Lia és a vámpírok - 2.rész

Raven (Gerard):
Mielőtt Chris a számba erőszakolhatta volna magát, olyan erősen szorítottam össze az ajkaimat, amennyire csak tudtam. Első fogak nélkül még így is rés maradt az ínyem között.
- Ez nem ér!!! – sipította Lucy, miközben Chris fél kézzel megpróbálta szétfeszíteni az ajkaim.
Tényleg erősebb lettem. Egy vámpírnak nem jelenthetne gondot,  hogy kinyissa egy magatehetetlen ember száját, még ha úgy is néz ki, mint egy csont és bőr tinédzser.
- Előbb rakja össze Andor! – folytatta a rikácsolást Lucy - Így különben is tök undi! Ha szájbabaszod, csinálok róla képeket, és megmutatom mindenkinek!
Lucy minden bizonnyal rájött, hogy Chris megerőszakolhat ugyan, de nincs az az isten aki rávegyen, hogy bármit is csináljak vele. Szerencsére a gyerekes fenyegetés hatott Chrisre, úgyhogy mérgesen elengedett.
- Most mi bajod van? Úgy volt, hogy…
- Igen, de akkor tudjon már mozogni is! Majd leszop, ha engem meg tud dugni! – vágta csípőre a kezét Lucy.
- Egy irigy picsa vagy! – grimaszolt Chris.
- Te meg önző! – vágta rá Lucy.
- Mintha te nem lennél az!
- De megbeszéltük hogy egyszerre csináljuk majd! Hogy közös lesz! Ne legyél már paraszt! Ha leszoplak lenyugszol?
Chris undorodva felhúzta az orrát.
- Kösz nem. Te meg miért nem mondasz semmit? – fordult vissza hozzám.
- Tökre be van szarva szegény… - huppant le mellém Lucy, és megsimogatta az arcom. – Te meg még a farkát is a pofájába dugdosod! Nem vagy éhes? – gügyögött. – Aaajjj Gerard, mondj már valamit! Te vagy a legeslegkedvencebb énekesem! Tényleg kár, hogy nélküled annyi a bandának…
Ez a néhány szó milliószor jobban fájt, mint az a tudat, hogy ezek ketten valami szexjátéknak tartanak. A „banda” szót hallatán egyszerre rohant meg minden érzés. Hogy miért is ugrottam le arról a szikláról és mi minden történt ezelőtt. Még jobban fel akartam kelni, mint eddig, de továbbra sem voltam képes megmozdulni.
- Ezt most muszáj volt? – sóhajtott Chris.
- Bocsi! – pislogott Lucy kislányosan. – De attól még imádlak! – Újabb csókot nyomott a számra.
- Miért nem hagytatok meghalni? – nyögtem, bár a válasz egyáltalán nem érdekelt.
Lucy és Chris csak összenéztek, és kuncogni kezdtek.
- Most mi a gáz? Csak nem akartuk, hogy meghalj! Vámpír lettél, sztem tök király! Nem, Chris? Tök király vámpírnak lenni!
Chris mosolyogva bólogatott.
- NEM VAGYOK VÁMPÍR! – üvöltöttem, megint csak esetlenül.

*****

Lianne:
Be kellett fejeznem Raven történetének lejegyzését, mert Adam olyan vihogásban tört ki, hogy képtelen voltam tovább Ravenre koncentrálni.
- Ezt tényleg annyira el tudom képzelni rólad, te szerencsétlen balfasz! – röhögött Adam, olyan hangosan, hogy Raven se tudta folytatni.
- De most komolyan, minek minden faszságát leírni? – lapozgatta Adam teljesen érdektelenül az egyik füzetem. - Rinyál itt megállás nélkül, mint egy hülyegyerek!
- Nem is tudom, ki rinyál éppen – mondta Raven higgadtan, én pedig felnevettem.
- Most mondd, hogy ez nem izgalmasabb, mint a „jajj istem, vámpír lettem, bürhühü”! – sápítozott Adam Ravent utánozva, majd elröhögte magát. Egocentrikus barom.
- Adam, vagy menj innen, és hagyj minket békén, vagy csönd! – szóltam rá a tőlem telhető legnagyobb erélyességgel, ami azért be kell látnom, hogy nem sok. Még egy igazi óvodással szemben sem, nehogy Adammel.
- Vagy inkább megöllek – vigyorgott rám Adam, kivillantva a hegyes szemfogait.
- Nem akar megölni – vágta rá Raven, mielőtt bármit kinyöghettem volna döbbenetemben. - És nem tud megölni.
Kaptam már Adamtől pár szépet, fejfájást, szédülést, hasonlók, de ilyen konkrétan még nem közölte, hogy megöl. Bár várható volt, hogy egyszer fogja, de még vártam volna vele pár évet.
- Ebbe honnan vagy olyan biztos? – kacsintott Adam Ravenre. Ezt a kérdést én is ugyan így feltehettem volna. Azt meg pláne, hogy normális vagyok-e, amiért Ravenre hallgatok, aki még az égvilágon semmit nem tett le az asztalra, Adam viszont… Mindegy. Senki sem normális, aki vámpírokkal, vagy bármilyen egyéb természetfeletti lényekkel úgy kezd el beszélgetni, mintha csak kedves, vagy éppen idegesítő szomszédok lennének.
- Ez a kevés közül az egyik, amiben biztos vagyok – felelte Raven, és folytatta a történetet, én pedig írtam. Nagyon úgy tűnik, hogy van némi öngyilkos hajlamom.

*****

A nem vagyok vámpír kirohanásomra Lucy válaszként befogta az orrom, másik kezét pedig a számra tapasztotta.
- Akkor mi a magyarázatod arra, hogy nem hiányzik a levegő? – csacsogott, én pedig ugyan azt éreztem, amit már akkor is megtapasztaltam, amikor néhány perce Chris szorongatta a torkom. Vagy azóta már órák teltek el?
- És ha erősen koncentrálnál, már mozogni is tudnál! – dorgált le Chris, mint valami kisgyereket.
Megpróbáltam a lehető legerősebben arra koncentrálni, hogy el tudjam lökni magamtól Lucy kezeit, de nem történt semmi.
- Hát, nem nagyom jön össze neki… - sóhajtott Lucy néhány másodperc múlva, és végre elengedett. A saját karjába harapott, és a szám elé tolta.
- Szlopálj még, hátha jól jön!
Összeszorítottam a szám.
- Most mit izélsz? Nem akarsz mozogni?
De. Azt nagyon is akartam. Nem tudtam mi esélyem lenne ellenük, de biztosan több, mint vér nélkül. Kinyitottam a szám, és hagytam, hogy Lucy a számhoz nyomja a csuklóját. Nem állt tőlem távol a vérivás, Adamtől kaptam már nem is keveset, de Lucy vérének íze teljesen más volt, mint Adamé.
 De nem csak az íz különbözött mindentől. Olyan érzés volt, mintha napokon át éheztem volna, anélkül, és csak most, az első falatnál döbbenek rá, hogy milyen gyenge voltam táplálék nélkül.

A mámoros pillanat ellenére továbbra sem bírtam mozdulni. Az elmémről viszont mintha lerántottak volna valami vékony leplet, és minden kitisztult. Éreztem Lucy szívének természetellenes, lusta lüktetését. Mintha csak azért ütne néha egyet-egyet, hogy ne unatkozzon. Éreztem, ahogy az én szívem is lassan, ráérősen lök egyet. Hirtelen minden nyugodtnak és csendesnek tűnt. Egy pillanatra minden maga volt a tökély, gyönyör, amit ezelőtt még nem élhettem át.
Lucy lassan elvette a szám elől a kezét, de én még mindig éreztem a vére ízét a számban és a világot, ami a vérével együtt csorgott le a torkomon.
- Úgy látom, kezd rákapni! – csendült fel Chris dallamos hangja, ezzel pedig visszarántott a valóságba.
- Na? Még mindig nem tudsz mozogni? – láttam, ahogy Lucy az oldalamat böködi. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy legalább a kisujjam rezdüljön meg, de semmi.
- Szerintem akkor vigyük így. Biztos ezzel is tud valamit csinálni.
- Ki? – bukott ki belőlem, miközben még mindig lüktetett bennem a Lucy vére iránti vágy.
- Andor. Ó, ő csak… egy zseni. Vagy valami olyasmi – csevegett Lucy, és magára húzta a sortját. – Majd ő szépen rendbe rakja a pofikádat, hogy olyan legyen, mint volt.
- Mint volt? – hebegtem, majd a nyelem újra végigsiklott az ínyemen.
- Hááát, most úgy nézel ki, mint aki…
- … lefejelte a földet – fejezte be Chris. – Érdekel?
- Nagggyon undi! Nincs orrod! Tisztára olyan vagy, mint egy halálfej! Csak ragadsz a sok trutyitól is – fintorgott Lucy.
- Tényleg. Le kéne azért mosni mielőtt megyünk – nézett végig rajtam Chris.
- Majd én! – ugrándozott Lucy, és eltűnt valahova. Egy szempillantás múlva Chris újra felkapott, és elteleportált velem egy fürdőszobába. Most legalább nem hagyta, hogy a fejem hátra bukjon.
Az első dolog amit láttam az volt, ahogy Lucy egy marék rózsaszín fürdősót szór az óriási, aranyozott szegélyű kádba. Bárcsak ne pillantottam volna el róla. Egy röpke másodpercig nem értettem, hogy ki dekorálná a fürdőjét olyan képpel, ami a szemem elé tárult. Egy gyönyörű, göndör hajú, szőke angyal tartott hófehér karjai közt egy mocskos, kifordult végtagú, pokolbéli figurát.
Csak egy tükör volt.