9

A kurtizán

Posted in
Annyiszor meséltem már el ezt a történetet különböző embereknek, különböző korokban, és mindig más-más céllal, hogy a megannyi kis színesítés, vagy éppen részletek eltitkolása miatt néha már egyáltalán nem is érdekelt, mi történt valójában. Talán itt az ideje, hogy legalább egyszer megpróbáljak színt vallani arról, hogyan teljesült be egy szajha iránti örök szerelmem.*
*

Abban a korban történt, amikor a nők körében a turnűr divatja hódított, a légzés biológiáját nagyjából semmibe vevő fűzőkkel, és olyan súlyos fonatokból feltornyozott hajkoronákkal, amik bizony rendesen megdolgoztatták a viselője nyak- és vállizmait, na meg egyensúlyérzék sem ártott hozzá, ha a hölgyemény nem akart fejjel előrebillenni a park dísztavába kacsaetetés közben.
Caligo keleti partján lustán elnyúló Fényvár nevű városka kiérdemelte a nevét; igazi vár ugyan tudomásom szerint sosem állt rajta, csupán egy dúsgazdag földesúr volt nagyon eltelve a nyári rezidenciájával, viszont fényből jutott bőven az egymás hegyén-hátán álló mulatóknak hála. A tehetősebbek minden áldott este hivatalosak voltak egy estélyre, de az alsóbb rétegeknek is megvolt a maga szórakozása a legkülönbözőbb vágyakat kielégítő lebujokban, ahol a legegzotikusabb partnerek mellett a nemi betegségek is minden éjszaka újabb társat kerestek.
Jómagam a szívdöglesztő magányos farkas életmódot folytattam ekkortájt, és terrorizáltam a buja úri népet.
Cilinder, térdig érő fekete szalonkabát, díszes mellény, állógalléros kikeményített ing, a legfinomabb selyemből készült nyaksál lazán megkötve, szűk krémszínű nadrág, lábszárközépig érő barna csizma, elmaradhatatlan sétapálca és finom bőrkesztyű. Tudom ám, hogy manapság is döglenek az ilyesmiért a csajok. Na meg a két szép kék szememért.
Lelkesen és lankadatlan érdeklődéssel lépdeltem a délutáni záportól nedves macskaköveken, mert több száz éve jártam Fényvárban utoljára, és most minden változás kíváncsivá tett.
Kellemes nosztalgia töltött el, amikor megláttam, hogy az egykori kedvenc, bár kissé rozoga bordélyházam helyén most egy akkora és olyan díszes épület áll, ami a legdrágább remekműveket kiállító múzeumnak is megfelelne. Továbbra is kuplerájként funkcionált. Persze már nem az a fajta, ahova belépve azonnal hiányos öltözékű hölgyek kínálgatják fedetlen, peckes bimbójú kebleiket, hanem igazi, talpig fodorba bugyolált nemes dámák legyezgették magukat tollas legyezőikkel. Egészen addig, amíg be nem zárkóztatok egy szobába. Itt tevékenykedett a messze földön is híres Dalma – rendben, a messze föld talán enyhe túlzás, minden esetre a kocsmában, ahova betértem, ódákat zengtek róla – , de nem ám mint egyszerű kis kurva, akit bárki megkaphatott akinek zörgött némi aprópénz a zsebében! Ő maga volt a Madame, minden lányt irányító őnagysága. Huszonkét éves létére olyan rangot vívott ki magának, amihez akkor nőnek nem igazán volt lehetősége.
A titokzatos és szó szerint drága nőszemély alaposan felcsigázta az érdeklődésem. Kisebbfajta vagyonba került már az is, hogy az ember ránézzen. Szerencsémre én akkor már rég nem voltam ember, így a pénz nem okozott problémát.
Meg sem fordult a fejemben, hogy majd örök hűséget rebegek a lánynak, az ilyesmiről már rég letettem – igazából soha nem is volt az én stílusom –, volt szerencsém megtapasztalni az évszázadok alatt, hogy a szerelem mulandó, mint az embereknek egy torokfájás. Különben sem voltak nagy elvárásaim egy kurvától, csak gondoltam, ha annyira híres a halandók ábrándjaiban, akkor minimum jól kell szopnia.
Teleportálva nem volt nagy kunszt bejutni a lány privát emeletére. A vendégeknek fenntartott hálószobaajtót nehéz lett volna eltéveszteni. A borsónyi rubinokból kirakott D-betű igen szembeötlő volt a díszes faragású és fehérre festett ajtón.
Nem vesződtem az udvariaskodással, lenyomtam a kilincset, az ajtó pedig engedelmesen kitárult.
A szoba gyertyafényben úszott, kevés berendezési tárgy volt a helyiség méretéhez képest, viszont annál díszesebbek. Vörös bársony baldachinos ágy, egy szintén bársony ülőkés szófa, előtte alacsony asztalka, a sarokban pedig egy óriási fésülködőasztal. A tükör előtt, vörös és sűrűn arannyal hímzett köntösben ülő nő körül hat lány sürgött-forgott, hogy őnagysága minden egyes hajfonata tökéletes precizitással álljon a kontyban. Most mindenki meglepetten fordult felém. Az egyik lány súgott valamit a hölgykoszorú közepén ülő Dalmának.
– Későbbre vártam – fordult felém, gondosan ügyelve derekán megkötött köntöse minden egyes fodrára és a tökéletes hanghordozásra.
A híre alapján meglepett, hogy nem egy babaarcú, őziketekintetű lány néz velem farkasszemet. Az arcvonásai távol álltak a puhától, a járomcsontja egy nőhöz képest szinte kifejezetten erőteljes, és levezette a tekintetet a felső ajkának jobb szélétől szinte az orráig húzódó vékony, de jól látható sebhelyre. Az alsóbb szinteken sokkal szebb lányokat is látni.
Nagyjából úgy érezhettem, mint minden férfi, aki először kerül szembe a bordélyház királynőjével; nem teljesen ezt vártam, sőt, az első pillanatban még el is töprengtem, hogy miért fizetnek ezért ennyit, aztán Dalma egyetlen szemvillanása elég volt ahhoz, hogy tudjam, egy olyan nővel állok szemben, akihez foghatót egy kuplerájban sem találok.
Hogy pontosan milyen volt ez a pillantás? Egy olyan emberé, aki nem csak azt hiszi, hogy a kezében tartja az egész helyzetet, hanem tudja, hogy ő irányít, bármi is legyen.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy egy másodperc alatt kiderítsem, mégis milyen kuncsaftjával téveszt össze a nőszemély, inkább belementem a nem várt játékba.
– Várhatok még odakint, ha óhajtja! – hajoltam meg túljátszott udvariassággal, és máris hátranyúltam a kilincsér.
– Semmi szükség rá! – mosolygott rám megcsillogtatva a tökéletesen szabályos és hófehér fogsorát, ami akkor azért jóval nagyobb kuriózum volt, mint manapság. – Elmehettek! – intett a többi lánynak.

– Olvastam a múlt héten megjelent verseit. – Ujjait a fésülködőasztal szélén fekvő vékony, bársonykötéses könyvecskén nyugtatta. Remek, tehát egy író vagyok. – Lenyűgözőek ezek is, akárcsak az eddigi művei!
– Magácskához is írtam benne – rögtönöztem a hősszerelmes figurát.
– Ó, valóban? – pislogott. Arcvonásai csak néhány pillanatra, de elárulták, hogy csupán annyit volt a kezében a könyv, amíg letette az asztal szélére.
– Huszonötödik oldal. – Igyekeztem olyan mosolyt magamra ölteni, amilyet egy ifjú költő produkálna, ha múzsája előtt állna.
– Azt? Nekem? Drága Zalán, ez igazán megtisztelő! – rebegtette a pilláit, és kimért erotikával keblei fölé szorította törékeny ujjait. – Felolvasná nekem, kérem? – nyújtotta felém az apró kötetet. – Úgy egészen más lenne, mint egymagam – mosolygott egyértelmű célzással arra, hogy az utóbbi mondatot nem csak az olvasásra szánja.
Egy vigyor kíséretében elvettem a könyvet, és mivel a huszonötödik oldalt keresve semmi érdemleges irományt nem találtam benne, legjobb tudásom szerint rögtönöztem egyet, amelyben többek közt olyan sorok szerepeltek, mint például „minden este azzal álmodom, hogy duzzadó hímtagom hófehér combjai közt nyíló nedves résébe dugom” vagy „semmi sem tenne boldogabbá engem, drága Dalma, ha élvezetes sikolyok közt karjaimban halna”.
Dalma meglepetten pislogott, ilyen pajzán versre azért nem igen számított.
Közelebb lépett hozzám, hogy beleleshessen a könyvbe. Nehezére esett elhinni, hogy ez a vers ilyen formában megjelent nyomtatásban.
Csinos kis orra alatt összecsaptam a könyvet, és magam mögé hajítottam.
– Ennél azért árnyaltabb a lapokon szereplő megfogalmazás – vigyorogtam szüntelenül, és gyengéden a kezembe vettem Dalma kis kacsóját.
– Maga disznó! – szabadította ki egyik kezét, és pajkosan meglegyintette az arcom. A kacagása valóban elbűvölő volt, szinte még velem is elhitette, hogy őszinte a csilingelés, pedig egy nap is kevés lenne rá, hogy összeszámoljam az eddigi kurvákkal töltött estéimet. És azok még csak az emberként töltött éveim lennének.
– Nem szavalni jöttem – közöltem olyan hangsúllyal, amiből azonnal tudta ő is, hogy nem tartozom azon művészlelkek közé, akiket jobban kielégíti az alkotásuk dicsérete, mint egy kiadós kefélés.
Végigsimította az állam, majd a fésülködőasztal melletti kis pultról felemelte a díszes üveget, és vérvörös bort töltött magának, majd nekem.
– Egy koccintásra azért csak jut idő – rebegtette a pilláit, és kioldotta a vastag köntöse övét, hogy megcsodálhassam bájait.
Átvettem a poharat, sietősen összekoccintottam az övével, majd egy kortyra felhajtottam a nedűt. Az üres pohár hasonló ívben került a padlóra, mint az imént a verseskötet.
Dalma most már tényleg megengedett magának néhány meglepett pislantást, aztán az arcára varázsolt egy kéjes mosolyt, jelezve, hogy ha úgy tartja a kedvem, akkor ő is imádja a vadságot.
Átkarolta a nyakam, szenvedélyes csókkal esett az ajkaimnak, és a szoba közepén álló szófához húzott, miközben kioldotta a nyakamról a sálat. A köntöse alá csúsztattam a kezem, ujjammal végigsimítottam a gerince ívét, majd mindkét kézzel kerek fenekébe markoltam.
– Miénk az egész este! – nyögte a fülembe, és egy lendülettel leültetett a szófára. Kifejezetten tetszett a már-már domináns viselkedése.
Egy macska ruganyosságával megkerülte az ülőalkalmatosságot, mögém állt, egyik kezével a hajamba markolt, a másikkal pedig egy precíz, gyors és erőteljes mozdulatot végzett közvetlenül a nyakam előtt.
Kellett néhány másodperc mire eljusson a tudatomig, hogy éppen átvágta a torkom.
Mivel a vérem nem kezdett el folyni, mint egy jóravaló áldozatnak – egyébként vérem az van, csak máshogy reagál egy véna megszakadására, mint az embereké –, és még csak halálhörgéshez hasonlót sem adtam ki, mi több, teljesen úgy viselkedtem, mintha mi sem történt volna, Dalma még mindig jobbjában szorongatott tőrrel újra elém lépett.
– Most már egészen biztos, hogy összekeversz valakivel – ráncoltam a homlokom, mintha egy tudatlan kisgyereket dorgálnék, majd belenyomtam a mutatóujjam a mély vágásba.
Dalma a munkáján kívül nem volt az a sikoltozó fajta, most is visszanyelte a kiáltást és fenyegetően előreszegezte a tőrt.
– Na, most komolyan, szerinted kárt tudsz vele tenni bennem? – Csak a látvány fokozása érdekében végighúztam az ujjam a sebben, aztán kivettem és hagytam, hogy a vágás összeforrjon.
Dalma hátrált, még mindig előreszegezett fegyverrel. A kurtizánság és mellékállásban végzett gyilkolászás mellett sem volt felkészülve az ilyen horror műsorra, engem viszont felajzott a szituáció, mert ilyen orvtámadásban még nem volt részem egy szajhától sem, és ez nagy szó egy halhatatlannak.
– Mi vagy te?
– Ne rontsuk el ezzel, kérlek! – sóhajtottam unottan. – Ilyen szép kezdés után egy ennyire sablonos kérdés? Tízből kilenc ezt kérdezi, ha látnak tőlem valami kis mutatványt.
Szólásra nyitotta a száját, de közbevágtam.
– A mit akarsz tőlem sem jobb kérdés. Inkább meséld el, hogy miért van annyira a begyedben az írópalánta, hogy átvágd a torkát?
Kopogtattak.
Biccentettem, jelezve Dalmának, hogy tudakolja meg ki az, és mit akar.
Dalma ajtót nyitott, kint pedig egy izgatott női hang magyarázta, hogy valami tévedés történt, mert az a bizonyos író csak most érkezett meg az előcsarnokba.
Dalma hátrapillantott.
– Mintha itt sem lennék! – tártam szét a karom, a drága kurtizánom pedig tökéletesen tettetett nyugalommal közölte, hogy küldjék csak fel Zalánt.
Hozzám hasonlóan jólöltözött férfi lépett be a szobába, csak velem ellentétben szőke haja és zöld szeme volt, ráadásul jóval alacsonyabb, szóval aki valóban ismerné, nehezen keverné össze velem.
Dalma lopva arrafelé pillantott, ahol eddig álltam. Van egy olyan remek tulajdonságom, hogy egy szoba sötétebb sarkában ácsorogva teljesen észrevétlen maradok az emberi szem számára.
Néhány elkapkodott kedves szó, jóval kevesebb bájolgás, mint velem, és máris borral kínálta a férfit.

– Ennyi? Mérgezés? – húztam el a szám a holttest felett állva.
– A vért nehéz eltakarítani – közölte hűvösen.
– Arra még nem válaszoltál, hogy miért ölted meg.
– Te pedig egy kérdésemre sem válaszoltál, még feltenni sem hagytad őket!
– Az unalmas! – legyintettem. – Csak esti szórakozás után nézelődtem valami futó kaland formájában, de most úgy látom érdekesebbre bukkantam. Mesélj nekem magadról, és tiéd lesz minden, amire csak vágysz!
– Mindenem megvan – vágta rá.
– Nem merész kijelentés ez egy gyilkos szajhától?
– Nem egy gyilkos szajha, hanem a gyilkos szajha – kacérkodott. – Hát te, démon?
– Démon, vámpír, bármi, amivel a gyerekeket ijesztgetik. Válassz egyet!
A karjait összefonta méretes keblei alatt, és az első pillanatokban ért megrázkódtatások után, most úgy mért végig, hogy éreztesse, rá aztán nem fogja sokáig a frászt hozni egy ilyen jól öltözött, buja verseket szavaló démon. Tetszett ez a pillantás és még jobban tetszett az, amit sikerült kiderítenem főkurtizán őnagyságáról.
*

A bordélyban született, egy tizenöt éves szajhától – ez a kor egyébként egyáltalán nem számított akkor fiatalnak az anyasághoz –, aki bele is halt a szülésbe. Ritka alkalom volt, hogy a csecsemő egészségesen jöjjön a világra egy kuplerájban, és még hetekkel később is tökéletes egészségnek örvendjen. Ez többek közt annak volt köszönhető, hogy a bordélyban dolgozó összes lányban felébredt az anyai ösztön a kisbaba láttán, és minden percben akadt valaki, aki őszinte odaadással dajkálta.
Amíg apró gyermek volt, nem volt vele semmi gondjuk, eltotyogott a lányok hálójában, mindig akadt valaki, aki játsszon vele és szakadt ruhákból babákat varrjon neki.
Mikor felcseperedett, el kellett kezdeniük okítani a mesterségre, mert senki sem maradhat örökre munka nélkül egy ilyen helyen, és egy tiszta, hamvas szűzlányért egymást túllicitálva verekednek a férfiak.
Dalmának nem volt beleszólása az ügybe, idősebb nőtársai kitanították arról, hogy miként kell nőnek lenni, kisgyerekként pedig nem volt annyi rálátása a világra, hogy egyáltalán megforduljon a fejében; máshogy kéne élnie. Ritkán járt ki a városba egy nőtársa oldalán, akkor is csak elrettentette az utcákon tengődő nyomorék koldusok, tetőtől talpig mocskos és beteges gyerekek látványa.
A kedves lányok, barátnői, nevelői mindig megmondták, hogy mit kell tenni, ha jót akar magának, és Dalma hitt is nekik. Egészen addig, amíg egy este Emese, egyik legkedvesebb és nála csak néhány évvel idősebb barátnője, szakadt takaróba bugyolálva, kócos hajjal és zokogva rohant be a hálójukba, megragadta Dalma vékony vállait, és hisztérikus állapotban csak azt hajtogatta, hogy azonnal el kell innen tűnnie. Aztán bejött néhány idősebb lány, karon ragadták Emesét és kivezették a szobából, Dalmát pedig megnyugtatták, hogy Emese csak nem érezte jól magát.
Másnap már a szokásos mosolyával közeledett felé a lány, és egy szó sem esett az előző estéről.
Dalma fel volt készítve, hogy a férfiak milyen szavakat szoktak használni, milyen durvák tudnak lenni, és még csak ne is reménykedjen benne, hogy olyan gyengéden fognak viselkedni, mint amikor a lányok mutatták rajta, hogy miként fog történni a dolog. Mindent megmutattak neki a saját testén is, a behatolás kivételével, mert hát egy nem igazából szűz lány már nem ér semmit.
Több aktust is végignézett, hogy lehetőleg a legjobban menjen neki a dolog, mire férfi kezei közé kerül.
Dalma úgy érezte magát, mint más egy vizsga előtt, minden tőle telhetőt megtett a felkészülés érdekében, mégis minden porcikája remegett.
A férfi nem volt kifejezetten egy vadállat, nem állt szándékában gyorsan leszaggatni az ártatlanság virágát, ha már az övé az egész este, akkor ki akarta használni a rendelkezésére álló időt. Dalma mindent úgy tett, ahogy tanítottak neki, bájosan, de szégyenlősen mosolygott, és úgy nézett a férfira, mintha ő lenne minden, amire egész életében vágyott. Nem is volt semmi baj addig, amíg a lényegre nem került a sor. A férfin már a vágya uralkodott, és bár ügyelt rá, hogy komoly sérüléseket ne okozzon – ahhoz azért közel sem fizetett eleget –, de nem is finomkodott.
Dalma pedig tűrt.
Fájt, égetett, vérzett, de tűrt.
Aztán elsírta magát. Sosem volt sírós, csak azon az éjszaka sírt, amikor Emese olyan borzalmas állapotban rontott be hozzá, és most sírt, mert pokolian fájt, és mert tudta, hogy Emese is ezért zokogott. A férfinak eleinte kifejezetten tetszett a hófehér arcocskán legördülő könnycseppek látványa, de mikor az élvezetes sikolyok helyett is csak könnyeket kapott, elszállt az illúzió, amiért fizetett. Arcon vágta a lányt.
Dalma igyekezett összeszedni magát, felidézve a barátnői tanácsait, de amikor a férfi újra belérakta azt a borzalmas testrészét, képtelen volt megzabolázni az ösztönösen előtörő könnyeit.
A férfi dühödten fölpattant, felrántotta az ajtót és kiordított, hogy nem azért fizetett egy kisebbfajta vagyont, hogy egy bőgőmasinát kapjon, azt bármelyik utcasarkon megtalálja.
Dalma sajgó combokkal realizálta, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom, felkecmergett az ágyról, magához szorította a férfi ingjét és a karjai alatt kirohant a folyosóra. Futott a szobák előtt, le a lépcsőn, átverekedte magát a hallon, át a raktáron, és a hátsó ajtón kirohant az utcára.
Nem a férfi elől menekült, hanem nem akart a lányok szemébe nézni, amikor közlik vele, hogy mennyire elrontotta a dolgát. Vakon szaladt az éjszakai tivornyákat járó emberek között, mezítláb és egy térdéig érő férfiingben, combjain vér csorgott.
Csak akkor állt meg, amikor már villódzó fények úsztak el szemei előtt a levegő hiányától.
Egy sikátorba húzódott, feje előre billent, és csak zokogott tovább. Egy nyegle férfihang odaszólt neki, hogy „hé, kölyök” és mielőtt tovább futhatott volna, elkapta a karját. Az alig tizenhat éves srác hamar felmérte a helyzetet. Az arcán a kosz alatt végighúzódó sebhelyek és jó pár fogának hiánya nélkül egész jóképű kölyök lett volna, de így csak egy egyszerű tolvaj. Annak viszont remek, és még a szíve is a helyén volt, mert Dalmát elnézve nem az volt az első gondolata, hogy ott kéne folytatni a dolgot, ahol az előző delikvens abbahagyta, hanem a mai szóval élve sokkos állapotban lévő lány kezébe nyomta az enyhén már rothadozó almát, amit eddig majszolt.
– Otthon csinálták vagy idekint? – tudakolta a srác, és mivel Dalma még nem volt abban a lelkiállapotban, hogy beszámoljon az elmúlt órák eseményeiről, a fiú karon fogta és hazavitte magához. A haza egy kovácsműhely mögött összetákolt fabódé volt, egy pokróccal a sarokban.
Dalma mikor megnyugodott, mindent elmesélt, mert világéletében cserfes kislány volt a női társaságnak köszönhetően. Elhüppögte, hogy fél tőle, hogy a lányok mérgesek lesznek rá. A srác türelmesen végighallgatta, aztán felajánlotta, hogy itt töltheti az éjszakát.
Az egy éjszakából több lett, aztán hetek, hónapok, egy év múlva pedig Dalma már megtanulta a tolvajmesterség minden csínját-bínját, még késforgatásból is kapott leckéket bőven, hiszen egy jóravaló tolvaj gond nélkül elvág néhány torkot, ha úgy hozza a szükség.
Az sem volt olyan borzalmas, amikor a fiú belérakta a farkát.

Remek tolvaj vált belőle, csak egyszer járta meg igazán, még az első próbálkozások során, pedig csak néhány almát próbált elcsenni a piacról, de a kofa úgy arcon vágta egy husánggal, hogy a szája fölött a bőr alaposan fölrepedt, a seb pedig az orvosi ellátás hiánya miatt sosem gyógyult be teljesen.

A srácot egy este elkapták, amikor egy úri hölgy gyűrűjét készült elemelni, másnap fel is akasztották a főtéren, Dalma pedig újra magára maradt. Társa, barátja, szeretője levegőben himbálózó lábát nézve csak arra gondolt, hogy ő nem akar ilyen halált, és a bordély fodros párnái kellemesebbek voltak, mint egyedül a sáros takarón.

Három év telt el, a kuplerájban mindenki úgy vélte Dalmáról, hogy meghalt azon az estén, de visszatérte nem okozott nagy örömujjongást. A lány az utcán az összes élősködőt összeszedte, ami emberi testen eléldegélhet, a bőre sem volt már olyan szép – a szája feletti sebhelyről már nem is beszélve –, egy tizennégy éves lány pedig egyáltalán nem kuriózum a házban.
Emese meghalt. Láz vitte el.

Egykori barátnői nem hagyták, hogy Dalmát elkergessék a háztól, megfürösztötték, a haját rövidre vágták, mert az összegubancolódott szálakat reménytelen lett volna kifésülni. Egy rövid hajú lány akkor az égvilágon semmit sem ért, mert aki rövid tincsekbe akart markolászni az inkább a néhány utcával arrébb lévő nyilvánosházat kereste fel, ahol fiatal fiúk bocsátották áruba testüket.
Dalma szerencséjére a haj a lábbal ellentétben egy idő után szépen visszanő.
Esze ágában sem volt mindenkivel lefeküdni, aki csak megkívánja. Jó ideig tűrte, aztán mikor egy különösen szadista vendég arra játszott, hogy újra felhasítsa Dalma sebhelyét, a lány végképp bedühödött, és leszúrta a férfit. Nem ölhette meg minden kuncsaftját, mert az igen rossz fényt vetett volna a helyre, és nem lett volna sokáig maradása. Meg kellett tehát oldania, hogy itt maradhasson, melegben, kényemben, de ne kelljen bérbe adni a testét. Nehéz ügy egy bordélyban.
Egyetlen egy valakiről tudott, aki a házban élt, de nem a bájaiból. Legalábbis nem konkrétan abból, az más kérdés, hogy ha akadt olyan különleges igényű vásárlók, aki megtetszett neki, azt beinvitálta magához. Szerencséjére a bordély tulajdonosa egy eunuch volt, aki a pénzen kívül semmivel sem foglalkozott, barátai, védelmezői sem igen voltak – csak két zsoldos állt az ajtaja előtt, őket pedig könnyűszerrel elcsábított néhány órára két leányzó –, úgyhogy nem okozott komoly problémát a likvidálása, így Dalma könnyűszerrel magáénak tudhatta a vezető pozíciót. Nem csak a pénzzel törődött, hanem a lányok minden ügyes-bajos dolgát rendezte, igazi üzletasszonnyá kupálódott.
Elég hamar kiokoskodta, hogy a kurtizánságot és az emberölést igen egyszerű jövedelmezően összeegyeztetni bérgyilkosság formájában, mindössze néhány jó kapcsolat kell az utcáról, akik hozzá irányítják az áldozatot. Ezzel még jobban felvirágoztathatja a boltot, és így csak válogatott férfiak juthatnak be, ő maga pedig kizárólag azzal került kapcsolatba, akiért vérdíjat kap.
A kuncsaftok mit sem sejtve éltek a lehetőséggel, hogy övék lehet a titokzatos nő egy éjszakára, csak annyit tudtak róla, hogy ő a bordély dámája, akit csak kivételes szemek láthatnak. Arról már nem szólt a fáma, hogy ő az utolsó, akit életükben láttak.
*

Múltjának minden pillanatát mélyen a lelkébe zárva, félelem nélkül állt a megmérgezett férfi holtteste fölött, és farkasszemet nézett velem. Kihívóan, és merészen, szinte már számon kérve arról, hogy mit keresek a lakosztályában.
– Hogy csináltad azt a láthatatlanná válós dolgot? – billentette a fejét a szoba sarka felé.
– Csak megzavartam az elméd. Rendkívül hasznos trükk egy gyilkos számára.
Most a bordáim közé épült be a tőr, belemélyedve a tompán és lassan lüketető szívembe. Ez a támadás nem ért váratlanul, láttam, amikor Dalma elővette a kis asztal fiókjából a másik kését, amíg bort töltött a költőnek. Hagytam neki, hadd játszadozzon. Komoly tudásra vallott, hogy gond nélkül két bordám közé talált a fegyver éle.
– Ügyes – biccentettem, majd kihúztam magamból a pengét.
Dalma töprengve állt előttem. Ez tetszett benne különösen; ahogy a jelenlétével uralta az egész termet, és minden pillanatban megőrizte a hidegvérét. Mai orvosi definícióval élve pszichopata. Nem, ez a téves szóhasználat ellenére nem pusztán annyit jelent, hogy kegyetlen, őrült, gyilkos.
Magamnak akartam őt.
Megtehettem volna, hogy azonnal az ágyra, vagy akár a földre teperem, és magamévá teszem, olyan mohón, ahogy talán még senki sem bánt vele, de nem csak egy pásztoróra erejéig akartam, hogy enyém legyen, ahogy azt az utóbbi években tettem az emberekkel.
Így hát otthagytam azon az estén, mert a drámai belépők mellett a drámai távozásért bomlanak a nők.
Dalma még a legkedvesebb barátnőinek sem mesélt a történtekről, annyit mondott rólam azoknak, akik ott voltak a megjelenésemkor, hogy távoztam. Az, hogy más is látott engem, megnyugtatta; nem az elméjével van a baj.
Élete során alaposan megtanulta, hogy nem létezik olyan férfi, aki nem akar semmit és csak úgy szó nélkül eltűnik, ezért minden sarokban kúszó árnyra figyelt.
Néhány hét múlva, egy újabb kuncsaftja érkezésekor toppantam elő a semmiből a szoba közepére. A férfi meglepettségében kiejtette a kezéből a poharat, amiben Dalma a szokásos mérget kínálta.
– Most csináljuk az én módszeremmel! – mondtam köszönés helyett, és a még teljesen eleven férfi nyakába mélyesztettem a szemfogaimat. A dagadt hapsi ordított, kapálózott, Dalma pedig karba font kézzel figyelte a jelenetet. Ő így is, úgy is megkapja a hulla fejéért járó pénzt.
– És így még a vér eltakarításával sem kell bajlódni – löktem el magamtól a holttestet, mikor végeztem.
– Úgy hallottam, a magadfajta a szüzeket kedveli.
– Á, pletykálkodnak mindenfélét! – legyintettem. – Inkább a sebhelyes arcú kurvák a zsánereim – bókoltam, nem éppen a legkedvesebb szavakkal.
Egy nőies, de erős pofonnal próbálta meg letörölni az arcomról a vigyort, természetesen nem járt sikerrel. Viszont újra kegyetlenül felizgatott, de nem estem neki, mert azt akartam megszerezni, amijét még senkinek sem adta oda.
A szex a leg-érzelemmentesebb tevékenységek közé tartozott az életében, úgyhogy tisztában voltam vele, hogy ő nem olyan lány, akinek néhány szép szóval, pénzzel, hatalommal, és egy lepedőszaggatóan élvezetes szeretkezéssel elnyerhetem a szívét.
*

Vámpírrá akartam tenni, hogy együtt járjuk az idők végezetéig a sötét utcákat, puszta szórakozásból megölni mindenkit, aki csak az utunkba akad.
Vámpír akart lenni, hogy többé emberi kéz ne bánthassa, és ne csak egy bordélyház királynője legyen.
Mámorító volt a gondolat, hogy csak ő és én, mindörökké a világ ellen.
Ugyan olyan mámorító volt, mint ötven évvel ezelőtt. Mint száz évvel ezelőtt. Mint minden egyes alkalommal, amikor beleszerettem egy emberbe és tudtam, hogy vele akarom leélni az öröklétet. Az évek viszont mindig elteltek, az érzés pedig a semmibe veszett. Az elsőnél azt hittem, vele van a baj. A másodiknál úgy gondoltam, mindenről az anyám tehet. A harmadiknál az is átsuhant a fejemen, hogy talán nálam kereshető a probléma forrása. A negyediknél magát a szerelmet okoltam. Az ötödiknél a világot. A hatodiknál az isteneket. A hetediknél már sejtettem, hogy nem létezik örök szerelem. A nyolcadik után már biztos voltam benne.
*

– Szeretkezni akarok veled még emberként – suttogtam a fülébe egy férfi teteme fölött, akit ő leszúrt, én pedig a sebből minden csepp vért kiittam. Nem számoltuk, hányadik közös áldozatunk volt, már nem csak az ő megbízásait végeztük el, hanem az én vacsorámat is együtt véreztettük ki.
Az előbbi ajánlatom egyáltalán nem tűnt neki nagy árnak azért az erőért, aminek a birtokában vagyok. Az öröklétnél sokkal kevesebbért is lefeküdt már férfiakkal.
– Amikor csak akarod – húzta végig az ujját az államon, majd gyengéden a számhoz nyomta ajkait.
Eltökélt szándékom volt, hogy olyan élvezetet okozok neki, amilyet egyetlen férfi sem volt képes előttem.
A nyakamba fonta a karjait, mogyoróbarna szemei csillogtak a várakozástól, azt üzenve, hogy én vagyok a férfi, akire egész életében vágyott. Hagytam magam elmerülni a gyönyöröket rejtő káprázatban, és őszintén reméltem, hogy ő pedig úgy érzi, rá vártam mindeddig.
Én voltam az álnok démon, a legjóképűbb férfi, aki minden testet és lelket kínzó gyönyörbe dönt, ő pedig a meggyötört lelkű szajha, a leggyönyörűbb nő, akit csak az igazán kiváltságosak kaphatnak meg.

Aztán a kettőnk alkotta illúzió egy apró szemrezzenéstől eltűnt, és ott feküdtünk az ágyban, meztelenül, egymásba kapaszkodva, izzadtan és pihegve.
– Nos? – meredt rám számon kérően.
– Ha itt az idő, megteszem! – vágtam rá. – Nem lehet csak úgy egyik percről a másikra.
Ujjaim közé fogtam egyik vastag hajfonatát és végigcirógattam vele az arcát.
– Miért? – ráncolta a homlokát dacosan.
Hadováltam valamit a Hold állásáról és hasonlókról, bizonygattam, hogy ettől nem kell úgy éreznie, hogy kihasználtam, csak ki kell várni a megfelelő időt a vámpírráválásra.
Nem érezte úgy, hogy átvertem volna. Néha ugyan hangot adott a türelmetlenségének, de egyébként higgadtan várt és élvezte a közös, vérben tocsogós estéket.
Talán én voltam ez első férfi, akiben valaha is megbízott, és biztos volt benne, hogy be fogom tartani az ígéretem.
Én már kevésbé voltam benne biztos.
Rettegtem a gondolattól, hogy vámpírrá teszem Dalmát, és talán minden tökéletes lesz hosszú évekig, évtizedekig, de utána vagy összeroppan az örökléttől a lány, vagy én jövök rá, hogy semmivel sem érdekesebb, mint bárki más. Rengeteg lehetőség és a vége ugyan az; a szerelmen vége, ahogy eddig mindig vége volt, s ezzel vége Dalmának is.
Hónapokig játszadoztunk együtt minden áldott éjen, emberekkel, egymással, az egész világgal, mire a jövőtől való félelmem elhalványult. Az együtt töltött megannyi gyönyörű és a testiségen kívül is szenvedélyes kalandjaink nyomán lassan bizonyossá vált számomra – mint annyiszor máskor –, hogy ami köztünk van most tényleg más, tényleg több mint bármi, amit valaha ember iránt éreztem, és ha a szerelem, a testi gyönyör élvezete el is apad az évek során, ott lehetünk egymásnak, mint a testvérek, akik mindig megértik egymást.

Azzal az elhatározással toppantam a szobája közepére, hogy ma éjjel örökre az enyém lesz. Vigyorogtam, őszintébben, mint bármikor máskor, boldogan, és régóta először kellemes jövőképekkel zengő fejjel.

A szobában tömeg, egy lány lábára sikerült teleportálnom, aki elhűlve meredt rám. A többi ember mind egy irányba nézett, pusmogtak.
A szoba közepén feküdt, vérbe fagyva, a szemeit már lezártak. A test mellett termettem, és elég volt csak éppen hozzáérnem a csuklója hófehér bőréhez, hogy tudjam, vége van.
Délután támadt rá valaki, és három szobalányával együtt leszúrta. Mivel ideje nagy részét egyébként is a szobájában töltötte ilyenkor, csak most találtak rá.
Lerogytam mellé, és miután egy mozdulattal kitörtem a nyakát annak, aki a vállamhoz ért, nem zavartak meg többen a kétségbeesésemben, csak még nagyobb lett a hangzavar. Vérkönnyek lassú patakja indult útnak az arcomon.
Magammal vittem a testét a kastélyomba, hogy legalább megpróbáljam a lehetetlent.
Hosszú órákig gyötrődtem, hogy feltámasszam a véremmel. Itattam vele, amíg el nem fogyott a testemből az utolsó cseppig, de Dalma nem mozdult. Tudtam, hogy elérhetetlen vágy űz, és őt már nem tudja visszahozni senki és semmi, lénye örökre eltűnt a semmibe, de a közös öröklétről szóló képek nem tágítottak az elmémből.
Hadd legyen velem örökre! – könyörögtem, de nem tudtam kihez.
Akkoriban lobbanékonyabbak voltak érzéseim, mint manapság, Fényvár pedig fényesebben izzott a láthatáron, mint bármikor korábban. Egy hegytetőről néztem végig, ahogy a várost elnyelik a lángok.

*

Most itt ülök, egy egyszerű kis huszonegyedik századi szobában, egy monitor előtt, billentyűzettel az ujjaim alatt, és már tudom, hogy az egyetlen, aki nem lehetett az enyém, örökre velem marad.




_____________________________________________________
*Adam megpróbált színt vallani. Nem jött össze. 

Mindketten tanultunk az esetből, én leginkább azt, hogy ha a fene fenét eszik, akkor se nevezd el a karaktereidet úgy, ahogy nem hívják őket, mert még magadat sikerül is meggyőzni róla, hogy talán így hívták a csajt, meg még Adam is rábólinthat, de hogy a "tapasztalt olvasók" kapásból kiszúrják, az holtbiztos.
De gondoltam, megpróbálok csalni.

9 megjegyzés:

  1. " hogy ami köztünk van most tényleg más, tényleg több mint bármi, amit valaha ember iránt éreztem, és ha a szerelem, a testi gyönyör élvezete el is apad az évek során, ott lehetünk egymásnak, mint a testvérek, akik mindig megértik egymást".- Ez mennyire igaz is elég jó felfogás :) Igazán sajnálom, hogy ilyen lett a vége ennek a történetnek, de mindennek meg van az oka és sosem szabad feladni! Egy sokkal jobb vár rád! ;D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj de drága vagy, hidd el, én már egyáltalán nem sajnálom, hogy így történt. ;)

      Törlés
  2. Ezt nem egészen így képzeltem...:( Sokkal életszerűbb, hihetőbb, mint bármelyik verzió, ami megfordult a fejemben, de meg kell hagyni attól még nem kevésbé tragikus...sőt. A megfogalmazás gondolom Lia műve. Hihetetlenül sokat fejlődött.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Már azt hittem teljesen eltűntél az éterben! :D
      Igen, igen, Lia műve. (És minden hiba is az ő műve benne, ez egyértelmű.)
      A hihetetlenül azért erős túlzás, de most már legalább rendszeresen ír.

      Törlés
  3. Én végigröhögtem, csak a Dalmata szörrrrnyű életénél fanyalogtam egy kicst... Jó, hát sok ilyen volt akkoriban, nekem magas az ingerküszöböm, tudom, de ez van. De hogy csak úgy, kinyirom-a-főnököt-én-vagyok-a-főnök, ez így elég kamuszagú... Volt ott valami mááááás is, ne tagadd, na AZ ÉRDEKELNE!!!XD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Te csak ne röhögjél!
      Csak én röhöghettem végig. Na jó, ez nem igaz, totálisan komoly és átszellemült arccal adtam elő Liának. Aztán röhögtem órákon keresztül.

      Nem volt más, dehogy volt! :P Hoooogyis lett volna...

      Törlés
  4. Szép napot!
    Ez azért elég hihetetlennek hat így egészében. A vége főként. Nem nagyon nézem ezt ki belőled, drága Adam. Lehet, hogy az én képzelőerőmmel van probléma, de ez kicsit sarkos drámai fordulat (annyi sarka van, hogy lassan gömb lesz). Nem tudtalak beleképzelni téged a helyzetbe, az elején még igen, mert végül is miért ne kelthetné fel a figyelmedet egy hozzád hasonlóan romlott lélek? Rendben van eddig.
    De a vége elcsúszott. Megértem és elfogadom. hogy minden pszichopatának van valami dolog, amitől azzá válik, ami lesz, hiszen Hitler sem úgy bújt ki az anyjából, hogy ő megöl 7 millió embert. Viszont az egy durva momentum ezeknek az embereknek (mármint a pszichopatákénak és nem szerencsétlen zsidókének) az életében, hogy nem egy olyan dolog miatt alakul ki ez a véregző hajlam általában, amit egy normális ember olyan hű de nagynak mondana, hanem vagy sok apró dolog miatt, vagy akár egy kicsi miatt, amit csak önmagában nagyít fel (visszatérve a Hitler-hasonlatra, például az ő esetében egy rossz gyerekkori emlék is lehetett)... Vagyis a nagy bombák is a kis ütésektől robbannak fel igazából. (Lassan belekeveredek a saját metaforámba).
    Ezért nem látom ebben a történetven a valószíűséget, mármint inkább kinézek belőled (a hazugságokat, mellébeszélést félretéve) mondjuk egy kicsi trauma miatt alakult ki ez pszicho/szociopatizmus.
    Húú... remélem ebből kigobozol valamit.

    További szép napot :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Helló!

      Na várjunk csak, remélem jól sikerült kibogoznom, de ezek szerint neked az jött le a történetből, hogy én Dalma halála miatt lettem pszichopata? Hajjajj, akkor lehet, hogy tényleg át kell még rágnom párszor ezt a sztorit.
      Ennek a történetnek köze sincs ahhoz, hogy olyan vagyok, amilyen. Egyszerűen csak ő volt az első, aki miatt szembesültem azzal, amit a történet utolsó mondatában megfogalmaztam.

      Amúgy sem traumák miatt lettem pszichopata. Születni is lehet rá! ;)

      Törlés
    2. Egy kicsit így vettem le ezt a történetet, de nem teljesen. Mármint a személyiségjegyekből látszik, hogy kivetült rád ez a trauma (lásd például Raven-történetét).
      Sajnálom, hogy kicsit túlságosan belekomplikáltam a szakmai dolgokat.
      De ettől függetlenül tetszik ez a vonalvezetés... kicsit mintha in medias res lenne az életed, ahogyan bemutatod.

      Törlés

Wattpad