Lia és a vámpírok - 16. rész

*

Lehajoltam a magazinért, és újra széthajtogattam a gyűrött lapokat. Az első mondat után képtelen voltam tovább olvasni a rejtélyes eltűnésemről szóló cikket. A szövegnél már csak a képek voltak borzalmasabbak. Sápadtra kisminkelt arc, elkent fekete szemfesték, hogy még meggyötörtebbnek nézzünk ki. Talán ezzel akartuk visszaadni mindazt a szenvedést, amit az élet okozott. Legalábbis így gondoltuk. Drogfüggőség, alkohol, szerelmi bánatok, háborúk. Olyan dolgok, ami köré építhetsz egy egész albumot, és magad is elhiszed, hogy borzalmas egy világban élsz. Pedig nem tudsz semmit. Még ennél is többet akartam felejteni, ehhez viszont le kellett zárnom dolgokat, amit nem halogathattam tovább. Nem simogathatom örökké egy tejföl szőke kis démon fejét, miközben a barátaim, a családom azt sem tudják, hogy meghaltam.

– Adj egy telefont! – mordultam Chrisre.
– Majd talán ha szépen kéred.
– Chris! – kiabáltam.
– Ajj, úgy imádom, ahogy a nevem tudod mondani! – és a kezembe dobott egy rózsaszín, fekete strasszkövekkel díszített mobilt. Inkább nem kérdeztem rá, hogy ez az övé, vagy Lucy-é. 
Az öcsém számát tárcsáztam. Nem mintha más számát tudtam volna fejből. Reménykedtem, hogy nem fogja fölvenni. Amint kicsengett, már legszívesebben nyomtam volna ki a hívást, de Mikey szinte azonnal beleszólt.
– Haló?
– Gerard vagyok – a hangom elcsuklott. Gyors búcsút akartam.
– Uram isten! – nyögte olyan megtörten, amilyen hangot senki sem szeretne egy rokonától sem hallani. – Tényleg te vagy az?
– Én – suttogtam elhaló hangon. Folytatni akartam, de a szavak a torkomon ragadtak, majd könnyként távoztak a szememből.
– Hol vagy Gee? – Mikey zokogott. – Mindenki attól retteg, hogy… hogy… Istenem, Gee…
– Én… én jól vagyok – Ennyit tudtam kinyögni. Gyorsan, fejben elképzelni egy rögtönzött búcsúbeszélgetést milliószor egyszerűbb, mint megvalósítani. – Figyelj, ezt így telefonon nem jó. Otthon vagy?
Mi a lószart csinálok?
– Igen! Persze! Gee, én…
– Néhány perc és ott leszek! – hadartam, anélkül hogy egyáltalán belegondoltam volna, és lecsaptam a telefont.

– Vigyél Mikeyhoz! – parancsoltam Chrisnek, és villámsebesen lediktáltam a címét.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – húzta el a száját.
– Leszarom! – ordítottam. – Vigyél hozzá!
Chris a fejét csóválva megvonta a vállát.

– Hát jó. – A vörösesbarnára mázolt ajtó előtt álltunk, kis híján bevertem az orrom az arany 23-as házszámba.
Mikey sosem zárta be az ajtót amikor otthon volt, akár be is sétálhattam volna, ahogy megannyiszor hónapokkal ezelőtt. Csengettem.
Az öcsém úgy tépte föl az ajtót, mintha az élete függne tőle, ugyan azzal a lendülettel a nyakamba akart borulni, de megtorpant, és elhűlve bámult végig rajtam.

– Te hogy… és az orrod… és… – hebegte. Én magam teljesen meg is feledkeztem róla, hogy az arcom már nem egyezik azzal a képpel, ami Mikey emlékeiben élt. Nem tudtam semmit felelni, csak könnyezve a nyakába borultam. Nem találtam a megfelelő szavakat arra, amik az utóbbi napokban történtek velem. Ő is reszketni kezdett a sírástól, és átölelt.
– Hívtam anyát is, hogy… hogy… – hüppögte a fülem mellett, könnyeivel az ingemet áztatva.
Néhány másodperc sem kellett, hogy rádöbbenjek; nem a testvéremnek kellett volna az első embernek lennie, akivel vámpírként találkozom. Ahogy a vállára hajtottam a fejem, éreztem az ereiben áramló vér lüktetését, mintha a koncerten a dübörgő erősítők előtt állnék.
Egy öntudatlan állapot határmezsgyéjén állva kicsit elfordította a fejem, hogy az ajkaim a nyakához érhessenek. Először csak óvatosan előre toltam a nyelvem. Mikey lélegzete a fülemet súrolta. Lassan csókot nyomtam a forró, szinte izzó bőrére, majd… Bár mondhatnám azt, hogy elsötétült előttem a világ, és a tudatom uralmát átvette valami szörnyeteg.
Minden porcikám tudta, hogy mire vágyom mindennél jobban, és ez a vágy egy pillanat alatt elnyomta azt, hogy Mikey az öcsém, akit imádok, és sosem lennék képes bántani. Nem is bántani akartam. Csak a vérét. A sűrű, vörös nedűt, ami az ütőerében lüktetett, az életet, a legutolsó cseppig. Csak Mikeyt.
A nyakába mélyesztettem a fogaim, átöleltem a testét, és egyé váltam vele, az egész lényével. Mindet akartam. Az utolsó lélegzetvételét is. Örökre.
Chris elkapta a vállam, és megpróbált elhúzni az öcsémtől, aki a rémülettől megmozdulni sem bírt, mi több, belenyugvással hagyta, hogy szívjam. Nem csak a vérét. Mindenét. Mintha összevágott videoklip pörgött volna, úgy láttam a lehunyt szemhéjam előtt együtt töltött gyermekéveink egy-egy villanását, és a film haladt tovább, és tovább, és tudtam, hogy így kell történnie, így kell elvennem Mikey életét, elvenni mindent, ami maga Mikey.
Az, hogy így rám bízta magát, és egy pillanatig sem ellenkezett, csak fokozta a földöntúli élményt.
Az egész alig néhány másodperc alatt zajlott le, én mégis az örök élvezet egy darabjának éreztem.

Chrisnek sikerült lefejtenie az öcsémről, és visszarángatott a hotelbe. Hosszú másodpercekig bármit megadtam volna, hogy a legutolsó cseppig kiszívjam az öcsém vérét.
A szőke vámpír leültetett az egyik fotelbe, az ölembe mászott, és a támlának szorította a vállaim.
– Ne borulj ki, csak vegyél mély levegőt! – suttogta, arra várva, hogy újra tombolva szétverek mindent. Először valóban ez volt a tervem, de végül moccanni sem voltam képes a ténytől, hogy a legkisebb lelki vívódás nélkül kioltottam volna Mikey életét.
És megtenném, újra, meg újra.

*

Eltökéltem, hogy amint feljön a nap, átadom magam a sugarainak.

– Nincs semmi baj – mondta Chris és csitítóan az arcomat simogatta. – Alig ittál belőle valamit, nagyobb volt az ijedtség!

Megöltem volna. Mindennek tökéletesen a tudatában voltam, és meg akartam ölni.
– Hát ti meg már megint nélkülem basztok? – rikácsolta Lucy. Észre sem vettem, hogy előkerült, de most a legkevésbé sem érdekelt.

– Luc, most ne! – torkolta le Chris.
– Ennek meg mi baja? – bökte meg a vállam a rózsaszín kislány.
– Mindegy, csak hagyd!
– Faszom ki van már veletek, engem mindenből kihagytok!
– Lucy!
– Chris! – Egyik jobban affektált, mint a másik.
– Csak hagyj minket, oké?
– Azt lesheted! Mi baja van?
– Kicsit megharapta az öccsét, úgyhogy most ne szekáld.
– Nem máááár! – Tapsikolt Lucy ugrándozva, majd megállt és csalódottan lebiggyesztette az élénk lilára kent ajkait. – És én kimaradtam belőle? Miért nem ölte meg?
– Hülye vagy?! Ha hagyom neki, hogy kinyiffanjon, még jobban megutál minket!
– Hát aztán! – kacarászott Lucy. – Hol az öccse?
– Ne is gondold!
– Mekkora segg vagy már megint! Mindegy, már találtam egy ezerszer jobb pasit! Modell! Tuti imádnád! De ha nem akarsz jönni, feldughatod magadnak a zombi farkát! – Lucy köpött felém egyet, majd köddé vált, maga után hagyva a tömény vattacukor illatot, amit a ruhái árasztottak magukból.

– Gee, nincs semmi baj, oké? Ha néha iszol emberből, akkor simán kordában fogod tudni tartani az ilyesmit. Nem lesz semmi gáz. Ettől még nem kell kimenned a napra – Chris megállás nélkül simogatta az arcom. – Iszol egy-két emberből aztán akkor találkozol a tesóddal, amikor csak akarsz, és egyáltalán nem lesz rá késztetésed, hogy megedd! Oké, lehet, hogy késztetésed lesz, de simán ellen fogsz tudni neki állni, mert erős vagy ám! Kibírtad Andor pirítóját! Egy kis önkontroll meg sem fog kottyanni, előtte gyakorolunk egy kicsit, és… – Már nem is figyeltem Chris szavaira, lehunytam a szemem, és felidéztem magamban azt a gyönyörű pillanatot, amikor öngyilkos lettem. Sosem éreztem magam annál szabadabbnak, mint ahogy ott álltam a szakadék szélén, mezítláb, talpam alatt az apró, éles kis kavicsokkal. Aztán csak előre dőltem. Csukott szemmel zuhantam. Annyira egyszerű volt, annyira könnyed, annyira tökéletes, megsemmisülve átadni magam a gravitációnak. Egyáltalán nem fájt. Fogalmam sincs, mikor vágódhattam úgy az egyik kiálló sziklának, hogy kitörtem a nyakam, vagy csak eszméletemet vesztettem, és a szakadék aljára érve ért a halálos becsapódás.
Mennyire szép volt.
Ez a szőke kis buzi pedig elvette tőlem.

Visszaszerzem. Lehet, hogy nem lesz olyan kellemes, ahogy a nap sugarai szénné égetnek, mint szabadon zuhanni a semmibe, de nem is baj. Aki a saját öccsét ölné meg, az nem is érdemel meg olyan luxust, mint a gyors halál.

*

Lianne:

– Már nem azért, de senkit nem zavar, hogy állandóan halni készül, de még mindig itt van?
– Pofa be Adam, ez az én történetem! – morogta Raven.

– De ha egyszer borzalmasan szenvedős?

– Akkor az! Attól még, hogy te nem vagy képez érezni még…– Ez nem az érzésekről szól, hanem arról, hogy „Jajj meg akarok halni, de jajj mégse!”

– Le vagy szarva Adam, keres valami más elfoglaltságot! – kiabáltam rá.