Lia és a vámpírok - 3.rész

Raven:
Úgy lógtam a vámpír karjaiban, mint valami ocsmány bábu, ami egy rémtörténet díszletéhez tartozik, és várja, hogy halálra rémíthesse a gyanútlan áldozatokat.
 - Na aggódj, hamarosan ugyan olyan cukipofa leszel mint voltál! – mosolygott Chris, és befektetett a kádba. Semmit sem éreztem abból, ahogy lemosdattak, csak néha ahogy Lucy rózsaszín tincsei az arcomat súrolták. Lucy megállás nélkül vihorászott, de nem voltam hajlandó az ölembe pillantani, hogy megnézzem, mit csinál.
Meg kellett volna halnom. Csak ennyi lett volna, és még ezt is elvették tőlem.
Nem volt új a teljes kiszolgáltatottság érzése, abból már bőven kaptam Adamnél, de az, hogy eldobtam az életem, és azt, mint egy bumeráng visszavágódott a képembe, elviselhetetlen volt.

Miután lemosdattak, felöltöztetek, mint egy kirakati bábut. Elvitatkoztak azon, jobban néznék-e ki még egy dzsekiben, de mivel én nem szóltam közbe, rám húzták azt is. Ha ez lehetséges, így felöltözve még groteszkebbül festettem, mint anyaszült meztelenül. Most, hogy lemosták az arcomról a mocskot, még undorítóbb látvány volt, ami az arcomból maradt. Mintha egy rendes férfi testére ráhúztak volna egy összeroncsolt zombi fejet.
 - Ne legyél így elkenődve! Andor nagyon profi – vigyorgott Lucy miközben az ernyedt kézfejem húzta ki a dzseki ujjából.

Mikor elkészültünk megragadtak két oldalról, a hónom alatt fogva tartottak, mint valami rongybabát. Chris tartotta az állam, hogy ne boruljon előre a fejem.

Elteleportáltunk, és egy fallal találtam szembe magam, amiről különböző színű műanyag csövek lógtak. Néhány másodperc múlva fogtam csak föl, hogy nem a csövek színesek, hanem a bennük kavargó anyag. Rendesen körbe pillanatain sem volt módom, a két kis ördögfajzat leültetett egy rozsdás szekrénnyel szembe.
 - Ez meg mi? – csendül egy ismeretlen, higgadt férfihang. Egy forgós széken ülhettem, mert egy lendülettel szembe kerültem a hang gazdájával. Egy vörös, kócos hajú, szeplős, kissé elálló fülű, harminc év körüli férfi. Meglepett, hogy vámpír, mert akikkel eddig találkoztam a fajtából, még Lucyt is beleértve az idióta öltözködésével és hajszíneivel, mindegyik kisugárzása tökéletesnek hatott. Andorban viszont az első pillantásnál is volt valami kegyetlenül emberi. Lehet, hogy csak a meleg-barna szemei a megtévesztőek.

****

Lianne

 - Vagy inkább a lapátfülei. Andornak akkora fülei vannak, hogy az nem igaz! – röhögött Adam. – Amúgy jól áll neki. Szexi. Jól lehet harapdálni.

****

Raven
A vöröshajú vámpír lehajolt hozzám, és a pupillámba bámult.
 - Csak szeretnénk, ha rendbe hoznád! Ilyenre! – csacsogta Lucy mögülem.
A vámpír megvizsgálta a számat, az orromat, a fülemet, aztán csettintett egyet.
 - Gondolom, csak miattatok nem beszél.
 - Csak meg van szeppenve – mondta Chris.
 - Hogy tetszik a vámpír lét? – kérdezte a vörös, miközben lerángatta rólam a dzsekit. Fél kezével fognia kellett, hogy ne boruljak le a székről. Vagy bármint is ültem. A dzseki után nem vesződött tovább, hozott egy óriási kést, és a ruhákat néhány mozdulattal levágta a testemről. Ezek a mozdulatok újabb borzalmas emlékeket idéztek fel bennem.
 - Pedig tök jól állt neki! – sápítozott Lucy.
 - Mi a francnak aggattátok rá?
Azt hiszem örülhettem, hogy nem láttam, és nem is éreztem, hogy a vörös vámpír pontosan hol tapogat.
 - Ez nem Adam csaja volt? – hangzott el a vöröstől a felismerés. Nem mertem belegondolni, hogy miről jöhetett rá.
 - Dede! – vihogott Lucy.
 - Ki adott több vért hozzá te, vagy Chris? – címezte Lucynak.
 - Asszem ugyanannyi köbö...
Andor a vállamhoz hajolt, és vélhetően a nyakamba mart. A vörös tincsek az ajkamat súrolták.
 - Akkor meg tudod csinálni? – csipogta Lucy.
 - Meg.
A vörös vámpír felfektetett valahova. A plafon itt is fehér volt, és hidegfényű neoncső világított az arcomba.
Minden erőmet összeszedve szinte ordítottam a fejemben hogy bármit csinálhat az arcommal, csak a legkevésbé hasonlítson arra, akinek a képét az orra elé dugták. Andor érdeklődve nézett le rám, ebből le mertem vonni azt a következtetést, hogy érti mit gondolok.
 - Jobb lesz, ha ti kimentek – pillantott Andor Lucyékra. – Jobb szeretek egyedül alkotni.
Meg fog erőszakolni. – rosszul voltam a gondolattól, és attól, hogy hallja is, de a vámpírokkal kötött eddigi ismeretségem alapján nem tudtam másra gondolni.
Lucy még hangosan vinnyogott, hogy azonnal szóljon Andor, ha elkészült, aztán vélhetően kimentek a helyiségből.
 - Bármit megadok neked, csak csinálj valami olyat az arcommal, hogy ne hasonlítsak magamra! Így is hagyhatod, nem érdekel – suttogtam pöszén, miközben Andor újra tapogatni kezdett. Nem különösebben hatotta meg, hogy most szólaltam meg először.
 - És mégis mi az a bármi? – támasztotta le a könyökét a „műtőasztalra”. – Mit tud nekem adni egy zöldfülű kis vámpír?
Magamat – aztán rádöbbentem, hogy még az is összetört.
 - Már megbocsáss, de én tudós ember vagyok, ne Chris és Lucy féle szexmániás kis picsa - mondta szenvtelenül.
 - Nem tudom! – fakadtam ki. – Mit kérnél? Mit akar egy vámpír?
 - Ez igen jó kérdés. Te gondolom, hamarosan bosszút akarsz, Lucy, Chris, és Adam csak végigkeféli az öröklétet. Lucy meg úgysem hagy békén, amíg meg nem csinálom a fejed, szóval lényegtelen.
 - Akkor csak legyen… másmilyen - motyogtam bizonytalanul.
 - Nekem mindegy. Amúgy ne rettegj ennyire tőlük. Egyszer úgyis megerősödsz. Ha nem ölnek meg addig.
Rá akartam vágni, hogy nem rettegek, aztán rádöbbentem, hogy ő mégiscsak tud gondolatot olvasni, nekem pedig fogalmam sincs arról, hogy mit is érzek.
Csak az árnyékokból láttam, hogy Andor össze-vissza cikázik a teremben, vélhetően műszereket keresve.
 - Ölj meg! – szólaltam meg újból. – Ha meg tudsz ölni, ölj meg!
 - Meg tudlak.
 - Tedd meg! Könyörgöm. Végezz velem!
 - Nem fogok – felelte érzelemmentesen.
 - Én kibaszottul meg akartam dögleni! Leugrottam egy szikláról! Jogom van meghalni!
 - Jogod? Bíróságra megyünk? – nevetett gúnyosan. A nevetése is idegesítően emberien csengett.  - Jelenleg nem tudsz végezni magaddal, tehát a sorsod mások kezében van.  Példának okáért az enyémben.
 - Mit nyersz azzal, ha engem életben tartasz?
 - Semmit. Már halott vagy. És hagyjuk ezt a felesleges csevegést, mert akkor elcsúszik az arcod. – Megint végigtapogatta a testem, most valami műszerrel. Hamarosan előkerültek az ollók, kések, tűk, és egyéb, hentesmunkához is alkalmasnak látszó szerszámok.

Eddig azt gondoltam most már a testem teljesen érzéketlenné vált, de azt nagyon is éreztem, ahogy Andor az orromból megmaradt részekkel munkálkodni kezdett. Fájt, ahogy a vámpír vágta, tépte, és rángatta az arccsontjaim, de a fizikai fájdalom már a legkevésbé sem érdekelt.
Néhány perc múlva elfeketedett előttem a világ.