Fejezetek a halálba vezető útról I. - Szükségem van rád (My Vampire Romance folytatás)

Meglepetés!
Ellentétben a My Vampire Romance-szel, ezek kevésbé összefüggő részek lesznek, inkább csak kiragadott jelenetek a Ravennel töltött közös napjainkból, egészen addig, amíg...
Nos, kellemes olvasást kívánunk! ;)
(Mármint kívánok én, meg Lia. Raven meg utál mindenkit, mint mindig. Bezzeg a régi szép időkben milyen kis optimista volt!)

*

Gerard:
– Szia! – mondta szenvtelenül. Úgy hangzott, mintha hosszasan gyakorolta volna a tökéletes hangsúlyt erre a rövid szóra.
Amióta otthagyott az ágyamon, véresen és meggyalázva, valójában mindig tudtam, hogy vissza fog térni; igaz, sátáni vigyorra számítottam, nem pedig lehorgasztott fejre.
Több mint három hete történt már, hogy önként átadtam a vámpírnak a testem, ő pedig élt is a lehetőséggel, és olyan tapasztalatot szerezhettem a homoszexuális-vámpír kapcsolat terén, amilyenre a legkevésbé sem vágytam.
Mégis minden naplementekor a fejemet forgattam, hogy hol fogom megpillantani a kínzóm.

Három héttel ezelőtt átmentem Mikey-hoz, és csupán annyit mondtam neki, hogy szakítottam Adammel. Jobban néztem ki, mint amikor három éve egy Lisa nevű barátnőm dobott, pedig ő csak annyit tett, hogy közölte, nagyon sajnálja, de úgy érzi, nem működik a kapcsolatunk. – Vagyis a szex, a kibaszott szex. – Utána napokig mozdulni sem tudtam, annyira kiütöttem magam.
Most csak ültem Mikey bőrkanapéján, és vállvonogatva meséltem, hogy a vámpír lelépett.
Az öcsém hideg sört hozott. Úgy tűnik egy vámpírral való szakítás feloldja a szesztilalmat. Próbáltunk beszélgetni, de egy olyan vizsgának tűnt az egész párbeszédünk, ahol a felelő és a tanár egyaránt retteg a válaszoktól.
Néhány óra múlva videó chaten közöltük a többiekkel a hírt, ahelyett hogy egymás mellett ülve a térdünket bámuljuk, mint amikor több mint tíz éve az orvosi ügyelet várójában ültünk mindketten kificamodott bokával. Hülyeség volt leugrani a temető két méteres kőkerítéséről.
A pixeles arcukon a sajnálat legapróbb jele sem mutatkozott, nem vigasztaltak, igazából nem mondtak semmit, csak arról faggattak, hogy mi történt, hogy sikerült megszabadulnom a vadbaromtól. Megállás nélkül hadováltam arról, hogy ő vámpír, én meg ember vagyok, és ez így naná, hogy nem működhet. Többször kihangsúlyoztam, hogy nem bántott. Csak egy szimpla szakítás. Mintha magamat akartam volna meggyőzni.
Mikey még félvállról azt is hozzátette, hogy az azért nem volt semmi, ahogy a kocsi elé ugrott, hogy őt megmentse. Na igen, ez után az akciója után talán még esélye is lett volna Adamnek, hogy a barátaim – hozzám hasonlóan – bedőljenek neki, és szemet hunyjanak a Salvadoros incidens felett; elfogadják, hogy szabad akaratomból vagyok meleg, aztán mind az öten együtt járjunk sörözni a turnék alatt. Adam a szeretőm, a többiekkel pedig haverok. Elvégre csak puszta kézzel lefejezett valakit… Egy vámpírtól szinte már el is várja az ember.

A srácok először kétkedve fogadták Adam felszívódásának hírét, de miután a rákövetkező este sem bukkant fel, hogy szexuálisan zaklasson előttük, mindannyian fellélegeztek. Nem különösebben érdekelt, mit éreznek. Csak az érdekelt, hogy este van, egy rohadt bárban sörözünk, és Adam sehol, hiába láttam minden árnyékban az ő sziluettjét.

– Szia – nyögtem rekedten, és mélyet szívtam a cigarettámból. Nem tudtam eldönteni, hogy szitkozódva tökön akarom térdelni a vámpírt, vagy zokogva a nyakába borulni. Esetleg zokogva tökön térdelni, és szitkozódva a nyakába borulni. Úgyhogy csak mozdulatlanul álltam.

Az egy hét alatt sikerült riadóztatnunk a menedzserünk, hogy most már minden oké velem, és a fellépéseinket illetően mentse meg, ami még menthető. Ha pénzről van szó, bármi menthető.
Ez is egy korai kijelentés volt, és az állapotom távolabb állt az okétól, mint valaha, ezzel tökéletesen tisztában voltam, de nem bírtam volna fellépések nélkül, ha már egyszer a drogok sem használnak tovább – mintha Adam vére immunissá tett volna mindenre.
Kellett valami, ami miatt úgy érezhettem, hogy visszatért az életem a viszonylag normálisnak mondható kerékvágásba.
A srácok próbáltak mellettem állni, és még piálni is hagytak amolyan búfelejtőként. Ez szimpla szerelmi bánatnál hasznos megoldás, de elképzelésem sem volt mit kéne inni ahhoz, hogy a vámpírral kapcsolatos érzéseimet tompítsa. A sósav minden bizonnyal hatásos lett volna.

Elkeseredésemben még az interneten is megpróbáltam Adam nyomára lelni. Az csak rontott az állapotomon, amikor megláttam, hogy mennyi oldal – bulvár és zenei egyaránt –, van tele olyan fényképekkel, amiken Adammel közösen szerepelek. A legkínosabbak azok voltak, amik a kokaintól felszabadult estén történtek. Ezekről a képekről eszembe jutott, hogy Lucy egy bizonyos blogot emlegetett, ahova feltölti a saját képeit. Erre egyáltalán nem volt nehéz rábukkannom, elég volt a Lucy és vámpír kulcsszavakat beírni a keresőbe, és máris első találatként kidobta a blogot, ahol már a fejlécen egy hentesbárd állt ki a rózsaszín vámpírlány fejéből. Visszagörgetve a harmadik posztnál olyan képekre bukkantam, amiket ő készíthetett a kocsmában. Bizarr volt kívülről látni magam, ahogy Adam ölében ülök, és úgy látszik, igen kellemesen érzem magam. Pedig akkor még azon mesterkedtem, hogy megöljem. Ezek után a képek után le sem tagadhatnám, hogy meleg vagyok.
A menedzserünket az első képek felröppenésekor megrohamozták az újságírók, a koncertek lemondásán meg még többet csámcsoghattak.
Képtelen voltam levenni a szemem a fotókról. Adam egyszerűen tökéletesen festett a koromfekete ingben, és sötét farmernadrágban. Bárminek elment volna; a legsármosabb színésznek, egy bank multimilliárdos vezérigazgatójának, trónörökösnek, a lényeg az, hogy a markában tartja az egész világot. Amikor arra gondoltam, hogy mit csináltunk a klub mögötti sikátorban, a nemi szervem azonnal reagált. Azt akartam, hogy kerüljön elő a semmiből, röhögjön a képembe, amiért egy puszta emlékkel fel tud izgatni azok után, ahogy bánt velem. Aztán verjük ki egymásnak.

A mai volt a harmadik koncertünk az Adammel való „szakítás” óta, és a rajongók most még nagyobb extázisban tomboltak, mint általában. Nagyjából úgy viselkedtek, mintha szóltak volna nekik, hogy elmarad a Karácsony, aztán néhány hét múlva érkezett a bejelentés, hogy minden rendben van, kár volt depresszióba süllyedni. Mindannyian igyekeztünk a csúcsformánkat adni, hogy legalább a jelenlévő rajongók kárpótolva legyenek az utóbbi hetek MCR-rel kapcsolatos zűrjeiért. Nehéz volt a maximumot adni úgy, hogy minden egyes percben a tömeget pásztáztam, hátha megpillantok egy kegyetlenül kék szempárt. Egyszerre rettegtem és vágytam rá, hogy újra magamon érezzem a vámpír tekintetét, mindemellett pedig egyszerűen csak tudtam, hogy idő kérdése, és újra előttem lesz. Ha máskor nem, halálom pillanatában.
A koncertek mellett egyetlen interjú felkérést sem fogadtunk el, mivel mindenkit csak az érdekelt, ki az a jóképű férfi, akivel intim kapcsolatba keveredtem.

– A múltkor elszúrtam – közölte Adam, a hátát a stadion belső kis dohányzóudvar falának vetve. Öt embernél többen nem fértek volna el.
A szemem tágra nyílt a döbbenettől. Akkor mondja azt az ember, hogy elszúrta, ha lekésik egy randit, elfeledkezik a párja születésnapjáról, megsérti valami aprósággal, nem pedig úgy megerőszakolja, hogy normális esetben abba bele is halhatna.
– Miért jöttél vissza? – kérdeztem. Hiába éreztem úgy, hogy a válasz egyértelműen az, hogy tovább gyötörjön. Igyekeztem higgadt maradni, de már a cigit tartó kezem is reszketett. Nem a félelemtől, pusztán Adam jelenlététől.
– Még egy esélyért.
– Arra, hogy újra félholttá basszál? – Hisztérikus nevetésként törtek elő a hangok a torkomból.
– Arra, hogy bebizonyítsam, jobban élvezném a dolgot, ha te is élveznéd – nem játszotta túl, nem produkált szappanoperába illő érzelmeket, egyszerű bejelentés volt.
– Nekem nagyon úgy tűnt, hogy így is eléggé élvezted. – Ismét mélyet szívtam a csikkből. Próbáltam én is megtartani a szimpla társalkodási stílust, természetesen semmi sikerrel.
– Élveztem is. – A vigyor, az a kegyetlen vigyor! – De ha te is osztoznál az élvezetben, jobb lenne.
– Remek – suttogtam, és leültem az apró udvaron álló padra. Adam azonnal mellém telepedett. Jobbjával megszorította a combom. Helyben vagyunk.
– Újrakezdhetnénk az egészet – suttogta.
– Honnan? – Felnéztem az égre. Szürreálisan erősen világított a Hold, egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy ez megint csak egy álom. Volt szerencsém párszor Adammel álmodni, mióta elment.
– Mondjuk onnan, hogy megpróbáltál kinyírni.
Mesterien bánt a szavakkal, tudta, hogy ha valamilyen módon a bocsánatomat akarja kivívni, akkor tökéletes ötlet felhozni azt, hogy én konkrétan meg akartam ölni őt, amíg ő „csak” megerőszakolt. Ami ráadásul csak részben volt erőszak.
– Egy szavadba kerül, és békén hagylak örökre – folytatta a szó-zsonglőrködést.
Gúnyosan felhorkantam.
– Csak mondd azt, hogy tűnjek el az életedből, és soha többé nem látsz. Próbáld ki. – A keze még mindig a combomon.
– Figyelj, három hétre szó nélkül eltűntél, újra elkezdtünk zenélni, a srácok fellélegeztek, hogy végre kikerültél a képből…
– Szóval?
Szóval nem teheted meg, hogy csak úgy előkerülsz, mintha mi sem történt volna. Még szép, hogy megtehette.
– Évszázadokon át az egyéjszakás kis kalandjaimhoz voltam szokva, neked köszönhetem, hogy újra kötődök valakihez, és többet szeretnék puszta szexnél.
– Ennek kinyilvánításaként úgy megkeféltél, hogyha ember lennél, nem pedig valami csodanyálú szörnyszülött, még mindig az intenzívosztályon feküdnék. – Tökéletes. Miért ilyen tökéletes?
– Úgy látom, kutya bajod. Jó, persze, persze, a lelki sérülések. Bocs, azoknak a gyógyításában nem vagyok profi.
– Nincsenek lelki sérüléseim!
– Nincsenek? – csodálkozott kaján mosollyal a szája szélén.
– Oké, vannak, de… – Általában ezt nem azzal szokta megbeszélni az ember, aki a sebeket ejtette. – Te vagy a vámpír, a halálosztó démon, aki az emberiség felett áll, mégis hogy képzelted el ezt a beszélgetést?
– Nagyjából így. Tudtam, hogy nem küldesz el.
– Azért nem küldtelek, mert úgysem mennél.
– Ebben nem lehetsz biztos. Minden esetre van egy ajánlatom. Te túlteszed magad a kis incidensen, és hagyod, hogy szeresselek.
Ó, hát persze, ennyi az egész! Csak túlteszem magam rajta!
– És te ezért cserébe…? Azt mondtad, ajánlat.
– Ja, hát én meg szeretlek – vonta meg a vállát. Tényleg teljesen úgy viselkedett, mintha csak egy icipici félreértés lett volna köztünk.
– Fantasztikusan hangzik.
– Azért erről se feledkezzünk meg – mosolygott, és puszta körömmel felhasította a nyakán a bőrt.
– Kapd be! – morogtam. Adam a következő pillanatban a lábaim között térdelt. – Ne!
– Döntsd már el! – vigyorgott.
– Csak… – Tűnj el! – Azt mondtad, újra akarod kezdeni.
– Emlékszem még mit mondtam fél perce – az állát a bal térdemre támasztotta.
– Tudod mit? Olvass ki minden szarságot a fejemből, aztán szólj, ha találsz valami értelmeset! – fakadtam ki. Ez tűnt a legértelmesebb megoldásnak, mert már túl voltam azon az állapoton, hogy bármit is szavakká tudjak formálni az Adamhez való viszonyulásomról.

Adam:
– Hát jó! – csaptam össze a tenyerem.
Sokkal, de sokkal könnyebben ment ez az első találkozás dolog, mint képzeltem. Persze, minden nap kukkoltam, és pontosan tudtam, hogy az egyik része még az én kissé brutális kis szeretkezési módom ellenére is epekedik utánam, de azt azért nem gondoltam volna, hogy meg se próbálja titkolni, hanem szabadkezet ad a gondolatolvasásra. Nem volt rá szükség, az utóbbi napokban mindent kiszedtem, amire szükségem lehetett.
Az elméje nagy részét az öngyűlölet foglalta el, hol azért, mert hagyta magát nekem, hol pedig azért, hogy még élvezte is, amíg nem estem neki úgy igazán, de leggyakrabban a kettő egyszerre gyötörte. Mindezt próbálta elnyomni a koncertekre való felkészüléssel, de általában mindig oda lyukadt ki, hogy továbbra is velem akar lenni.
– Szeretnél mellettem lenni még azok után is, hogy szétkúrtam a segged.
– Szuper – sóhajtott.
– Na, hát itt vagyok, a vérem meg csorog a nyakamon…
– Gondolom, azt is látod a fejemben, hogy szeretném ha a My Chemical Romance továbbra is koncerteket adna.
– Mi tagadás, elég haloványan, de itt van – vontam meg a vállam. – Cica, én tényleg szeretnék veled valami párkapcsolatszerűt. Tőlem megtarthatjátok a koncerteket, ígérem, normálisabban fogok viselkedni a haverjaiddal, és csak akkor…
– … érsz hozzám, amikor én akarom, mi? Ja, értem, újra akarod kezdeni az egészet! Világos.
– Nem, az az egész egy fogadás miatt volt – legyintettem –, de most… Egyszerűen csak veled akarok lenni. Szórakozottan ütögettem a tenyeremmel az egyik számuk ritmusát a combjain.
– Fogadás?
– Prissel és Lucyval fogadtunk, hogy kibírom-e, hogy csak akkor duglak meg, ha azt te kérted.
– Ó – nyögte. – Ezek szerint nyertél.
– Ja. Figyelj, Cica, elkapott a hév, ha visszamehetnék az időben megálljt parancsolnék magamnak, bármi áron!
– Miért?
– Mert azt akarom, hogy te is élvezd. Esküszöm neked, bármire!
Néhány másodpercig csak a száját húzogatta, aztán mintha valami nagyon okos jutott volna az eszébe, összeráncolt homlokkal nézett rám.
– Esküdj Lorenna emlékére.
Ó, ezek szerint tényleg durván a lelkéig hatolt, amit Lorennáról összehordtam neki. Oké, tény, hogy szerettem én Lorennát, de tettem már pár merészebb hamisesküt, nem fogja vinni a pálmát az egyik halott szerelmem emléke.
– Esküszöm – mondtam a tőlem telő legnagyobb komolysággal és tisztelettel.
Az egyetlen, amire talán most meggondoltam volna az esküdözést, az Gerard élete lett volna. Ha ugyanis holtan esik össze, amint kimondom a kamueskümet, akkor feleslegessé válna az egész próbálkozásom.
Priscilla akkorát röhögött, amikor az után a bizonyos este után meglátta, hogy egy síremléken ülök, az eget bámulva. Elmesélten neki mindent, ő pedig csak kacagott, és kacagott, én előadtam neki, amit mindig, és ő is hosszan tartó beszédet tartott arról, hogy nem érti, hogy tudok ennyire beleszerelmesedni a szerelembe.

Gerard:
Ott térdelt a lábaim között, én pedig majd megőrültem a nyakán csillogó vér látványától. Majd megőrültem Adam látványától. Azt akartam, hogy kényszerítsen, vigyen magával a kastélyába, zárjon be egy szobába, és tegyen a belátása szerint. Ehelyett esküdözik. Velem akar lenni, úgy, hogy én is élvezzem.
Hazudik. Biztosan hazudik.
A fogadás furcsamód nem ért különösebb sokként.

Egy fél órája a több száz rajongó figyelme eltörpült amellett, ahogy most a vámpír nézett rám.
Tökéletesen tudtam, Adam meg talán még nálam is jobban, hogy igenis vele akarok lenni, minden porcikámat újra meg újra odaadnám neki, hogy ő elvegye és birtokolja, úgy, ahogy régen – meg néhol ma is – egyes kultúrákban önként áldozzák fel az emberek az egész életüket az istenüknek. Sosem voltam hívő, legalábbis abban az értelemben nem, hogy van az Egyetlen nagy hatalom, aki az egész világot irányítja; Adam lénye viszont olyan távol volt az emberitől, hogy nem esett nehezemre valamiféle istenségként tekinteni rá.
Egyetlen mozdulattal olt ki emberi életeket, a napfénytől két lábon járó démoni csontvázzá változik, a nyálával olyan sebeket gyógyít, amik más úton talán örökre megmaradnának, mégis a bocsánatomat kéri. Sajátos módon legalábbis.
Mi ez, ha nem megtiszteltetés?

A padról az ölébe csúsztam, a számat pedig a nyakára tapasztottam.
– Köszönöm – suttogta a fülembe, és gyengéden magához ölelt.
– Dögölj meg! – morogtam két nyelés közt, és újra tökéletes volt minden.
– Az egyetlen dolgot kéred, amit nem tudok. Kérj bármi mást! – A hajamba túrt, és lágyan cirógatott.
– Mondd meg őszintén, hogy mire kellek neked. Mire kellek én, amikor akármelyik embert megkaphatnád? –Mondd meg, ha csak játék vagyok, a ribancod, szexuális segédeszköz, kaja, nem érdekel, csak mondd meg mit akarsz tőlem!
– Melletted érzek. Szükségem van rád.
Szükségem van rád. – Milyen imponáló mondat az ember számára. Pedig valójában a legnagyobb önzőség.