My Vampire Romance - 7. fejezet

Hogy a gondolataimat ne tudja Adam kiszedni a fejemből, az ablakon kibámulva próbáltam az út mentén elsuhanó fákat számolni. A sebesség mellett, amivel Adam repesztett, az egész táj csak valami sötét köddé állt össze. A monoton számolásba elbóbiskoltam. 

Adam áthajthatott egy bukkanón – vagy elgázolt egy embert –, én pedig felriadtam a zökkenéstől. Egy boldog pillanatig azt hittem a turnébuszban nyomott el az álom, de hamar összeállt a rémkép.

– Aludj csak, szívecském! Mindjárt ott vagyunk – simogatta meg a vámpír az arcom, és rám vigyorgott. Nem firtattam, hogy hogyan tud a helyes sávban maradni, amikor rá se pillant az útra.

Nem tudtam, de nem is akartam volna visszaaludni. A műszerfalra pillantottam. 23:55.

Alig fél órája ért véget a koncertünk, ha Adam tényleg visszavisz a srácokhoz, és valóban hamarosan odaérünk, akkor még az is elképzelhető, hogy nagyjából ugyanott állnak, egy helyben, és azon tanakodnak, hogy mitévők legyenek. A gyors döntéshozás sosem volt a banda erénye.

Rémálmomban sem képzeltem volna, hogy egyszer végig kell nézniük, ahogy eltűnök a semmibe egy vámpír karjai között. Ha kívülről tekintve is olyan hihetetlennek tűnt, mint amilyen hihetetlen az, hogy egyik helyről a másikra jutottam egy szempillantás alatt, akkor Frank biztos nem azon a véleményen van, hogy azonnal rohanniuk kell a rendőrségre. Vagy az FBI-hoz. Remélem, van annyi esze, hogy a többieket is visszatartsa bármiféle hatóság bevonásától. Ki tudja, Adam hány emberrel képes egy másodperc alatt végezni. Nem szeretném a saját bőrömön tapasztalni.

Rádöbbentem, hogy túlságosan beleéltem magam abba, hogy hamarosan újra láthatom a bandát. Adamtől mindezek után már nem lenne meglepő a blöff. 

– Adam – kezdtem bele elszántan, bár a gondolataim úgyis elárultak neki, hogy valójában egyáltalán nem vagyok elszánt, de tudni akartam, nagyjából mire számíthatok életem hátralévő napjaiban. – Mit akarsz velem tenni? Úgy értem, van azon kívül még valami célod, hogy kineveztél a kurvádnak?

Könnyebben ment kimondani, mint gondoltam. Még csak el sem csuklott a hangom.

– Ha jól emlékszem, nem mondtam, hogy kérdezősködhetnél! – ráncolta a homlokát, majd vidáman folytatta. – Oké, oké, kérdezni azért szabad! Tudod, Gee, rájöttem valamire. Igazából nem lehetsz a kurvám, mert azokat ki szoktam fizetni. Már ha nem ölöm meg őket – tette hozzá tűnődve. – Ja, hogy mindig megölöm őket? – röhögött, mintha a világ legnagyobb poénját sütötte volna el. – Na, látod bébi, ez a nagy különbség! Amíg elszórakoztatsz, addig nem foglak kinyírni. És ami azt illeti, momentán egy kicsit unalmas vagy.

Ez igen bíztató rám nézve.

– Okos fiú vagy te! – a száját megint a már szokásosnak mondható Adam-vigyorra húzta. 

– Holnap, ja bocs, ma – nézett a műszerfalra –, hol fogtok játszani?

Elképedve bámultam Adamre. 

– Na nehogy már miattam lemondjátok a koncertet! Szépen énekelni fogsz, mint a kisangyal! Nincs apelláta!

Képtelenség, hogy én ilyen állapotban lenyomjak egy showt.

– Milyen állapotban cicám?A hajad szála se görbült! – röhögött.

Nem csinál semmi mást, csak vigyorog, meg röhög!

Adam:

– Ó, szeretnéd, ha mást is csinálnék? 

Görcsösen próbálta minden gondolatát a kesztyűtartó nyitó gombjára összpontosítani.

– Na jó, ha ennyire megvisel, hogy a fejedbe látok, befejezem mára, viszont akkor tessék szépen beszélni! – csevegtem. – Na, visszatérve a koncertre. Azt akarom, hogy nap közben szépen éld ugyan úgy az életed, ahogy eddig. Leszámítva a Frank gyereket, hozzá jobb lenne, ha még csak nem is szólnál, mert még féltékeny találok lenni.

Azt már nem tettem hozzá, hogy azért évtizedekre kiterjedő tervei már ne nagyon legyenek, mert az esetek túlnyomó részében az emberekhez való vonzódásom még halandó szemmel nézve is rövid ideig szokott tartani.

Gerard tipikusan az az alkat, akit tökéletesen meg lehet alázni az ilyen meztelenre vetkőztetős mókával, még akkor is, ha semmi egyebet nem teszek vele. Duci gyerek volt, ez egyértelmű, még most is látszik a kerek képén, ráadásul ehhez járt még a drága kis művészlelke, úgyhogy tökéletes céltábla lehetett az iskolai fiúöltőzők gúnyolódásainak. A teste ma sem egy élsportolóé, a sok koncerten ugrálástól nem lesz az embernek kockás hasizma. Az biztos, hogy sok rajongó hölgyemény álomképe törne össze, ha meglátná felső nélkül. A drága kis komplexusai miatt nem az az úton útfélen ledobom a pólóm típusú rocksztár. 

De azért továbbra is finom falat. Nem mondom, szívesen lerendeztem volna ott a kocsiban, mert igen jó móka egy fülledt kis autó hátsó ülésébe döngetni a kiszemeltet, de az a minimális mazochizmus, ami szorult belém abban összpontosul, hogy élvezem a végsőkig felkorbácsolni a kedélyeimet. Azért a végsőkigtől se várjon senki nagy számokat, általában néhány nap erejéig bírok magammal.

– Mégis, hogy a picsába éljem szépen, ugyanúgy az életem, mint eddig? – fakadt ki. Valahogy sosem jön össze neki a férfias tárgyalás, mindig valami lányos picsogás lesz az ilyen kirohanásaiból.

– Hogyhogy hogy? Hát csináld azt, amit eddig. Mit tudom én... Építgesd a zenei karrieredet. Interjúk, fotózások, turnék. Aztán este jön a jó világ! – csíptem a combjába. Újabb előnye annak, hogy nem egy testépítő: lehet csipkedni a husikáját.

Szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit. 

– Vagy beszélsz, vagy gondolatot olvasok!

– Én öhm… Megteszek minden tőlem telhetőt! 

– Milyen ügyben? – vigyorogtam.

– A koncert. Meg a többi. 

– Helyes! Ez esetben, talán még a barátaidat sem ölöm meg. Mit tippelsz, hol találjuk meg őket? Hahó, én kommunikálni próbálok!

– Én nem tudom! – Elszántan kapargatta a biztonságöv kapcsolóját. – Vagyis… talán még mindig az arénánál. 

– Oké. Mennyire is rendőr-pártiak a kis barátaid? Csak, hogy hány fogásos vacsorával számoljak.

– Nem tudom! – Ó, már megint az édes rettegés! – Talán nem hívtak még rendőröket... 

– Az ő érdekükben talán így van. 

– Ha felhívhatnám őket… – sandított a tulajok által itt felejtett mobiltelefonra, ami a műszerfalra rögzített kihangosítóban pihent.

– Erre nem lesz szükség. Három perc, és minden kiderül, szerelmem.

Gerard:

Szerelmem? Ez a ribancos dolog után váratlanul ért. 

A turnébusz valóban ugyanott állt, ahol a kényszertávozásomkor. Legalábbis a miénk. A menedzserünk és a technikusok busza, valamint a hangszereket szállító teherautó már eltűnt. Talán ők már tovább is indultak a következő állomásra. Ezek szerint semmit sem szóltak Mikeyék Adamről. 

Várható volt, hogy Frank meggyőzi a srácokat, hogy felesleges a rendőrséggel bíbelődniük egy igazi vámpírral szemben. Sosem szerette a fakabátokat. Aztán lehet, hogy Mikey is ezen az állásponton volt, elvégre Adam igaziságához a kis előadása után semmi kétség nem fért. Ray ennek ellenére holtbiztos, hogy azon nyomban tárcsázni akarta a 911-et.

Mindhárman egy nap közben büfékén funkcionáló bódé oldalának támaszkodva cigiztek, néhány méterre a busztól. Frank éppen aláírt valamit egy lila pulcsis lánynak. Még két lány toporgott izgatottan, az ő felsőjükön a My Chemical Romance felirat díszelgett, és szintén papírlapokat szorongattak a kezükben.

A srácok egyszerre kapták föl a fejüket, amikor Adam úgy hajtott be a parkolóba, mintha egy rally versenyen lenne.

– Aztán jó legyél, cicám! – A vámpír olyan hírtelen fékezett, hogy szinte a szélvédőre tapadtam. – Már alig várom, hogy holnap láthassam, ahogy rázod azt a csinos kis segged a színpadon! – Lesmárolt, a következő pillanatban pedig kipenderített a kocsiból. Fogalmam sincs, pontosan hogy csinálta, de erős a gyanúm, hogy megint köze volt a teleportáláshoz. 

A parkoló aszfaltján ültem, a srácok rohanni kezdtek felém, a három lány pedig ugrándozva sikoltozni kezdett.

Adam dudálva elhajtott.

Felkászálódtam, ekkor tűnt csak fel, hogy elég foghíjasan sikerült felöltöznöm a kocsiban. A zoknik hiánya elhanyagolható probléma volt ahhoz képest, hogy mennyire csálén áll rajtam a nadrág, és hiányoznak az inggombjaim.

– ÉN TUDTAM, HOGY EGY KIBASZOTT VÁMPÍR NEM TUD TÉGED ELTENNI LÁB ALÓL! – ordította Frank teli torokból, és rám ugrott. Nem bírtam el a testsúlyát, úgyhogy újra a földön kötöttem ki. Az első gondolatom az volt, hogy Adam nehogy megint visszajöjjön, és valami még borzalmasabb dolgot műveljen féltékenységében. Megpróbáltam kiszabadulni Frankie öleléséből, miközben hallottam, ahogy Mikey próbálja távozásra bírni a lányokat. Mivel a lányok egymás szavába vágva kezdték a nevemet sikongatni, célravezetőbb megoldásnak láttam, ha feltápászkodom a földről, és gyorsan kiosztok egy-egy autogramot. 

– Lehetne egy fényképet? – csipogta könnyes szemmel az egyik. A szemfestéke már el is kenődött. 

– Nagyon kedves tőletek, de most már húznunk kell! – szólt közbe Frank a kedvesség teljes hiányával, és kimenekített a lánykoszorúból. Küldtem feléjük egy erőtlen mosolyt, elvégre nem ők tehetnek róla, hogy milyen kalandba keveredtem. 

Már eltávolodtunk tőlük, amikor kiabálva érdeklődtek, hogy milyen vámpírról beszélt Frank. Nem reagáltam semmit. 

A srácoknak sem tudtam mit kinyögni. Hiába voltam fél perce még Adammel, minden olyan távolinak tűnt. Mintha nem is én lettem volna ott egy rohadt vámpír karmai közt, halálfélelemmel, és e mellett még mindig tagadhatatlan izgalommal. Csak arra vágytam, hogy ne kelljen a testvéremnek, a barátaimnak magyarázkodnom, ne kelljen semmiről sem mesélnem, ami az éjjel történt, csak befeküdni egy ágyba, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. 

Egymás szavába vágva kezdtek kérdésekkel bombázni, hogy hogy vagyok, mi történt, hívjanak-e orvost? Ray kezéből úgy kellett kicsavarni a telefont. Csodálom, hogy eddig vissza tudták tartani.

Mikor feltűnt nekik, hogy mindenki beszél, csak én nem, elnémultak.

– Jól vagyok! – tártam szét a karom esetlenül.

– Mit tett veled? – suttogta Mikey holtra vált arccal, majd megint rám zúdították a kérdések áradatát. Frank hirtelen felhúzta a felső ajkam, és elégedetten tapasztalata, hogy nincsenek túlméretezett szemfogaim. Mosolygott. Jobban örültem most ennek a bágyadt mosolynak, mint bármi egyébnek.

– Srácok, srácok! – Fogalmam sincs, hogy voltam képes az arcomra mosolyt varázsolni. És még csak nem is kellett erőlködnöm. – Tudom, hogy most ki fogtok akadni, de tényleg szükségem lenne egy hangyapöcsnyi nyugtatóra!

– Miért? – meredt rám az öcsém. Amióta leszoktam, még csak említést sem mertek tenni nekem nyugtatókról, mintha már magától a szótól eszméletlenül esnék össze, ha iszom hozzá egy kis alkoholt.

– Szerinted miért, baszd meg? – csattant föl Frankie. – El tudod te képzelni, hogy min mehetett keresztül ez alatt az óra alatt?!

Már majdnem kijavítottam, hogy azért nem volt teljesen egy óra, aztán még időben észbe kaptam, hogy pofátlanul nyugodtnak érzem magam ahhoz képest, hogy miken mentem keresztül. Mintha máris valami delíriumos kis világban sétálgatnék.

– Nem kell inkább orvos? – próbálkozott Ray újra. Mennyire tudtam gyűlölni néha a racionális agyát! Persze, bemegyek az ügyeletre, és mit mondok? Jó estét, megharapott egy vámpír, de már az égvilágon semmi nyoma!

– Nem! Srácok! Én csak aludni akarok! Egy kibaszott nagyot aludni, aztán este lenyomni a koncertet.

– Koncertet? – most már Frank is döbbenten bámult rám. – Miről beszélsz? Lemondtuk, mint a huzat!

– Ne! Miért? Baszd meg! – nyögtem, és a nyugalmam egy pillanat alatt szertefoszlott. Én ezért nagyon meg leszek baszva, az biztos. – Ma... ma fel kell lépnünk! Este kilenckor! – hebegtem, miközben felvezettek a buszba. A sofőrünk unottan cigarettázott a fülkéjében. Mikey szól neki, hogy vigyen minket a hotelhez, ahol eddig is megszálltunk.

– Dehogy kell! – nyomott le Frank a mini-társalgónk egyik ülésére. 

– DE! – söpörtem le magamról a kezét.

– Mikey, tényleg hozzál neki valamit, ami kicsit kiüti! – szólt Frankie hátra az öcsémnek.

– Basszátok meg, fogjátok már föl, hogy ma nekem énekelnem kell! – kiabáltam, majd ráeszméltem, hogy ahhoz, hogy időben a következő helyszínen legyünk, már réges-rég el kellett volna indulnunk. – Hol van Ray? Nehogy felhívjon valakit! Minden rendben! Csak semmi rendőrség! Ez egy vámpír! A koncertet! Hívjátok fel Scotty-t – a menedzserünket –, hogy simán mehet a koncert! Késünk egy kicsit! Miről tud Scotty? Kinek mondtátok?

Olyan gyorsan hadartam, hogy a srácok minden bizonnyal a felét se értették.

Mikey végre tényleg elindult valami gyógyszer keresni.

– Oké, Gerard. Tudjuk, hogy nagyon sok volt ez ma neked, fogalmunk sincs mi történt, de... higgadj le egy kicsit! – Ray rendíthetetlenül próbált szavakkal csitítani.

– Ne beszélj velem úgy, mintha be lennék baszva! Egy csöppet más a helyzet, ha nem tűnt volna fel! És fel ne hívd a kurva rendőrséget!

– Nem fogom, nyugi!

– Megoldjuk – mondta Frank komolyan. – Eddig mindent megoldottunk, nem? 

Megoldottuk, igen, de a drogos akcióim egy hajszálnyit különböztek a jelenlegi helyzettől.

– Tudjuk, hogy az más volt – tette hozzá Frank az arckifejezésemet látva.

– A koncert… – nyögtem, de nem folytattam. Nem akartam még jobban kiakasztani őket azzal, hogy ha nem lesz megtartva a koncert, akkor Adam simán kibelez minket. 

Mikey visszatért egy kis fehér dobozzal.

– Valami altató – nyújtotta át Frankie-nek, ahelyett, hogy az én kezembe adta volna. 

Mindenki a doboz köré gyűlt, kivéve engem, és tanulmányozták a gyógyszert. Minek hozott ez az észlény altatót? Nyugtatót kértem. És vodkát, de az meg talán van a bárszekrényben. Csak hagyjanak magamra. 

– Rendben – hangzott el az ítélet Franktől. – Ez jó lesz. Azt írja, hogy egy egész tabletta kiüt minimum tizenkét órára.

– Akkor jó! – nyújtottam a tenyerem.

– Előtte nem akarsz enni, vagy valamit? – kérdezte Ray.

– De. Zuhanyozni – álltam föl újra a kanapéról, amint megállt a busz, és a szálloda felé vettem az irányt. Szó nélkül követtek.

Hallgattam, mert nem akartam veszélybe sodorni őket. Minél kevesebbet tudnak, annál nagyobb biztonságban vannak. Legalábbis ez volt a naiv elképzelésem. 

Hallgatásom oka azonban közel sem csak az önzetlenségen alapult. Elborzasztó volt látni Adam erejét és hatalmát az emberi élet felett, és pont ez a borzalom volt az, ami miatt kivételesnek éreztem magam a jelen pillanatban. Hiszen még élek. Olyan könnyedén pusztíthatna el, ahogy azt a két embert a temető előtt, igazán semmiség lenne, én mégis itt vagyok, testileg teljes egészségben ácsorgok a liftben, a többiekkel.

Második – vagy ha az első találkozásunkat is számoljuk, harmadik – alkalommal kerültem olyan helyzetbe, hogy tökéletesen ki volt neki szolgáltatva minden porcikám, mégsem ölt meg. És ami még jobban megdöbbentett, hogy magáévá sem tett azok után, hogy anyaszült meztelenre vetkőztetett, és előtte mennyi szexuális célzást vágott hozzám.

Kölyökkori ábrándozásaim során közel sem így nézett ki egy természetfeletti kaland.

Különböző szereknek köszönhetően volt már részem néhány bizarr hallucinációba, de ez mindent felülmúlt. Annyira borzongató, annyira fantasztikus. Adam egy lelketlen gyilkos, a viselkedése alapján azt is elhinném neki, hogy ő maga az ördög, ennek köszönhetően pedig az is megfordult a fejemben, hogy ezzel a világ végleg elveszítette az értelmét, és vígan leugorhatnék a hotel tetejéről. De ha így is úgy is halálra vagyok ítélve, márpedig minden ember halálra van ítélve a megfoganása pillanatától, akkor miért ne nézhetném a világot egy vámpír mellől?

Ezen persze felesleges volt gondolkodnom, hiszen elég egyenesen közölte Adam, hogy miként tervezi a dolgokat velem kapcsolatban, de vigaszt találtam abban, hogy így szemléltem a helyzetet.

És a vére! Az az isteni nedű, aminek csak addig hat a varázsereje, amíg Adam testéből a számba csurog. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy ami Adam vénáiban áramlik, az gyorsabban képes függőséget okozni, mint bármilyen kábítószer.

Csak a bandát kell kihagyni az egészből.

A többiek tanácstalanul egymásra néztek, amikor beléptünk a szobámba. Szerencsére még minden cuccom ott volt begyömöszölve a bőröndömbe.

Frank volt a legbátrabb, és mint mindig, a legindiszkrétebb:.

– Gee, tudod, téged nem... Mert az az állat eléggé úgy nézett ki, hogy… – és ez elég egyértelmű mozdulattal jelezte, hogy mire akar kilyukadni.

– Nem kell róla beszélned! Csak tudd, min mindig, minden esetben… – avatkozott közbe Ray.

– Eléggé mi? – kérdeztem vissza Frank szavaira, mintha a kézmozdulata teljesen elkerülte volna a figyelmem.

– Hát, eléggé úgy tűnt, amikor a folyosón neked esett, hogy...

– Nem kefélt meg – vigyorodtam el.

Mindenki elképedve bámult rám a vigyor miatt, amit magam sem tudom, hogy miért produkáltam. Minden bizonnyal, mára már rég túlléptem a józanész határán. 

– A koncertet meg intézzétek el! Könyörgöm! – tettem hozzá, ők pedig hevesen bólogattak. Akkor fel sem tűnt, hogy csak azért, hogy ne terheljék tovább a jól láthatóan kikészült idegrendszerem. 

Volt még egy kis vita arról, hogy maradjon-e velem valaki estére, aztán meggyőztem őket, hogy én most egyedül szeretnék lenni. Beleegyeztek, de abban hajtatatlanok voltak, hogy néha majd rám néznek.

Villámsebesen lezuhanyoztam, és mialatt szappanoztam magam, bevillant, hogy Adam milyen izzó vággyal nézett végig rajtam. Érdekes gusztusa van.

Felvettem a pizsamaként funkcionáló fekete pólóm és melegítőnadrágot, majd bevettem a tablettát, és befeküdtem az ágyba. Hosszú percekig csak kínlódtam a rémképektől, Adam eszelős, és mégis kegyetlenül vonzó vigyorától. Amint hatni kezdett a gyógyszer, varázsütésre nyomott el az álom. 

Adam:

Miután kipenderítettem Gerardot a kocsiból és elhajtottam néhány utcányira, azonnal a kocsmába teleportáltam. Sofőr híján pedig egy villanyoszlopnak csapódott a kis Toyota. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe fog telni, mire az emberi hatóságoknak sikerül összeszedniük a temető előtti hullákat és a gazdátlan sárga autót. Úgyis mindig oda lyukadnak ki, hogy az áldozatnak tartozása volt egy uzsorásnak, aztán borzalmas alvilági leszámolás történt. Elég kreatívak, mindig kitalálnak valami vicces történetet.

Priscillát a kedvenc társalgótermében találtam, a viktoriánus hatodik emeleten. Kecsesen elnyúlva feküdt a szófán, mellette a földön, egy arccal lefelé fordult férfi tetemmel. Pris alapállapotban is combközép fölé érő szoknyájának felgyűrődése arról tanúskodott, hogy a férfi feje néhány perce még a drága húgom lába között munkálkodott.

A testvéremen és a hullán kívül Miranda és Lucy múlatta az öröklétet a szobában, ők is lustán heverésztek egy kanapén. Ezek szerint Lucy meghallotta, hogy aktuális kedvenc énekesével töltöm időt. Lucy, az örök tizenéves. Ehhez mérten az egyik legidegesítőbb vámpír, akit valaha is hátán hordott a föld. A legtrendibb, és legelvadultabb tini-divat szerint madárfészekszerűre feltupíroztatta a rózsaszín hajzatát, amit még néhány fekete csík is díszített. A ruházkodása is igen szembeötlő rózsaszín, habos-babos fűző, fekete-fehér kockás rakott miniszoknya és felemás térdzokni. Egyik rózsaszín alapon fekete pöttyös, másik fekete alapon fehér csíkos. A megannyi kiegészítőről már ne is beszéljünk! Nekem valahogy nem sikerül első ránézésre – mondjuk a kismilliomodikra sem –, a „szexire” asszociálnom, de hát van akinek ez bejön. Ízlések és pofonok.

Egymás mellet Mirandával úgy néznek ki, mintha egy tarka kanári rózsaszín vattacukorba ragadt volna. Mirandán most egy sárga kertész nadrág volt és valami hawaii-mintás blúz, amiből kilátszott a lapos kis hófehér hasa. Idióta sztereotípia, hogy a vámpírok csak sötét színeket hordanak. Oké, én momentán igen, de csak azért, mert példának okáért hawaii-ingben nem nyűgözném le annyira Gerardot.

– Ismerem ezt a vigyort! – sóhajtott fel a húgocskám, amint betoppantam. 

– Mintha Adam nem vigyorogna állandóan! – támaszkodott föl az ágyon Miranda, Lucy pedig már mellettem ugrált, hogy „Gerard, Gerard, Gerard!”, úgy kellett levakarnom magamról. 

– Ó, én meg tudom különböztetni azt a kétszázezer vigyorát! – kacagott Pris a pincérlány megjegyzésén. – Ez éppen a „Megtaláltam újabb életem szerelmét” vigyor! Mondd, hogy az este találtál valaki mást a kis puhapöcs énekes helyett! – csücsörített rosszallóan. A szája rúzs nélkül is olyan vörös volt, mint az érett cseresznye.

Pris tényleg ismeri a testem minden egyes rezzenését, egy vigyor igazán nem okoz neki kihívást. Bőven volt is időnk megismerni, és behatóan vizsgálni egymás viselkedését.

– Mekkora neki állva? – vinnyogott Lucy. 

– Még nem jutottam el oda, hogy lemérjem. 

– Neeeeem? – hebegett őszinte borzalommal.

– Múltkor azt az asztronautát megértettem – ingatta a fejét Priscilla. Arrébb rúgtam a hullát, és a húgom mellé telepedtem. Pris az ölembe lendítette a pofátlanul tökéletes lábait, és tovább ócsárolta Gerardot. – Mióta eseteid az önsanyargató nyomik? Ó, bocs, hülye kérdés volt! – nevetett, és a lábfejével finoman megböködte a vállam. Elkaptam a bokáját, és csókot nyomtam a hófehér bőrre. A bal combján még csillogott a nemrég kimúlt áldozata nyála. Meglátta, hogy megakadt rajta a szemem, és egy laza mozdulattal letörölte.

– Nem hiszem el, hogy még nem volt meg neked! – zendített rá Lucy újra, és hátulról a nyakam köré kulcsolta a karjait. Miranda időközben eltűnt, valószínűleg Tomnak volt rá szüksége odalent, na meg közel sem kötötték le annyira a kalandjaim, mint a bennmaradt nőszemélyeket.

– Pedig nem volt – vontam meg a vállam, mintha tényleg untatna a téma. 

– Ha nem húztad meg, akkor mit csinálsz? Csak nézed, vagy mi? – vinnyogott Lucy a fülembe.

– Rátapintottál a lényegre – nyújtottam ki a nyelvem.

– Majd, ha vége megdugod, mindenképpen szólj, mert nagyon benne lennék egy hármas menetbe! – mászott az ölembe a vattacukor hajú tinilány. – Majd ő lesz középen és... – itt elkezdet, minden apró részeltre kitérő beszámolót tartani arról, hogy mit fog majd csinálni. Mi tagadás, nem hangzott rosszul.

– Álmodj királylány! – röhögtem és lelöktem magamról, a hulla mellé.

– Most mit izélsz? – pattant föl Lucy morcosan, és megigazította a strasszköves, denevéres övcsatját. 

– Azt ne mondd, hogy addig akarsz várni a kis malacképűvel, amíg önként szét nem teszi a lábát! – csavargatta a tincseit Pris az ujjai körül. – Ó, helyben vagyunk. Pont ezt akarod mondani.

– Nincs is malacképe! – vágta rá Lucy. – Amúgy meg, fogadjunk, hogy nem bírod ki! – fordult felém.

– Fogadjunk! – Gondolom feltűnt, hogy a gyengém a fogadás.

– De ha vesztesz, akkor egy éjszakára odaadod nekünk, nekem és Prisnek, és akkor aztán azt csinálunk vele, amit akarunk! És ujjazni sem ér! Se a szopás! Semmilyen módon nem hatolhatsz be Gerardba, akarata ellenére! Jajaja, és nincs se zsarolás, se semmi csel, csak akkor ér, hogyha tényleg ő akarja a dolgot! És józanul! Se pia, se drog, se semmi! Totál tisztán! Különben elveszted a fogadást! – hadarta tapsikolva, mint akit felhúztak.

– Rendben! – bólintottam. – És ha én nyerek?

– Akkor mondjuk... – tűnődött a hugicám, jóval higgadtabban, mint a kis barátnője. – Á, nem fogod bírni. Nincs semmi extra a srácban. Most komolyan, mi fogott meg benne ennyire, hogy még él? 

Prist mindig érdekelte a szerelmi életem, szerintem egyenesen csodálta, hogy én, vele ellentétben, gond nélkül tudok már-már az emberihez hasonló érzelmeket produkálni. Én húsz évemet mégiscsak emberként töltöttem, ő viszont csecsemő kora óta vámpírok közt nőtt fel. Tizennyolc évesen lett vámpírrá voltoztatva, mire a teste már teljesen kifejlett. Ebből adódik az örök cívódásunk, hogy ki az idősebb, mert én előbb születtem meg, mint Pris, ő viszont előbb lett vámpír. 

Azt, hogy egyetlen évet sem élt igazán emberként, sosem fogja megbocsájtani anyánknak.

– Tehát, ha nyerek? – kérdeztem újra.

– Akkor nyertél – kacagott Pris, és hátra simította az eddig tekergetett aranyló hajtincsét. Tudta, hogy ennyi elég is nekem, ahogy azt is tudta, hogy a fogadásokat sokkal inkább kötöm saját magammal, mint másokkal.