Lia és a vámpírok - 15. rész

– El sem hiszem, hogy csak úgy berakott téged a pirítóba! – törölgette a szemét Chris a nappali közepén ácsorogva.
– Ne bőgj már ennyit! – fakadtam ki, miközben Andor szavai dübörögtek a fejemben. Visszatérhetünk a témára. – Engem rakott be, nem téged!

– Hát ez az, te seggfej! – mosolygott, és gyengéden megcsókolt. Elhúzódtam tőle, és morogva leültem a fekete bőrfotelbe. Nem fogok embert ölni azért, hogy tanítson. Nincs szükségem tanításra ilyen áron.
– Eddig csak azért feküdtél le velem, mert azt hitted a nyálam miatt gerjedsz be, mi? – Csevegte a szőke vámpír, és az ölembe ugrott.

Nem feleltem. Különben is költői kérdés lehetett. Lelökdöstem magamról Chris, és átültem a kanapéra.

– Nem mindegy, hogy csak simán én tetszem neked? – újra előttem termett, és a nyakamtól az ágyékomig végighúzta a kezét. – Mi bajod velem?

– Soroljam? – Most már nem löktem le az ölemről, úgyis csak szélmalomharcnak bizonyult volna a dolog.

– Szexuális értelemben gondoltam. Na gyere, csináljunk valami mocskosat. Csak mi ketten – dörgölőzött a mellkasomnak.

– Éppen elég mocskos dolgot csináltam az elmúlt napokban. – Az elmúlt év már egy másik életnek tűnt. Bizonyos szempontból az is.

– És? Nem élvezted? – mivel nem feleltem, folytatta a monológját. – Ne csináld már, hogy Adam ennyire kikészített.

– Csak nincs kedvem a dologhoz, rendben? – Ehhez azzal sem segített, hogy Adamet emlegeti.

– És ha azt játsszuk, hogy még mindig hat a nyálam? – Idegesen felhorkantam. – Gee… – Chris úgy biggyesztette le az ajkait, mint egy kislány, akitől elveszik a kedvenc plüssmackóját.

– Ne hívj így, a rohadt életbe!

– Akkor hogy hívjalak? – pislogott ártatlanul.

– Csak hagyj békén, oké? Ha az a szíved vágya, hogy itt legyek, hát rendben. De fogd be a szád!

– Tetszik, amikor keménykedsz. Mindjárt reggel, Lucy valahol elvan, mi mással üthetnénk el az időt? – dorombolta. – Eddig is olyan jól elvoltunk, ne rontsa már el ilyen apróság a napunk.

Chris puhán megcsókolt, és egészen az ölembe simult, hogy egy négyzetmilliméternyi hely se legyen közöttünk.

Adam:
 „– Ezt már szeretem… – búgta Chris, és sztriptíztáncosokat megszégyenítő erotikával rázta meg a göndör sörényét.

A mellbimbóim körül körzött az ujjbegyeivel, és szenvedélyes csókokkal borította a nyakam. Úgy voltam vele, hogy most már teljesen mindegy, mit teszek. Chris tökéletesen tudja, hogy mennyire fel tud izgatni, Lucy meg nincs itt, hogy órákon keresztül vihogjon rajtam. Nem volt ki előtt… – Az álszenteskedni szót keresed! – Ledöntöttem Christ a hátára, és gyors mozdulatokkal lehúztam róla a pólót. A feje fölé szorítottam a csuklóit, és végignéztem a hófehér és törékenynek látszó testén. Mellette az én bőröm szinte barnának tűnt. A lábát a derekam köré kulcsolta, és magához szorította a csípőm. A derekamhoz nyomta a sarkait. Erőszakosan a hajába markoltam, és oldalra nyomtam a fejét, hogy a hófehér nyakának íve harapásra kínálja föl magát.
– Szeretlek Gee! – nyögte, amikor a bőréhez hajoltam, hogy felhasítsam.
– Faszt szeretsz! – morogtam.
– Az is igaz! – kacagott.” – Csak nektek, csak most. Legyen már valami szinte szórakoztató is ebben a tömény szenvedésben! Tudom, hogy díjazzátok az ilyesmit. Na meg Ravent eszi a fene, hogy ezt is belecsempésztem ebbe a részbe.

*

– Adammel mi történne abban a gépben? – kérdeztem. Chris a mellkasomra hajtotta a fejét, én pedig szórakozottan csavargattam ujjaim között a göndör tincseit. Minden vágyam az lett volna, hogy Adam szénné süljön abban a szerkezetben.

– Semmi – hangzott az elkeserítő válasz.
– Nem olyan, mint a napfény?

– A fiatal vámpírok porladnak el benne.
– Adam hány éves?
– Pont Neked nem dicsekedett a korával? – kerekedtek el a szőkeség szemei.
– Valami kétszáz körülit mondott – vontam meg a vállam. Az utóbbi események fényében eddig a legkevésbé sem érdekelt Adam pontos életkora. Vagy elhalálozásának kora.

– KÉTSZÁÁZ? – pattant fel Chris, és egyáltalán nem zavarta, hogy emiatt elég rendesen megtéptem a haját. – Hát ezt nevezem! Jó alacsonyra tette a mércét. Én elmúltam már kétszáz! – kacagott lányosan csengő hangon. – Fura, hogy pont neked jött ilyen fiatal korral.

Nem ért különösebb meglepetésként, hogy még a koráról is hazudott. Ami azt illeti, meglepett volna, ha bármiről is kiderült volna, hogy igaz vele kapcsolatban.

– Valójában mennyi? – Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy tudni akartam. Még mindig azon bánkódtam, hogy őt sem lehet Andor vámpír-sütőjével elintézni. Elég élethűen magam elé tudtam idézni a kínhalálát.
– Azt szerintem senki se tudja! – nevetett Chris, mintha Adam kora lenne a legszórakoztatóbb téma a világon. – Oké, talán Pris, de ő se biztos. Adam előszeretettel hangoztatja, hogy ő a világgal egyidős.
 – Na igen. Ez már inkább rá vall – motyogtam.

A legkevésbé sem akartam többet Adamről vagy egyéb vámpírokról cseverészni. A tekintetem az összegyűrt magazinra tévedt, amit Lucy hozott még az elmúlt napokban.

*

 Lianne:
– Várj, várj! Mi az, hogy Pris se tudja, hogy Adam hány éves? Nem testvérek? És az anyja? – zúdítottam Ravenre a kérdések áradatát.
Csak egy morgásszerű választ kaptam.

– Ez egy hosszú történet.
Adam vigyorgott.
– Ha annyira imádsz magadról mesélni ezt miért nem mondod el? – pillantottam Adamre szúrósan.
– Hát, az úgy volt, hogy…
– Ne most! Most Raven!
– Később meg nem fogom – vonta meg a vállát, és durcásan elfordult.
– Oké, bocsi, akkor… – néztem Ravenre bocsánatkérően.
– Sajnálom, ez a vonat már elment! – legyintett Adam hűvösen.
– Adam…
– Én meséltem volna.
– Akkor most!
– Már nincs kedvem.
Raven nem bírta tovább hallgatni a nyöszörgésem, úgyhogy végre közbeszólt.
– Az az egyik meséje, hogy ő a világgal együtt született, mint minden fölött álló szellem, vagy mi a franc, és csak utána testesült meg emberként.
– Akkor nem is harapás miatt lettél vámpír, hanem eleve az voltál? – pislogtam. Az első sokk után azóta már egészen sikerül feldolgoznom ezt a tényt.

– Ennyire sötét vagy? – vigyorgott Adam. – De akkorsem mesélek.

– Emberként született meg, nem vámpírként, így vámpírrá kellett tennie valakinek, hogy vámpír legyen. Mindegy. A legnagyobb faszkalap az összes világon. Továbbléphetünk?
– Oké, persze! – bólogattam hevesen.

*