My Vampire Romance - 10. fejezet

Gerard:
– Hát ez nagy buli volt! – vigyorgott a vámpír, és ledobta magát egy fa kiálló gyökerére, ami a fotel helyén állt.
Egy kis tisztás közepére kerültünk, körbe égig érő hegyek és fenyves erdők. Na meg a kis patak, amin játékosan tükröződött vissza a Hold képe. Nagyon festői volt a táj, csak nem egy ilyen szituációban.
– Na, hogy tetszett? Gyorsan letéptem a fejét, mi? – lelkendezett Adam nagyjából úgy, ahogy a srácok egy véres videojáték menet után szoktak.
Képtelen voltam szavakká formálni a gondolatfoszlányokat, amik a fejemben tolongtak. Az elsőrendű dolog az volt, hogy a bandát élve hagytuk magunk mögött. A második pedig az, hogy honnan a jó életből kerítették azt a vadbarmot, aki pisztollyal kezdett hadonászni Adam előtt.
Adam temetős gyilkosságával ellentétben ez olyan gyorsan történt, hogy igazán fel sem voltam képes fogni, hogy az a fej, ami végiggurult a parkettán, az egy igazi emberi fej volt, és az az ember még az előző másodpercben hozzám beszélt, nem csak valami profin elkészített színházi kellékként funkcionált.
Nem is lett volna időm ilyesmiken gondolkodni. Adam rám szegezte a pisztolyt. Ő a terebélyes fa gyökerein ült, én pedig megérkezésünk óta lecövekelve álltam előtte.
– Annyira vicces, hogy ti még egy apró kis golyótól is kipurcantok – mosolygott szórakozottan.
Nem féltem tőle, hogy meglő. Ha valamiben, hát abba biztos voltam, hogy nem ilyen halált szán nekem. A lövöldözés nem az ő stílusa.
– Lássuk, mennyire célzok jól? – színészkedett.
Én pedig tévedtem.
Adam meghúzta a ravaszt.
Ordítva szorítottam a tenyerem a nyakamhoz.
– Tökéletes! – Tapsolt, mint egy kölyök, ha eltalálta a hőn áhított nyereményt a céllövöldében.
Halálos sebet ugyan nem kaptam, de ha ember célzott volna – nem pedig egy vámpír, aki minden bizonnyal kilométerekről is eltalál egy legyet –, nem sokon múlt volna, hogy át legyen lőve a torkom. A lövedék felhasította a bőröm, és a vér lassan a pólóm nyakára csordogált. Adam előttem termett, a sebhez hajtotta a fejét, karjaival átfogta a derekam és inni kezdett. Remegett a lábam, de ahogy Adam nyelve a sebhez ért, azonnal elmúlt a nyakamban lüktető fájdalom.
– Van ám még! – suttogta, és az állam alá nyomta a pisztolyt. – Tudom, hogy viccesen fest egy vámpír pisztollyal, de van valami mocskosul izgató abban, ahogy a fém az álladnak feszül.
Önkéntelenül nyeltem egy óriásit, és éreztem, ahogy az ádámcsutkám hozzáér a fegyverhez.
Nem tudtam mit hozzáfűzni a kijelentéséhez. Csak az járt a fejemben, hogy én is inni akarok belőle, legalább egy apró kortyot.
A kezembe nyomta a pisztolyt.
– Te jössz! – kacsintott, „te vagy a fogó” hangsúllyal.
Reszkető kézzel tartottam a fegyvert, és tettem egy lépést hátra. Egyetlen egyszer volt éles lőfegyver a kezemben, tizenhét évesen, mégpedig anyám egyik szeretőjének szolgálati pisztolya. Nem éppen felhőtlen hangulatban tértem haza a tanítás után, a nappaliban szétdobált ruhadarabok, az egyik kupacban anyám ruháit véltem felfedezni, a másikban egy rendőr egyenruháját, pisztolytáskástul, pisztolyostul. Kecsegtető alkalomnak tűnt, hogy főbe lőjem magam anyám kedvenc antik perzsa falvédője előtt.
– Tudom, hogy eleged van már belőlem – fecsegett a vámpír. – Vezesd le a feszültséget! Úgysem lesz bajom, nem? Lőj csak!
Felemeltem a pisztolyt, és a szíve felé szegeztem. Elképzeltem, ahogy a golyó átszakítja a testére feszülő fekete inget, majd a húsába vágódik, kerek, vérző sebet hagyva maga után, én pedig abból a sebből szívom ki az isteni nedűt. Te jó ég, nem szabad megtudnia, hogy arra gondolok, hogy a mellkasát nyalogatom!
Meghúztam a ravaszt. Kicsit hátra tántorodtam, ahogy elsült. Adam nem is veszített az egyensúlyából, amikor a bordái közé fúródott a lövedék. Jobb kezével a mellkasához nyúlt, majd egy egyszerű mozdulattal kiszedte a töltényt, és felemelte:
– Ügyes; ez a tüdőm volt! – hörögte elismerően. A legnagyobb bánatomra az ingen sehol sem kezdett átszivárogni a vére.
Visszaült a gyökérre, mintha mi sem történt volna, és megveregette maga mellett a fát.
– Na, csüccsenj le te is!
Leültem. Az ajkai rögtön erőszakosan az enyémhez tapadtak. Hosszú percekig tűrtem mozdulatlanul, hogy az egész számat körbejárja a nyelvével. Néha már olyan mélyre tolta, hogy szinte öklendeznem kellett. Nyoma sem volt a tegnapi, már-már bizarr módon kellemesnek is mondható csóknak.
– Mit tennél meg a véremért? – suttogta, és a keze már megint a privát területeimet simogatta.
A „Semmit.”-től a „Mit kell megtennem?”-ig elég sok válasz felmerült bennem, de mivel képtelen lettem volna a megfelelőt kiválasztani, csak bámultam magam elé.
– Úgy emlékszem beszéltünk már arról, hogy vagy rendesen kommunikálsz, vagy…
– Rendben! – kiáltottam föl. – Nem kérek a véredből.
Ekkorát hazudni, a rohadt életbe!
– Hát, akkor tegyük fel, hogy ezt elhiszem. Milyen volt a napod?
– Tessék?
– Hogy telt az időd, amióta utoljára zaklattalak?
– Öhm… Sehogy.
– Hogyan tud valami sehogy telni, tündérkém? – Ráncolta a homlokát, amiből azonnal tudtam, hogy nem kéne erőltetnem a semleges válaszokat.
– Nem tudom! – nyögtem, majd szinte az elvonási tünet jeleit produkálva kérdeztem. – Mit kéne tennem a véredért?
– A kérdés az, hogy mit teszel meg érte?
– Egy… csók?
– Az a kérdésekért volt, és azt már ellőtted tegnap. Na jó, kapsz belőlem, ha az ölemben ülve szívsz – jelentette be kegyesen.
– Szóval kapok a véredből, ha az öledben ülve iszom a véred? – Próbáltam egyértelműsíteni a dolgot.
– Ó, látom már nagyon tanulsz. Igen, így értettem.
Már éppen kezdtem volna beadni a derekam, amikor Adam folytatta.
– De szétterpesztett lábbal ülsz, mintha akármelyik percben megbaszhatnálak.
– Inkább kihagyom – motyogtam az orrom alatt, és reszkető szívvel vártam Adam újabb akcióját.
Szexuális zaklatás helyett azonban lírai hangon felsóhajtott.
– Tudod, volt egy lány...
Lány? Mégis milyen lány? – kaptam föl a fejem, és döbbenten Adamre bámultam. A legkevésbé sem számítottam ilyen hangnemre.
– Vele jöttem ide nagyon gyakran. Szeretett itt lenni – folytatta. Tudtam, hogy ez most olyan kijelentés, amire nem feltétlenül kell reagálni, azt viszont nem értettem, miért éppen velem oszt meg ilyen dolgokat.
– Persze akkor még több fa volt. Nem irtották még őket – nosztalgiázott tovább. – Először hoztam ide bárkit is azóta.
Akkor miért nem érzem magam megtisztelve? – Nem szóltam semmit, csak örültem, hogy Adam bármiféle ellenszolgáltatás nélkül mesél.
– Tudod ez mit jelent? – nézett a szemembe. Váratlanul ért a pillantása, de az még váratlanabb volt, hogy a tekintetében nyoma sem volt az eddigi szűnni nem akaróan csillogó szadizmusnak. Bánat.Csak erre tudtam asszociálni.
Bizonytalanul megráztam a fejem, és abban sem voltam biztos, hogy meg akarom tudni.
– Hát, én sem – nevetett föl keserűen. Saját magán nevetett. Ha nem ölt volna meg a szemem láttára három embert, és nem zaklatott volna napok óta szexuálisan, és nem kényszerített volna, hogy hozzáérjek, egészen biztos, hogy közelebb húzódtam volna hozzá, és barátian megpróbálom megveregetni a vállát. Így csak egy kérdést préseltem ki magamból, őszintén remélve, hogy nem csak valami újabb beteges játék fog kisülni a beszélgetésből.
– Ki volt Ő?
– Lorennának hívták. Lelki társ, szerelmem, elég sok szóval megpróbálhatnám körülírni azt, amit iránta éreztem. Amióta meggyilkolták, nem voltam nővel. Annyira gyönyörű volt. És szexi. Pont, mint te – az utolsó mondatnál újra felcsillant a szemében az az eszelős fény, ami után általában jönnek a perverz parancsai.
Elkapta a vállam, a következő pillanatban pedig ő már hátát a fa törzsének vetve ült, engem pedig hanyatt fektetett a füvön, hogy a fejem az ölében legyen.
Tehát, volt egy nő. Tök mindegy, hogy nő; volt valaki, akit Adam valaha is szeretett. Ez pedig sokkal több, mint amit az utóbbi napok történéseinek köszönhetően kinéztem volna a vámpírból. Azt mondta, meggyilkolták. Talán a vámpírok ölték meg, azért, mert emberi lény volt, és mégis egymásba szerettek egy vámpírral? Ez hülyeség, én is ember vagyok, mégsem tűnik úgy, hogy a többi vámpír különösebb erőfeszítéssel ki akarna csinálni. Bár a legtávolabbról sem szerelmes a viszonyunk, de nevezett már szerelmének. Talán ha kölcsönös lenne, az lenne a baj? Hülyeség. Vagy nem? Nem kérdezhetek rá, hogy „Bocsi Adam, tiltja valami törvény, hogy emberekbe szeress bele, és ők viszont szeressenek?”
– Miért ölték meg Lorennát?
Válasz helyett elővett egy doboz cigit. Ez is meglepetésként ért. Könyörgő szemekkel néztem rá, hátha engem is megszán.
– A-a! Neked ez megárt – fújta rám a füstöt vigyorogva.
Nem mertem még egyszer feltenni a kérdés, hiszen nem sok jó származhat abból, ha valamire nem akar válaszolni, én pedig tovább próbálkozom. Az is fantasztikus, hogy egyáltalán ennyit mondott!
Elfordultam a patak felé, és mivel még mindig az ölében volt a fejem, ezzel akaratlanul örömet szereztem Adamnek.
– Ó! Ha ezt folytatod, lehet, hogy kapsz! – lengette meg az orrom előtt a cigarettát.
Azt lesheti, hogy a fejem még egyszer a farkához nyomom!
A homlokomra tette a kezét, és lenyomta a fejem.
– Mi lenne, ha megfordulnál, és inkább úgy csinálnánk? – vigyorgott.
Föl akartam ülni, de Adam erősen tartotta a fejem.

Adam:
– Ma orálisan fogsz kielégíteni – mondtam, csak úgy egyszerűen. Ha már ilyen szépen ráharapott a Lorennás maszlagra, nekem is legyen valami örömöm!
Elakadt a lélegzete. Ha sokat ijesztgetem ilyesmikkel, még a végén megfullad. Tényleg, arról nem esett szó Lucyékkal, hogy mi van, ha véletlenül idő előtt kinyiffan. Gondolom akkor is vesztettem.
– Ez most a „nem kell mindent komolyan venni” kategóriába tartozik? – Rámnézett nagyon-nagyon reménykedve.
Na, mi van, ennyire felbátorodott azon, hogy tegnap nem néztem végig, ahogy a seggével játszik?
Vetettem felé egy gúnyos pillantást.
– Szóval nem? – motyogta megszeppenve. Legalább dumál. Ez is valami.
Megfogtam az állát, és az arcát az ágyékom felé fordítottam. Ő egy egész ügyes mozdulattal kiszabadult, felpattant, és vagy tíz méterrel arrébb ugrott tőlem. Persze hagytam neki.
– Cöcöcö – csóváltam a fejem. – Gerard! Lábhoz! – mutattam a lábamhoz, és még füttyentettem is egyet.
Hogy miért jó ezt csinálni? Néha nem is tudom. De rohadtul élvezem!
Gerard a legnagyobb undorral, és megvetéssel nézett rám. Lehet, hogy nem valami felemelő érzés, ha úgy bánnak az emberrel, mint egy kutyával.
– Na, gyere szépen! – hívogattam. Kár, hogy kutyakeksz nincs nálam. – Ugye nem szeretnéd, hogy a te makacsságod miatt bántsak emberkéket? Mélytorokkal hogy állsz, szívem csücske?
– Tudod mit? – kiáltott fel enyhén hisztérikusan, mint egy menstruáló nő. – Irtsd ki a fél világot!
Nini, kiborult a bili a kis aranyosnál! Ennyire kiakad egy kis szopástól? Pedig tegnap igen jól kézimunkázott, és egész szépen rám is bukott volna.
– Oké. Kezdem az öcséddel. Na, pá! – intettem, és köddé váltam. Valójában csak elrejtőztem egy fa mögé. Gerard holtra vált arccal fordult körbe.
– Adam... – szólongatott. – Adam! – most már kiabált. – Hé! Leszek a kutyád, cicád, vagy amit akarsz! Adaaam! Le is szoplak, hallod!?
Vártam még, hogy legyen egy kis hatásszünet, hadd boruljon ki még jobban (bár ezt már nem tudom meddig lehetett volna fokozni, szívszélütés nélkül), aztán hátulról a földre tepertem:
– Itt vagyok!
Megfordult alattam, és a szemembe bámult.
– Ugye... ugye, nem bántottad Mikeyt?
– Ennyi idő alatt? Ugyan már. Akkor leszopsz?
– Igen!
– Oké. Majd szólok, ha igényt tartok rá – vigyorogtam, és feltérdeltem.
Gerard elképedten pislogott, hogy nem is tartok igényt a szolgáltatásaira, majd mikor magához tért, kikúszott alólam. A farmerdzsekijére rátapadt néhány falevél, amit egy erélyes mozdulattal lesöpörtem róla.
– Most! – jelentettem be drámaian.
Tényleg meg fog fulladni, ha így folytatja.
Nem tudtam megállni, hogy ne kukkantsak bele a fejébe. Erősen azt tervezgette, hogy perceken belül belefojtja magát a patakba. Pedig gyakorlott mániás depressziósként tudhatná, hogy az ember nem igazán képes magát belefojtani egy alig méter mély kis patakba, ha eszméleténél van.
– Jól van, na! – ölelgettem meg erősen. – Lazíts bébi, lazíts!
Már tényleg elég rendesen a padlón lehetett mára, mert minden férfiasságát – amiből amúgy sincs sok – félredobva felnyüszített.
– Meddig kínzol engem?
Pedig még azt se mondhatja, hogy nem sikerült kipihennie magát az előző találkozásunk óta. Majdnem egy teljes napja volt. Hát igen, ez a kedves vámpír-szadista vámpír játék első körben elég hamar kikészíti az emberek idegeit.
– Kínozlak? Ez neked kínzás? Tudod, mi lenne kínzás? Ha téged kikötöznélek ahhoz a fához, valamelyik barátod pedig a szemköztihez, és neked végig kéne nézned, ahogy mondjuk, egyenként vágom le róla a végtagjait szép lassan, ő meg csak ordít, és ordít és...
– Oké, oké! Megértettem! – kiáltotta, és azonnal visszavett a hisztiből.
– Tudom, hogyan lehet egy embert még élve rosszabb helyre juttatni, mint a pokol – tettem hozzá nyomatékosításképpen. – Még szerencséd, hogy téged ennyire piszkosul imádlak!
Gerard csak erőtlenül felhördült.
Ültünk egymással szemben, én éppen azon gondolkodtam, hogy mivel kéne még kicsit húzni az agyát, amikor valami neszezést hallottam a fák közül. Gerard is felkapta a fejét.
– Vagy farkas, vagy medve – vontam meg a vállam. – Gondolom ide tart.
Gerard kicsit összerezzent.
– Biztos szexi, énekes husimusira vágyik – rántottam magamhoz Gerardot, aki már megint beletörődött sorsába, és meg se próbált elhúzódni.
A fák közül pár pillanat múlva elő is bukkant a jószág. Egy közönséges szürke hím farkas, de a megtermettebb fajtából.
– Ez tényleg egy farkas? – suttogta a rockcsibém elképedve. Na, pont kapóra jön a vadállat. Jobban fogja imádni a következő mutatványt, mint a Lorennás sztorit.
– Nem drágám, ez egy elefánt. Nem látod a hosszú ormányát? – röhögtem. A sok hülye városi ember. (J)És mégsem őket mutogatják ketrecben, hanem az „állatokat”. Pedig ez a farkas egész biztosan nem tűnődik azon, hogy ez a kis mitugrász húscafat ember-e. Kaja, és kész.
Ahogy a farkas közeledett, Gerard kicsit közelebb húzódott hozzám. Ó, tehát jobban megbízik bennem, mint egy egyszerű farkasban! Bájos.

Gerard:
A farkas elért hozzánk, és a cipőmhöz nyomta az orrát. Elkaptam a lábam tőle.
– Csak semmi hirtelen mozdulat! – szólt rám Adam.
Rájöttem, hogy nincs sok értelme aggódnom, hiszen Adam után egy kis farkas igazán nem félelmetes. Lehet, hogy szegény párát pillanatokon belül megöli a vámpír.
– Csak ismerkedni jött – mondta Adam, újra meglepően gyengéd hangnemre váltva, amikor mellé ért a farkas. Megvakarta a füle tövét, mintha csak valami házőrző kutya lenne.
Döbbentem figyeltem őket. Ha nem látnám az állat fogait és karmait, nem hinném el, hogy tényleg egy vadon élő farkas. Annyira szelídnek tűnt, hogy még azt is kinézném belőle, visszahozná az elhajított fadarabot. Egy vámpír simogat és egy szelíd farkast – de legalább most nem engem –, hát ez nagyon aranyos… Te jó ég!
– Vérfarkasok is vannak? – néztem kigúvadt szemekkel a farkasra meredve.
– Bemutatom Marcust – biccentett Adam.
Még pont volt időm végiggondolni, hogy te jó ég, egy vérfarkas, aztán Adam úgy felröhögött, hogy még az állat is elmenekült volna, ha nem szorítja meg a grabancát. Fájdalmas nyüszítéssel visszaült a vámpír mellé.
– Ez csak egy szimpla farkas, te szerencsétlen! Hidd el, ha vérfarkas lenne, feltűnne.
– Miről? – kérdeztem vissza élesen.
– Mondjuk, hogy négy lábon is cirka másfél méter magas, és mire észbe kapnál, hogy jé, egy várfarkas, már a gyomorsavában oldódnál.
Némán bólintottam.

– Nem simogatod meg? – kérdezte Adam, és megpaskolta a farkas oldalát. Bizonytalanul végighúztam az ujjaim a hátán. Ki ne szeretett volna kissrác korában szelídített vadállatot? A lelkem egy része máris repesett a gondolattól, hogy magammal vihetném-e. Persze sejtettem, hogyha Adam nem lenne mellettem, akkor kevésbé lenne ilyen készséges a vadállat, de akkor is lélegzetelállító érzés volt egy ekkora farkas gyönyörű és dús bundáját simítani.
– Mennyi vérfarkas él a földön? – érdeklődtem, remélve, hogy Adam megint megoszt velem néhány, emberi szemmel bizalmasnak mondható információt.
– Nem sok. Egész szépen sikerült őket kiirtaniuk az embereknek. Ha valakiről kiderült, hogy vérfarkas lett, azt szépen ember létében mérgezték meg, vagy ilyesmi, mert természetesen nem mertek volna vele kikezdeni az átalakult formájában. A vérfarkasok a vámpírokkal ellentétben nem halhatatlanok, na meg harapáson kívül nem nagyon szaporodnak, ha meg születik gyerek, azt később általában felfalják, szóval nem volt olyan nagy hadművelet a megritkításuk.
– Szóval, holdtölte, meg minden? – pislogtam.
– Jaja! Teliholdkor változnak át.
– És akkor, ha megharapna egy…
– Bezony – bólogatott. – De mondom, most már alig él egy-kettő. Van egy haverom, de szerintem már ő sem húzza sokáig.
Ezek az új információk eléggé sokkoltak, de mégis rettentően örültem, hogy a birtokomban vannak.
– És... ha... – Azt akartam kinyögni, hogy ha ennyi „furcsa” teremtmény van a világon, akkor erről miért nem tudnak az emberek.
– Na, nyögd már ki, cicabogár, vagy kiolvasom a fejedből!
– Erről én miért nem tudtam eddig?
– Mármint? – vonta föl a szemöldökét.
– Hogy a Föld hemzseg a vámpíroktól, és van néhány vérfarkas is valahol.
– Mi az, hogy nem tudtál róla? Maximum nem hitted el, vagy nem vetted komolyan. De tudtad. Csak sosem gondolkodtál el rajta komolyan, hogy egyszer a világ legvonzóbb vámpírjával fogsz romantikázni egy gyönyörű erdei kis patak partján! – vigyorgott.
Igaza van. Főleg a romantikázás részben.

– Farkasnak kellett volna születnem – szólalt meg Adam vontatottan.
Gyanakodva néztem föl rá.
– Akkor talán engem is simogatnál – sóhajtott művien.
– Patkányokat nem szívesen simogatok – csúszott ki a számon, és már bántam is, hogy meggondolatlanságból játszom a saját, és mások épségével.
Adam meglepő módon nem kezdett el kurvázni, és még csak nem is fenyegetett meg.
– Jót mulatsz rajtunk, mi? – kérdezte.
– Ki? – pislogtam körbe, de rajtunk kívül nem láttam senkit, akihez Adam beszélhetett volna.
– Ő – mutatott az állatra.
– Micsoda? Te... neki is olvasol a gondolataiban? – hebegtem.
Megvonta a vállát, mintha valami teljesen triviális dolgot kérdeztem volna.
– Egy állatnál? Te látod, amit gondol? Vagy hallod? Vagy mi? – Ez már azért tényleg sok volt. Pláne, hogy Adamnél egyáltalán nem tudni, hogy mikor van vicces kedvében.
– Fogjuk rá. Most éppen azon filózik, hogy beleharapjon-e a kezedbe, amiért úgy markolod a szőrét, hogy mindjárt kitépsz egy csomót.
Valóban, görcsösen szorítottam a farkas bundáját a nagy álmélkodásomban. Azonnal elengedtem, és visszatértem a simogatáshoz.
– Adam! Most esküdj meg, hogy nem csak szívatsz! Te tényleg tudsz az állatokkal is kommunikálni?
– Az értelmesebbjével igen. Egy földigilisztával nem igen végezhetnék eszmecserét. Bár egy emberhez képest néha az is IQ bajnok – csevegte.
– De ez most komoly? – Teljesen elkapott valami kisfiús hév, és legszívesebben térden állva könyörögtem volna Adamnek, hogy meséljen még, és még, mindenről amiről eddig azt hittem, hogy tényleg csak mese. A térden álláshoz nem kellett sok, így is Adam és a farkas mellett ültem magam alá húzott lábakkal.
– Komoly hát! Most miért vagy így meglepve?
– És még tudsz valamit? – kérdeztem mély áhítattal.
– Hát, állítólag remekül kefélek. Szívesen bemutatom! – A vigyortól, amit megint produkált, egy másodperc alatt visszazökkentem a valóságba, ahol én még mindig csak valami játékszer vagyok. Jobbnak láttam visszavenni a kérdések lendületéből.

– Simogatod még, vagy mehet? – kérdezte Adam.
– Ja! Persze. Menjen csak! – emeltem föl a kezem a farkas hátáról. A farkas rögtön fölállt, rám nézett, majd Adamre, és befutott a fák közé.
– Végre újra kettesben vagyunk! – villantotta rám az összes fogát Adam. – Szóval szeretnéd, hogy bemutassak neked néhány trükköt? – húzta végig a kezét a felsőtestemen.
– Inkább nem – kúsztam hátrébb.
– Pedig tudok ám repüli is! – hencegett.
A szívem óriásit dobbant a repülés szó hallatán, de sikerült megfékeztem magam.
– Jó neked. – Fél percig sem bírtam ki. – Repülni?
– Megmutatom, ha... – kezdett bele éneklő hangon, de gyorsan közbevágtam.
– Tudom, ha leszoplak, vagy kiverem. – Csalódottan forgattam a szemeim.
– Vág az eszed. Mint egy gilisztának.