A verebek újra szállnak - Stephen King ihlette agymenés

Mostanság eléggé rákaptunk Liával Stephen Kingre. Engem borzasztóan szórakoztatnak az ipse írásai, Liát meg szépen lassan az őrületbe kergeti, úgyhogy tökéletes párosítás. Az állattemetőről már írtam néhány sort, aztán jött a Carrie, amiben kapásból beleszerettem a cím adó leányzóba, aki egy komplett kisvárost amortizált le. Az ilyen, családi háttér miatt megkattant, plusz némi természetfeletti képességekkel megáldott önbizalom hiányos lánykák az egyik célcsoportom. Az a jó velük, hogy néha még sajnálni is tudom őket. Na meg előszeretettel beléjük habarodom.

Carrie tragikus halála után kezünkbe került a Tikos ablak, titkos kert novelláskötet, amiben A longolierek nem különösebben fogott, meg mert... egyszerűen csak nem. Liának tetszett az is, meg végigizgulta, de engem valahogy nem  nyűgözött le ez a "megragadás az időben" téma. Igazából baromságnak tűnik. Jó, mert az nem baromság, hogy egy író bekattan, és azt hallucinálja, hogy plagizálta a saját művét.
Nem tudok sokat az írókról, igazából maga az írás sem különösebben érdekelt, amíg át nem csöppentem hozzátok, mert úgy voltam vele, (meglepő módon), mint az emberek: Oké, oké, van pár hülye, aki írogat minden félét, aztán azt mások elolvassák, és jót szórakoznak rajta. Kellemes időtöltés. Mindig is szerettem olvasni, a kastélyomban van is egy szép kis könyvtár, de amíg csak odahaza tengettem az öröklétem, sosem gondoltam volna, hogy a regények, versek, filmek, vagy bármilyen művészet, kapcsolatot teremthet két világ között. Montanában meg ugye éppen azt hangoztatom, hogy elég nagy lett a befogadóképességem azzal kapcsolatban, hogy hányféle világ létezhet.

Szóval a Titkos ablak is rendesen felkeltette az érdeklődésem. John Shooternek baromira összejött a dolog. Már csak arra kell rájönnöm, mi volt a titka.
A Titkos ablak jó volt bemelegítésnek, de komolyan úgy érzem, a Halálos árnyék segítségemre lesz bizonyos problémák áthidalásában. Lia nem meri olvasni, úgyhogy rám maradt a dolog. Az elején még egészen fogékony volt a dologra (mondjuk még én is csak a 62. oldalnál járok), de amikor körvonalazódni kezdett hogy, miféle figura George Stark! Hogy hogy voltak képesek lefordítani a ti drága magyarjaitok Komornak... Na mindegy, kénytelen leszek tényleg megtanulni végre valahára rendesen angolul, a teljes műélvezet kedvéért. Szóval látnotok kellett volna azt a magas-fokú hisztériát, amit Lia lerendezett már rögtön a regény elején. Amikor leesett neki, hogy ez az a verebes sztori... Mondjuk nem tudom, mi egyebet várt a címlapon szereplő verébtől. Ez a baj az e-könyvekkel. Eléggé elkerüli a figyelmet a borító.

Igazán megígértem Liának, hogy egy halott ikertestévre sem rágja az agyát. Hacsak nem én vagyok a halott ikertestvére egy másik univerzumból, csak hogy cifrázzuk a dolgot. Na, az ilyenektől tud ám teljesen betojni! És napokig hozzám se szól. Lássuk be, jogosan. Valami miatt ő az én kis kedvencem a ti világotokba, ergó valami misztikus családi kapcsolat egészen kézenfekvő megoldás lenne. Mert hát akárhogy is nézem, ott van a Raven kontra Gerard ügy, azok se sokban hasonlítanak, mégis valahol egy személy, aztán... Oké, tudom, a dolog kismillió helyen sántít, de ez a George Stark rendesen bepörgetett. Egészen biztos vagyok benne, hogy jó cimborák leszünk a regény végére. Kíváncsi vagyok, komolyan.
Azért jól kifogtam Liát. Meg az összes világban is csak szerencsétleneket. És itt egy George Stark, vagy Richard Bachman, vagy tök mindegy hogy hívják, az meg megkapta S. Kinget. Mert drágáim, én megesküszöm nektek, hogy bizonyos esetekben nem az író kapja a karaktereket - amikor azt hiszi, hogy megszállta az ihlet -, hanem pont fordítva. Igyekszem megtalálni a további ilyen eseteket.

Nekem kéne írópalántát gyártanom a kis csajból? Költői kérdés volt.
Az szép lesz. Önállóság nulla, ambíció a béka segge alatt, egy - már bocsánat, de - alapvetően szaros kis országból, egy szép, de világviszonylatokban használhatatlan nyelvvel.
Hát igen, innen szép nyerni.
Nekem kéne irányítanom, hogy bármi is kegyen, ez világos mint a nap, drága szerelmetes Gizellám első kis hozzászólásai óta, de az a fanfic tökéletesen tükrözi Lia (nem Raven...) jellemét. Ha jön egy kis izgalom, egy kis újdonág, azonnal bepánikol, és sírva fakad. Jön a kérdés, hogy mi a szarért érdekel engem, ha sírva fakad, meg kiakad? Mert szeretem. Haha. Nem. Bár azt hiszem ezt könnyebb leírni, mint ami a valóságosabb indok. Úgyhogy maradjunk annál, hogy szeretem. Á, nem, úgyis elkezdtek mindjárt kérdezősködni, hogy mi az igazi indok. Az, hogy benne van a pakliban, hogy ha kinyúvad, és is vele nyúvadok.
Ilyen játékot azért még nem játszottam.
Na de amikor rájönnek ezek a rohamai, hogy nem érdemes velem írni, mert csak egy szadista balfasz vagyok... Ami amúgy igaz, és szerintem nincs vele baj. Az persze mindig feldobja a napom, amikor arra jön rá pár óra erejéig, hogy Raven szenvedését még annyira sem érdemes. De akkor mit lenne érdemes? Tvájlájt 2.0? Egy nagy faszt. Pedig arra fájna ám a foga. A naaagy szerelem. Igazából még a Tvájlájt előtti időszakban simán meg is lehetett volna csinálni, belementem volna a dologba, na de így?
Rettentően egyszerű lenne megölni valakit.
De inkább keresném meg Mr. Kinget egy beszélgetés erejéig. Bármilyen formában.
Rendesen bele tudom lovalni magam a dologba, még így is, hogy a regény felénél sem járok.

Össze kell szednem Liát. Azóta a betegeskedése óta nincs valami jó bőrben. Ez már tiszta olyan lesz, mint valami jó cselekedet. Hajjajj, micsoda deja vu... Körbe körbe futjuk az ördögi köröket. Elő kell rukkolnom valamivel. Avery... Nem rossz ötlet.

Köszi, hogy végigolvastátok, és remélem a sok baromság közül mindenkinek sikerült kiszemezgetnie valamit, amit érdekesnek, vagy szórakoztatónak talált.

Csók!