hogy legyen valami a ti világotokból is.

"Előfordult már magával, hogy focimeccsen volt, és elkalandozott a tekintete és megpihent... ráirányult egy tömegre, majd lassan rászegeződött egyetlen emberre? Attól a pillanattól az a valaki már nem része a tömegnek. Egyénné válik, egy pillanat alatt. Ez ellenállhatatlanná vált" (Following c. film, 1998, Rendező: Christopher Nolan)

Tovább olvasom!

29/9.nap: Mutasd be a legjobb barátod!

A legjobb barátom, a húgicám Priscilla. Már itt hozzátenném azt, hogy az ő véleménye szerint a nővérem. Ez a kis kavarodás annak köszönhető, hogy ő később született mint ember, viszont előbb lett vámpír, mint én.

Kezdjük a külsővel: hosszú, derékig érő, hullámos, aranyszőke haja van, kék szeme, és ahogy nálatok mondanák "bombanő" alkat. Ezzel a leírással most igazán nem mondtam sokat, de mindenki nyugodtan képzeljen el egy szexi szőke cicababát aki után minden élő vagy halott pasi megfordul. Persze ha megismerkedik vele az ember, a "cicababa" jelző rögtön eltűnik a gondolatai közül. Higgyétek el, én hozzá képes egy emberlelkű lény vagyok. Ő sokkal inkább hasonlít anyára, akiről már említettem, hogy egy valóságos gyilkoló gép, és Priscilla még csak nem is akárhogy csinálja! A legdurvább vérengzés kellős közepén sem veszít a bájaiból. Nem csodálom, hogy kell a pasiknak.

Számomra azonban fontosabb tulajdonsága, hogy mindig számíthatok rá, attól a pillanattól fogva, hogy vámpírként megismertem. Nem mondhatok róla túl sok mindent, mert velem ellentétben ő nem kedveli, hogyha a magánéletében vájkálnak.
Azt azért elárulhatom, hogy az anyánk tette őt vámpírrá, de ennél még különlegesebbé teszi az, hogy csecsemő korától fogva vámpírok közt nevelkedett, így sosem volt igazán ember, az anyatejjel együtt szívta magába már a vért is. Na persze csak apránként, anyánknak volt annyi esze, hogy csak akkor tette őt vámpírrá, mikor már a teste elérte a "kifejlettséget". (Értsd: 16-18 év körül testben van.)

Néha sajnálom őt, mert még csak annyira sem tud belegondolni milyen lehet halandónak lenni, mint én, ezért nem is igazán fogja föl a ti értéketeket. Az ő szemében csak puszta vacsora vagytok, nem érti, hogy én miért tudok veletek annyit csevegni előtte. Emiatt vannak is néha vitáink, de azt be kell látnom, hogy elképesztően toleráns velem, hiszen több ezerszer is képes tőlem végighallgatni ugyan azt, amikor az emberekről lelkendezem. Szerintem valójában még élvezi is a dolgot, csak nem hajlandó belátni. Fú, ha ezt most olvasná, mit kapnék! Na nem mintha el tudna bánni velem... Maradjunk annyiban, hogy nagyjából ugyan az a "súlycsoport" vagyunk. Elég durva kis háborúink voltak még annó, de hát ezek a szép idők is elmúltak. Volt, hogy ki akartam nyírni. Komolyan. "Mentségemre" legyen, hogy kezdő vámpírként elég sokat terrorizált engem a szeretett testvérkém. De hát egy kis testvéri civódás a legjobb családokban is előfordul.

A mostani kis hobbimat sem érti, nem azért, mert nem hisz a különböző világokban, vagy ilyesmi, egyszerűen elég neki a sajátunk, hiába próbálom neki elmagyarázni, hogy milyen korlátlan lehetőségünk van egy új világban, többről meg már nem is beszélve!
Azt hiszem, kicsit a szokások rabja. Nem mondom, hogy csökönyösen ragaszkodik az állandósághoz, de az tény, hogy kevésbé kalandvágyó mint én. Egyszer sikerült egy igazán nagy mókába belerángatnom, azóta állandóan azt hallgatom, hogy mekkora hibát követtünk el... Oké, lehet hogy van benne valami, de hát már megtörtént, úgyhogy ez van.

Tovább olvasom!

29/7.nap: Szoktál olvasni? Mik a kedvenc könyveid?

Van aki nem szokott olvasni? Milyen kérdés már ez? Vagy nálatok még mindig elterjed az analfabétizmus? Azt hittem ehhez már elég fejlettek vagytok. Másrészt meg ha nem tudnék, hogy olvasnám el a kérdést? Vagy valaki felolvasná nekem? Mókás.
Oké, persze egy kérdés elolvasása még nem számít szokásnak. Szóval, röviden és tömören: igen, szoktam olvasni.

Egyik kedvenc könyvem Fighalrd Ěrnels: A narinnok éneke.
Legalábbis valahogy így írják, nincs néhány olyan karakter a billentyűzeten amire szükség lenne, de azt hiszem ez lényegtelen, mivel sem a szerzőt, sem pedig a címszereplőket nem ismeritek. Ez egy amolyan filozófiai mű, ami a létezésünk kérdéseit, többek közt a vámpírok kialakulását boncolgatja. Jól hangzik mi? Én is így gondolom. A nagy része természetesen inkább csak amolyan sztorizgatásokbó áll, de azért kellemes olvasmány. Persze még az előtt íródott, hogy felfedtük volna az emberek előtt a létezésünket. Még jobban hangzik, igaz? Most tényleg szeretnétek, ha ilyen... komolyabb hangvételű témákról is írnék, nem csak laza kis bejegyzéseket? Majd még meglátom. Előfordulhat hogy egyszer kedvem szottyan megosztani veletek egész fajom világrajöttének történetét. Ez persze nem lenne sokkal mélyre hatóbb mint nálatok az evolúció és ilyesfélék.

Nagy kedvenc még Sophie Dentel-től A halottasház macskái című remekmű, valamint most kezdtem el olvasni Jehloum Wirram-tól egy jó kis sci-fit különböző világok témájában.
Most komolyan, nektek eddig mennyire volt érdekes ez a bejegyzés? Gondolom semennyire, mert fogalmatok sincs, hogy miről zagyválok. Mint amikor eleinte én mindenhol ilyenekkel találtam szembe magam, hogy "Gyűrűk Ura" meg "Harry Potter" mint népolvasmány... Az előbbiből megnéztem már a filmet, hát... érdekes. Igazából nem teljesen értem, hogy mi a szarért kellett okvetlenül gyalogolni azzal a rohadt gyűrűvel, na de mindegy. Talán egyszer az olvasásra is rászánom magam. A tini varázslók téma egyelőre a legkevésbé sem izgat, de talán majd abba is belenézek.

Na, de hogy azért említsek valami könyvet tőletek is, Daniel Keyes-től volt szerencsém két művet is elolvasni, Az ötödik Sally-t, és a Virágot Algernonnak című művet, igazából nem tudom eldönteni, melyik tetszett jobban, a személyiségzavaros témáját illetően talán inkább Sally, viszont az Alegernon elgondolkodtatóbb volt, az emberi viselkedés szempontjából.
Meg Stephen Kinggel ismerkedem, de egyelőre nem tudom még semmiről sem kinyilvánítani, hogy "kedvenc".
Szerintem erre a témára még vissza fogok térni mondjuk néhány hónap múlva, amire nagyobb ismeretségre teszek szert a a témában.

Tovább olvasom!

29/6. nap: Mi az, ami szomorúvá tesz?

Szomorúvá? Engem? Ahhoz előbb adjon nekem valaki egy jó kis definiciót a szomorúsághoz. Mint már nem egyszer említettem, pozitív életeszemléletű vagyok, minden rosszban meglátom a jót előbb vagy utóbb. Gyakran előfordul, hogy csak utóbb, de ez az öröklétből nézve elhanyagolható apróságnak tűnik. Ha úgy vesszük "szomorú" voltam akkor is, amikor rájöttem, hogy Gerarddal (még ember korában) sem mehet örökké ugyan úgy minden, ahogy az első pillanatban, aztán "mérges" voltam amikor nem halt meg, de most megint elégedett és "boldog" vagyok, hogy újra tudom szivatni a kis önjelölt vámpírvadászt.

Azért írok minden érzést idézőjelben, mert nem tudom mennyire beszélhetünk valós érzésekről. Én úgy gondolom, ugyan annyira valósak, mint a ti, emberi érzéseitek, hiszen a ti érzéseitek is ugyan olyan változékonyak, mint az enyém, csak ami nálatok mondjuk eltart 10 évig, azt ti már hajlamosak vagytok "öröknek" nevezni, én meg még 100 év után is teljesen tisztában leszek vele, hogy minden érzés múlandó, ha úgy tetszik, az idő minden sebet begyógyít. 

Így hát, átmenetileg van hogy kevésbé fényes a hangulatom, például a ha összetörik a szívem... Gyakrabban előfordul, mint képzelnétek!

Keresgettem, hogy a neten mi található szomorúság témában, leginkább idézetekre bukkantam. Ez tetszett a leginkább:

"Az éhezésnél, a szomjazásnál, a munkanélküliségnél, a szerelmi bánatnál, a vereségnél - mindennél - rosszabb, ha úgy érezzük, hogy senkit, de senkit nem érdeklünk." (Paulo Coelho)

A sok-sok nyálas szarság után azt hiszem, ezzel egyetértek. És most aztán kitártam nektek a szívem, úgyhogy remélem mindenki boldog!
Ennek az idézetnek a nyomán azt tudom mondani, hogy akkor vagyok szomorú, hogyha senki sem szeret, és senki sem utál, és az égvilágon senkit sem érdeklek.
Erre meg lásuk be, elég csekély az esély.

Érdekelne, hogy nektek, embereknek mi a véleményetek szomorúság-ügyben. Nagyon boldoggá tenne, hogyha megosztanátok velem néhány gondolatot a témában!

Tovább olvasom!