4

My Vampire Romance - 14. fejezet

Posted in
Gerard:
A hotelszobám kanapéján a legkülönbözőbb tárgyak hevertek. Konyhakéstől kezdve a fokhagyma fűzéren át, a kihegyezett karóig volt minden.
Kivéve persze, ami kellett volna.
Mindhárman a hasznavehetetlen fegyverek fölött ácsorogtunk, miután mindannyian kicsit lehiggadtunk az örömmámortól, amit a sikerem váltott ki belőlünk.
Nem győztem megnyugtatni a srácokat, hogy semmi borzalmasat nem kellett tennem az információért cserébe. Lassan már tényleg úgy éreztem, hogy egy vámpír farkának kiverése nem tartozik az igazán borzalmas dolgok közé.
Meséltem a bárról, Priscilláról és Lucyről, hogy véletlenül elkotyogta a dolgot, annyira büszkélkedett a sebezhetetlenségével. A kokainról természetesen nagyokat hallgattam, a világért sem zaklattam volna föl most őket ilyen aprósággal. Adam vérét amúgy is sokkal veszélyesebbnek éreztem, mint holmi kokót.

Tudtuk, hogy ha Adammel – valami igazi isteni csoda folytán – sikerül végezni, és ez a két barátnője fülébe jut, velük sem lesz könnyebb dolgunk, úgyhogy szorgosan nekiálltunk tervezgetni a szenteltvíz-szerzési akciót.

Frank és Mikey nem tudhatták, hogy mennyi igaz abból, amit megosztottam velük, de az arckifejezésük elárulta, hogy nagyon büszkék rám, bármit is voltam hajlandó elviselni az információért. Ezek a pillantások pedig csak fokozták azt a baljós érzésem, hogy egyszerűen túl könnyen ment. Egyértelműen túl könnyen ment. Felidéztem magam előtt Adam dühös pillantását, ahogy ráordított Lucyra. Nem, nem csak dühös volt. Félelem volt a szemében. Persze, biztos azt gondolja, hogy már nem mernék ilyen akcióra vállalkozni, azok után, hogy láttam, mire képes. Való igaz, hogy öngyilkos akció. De Frank és Mikey hajthatatlan. Meg kell próbálnunk. Nem ülhetünk tétlenül. Talán gyors halál lesz.

Délelőtt ledőltem egy kicsit aludni, mikor magamhoz tértem, már meg is volt a kis fiola szenteltvíz. Fene se hitte volna, hogy azt csak úgy lehet a paptól kérni, és nem számít furcsaságnak, ha a hívőknek szüksége van belőle otthoni használatra. Mikey alaposan utánajárt a dolognak, állítólag a segítőkész öreg pap még azt is felajánlotta, hogy ha gondolják, ő maga szenteli fel az újonnan épített családi házat, mert lemondtak egy esküvőt. Frank mérgelődött egy sort, amiért Mikey nem hívta el hozzánk a papot, elvégre hátha növelte volna a víz hatását.

*

Ahogy közeledett a naplemente, úgy kezdtem egyre inkább kételkedni a terv sikerében. Az elejétől fogva kételkedtem, csak elnyomtam a dolgot. És ami még rosszabb volt, hogy a céljában is.
Ez gyilkosság. Vagy halottat ölni nem gyilkosság? Nem lehet gyilkosság. Igaza van Franknek. De ők nem ismerik Adamet. Én sem ismerem Adamet, a rohadt életbe! De Frank és Mikey nem tudja, hogy annak ellenére, hogy nem ember, igenis vannak emberi tulajdonságai. Én láttam a szemében! Láttam! Ahogy a vámpírráválásáról beszélt! Ahogy Lorennáról beszélt! Talán Raynek volt igaza, szólni kéne a rendőrségnek, ki tudja, lehet, hogy van valami titkos egységük a vámpírokra. Lehet, hogy évek óta körözik Adamet. Segítenénk nekik, és simán elkapnák, és bezárnák valahova, nem pedig végeznének vele. Még jó, hogy végeznének vele! Több tucat embert ölhetett meg! 

A vére! Saját magából ad nekem inni. Én pedig képes lennék kinyírni? És... hogyan fogom bírni a vére édes íze nélkül, ami minden korty után földöntúli energiával tölt fel?
És tegnap, amikor kivertem neki… Nem bántott, és amit mondott… Tehát azért ölném meg, mert homokos, és pont rám van cuppanva? Nem lehet ezt máshogy elintézni? Tényleg meg kell ölnöm?

Igen, meg kell. Amit most csinálok, az csak önámítás. Most kell végeznem vele, különben már késő lesz. Hány embert ölt már meg? A szemem láttára már hármat! Hányan szenvedtek már kínhalált a karjai közt? Az ilyen nem érdemel kegyelmet.

Egész biztosan csak megbűvölt valahogy, vagy a vére miatt jutnak ilyen idiótaságok az eszembe, hogy esélyt kéne neki adni?


*

Már minden másodpercre pontosan el volt tervezve. Adam idejön, én néhány pillanatig megpróbálom lefoglalni azzal, hogy azonnal rámászok, majd Frankéknek berontanak, és a vámpírra fröcskölik a vizet. A vízipisztolynál egyszerűen nem találtunk alkalmasabb fegyvert.
A biztonság kedvéért nálam is maradt a kis fiolában néhány csepp szenteltvíz.
De hogy aztán mi fog történni... Vajon elporlad? Vagy elég? Vagy mi lesz? Történik-e bármi is?

Adam:
Sokkal kevésbé vártam az estét, mint eddig.
Furcsa, de Gerard régi érzésekkel ismertetett meg újra. Most például, szerintem félek. Na, persze nem a haláltól. Egy kis vizecske. Ugyan már! Az a bizonyos emberek által gyakran emlegetett szívbemarkoló érzés, hogy el fogom veszíteni az én kis énekesemet, jóval több volt, mint amit ettől a kapcsolattól vártam.
Egyrészt, természetesen elképesztően poénos jelenet lesz, hogy rám önti a vizet, és semmi sem fog történni. Röhögni fogok, de még mekkorát! Másrészt…
Meg próbál megölni. Meg akar semmisíteni, és ezért fizetnie kell. Gyilkosságra pedig gyilkosság a megfelelő válasz. Engem akar elpusztítani, és mégis a szerettei vére fogja a padlót áztatni. Milyen drámai! És ezután természetesen nem akar majd velem önszántából lefeküdni, én pedig kénytelen leszek megerőszakolni, és akkor minden oda; Gerard, a fogadás, és az, hogy néhány napig legalább el tudom hitetni magammal, hogy szerelmes vagyok. A világ visszazökken a mindennapi kerékvágásba, én pedig kereshetek újabb játékszert. Talán egy másik énekest.

Amikor a hotelhez értem, nem vártak szenteltvízzel felfegyverkezve a bejáratnál, úgyhogy Gerard szobájába termettem.
A kanapén elnyúlva lapozgatott egy képregényt, fedetlen felsőtesttel. Ribanc. Amint megjelentem a kanapé mögé hajította a füzetet. Ó, Penge, a vámpírvadász, hát persze.
– Ó, Adam! – kiáltotta el magát nyávogós hangon.
– Szia, Bébi! Nagyon szexi vagy ma – vigyorogtam rá elismerően, és leültem a kanapéra. – Na, gyere ide! – böktem az ölemre, Gerard pedig engedelmesen rám huppant. – Ma meg foglak baszni – suttogtam kéjesen.
– Adam, én… Tudod, hogy még sosem csináltam ilyet pasival. Kicsit félek – motyogta a szempilláit rebegtetve.
– Nem kell félned, tudod, hogy szeretlek! Majd óvatos leszek, ígérem – öleltem át gyengéden a derekát. Még mindig megölne. Mondom neki, hogy szeretem, és egyszerűen csak meg akar ölni. Pedig talán tényleg vigyáznék rá! Megmutatnám neki, amit csak egy férfi tud. Amit csak egy vámpír tud. De hát, már késő. Majd miután leöntöttek, és vége az első nagy megdöbbenésnek, lemészárolom a barátait, aztán fogom Gerardot, elviszem a jó messzi kísértetkastélyomba, és kegyetlenül meg fogom kínozni. Órákon, napokon, esetleg heteken át. Mennyire fogom én azt élvezni! Hihetetlenül jó lesz. Aztán, amikor kimúlt a szenvedéstől, minden olyan lesz, mint régen. Prisék pedig megnyerik ugyan a fogadást, de nem lesz már meg a díj, amit átvehetnének. Bár Lucyből kinézem, hogy eltenné a levágott pöcsét emlékbe.

A térdem felé toltam Gerardot, hogy le tudjam húzni a sliccem. Az énekes lassan előre hajolt, mesterkélt érzékiséggel megcsókolt, aztán elkiáltotta magát.
– MOST!
Abban a pillanatban berontottak a többiek, Frank kezében zöld vízipisztoly (vagy az már a puska kategória?) – aminek látványától kis híján felröhögtem –, és amikor Gee felpattant rólam azonnal lőtt, de én elugrottam a kanapétól. Mikey is célba vett a maga piros kis fegyverével, én pedig megálltam egy helyben, hátha úgy nem véti el a lövést a gyilkos vízipisztollyal. Mikey meghúzta a ravaszt, én már készültem, hogy a következő pillanatban vállból letépjem a játékfegyvert tartó karját, és azzal a karral keverjek le a kis ribancomnak egy akkora pofont, hogy összeessen, de Gerard széttárt karokkal beugrott elém, és rá zúdult az összes víz.
Nem tudom, hogy a szobában lévők közül ki volt a legjobban megdöbbenve.
– Gee – tátogta Frank még mindig előre szegezett fegyverrel.
Nem vártam meg a további reakciókat. Megfogtam Gerardot, és már az előbb említett kastélyba ugrottam vele. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy a kis énekes olyan butus, hogy az utolsó pillanatban meghátrál a tettektől.
A meglepetéstől nem sikerült elég jól koncentrálni, úgyhogy a fényes márványpadlón elhasalva érkeztünk meg a szerény kis vityillóm előcsarnokába, amibe egy kisebb sportpálya röhögve elférne. Rögtön Gee fölé térdeltem a padlón, és a kezeit lefogtam a feje fölé.
– MEG AKARTÁL ÖLNI, TE KIS HÁLÁTLAN RIBANC? – Az ablaküvegek enyhén megremegtek a faragott kőcsipkés keretben.

Gerard pont olyan arcot vágott, mint aki bánja, hogy az előbb elém ugrott.
– Szeretlek – közöltem egy fokkal halkabban. A tarkója alá nyúltam, megemeltem a fejét, és megcsókoltam. Felültem a hideg kövön, és az ölembe húztam Gee-t csókolózás közben. Mert ez most az volt; csókolózás. A kis énekes nem csak hagyta magát, hanem viszonozta is a gesztusom. Az már más kérdés, hogy a félelemtől vezérelve.
Egy részem még mindig meg akarta kínozni a kis kurvát, de a másik felem kis híján táncra perdült, amiért meg akart menteni, én pedig folytathatom a szívatását. Szeretem, amikor saját magammal viaskodhatok.
Eltávolodtam Gee ajkától, hátha mond valami vicceset.
– Adam én... Bocsáss meg! És Mikeynak és Franknek is! Megteszek bármit, csak ne bánts senkit!
– Szerinted egy kis vizecske kárt tett volna bennem?
Gerard megdöbbenve meredt rám.
– Bébi! Azóta tudom, hogy ki akartál nyírni, amióta kitaláltátok! – nevettem újra.
– Szóval, akkor semmi bajod nem lett volna a víztől? – sápadt el.
– Hát, nekem nem – vontam meg a vállam –, viszont téged ki akartalak kötözni ahhoz az oszlophoz – mutattam az egyik díszes fekete márványoszlopra –, és szanaszét keféltelek volna. Persze csak az után, hogy végignézed minden szeretted kínhalálát. Már ha nem mentesz meg ilyen hősiesen. – Beletúrtam a szenteltvíztől nedves hajába.
– Ugye akkor most nem fogsz...? Úgy értem a... a megmentési szándék megvolt! – sütötte le a szemét.
– Meg a gyilkossági szándék is! – vágtam közbe szigorúan.
– De nem hagytam volna, hogy megöljenek!
– Alkudozunk, alkudozunk? Hát jó, akkor megkötözés nélkül fogunk dugni – jelentettem be vigyorogva. – Az előbb még úgyis nagyon benne lettél volna a dologban. Amúgy meg, mintha azt mondtam volna, hogy óvatos leszek, szóval nem fog nagyon fájni – kacsintottam rá, és simogatni kezdtem odalent. – Cica, miért nem vallod már be magadnak, hogy neked igenis egy férfi kell? – néztem mélyen a szemébe. – És többnek, mint barát. Ne mondd nekem, hogy véletlenül smaciztál a Frank gyerekkel, és fogadok, ha a fejedbe kukkantanék, előkerülne még néhány fiús kis kalandod. Az egy dolog, hogy magadnak nem vallod be, de attól még világos, mint a nap! Ha valaki, hát én tudom, milyen a jó szex! És azt is tudom, hogy mindennél jobban vágysz a véremre. – Végignyaltam a nyakát, a sajátomon pedig mély sebet ejtettem.

Gerard:
– Igyál csak, édes! – szólított fel Adam. Én pedig ittam. Mikor a nyakához hajoltam, még kegyetlenül szánalmasnak éreztem magam, ahogy Adam ölében kuporogva a bőrére tapasztottam a számat, és szorítottam a derekát, mintha az életem függne tőle, de az első korty után újra minden tökéletesnek tűnt. Örökké így akartam maradni, a végtelen semmi kellős közepén.

Adam összezárta a sebet, én pedig visszakerültem a valóságba, ami be kellett látnom, hogy egyáltalán nem is rossz ahhoz képest, hogy elrontottunk egy vámpír elleni halálos merényletet. Mikor rám üvöltött, biztos voltam benne, hogy tényleg elér a vég, ehelyett megint azzal jött, hogy szeret, és még a véréből is adott.
Most, hogy újra kinyitottam a szemem, kezdtem hozzászokni a gyér fényhez, úgyhogy lassan realizáltam, hogy nem a semmi közepén vagyunk. Még mindig szorosan Adam ölében ülve körbepillantottam. Egy elhagyatott, gótikus katedrális főhajójára hasonlíthatott a monumentális, halvány holdfénybe burkolózott helyiség, azzal a különbséggel, hogy az oltár helyett egy széles lépcsősor vezetett a mellékhajók felett lévő emeletre, ahonnan díszes márványkorlát mögül be lehetett látni az egész teret.
A poros rózsaablakokon alig szűrődött be némi fény, így a mennyezetig már el sem láthattam.
Szerettem volna fölállni Adam öléből, hogy ne csak a fejemet forgatva bámulhassam a teret, na meg ne érezzem a fenekem alatt a merevedését, de mozdulni sem mertem. Nem akartam semmi olyasmit tenni, amitől mégis kedve támadna kikötözni valamelyik karcsú oszlophoz.
– Nem tehetek róla, hogy ennyire felizgatsz – búgta a fülembe. – A te hibád, a te dolgod, hogy tegyél ellene valamit – vigyorgott.
Mondjuk levágnám, a rohadt életbe! – gyorsan el is űztem a fejemből a gondolatot. – Hálásnak kell lennem azért, hogy egy ilyen ostoba akció után, mint vízipisztollyal rátámadni, senkit sem bántott. A hálámat – vagyis a behódolásomat – jelenleg azzal fejezhettem ki, hogy hátrébb csúsztam Adam ölében, és lehúztam a fekete farmernadrágja cipzárját. Képtelen voltam nem elmosolyodni az ördögmintás alsónadrág láttán. Az oszlophoz kötözve minden bizonnyal nem találtam volna ennyire aranyosnak a mintázatot.
– Na, látod, ezt már szeretem! – támaszkodott a karjaira Adam. – Nem is kell veled csúnyán beszélni, a szép szóból is értesz. Bele fogsz szépen jönni, ne aggódj! – vigyorgott. A belejövős részében lehetett valami, mert így, harmadik alkalommal már közel sem vettem annyira szívemre a dolgot, mint először.

– Három másodperced van dönteni, hogy ledobod a pólód és a hasadra kapod, vagy megint a csinos kis arcodra! – közölte. Nem kellett egy másodperc sem, hogy eldöntsem, elengedtem Adam farkát, hogy megszabadítsam magam a felsőmtől.
– Nem-nem! – vigyorgott kéjesen, és a jobbom visszaszorította a lüktető merevedésére.
Mivel esélytelennek láttam, hogy fél kézzel leszedjem magamról a pólót, csak felhúztam, amennyire csak tudtam, és összeszorított szemmel lehajtottam a fejem. – Nézz rám! – parancsolta, én pedig engedelmeskedtem.
Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, amikor a hasamra élvezett. Aztán megundorodtam magamtól, amiért már szinte örömet okoz, ha nem az arcomra élveznek, hanem bárhova máshova.
Adam szórakozottan nézte a hasamon csillogó nedvét, én pedig képetlen voltam tovább tűrni, levettem a pólóm, és gyorsan megtöröltem vele magam.
– Ejnye! – ingatta a fejét Adam, amikor elhajítottam magamtól a felsőm, de nem mondott semmi egyebet.
– Hol vagyunk most? – próbáltam erőtlenül témát váltani, mikor újra körbepillantottam a kísérteties helyiségben.
– A kastélyomban – mondta nemes egyszerűséggel. – Hogy tetszik?
– Eléggé… impozáns – suttogtam lenyűgözve.
Te jó ég, ez a hely az Övé? – Egy pillanat alatt beláttam, hogy ez a csarnok tökéletesen illik Adamhez. Lenyűgöző, rejtélyes, piszkos, megannyi veszélyt rejtő, de mégis szeretnéd minden egyes titkát megtudni.
– Te, Bébi, zsibbad a lábam, elhiszem, hogy jó itt ülni, de nem mennénk valami kényelmesebb helyre?
Nem kellett nekem kétszer mondania, rögtön fölpattantam, gyanítva, hogy a zsibbadás nem több blöffnél.
– Gyere, megmutatom az egyik hálót! – karolta át a derekam. A háló ötlettettől(ötletétől) azonnal görcsbe rándult a gyomrom, de mégis izgatottan haladtam Adam mellett, abban a reményben, hogy még többet láthatok a kastélyából. A lépcső felé haladva a földszinten elfogytak a rózsaablakok, a helyüket pedig végtelenbe nyúló, sötét folyosók vették át. Menet közben vettem csak észre, hogy a lépcsősor mellett két óriási boltív vezet további termekbe. A csarnok egyetlen bútora egy barokkos díszítésű, vörös kárpitú, három személyes kanapé volt, a lépcsősortól balra. Az a fajta három személyes, aminek a háttámlája három részre van osztva, de akár öt ember is kényelmesen elférne rajta.
Nem győztem bámulni az égbetörő oszlopokat, mert felfedeztem, hogy két méter magasságban mindegyiken mesterien kifaragott, sárkányszerű lény tekeredik, és nem volt köztük két egyforma.
Felsétáltunk az emeletre. Pontosan harminc lépcsőfok, márványplasztikákkal borított korláttal és kopottas, vörös bársonyszőnyeggel. Adam nem szólt semmit, minden bizonnyal élvezte, hogy lélegzetvisszafojtva csodálom a lakhelyét. Mivel a felső szinten egy ablak sem volt, a lépcsőtől néhány méterre minden sötétségbe burkolózott. Azt nagyjából ki tudtam venni, hogy előttünk újabb óriási boltív vezet tovább, két oldalt pedig két-két lépcsősor.
– Fényt! – rikkantott Adam, és a néhány pillanat múlva elképesztő sebességgel gyúltak meg a falon lévő gyertyák, kirajzolva elénk egy folyosót. Adam biccentett, hogy egyenesen tovább. Az elképesztően díszes gyertyatartók között – az egyiken sikerült kivennem egy koponyát, aminek kígyó tekeredett ki a szájából, és az a kígyó tartotta a gyertyát –, poros, kissé penészszagot árasztó festmények lógtak, portrék, tájképek, csendéletek egyaránt. Többségükben memento mori tartalommal. Legszívesebben minden kép előtt leálltam volna fél órára, hogy minden egyes négyzetcentiméterét tüzetesen megvizsgáljam.
Balkéz felől ajtók sorakoztak, gondosan megmunkált fa ajtófélfával. Adam fekete bőrcipőjének talpa kopogott a fényesre suvickolt padlóköveken. Azokat is érdemes lett volna egyesével végignézegetni, mert minden egyes kockán egy körbe zárt motívum díszelgett. Nagyon reménykedtem benne, hogy most bármerre is vezet, később ad egy kis időt a kastélya megcsodálására. Egy rögtönzött idegenvezetésért pedig… nos, elég sok mindent megadtam volna.

– Csak utánad! – tárt ki egy balra nyíló, díszes tölgyfaajtót. Mielőtt beléptem volna, egészen közel hajoltam az ajtófélfához, hogy lássam a kifaragott emberalakokat. Fiatal, mezítelen nők és férfiak voltak a legkülönbözőbb helyzetekben ábrázolva. – Ó, ezektől ne ijedj meg! – Adam finoman belökdösött a szobába.

4 megjegyzés:

  1. Kiszámítható volt Gerard lépése :D

    VálaszTörlés
  2. Sosem volt egy IQ bajnok a gyerek... :D

    VálaszTörlés
  3. Azért lehetett volna játszania kicsit a lapjaival, amit nem sikerült kihasználnia! ;D

    VálaszTörlés

Wattpad