My Vampire Romance - 9. fejezet

Gerard:

Mozdulatlanul ültem az összetúrt ágyban Adam mellett, és a pulzusom lassan egészen visszatért a normálisnak mondható tempóra.
Hiába mostam meg az arcom, még mindig éreztem magamon Adam szagát. Mintha a bőrömbe ivódott volna. Émelyegtem a gondolattól, de minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ez ne üljön ki az arcomra. Adam mérges lenne érte, vagy éppen élvezné, bármelyik is lenne, egyiket sem akarom.
Egy nővel sem tettem volna ilyet. Senkivel. Soha nem aláztam volna meg ennyire. Egyszerűen nem lettem volna rá képes, pedig pályafutásom során volt szerencsém feslett lányokhoz, akiket nem különösebben zavart volna, ha ilyen módon "jutalmazom a munkájukat".
Sokáig úgy gondoltam, az lesz életem legmegalázóbb élménye, amikor tizenhat évesen egy szedett-vedett garázsbandában gitárosaként beugrottam a színpad előtt álló emberek közé, és senki sem kapott el. Ezzel az élménnyel most már versenyre kelhetett, hogy egy vámpír a szemem közé élvezett.

Ez ám a pornós; igen, ez tényleg az. Ennyit még én is tudtam, pedig nem voltam az a nagy pornónéző. Persze, láttam jó párat, amikor még álmodni sem mertem volna, hogy csinos barátnőm lesz, vagy hogy egyáltalán lesz barátnőm. De Mikey-val ellentétben engem nem igazán kötött le, hogy mit csinál a képernyőn egy, vagy több nővel egy, vagy több férfi. Vagy nők egymással. Olyat meg végképp nem néztem, hogy két férfi mihez kezd ruha nélkül. Pedig nem ártott volna, mert akkor legalább halvány elképzelésem lenne azokról a dolgokról, amiket Adam kíván tőlem.
Csak szórakozott. Nem kellett megtennem. Az, hogy ki kellett vernem neki, és rám élvezett, már egyáltalán nem tűnt olyan megalázónak, mint hogy azt is végignézte volna, ahogy… és ami utána következett volna, abba szinte biztos, hogy belehalok, mert Adam mindennek tűnt, csak figyelmes szeretőnek nem.
Nagyobb biztonságban éreztem volna magam, ha már a bőrnadrágját is visszaveszi az alsójára.

– És a koncertekkel mi lesz? – érdeklődött csevegve. – Remélem, több fellépést nem mondtatok le!
– Nem tudom! Én fellépnék! Esküszöm! – Nem sokon múlt, hogy azt is hozzátegyem, „neked bármit”!
– Győzd meg szépen a többieket is, mert nagyon szeretlek a színpadon látni.
– Igen!
– Jól van, jól van, azért nem kell ilyen papucsnak lenni, mert az untat – forgatta a szemeit.
– Oké – vágtam rá, aztán ráeszméltem, hogy ez is a papucs kategóriába tartozhat Adamnél. – Mármint… Baszd meg, hogy ne legyek papucs, amikor bármelyik percben kibelezhetsz bárkit? – fakadtam ki.
– Nehéz, mi? Csak egy játék, lazíts!
– Egy játék, amiben élet vagy halál a tét!
– Azt nem mondtam, hogy fair játék – vigyorgott. – Ne mondd, hogy nem jeleztem az elejétől fogva a szándékaim! Ne akadj már ki annyira egy kis szextől.
– Egy kis szextől?! – Szívesen kioktattam volna, hogy emberi szemmel nézve a „Takarodj be a fürdőbe, és ujjazd meg magad, aztán megduglak szárazon” igencsak kimeríti a kis szex fogalmát.
– Igen? – vonta fel a szemöldökét érdeklődve.
– Semmi…

Elképzelésem sem volt, hogy Adamnek még milyen tervei vannak az este hátralévő részére, úgyhogy mielőtt megint azzal fenyegetett volna, hogy unja a társaságom, megpróbáltam újra előhozni a néhány órája elszalasztott témát.
– Mesélnél még a családodról?
– Már nem is érdekelnek a vámpírok, mi? Amúgy is, Priscillával már találkoztál. Ő az én családom.
– Anyád már… meghalt?
– Á, ő olyat nem tud – legyintett.
– És te?
– Majd pont a te orrodra fogom kötni, mi?
– És a vérivás… Mindenképpen szükséged van a vérre? Csak emberi vér jó? Vagy az állati is elég? Rendes ételt tudtok egyáltalán enni? – lendültem bele a kérdésekbe.
– Hajjaj, ennyi információért meg kell ám dolgozni! – simította végig a csípőjét.
– Az előbb vertem ki neked!
– Kérdezhettél is párat, nem? – ráncolta a homlokát, de a következő pillanatban már mosolyogva csóválta a fejét. – Áh, túl édes vagy! Most egy hosszú és szenvedélyes csókért válaszolok azokra, amiket az előbb feltettél.
Nem fogok néhány válaszért kurválkodni!
Levettem a tekintetem a plafonról, aminek már minden négyzetmilliméterét volt időm megvizsgálni, és Adam felé fordultam.
Csak egy csók.
– Várj! Milyen hosszú az a hosszú csók? – kérdeztem gyorsan, mielőtt még bármi meggondolatlan dolgot tettem volna. Az ilyen apróságokat jobbnak tűnt tisztázni Adammel.
– Számolj el százig.
Nagyot nyeltem, és az ajkaihoz hajoltam. Résnyire nyitottam a szám, és a vámpír nyelve máris végigsimította az enyémet. Egy, kettő, három… Nem mertem túl gyorsan számolni, nehogy Adam azt ne tekintse érvényesnek.
Basszus, ez tényleg hosszú lesz, négy, öt, hat…
Adam eddigi csókjaihoz képest kevésbé volt erőszakos, a nyelve játékosan körözött az enyém körül, ahelyett, hogy le akarna hatolni egészen a nyelvcsapomig.
… huszonöt, huszonhat, huszonhét…
Határozottan szenvedélyes volt a részéről. A tarkómra tette a kezét, de nem nyomta bele az arcom a képébe, csak finoman kócolta a hajam.
Csókolóztam már valaha ilyen hosszan bárkivel is? Negyven… A francba, hol tartottam? Negyven, negyvenegy… Hogy csókolhat ilyen jól? Olyan könnyed, mint… Nem, nem! Negyven… Vagy még csak harminc? Nem számoltam tovább, belefeledkeztem a csókba. Csak akkor húzódtam el, amikor már biztos voltam benne, hogy akár kétszázon is túl lehetünk.
– Száz!
– Nem, nem, igen, igen – hadarta Adam.
– Mi? – pislogtam a szokatlanul kellemes csóktól még kissé kótyagosan.
– Na, mi van, már azt is elfelejtetted, miért smároltál ilyen lelkesen?
– Én… Várj, melyik kérdésre, volt melyik válasz?
– Hé, én azt mondtam, válaszolok a kérdéseidre! Megtörtént!
– De…
– Az már a te bajod, hogy a csókunk hevében elfelejtetted a kérdést!
Arra emlékeztem, hogy a vérivással kapcsolatos kérdéseket tettem fel, de hogy pontosan milyen megfogalmazásban és sorrendben, arról már halvány fogalmam sem volt.
– Nem lehetne esetleg, hogy…
– A következő kérdésért már a farkamon csüngve számolhatsz! – nevetett, és megborzolta a hajam, mint egy kisfiúét.
Ennyit azért nem ért meg a dolog.

*

Mikor Adam végre magamra hagyott a végtelennek tűnő együtt töltött négy óra után, első dolgom az volt, hogy kirohantam a nappaliba.
Mikey, Ray és Frankie a kanapén ültek, és úgy tűnt, eddig mozdulatlanul várták, hogy legyen valami mozgás a hálóból.
Az arcukra kiült az őszinte megkönnyebbülés, amiért egyben láttak kilépni a hálószobaajtón.
– Jól vagyok – húztam erőtlen mosolyra a szám, mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna. – De máskor ne próbáljatok segíteni, mert...
– Máskor? – ugrott fel az öcsém, szinte sikoltva.
– Mikey – sóhajtottam, és megint csak bánni tudtam, hogy nem maradtam még néhány percet a szobámban, hogy előálljak valami aranyos kis mesével arról, hogy miért hallatszottak ki olyan hangok, amilyenek egy pornófilmbe illenek.
Mindenki holttá vált arccal bámult rám. Még Frankie is, pedig rá egyáltalán nem jellemző a sápadtság. Mindig azonnal paprikapiros lett az indulattól.
Fogalmam sem volt, mit gondolhatnak, hiszen a saját gondolataimat sem voltam képes értelmes sorba rendezni. De nem is az volt a dolgom, hogy rájöjjek, mi jár a fejükben, hanem az, hogy meggyőzzem őket: most azt lesz a legjobb, ha nem foglalkoznak Adammel, és holnap szépen fellépünk a Greenlamp Arénában. Nem kell tudniuk semmiről, ami az ajtó mögött történt. Semmit sem javítana a helyzeten, sőt, egész biztosan csak rontana, ha megtudnák, hogy kénytelen vagyok az életemért cserébe kurválkodni.
A tegnapihoz hasonlóan megint egyszerre kezdtek el hozzám beszélni, mint egy sereg kisgyerek. Még a saját szavukba is belevágtak, nem hogy egymáséba.
„Gerard, mit tegyünk?”
„Mit csinál veled?”
– Figyeljetek! – emeltem föl a kezem, erre elcsöndesedtek. – Minden rendben van. Adam nem bánt engem...
– Nem bánt!? – Mikey torkát újabb sikolyszerű hang hagyta el. – Amikor bementem, akkor... akkor... Harapta a lábad!
Szegény öcsém nyitott már rám cifra helyzetben, de be kellett látnom, hogy ez a jelenet még annál is bizarrabb lehetett a számára, mint amikor tizennégy évesen poénból felpróbáltam Audrey unokanővérem néhány ruháját, meg kipróbáltam pár smink kellékét, amikor egyszer nálunk töltötte egy hétvégét.
– Neki csak én kellek. Semmi több – feleltem határozottan, és próbáltam elűzni a fejemből, hogy Adam mennyire élvezné, ha Audrey ruháiban látna.
– SEMMI TÖBB? – ordították hárman egyszerre.
– Azonnal szólnunk kell a – kezdett bele Ray, de Frank csendre intette.
Nem képes feldolgozni, hogyha még több embert vonnak ebbe bele, az csak gyarapítja a lehetséges áldozatok számát? Frankie-nek legalább ennyi esze van!
Nem tudtam, hogy kivételesen nem a rendőrökre gondol, hanem amíg én össze voltam zárva Adammel, ők az interneten minden bugyrában vámpírvadász után kutattak.
– Ha úgy csináltok mindent, ahogy mondom, nem lesz semmi baj!
Határozottnak és magabiztosnak kellett tűnnöm ahhoz, hogy hallgassanak rám. Megpróbáltam úgy mondani, hogy szinte már saját magammal is sikerüljön elhitetnem.
– És mégis mit csináljunk? – sóhajtott Mikey kínlódva. Jó ég, hány Halloween alkalmával öltöztünk be vámpírnak, szellemnek, zombinak, meg efféléknek! Franc se hitte volna, hogy huszonéves fejjel arról fogunk vitatkozni, hogy mit tegyünk egy vámpírral!
– Semmit. Minden úgy lesz, ahogy elterveztük. Megyünk tovább. Már úgyis csak öt fellépés van hátra – magyaráztam elszántan, és csak reménykedni tudtam benne, hogy a menedzserünk csak annyit tud az egészről, hogy volt egy kis afférom egy elmebeteg férfi rajongómmal.
– Gee, ezt nem mondhatod komolyan – meredt rám Ray.
– De, teljesen komolyan mondom!
Frank, aki az elmúlt néhány percben viszonylag csendesen hallgatta a mondandómat, most nekem szegezte a nagy kérdést.
– És mégis mennyire vagy benne biztos, hogy nem lesz semmi baj, ha mindent úgy csinálunk, ahogy mondja?
Óriásit nyeltem, majd csak úgy gördültek ki az ajkaim közül a hazugságok.
– Már háromszor voltam vele huzamosabb ideig kettesben, de egyszer sem bántott! Egyáltalán nem akar bántani. Igen, a véremből ivott, hiszen egy rohadt vámpír, de egyáltalán nem fájt. Csak dumáltunk. Ha akarjátok, elmegyek orvoshoz, egy árva karcolás sincs rajtam. – Nyomatékosításképpen felhúztam a pizsamanadrágom szárát.
– De azok a hangok – ingatta a fejét Mikey.
– Csak szórakozott! Semmi nem történt köztünk. Rátok akart ijeszteni, hogy ne tegyetek keresztbe, mert… Oké, odáig van értem! – tártam szét a karom, mintha ez lenne a nagy titok. – A koncert után is azért támadott rám, mert hát… Féltékeny lett. – Frankre sandítottam, hogy teljesen egyértelmű legyen a dolog.
– Mi a szar? – röhögött Frankie.
– De tudja, hogy nincs semmi esélye, mert nem vagyok meleg! Megértette, tényleg csak hülyéskedik. Egy vámpír, srácok, gondoljatok bele!
– Szerinted mit csináltunk az utóbbi napokban? – húzta el a száját Ray, és enyhe sértődöttséggel visszaült a kanapéra.
– Ha lenyomjuk a turnét, és senki sem hergeli Adamet, akkor nem lesz semmi gond.
Ebben mindannyian találtak kivetnivalót, de Ray szólalt meg először.
– Majd csak úgy el fog sétálni, mi? Egy vámpír? – utánozta az én hangsúlyom.
– Nem, de… Gondolom az nektek is feltűnt, hogy probléma nélkül kicsinálna bárkit, ha akar. De nem akar! És ez a lényeg. Értitek?
– Rendben, és akkor meddig szándékozol egy vámpírral hetyegni? – érdeklődött Frankie.
– Csak végezzünk a turnéval. A többi ráér.

*

A legnagyobb jóindulattal szólva is borzalmasan telt a nap. Szerencsére sikerült kiharcolnom, hogy tovább menjünk. Nekem kellett felhívnom Scotty-t, és elmagyaráznom a „megszállott rajongó” dolgot. Hogy még hihetőbb legyen, azt is beleszőttem, hogy ez a rajongó egészen véletlenül azt képzeli magáról, hogy vámpír, és teljesen odáig lett a Vampires Will Never Hurt You számunktól, aztán addig erősködött, amíg le nem léptem vele a koncert után. Azért mentem vele, mert a következő album egyik lehetséges témája a rajongás, és kitől lehetne több ihletet szerezni, mint egy igazi megszállott rajongótól. Így hát beültem vele egy közeli kis gyorsbüfébe kajálni, és gyomorrontást kaptam valamitől. Nem győztem mondogatni, hogy mennyire sajnálom, hogy emiatt akkora bonyodalmat okoztam, és le kellett mondani egy koncertet. Persze a kis sztorim millió sebből vérzett, de szerencsére Scotty nem kért bővebb magyarázatot.

A turnébuszban zötykölődve alig beszéltünk egymással. Szinte tapintható volt a feszültség, hiába tűnt külső szemmel nézve átlagos utazásnak. Mikey és Ray kártyáztak, Frankie már vagy ötvenezredszerre olvasta a Harry Potter akárhányadik kötetét, én pedig bámultam ki az ablakon, és hogy ne tűnjék úgy, mintha semmit sem csinálnék, előttem hevert a jegyzetfüzetem, és egy tollat szorítottam az államnak.
Jobbnak is láttam, ha az utat bámulom, mert akárhányszor társaim egyikére nézem, ők pedig elkapták a pillantásom, láttam a szemükből visszatükröződő félelmet. Az, hogy én teljesen elvesztem, az egy dolog, de őket semmi pénzért nem akartam volna belevonni.
Elködösült tekintettel bámultam az aszfaltra festett sávokat, és azt kívántam, bár soha többé ne kéne gondolkodnom.
Az egész légkör ahhoz hasonlított, mint amikor még nem voltam hajlandó belátni, hogy tennem kell valamit az alkohol- és drogfüggőségemmel, ők viszont már felfedezték, hogy nagy a baj. Borzalmas napok voltak, egy vámpírhoz képest mégis apró, hétköznapi problémának tűnt az egész. Minden rockbandának van valami köze a drogokhoz. De kivel kezd ki egy kibaszott vámpír?
Szinte jobb volt összezárva lenni Adammel, a két lábon járó halállal, mint most a legjobb barátaimmal a kínzó hallgatásban.

*

Kivonultunk a színpadra. A közönség őrjöngött. Nyögtem nekik is néhány szót, hogy miért maradt el a tegnapi koncert, hiszen a különböző internetes felületeken máris megindul a találgatás, hogy mennyire vagyok halálos beteg. Szinte biztos voltam benne, hogyha a három lány – akik autogramot kaptak hajnalban –, eléggé aktív, akkor már a vámpíros történetek is szárnyra keltek.
Vigyorogva poénkodtam azzal, hogy milyen veszélyes ismeretlen gyorskajáldában tojásos szendvicset rendelni. A nagy lelkesedésemben akár már pontos leírást is tudtam volna adni róla, hogy hogyan is nézett ki a nem létező büfé, és a pincérlány, aki felszolgálta a „gyilkos szendvicset”.
Igencsak elősegítette a helyzetem, hogy Adamnek semmi nyoma sem volt az arénában.
Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen tegnap is nagyon ragaszkodott hozzá, hogy a színpadon lásson.

*

Estére újabb hotel, és újabb megrázkódtatás, amire a legkevésbé sem voltam felkészülve.
A srácokat kiküldtem a lakosztályomból, hogy még véletlenül se kelljen találkozniuk Adammel, amikor a semmiből betoppan hozzám. Hiába nem láttam a koncerten, biztos voltam benne, hogy azért egy teljes estét nem hagyna ki.
Jól gondoltam.

– Szépjóestét szerelmem! – csendült fel Adam hangja mögülem, én pedig kis híján lefordultam a fotelből, ahol éppen olvasásnak álcázva töprengtem azon, hogy hol marad már a vámpír.
– Helló – nyögtem. Adam lazán a fotel karfájának támaszkodott, és lehajolt a fülemhez.
– A kis barátaid igazi meglepetéssel készültek mára. Kíváncsi vagy te is, igaz? – suttogta.
– Mi? Nem! Nem fognak bejönni! Megbeszéltük! – Azon kaptam magam, hogy megragadtam Adam karját, mintha ezzel bármitől is visszatarthatnám.
– Ó, igen? Hát, most már legalább tudni fogod, mennyit ér a szavuk. Még cirka három másodperc. – Lassan végignyalta a nyakam, a vállamtól egészen a fülem tövéig. Még mindig a karját szorongattam.
A szoba ajtaja kivágódott, és legnagyobb meglepetésemre az a motoros dzsekis, hosszú, szőke hajú, Rambo méretű férfi állt a küszöbön, aki a Backstage-ben folyamatosan körülöttem mászkált, én meg úgy gondoltam, csak egy hangtechnikus. Mögüle Mikey, Frank és Ray lesett be az ajtón.
– Kezeket a tarkóra, agyaras! – dörmögte a szőke férfi, és pisztolyt szegezett Adamre. – Maradjon, Mr. Way! – biccentett felém.
– Mit akarsz egy kibaszott pisztollyal!? – ordítottam, szinte már hisztérikusan röhögve a félelemtől. Adam viszont nem szólt semmi, csak karba tett kézzel támasztotta a fotelt, amiről én már felpattantam.
– Menj távolabb a szörnyszülöttől! – magyarázta a férfi. – Az ezüstgolyó pont a hozzá hasonló álla…
Egy pislogásnyi idő sem volt, a férfi feje Mikey-ék lába elé gördült, a test pedig halk puffanással dőlt egyenesen a bőröndömre. Adam kényelmesen támaszkodott a fotel karfájának, mintha meg sem moccant volna.
– Van még önjelölt vámpírvadász a tarsolyotokban? Nincs? Akkor ezt takaríthatjátok! – röhögött, a hotelszoba pedig eltűnt körülünk.