Vár minket egy új világ! (3.rész) - Kicsi holló repülni tanul

Újabb néhány hetet hagytam neki, mire úgy gondoltam, hogy már minden porcikájával kész belemenni a dologba, és nem törődik az esetleges következményekkel. Jó, ez erős túlzás, minden egyes percben azon fog rágódni, hogy nehogy valamit elszúrjon, de úgyis rá fog kapni a játékra. Ki lenne az az idióta, aki ne váltaná le a nyomorúságos, magányos életét (amit mellesleg részben saját magának épített, a másik felét meg rám akarja kenni…), egy készen kapott, külső szemmel „tündérmese” élethez! Nem tudom pontosan, hogy nálatok az a Gerard miket hozott össze magának, de abban biztos vagyok, hogy csak jobb lehet annál, amit az én kis hollócskám.

Erre mondaná ő, hogy ne pofázzak, mert én tehetek az egészről, így nincs jogom ítélkezni az élete felett, erre meg szokás szerint azt felelném, hogy ha nem tetszik, még mindig kisétálhat a napra. Erre ő sértődötten elvonulna.

Most nem kellett nyájas üdvözléssel szórakoznom, ahogy megjelentem nála, nekem esett:
 - Csak vicc az egész, igaz? Te találtad ki! Nincsen más világ! – szinte hisztérikusan vágott falhoz egy festékes pemzlit. Ilyen egy vérbeli vámpír-vadász!
 - Ó, és Andort olyannak ismered, aki belemegy az ilyen játékokba? – élcelődtem, pontosan tudva, hogy Gerard Andort kereste fel először az ügyben. Mindig mulattat, hogy mennyire megbízik Andorban. A „kis tudósnak” egy értelmes válasza se szokott lenni, mindig csak jön a fellengzős eszméivel. Oké, néha bejönnek az elmélete, az tény. Mint például most is.
 - Csak fekszel az ágyban egész nap, és alszol! – meredt rám Gerard számon kérően. - Nem vagy semmilyen másik világban.
Bármit is csinál magával, örökre egy hisztis kis buzi fog maradni. Még akkor is, ha nagy hévvel lemészárolta néhány fajtársát.
 - Tagadás, ez már határozottan jó jel! – csaptam össze a tenyereim. - Tudtam én, hogy nem fogod annyiba hagyni a dolgot. Csak próbáld ki. Jaaa, hogy már kis is próbáltad! Mit éreztél? – vigyorogtam, és már bántam, hogy nem tettem fel semmit arra a fogadásra, hogy Gerard pikk-pakk bele fog menni a dologba.
 - Semmit Adam, az égvilágon semmit! Sikerült a terved, elhittem. Kurvára örülj! – szorította össze az ajkait durcásan.
 - Örülök is, de igazából azért, mert kipróbáltad. Jobb lett volna, ha velem kísérletezel először, de most már legalább tudjuk, hogy egyedül neked nem megy… - csevegtem.
 - Miért nem unod már meg, hogy velem foglalkozol? Miért kellett megint rám akaszkodnod?
 - Ki bámul kit, amikor alszik?
 - Jó – fújtatott -, ha működik, akkor te hogy csinálod?
 - Hát ezért volt szükséges a közjátékod? Mindketten tudtunk, hogy ide fogunk kilyukadni végül. Na de mindegy is, ha te ettől jobban érzed magad, hát legyen! De hozzá kell tennem, hogy egyáltalán nem biztos, hogy neked sikerülni fog. Elvégre akárhogy is nézzük, én erősebb vagyok nálad.
 - Remek. De hogy kell jól csinálni?
Igazán bepörgött a drága. Most pedig jöhet az imprózás, mert én nagy naivan azt hittem, hogy neki is az első szemlehunyás után menni fog a dolog. Így visszagondolva nem is értem, hogy fordulhatott meg a fejemben, hogy egy ilyen zöldfülű kis köcsög felérhet az én erőmhöz.
 - De sürgős lett itt valakinek… Először is, menjünk valami kevésbé mocskos helyre. – Megragadtam a karját, és máris az én otthonos kis kastélyom egyik hálószobájában álltunk. - Így ni, feküdj le szépen!
Egy laza mozdulattal le akartam nyomni ülésbe az ágy szélére, de nem sikerült. Néha még hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy már nem olyan egyszerű öt ide-oda tologatni, mint száz éve. Ez igazán nem róható föl nekem, mert ugyan olyan szerencsétlenül néz ki, mint amikor először megpillantottam.
Rögtön összerándult a teste azoktól az emlékektől, amit ez a mozdulatom felidézett a kis buksijában.
 - Miért kell hozzá lefeküdnöm?
 - Mert úgy kényelmesebb. Tőlem aztán állhatsz is.
Leült az ágy szélére.
 - Gondolj arra, milyen érzés az emberek fejében olvasni, és NE gyere azzal, hogy jajj az milyen csúnya dolog, ez az alapja az egésznek! Na várjál, egy kis bemelegítés rajtam. Nem fogok blokkolni, kíváncsi vagyok, milyen gyorsan megy – vigyorogtam, amíg Gerard leküzdötte az arcáról a meglepetést.
Nem minden nap engedem meg neki (mondhatni soha), hogy csak úgy a fejembe nézzen, de hát szükség törvényt bont.
Elég gyorsan ment neki a beférkőzés, így, hogy engedtem. Azon nyomban kiült az arcára az undor, és felpattant az ágyról.
 - Remek! – rikkantottam. - Akkor most próbálj meg egy másik világban lévő énednek a fejébe ugyan így belenézni!
 - Most csak szórakozol, ugye?
 - Most éppen nem – annyira, de ezt már nem tettem hozzá.
 - Figyelj, én azt hittem, hogy… Nem is tudom, valami hókuszpókusz, meg akármi! Nem csak közlöd, hogy „és most menj át egy másik világba”, basszus! – méltatlankodott a kis aranyos.
 - Pedig ennyi az egész.
 - És még Andor azt mondta, hogy te majd elmagyarázod!
 - Komolyan ezt mondta? – Ez tényleg meglepett, aztán betudtam annak, hogy Andor is csak le akarta már koptatni ezt a kis szerencsétlent, mert túl sokat lóg a nyakán.
 - Nem, vicceltem, cseszd meg!
 - Jól van bébi, nyugi van! Vegyél egy mély lélegzetet, és…
 - Kurvára hagyd abba a szivatást, oké?
 - Én nem szivatlak! Meditációról már hallottál?
 - Mi a fasz van?!
Nem volt könnyű visszafojtanom a röhögést, az biztos!
 - Mindig ennyit káromkodtál? Csapj a szádra! Na, ha ilyen ideges vagy, soha nem fog menni! Meg kell találnod a lelki békéd, és…
 - ADAM, ÉN SZÉTVEREM VALAMIVEL A KIBASZOTT KÉPED!
 - Oké, oké, leállok – igyekeztem megőrizni a még megmaradt komolyságom. - Na ülj szépen vissza, és ne borulj ki mindenen. Szóval. Azt hiszem a fantáziádra szükség lesz, ami elvileg van, úgyhogy helyben vagyunk. Ha azt mondom, hogy keresd meg mondjuk hol van Lucy, az simán megy, igaz?
Gerard egy fintorral bólintott.
 - Akkor most keresd meg azt az éned, aki, hogy is fogalmazzak... egy másik, de közeli univerzumban van, és olyan, mint amilyen te voltál mielőtt megismertél. Érted?
 - Képzeljem el magam, hogy milyen lenne az életem nélküled? – morogta durcásan.
 - Mondjuk. – Nem voltam benne biztos, hogy így tökéletes lesz, de egy próbát mindenképpen megért.
 - Még a helyes turcsi orrod is megvan, nem varrattál egy ilyen ronda kampót a helyre! Bocs, nem akartalak kizökkenteni! Szóval, képzeld el azt, amilyen embernek voltál. Valahol él még ez az ember. Próbálj meg ráhangolódni – csodálom, hogy nem csuklott el a hangom az elfojtott nevetéstől, miközben adtam a nagy spirituális tanítót.
Gerard néhány percig csak döbbenten pislogott, aztán amikor feldolgozta, hogy ezt most éppen magamhoz képest komolyan gondoltam, hátrahajtotta a fejét. Jobb ötletem nem volt, hogy mivel kéne nekiállni. Mivel nekem nem volt „saját testem” máshol, amibe direkt belemehettem volna, az egész random működött, és nem mellesleg, ha fogalmazhatok úgy, kölcsönösen.

 - Ez nem megy! – pattant fel egy óra múlva, és kis híján, hogy elbőgte magát. Azért rendesen beleélte magát abba a képzelgésbe, hogy milyen lehetne az élete nélkülem. Helyes, helyes!
 - Előttem aztán sírhatsz, ne szégyelld! – vigyorogtam.
 - El fogom tudni én azt valaha mondani, hogy mennyire gyűlöllek?
Elmondani nem fogja tudni, de azért a tekintetén látszik. Meg az is, hogy még mindig imád.
 - Most ne ezzel legyél elfoglalva, hanem azzal, hogy érezni tudd minden porcikáddal, hogy milyen egy szebb világ! – Te jó ég, ezeket komolyan én mondom? Mindjárt idehányok ettől a sok nyáltól… -  Én egy szóval sem mondtam, hogy könnyű lesz.
 - Ezt élvezed mi? – meredt rám izzó tekintettel.
 - Kérsz egy kis vért? Nekem az általában segít – tereltem gyorsan a témát, mert momentán nem akartam, hogy megint belelovalja magát az önsajnálatba. Általában mulattató hallgatni, de most csak hátráltatná a munkát.
 - Belőled nem iszom – jelentette be undorodva.
 - Pedig segítene. Kitisztulna tőle az agyacskád, hidd el… Jobban úgyse tudom elmagyarázni, hogy hogyan csinálom. – A vállánál fogva magamhoz húztam.
 - Lehet, hogy annyira nem is érdekel.
 - Ne szórakozz már, még azt se élveznéd, hogy amíg iszol, minden titkomat megtudhatod? – rebegtettem meg a szempillámat, ő pedig felhorkant:
 - Titkod? Neked?
 - Na gyere… - intettem. Közelebb húzódott.
 - Ja, mindig elfelejtem, hogy nincs fogad! – röhögtem föl, miközben az ujján hordott gyűszűvel hasította föl a bőröm, a hegyes szemfoga helyett.
Túlságosan vágyott a véremre ahhoz, hogy bármivel is visszavágjon.
Hagytam, hogy a véremmel együtt magába szívja azt is, amit akkor érzek, ha hozzátok látogatok.
Teljesen megbabonázták az érzéseim, látta Liát, látta a ti világotok, a blogom, az internet szépségeit, Gizit, mindent, de ami az ő szempontjából is lényeges lenne, látta „saját magát”. Igaz, csak úgy, ahogy én láttam egy képen keresztül, de több volt, mint a semmi.
El kellett tolnom magamtól, annyira rákapott a potya mozira.
 - Így már világosabb, hogy csinálom? – vigyorogtam, remélve, hogy Gerard felfogott belőle valamit azzal a csöpp kis agyával.
 - Te komolyan… komolyan ennyire elhiszel mindent? – meresztgette a szemeit, mint valami maki - És még én csapom be magam? – röhögött fel, valahogy úgy, ahogy én is szoktam. Egy kis mellékhatása a véremnek, mindjárt elmúlik. Pedig vicces lenne, ha ilyen vidám maradna.
 - Kapizsgálod már?
 - Ja.
 - Helyes! Na akkor folytassuk!
 - Csak egy kérdés.
 - Majd utána – intettem idegesen, mert már mindennél jobban vágytam rá, hogy Gerardot a saját testébe tuszkoljam. Képletesen fogalmazva.
Persze azonnal jött a kérdéssel:
 - Amikor Velem szórakoztál, azt is ugyan így elhitted?
 - Számít ez most? – forgattam a szemem, de mivel tudtam, hogy így előbb szabadulok, válaszoltam - Oké, ha ez rendbe teszi a pici lelked, akkor igen, elhittem. A nélkül nem csináltam volna.
 - Oké, leszarom. Na, folytassuk! – és hanyatt vágta magát az ágyon.
Valamiért az az érzésem volt, hogy még mindig a vérem munkálkodik benne. Helyes.