Neil Gaiman: Amerikai istenek

Eddig a Coraline-t [x] és a Temető könyvét [x] olvastam Gaiman-től, és azok is tetszettek, de mindig volt bennük valami kis apróság ami miatt úgy éreztem, hogy hát jó-jó, de azért valami még kéne hozzá, hogy az Elveszett próféciák [x] nyomába érjen. Persze az Elveszett próféciák és az Amerikai istenek is ég és Föld, de most szembesültem vele igazán, hogy Gaiman tényleg egy zseni, és nem csak gyerekekről szóló történetek terén.

Meg is lepett rendesen, amikor az elején az egyik istennő szépen „lenyelte” a kuncsaftját. Valahol ott tudatosult bennem, hogy hohó, ezt azért nem biztos, hogy olvasnám majd a kisiskolás gyerkőcömnek.

Az emberek hisznek, gondolta Árnyék. Az emberek ilyenek. Hisznek. És nem vállalnak felelősséget a hitükért: a világra hívnak bizonyos dolgokat, de nem bíznak hitük teremtményeiben. Benépesítik a sötétséget – kísértetekkel, istenekkel, elektronokkal, mesékkel. Az emberek álmodnak és hisznek: és a hit, a sziklaszilárd hit az, ami miatt a dolgok megtörténnek.

Ez a részlet szerintem magába foglalja az egész könyv mondanivalóját, és ez az, ami miatt minden egyes oldalát legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy a szívembe zárhassam. Tipikusan olyan könyv volt a számomra, amit olvasva minden egyes szava elvarázsolt, és tökéletesen elhittem, hogy ez mind igaz, és így igaz, és alig vártam, hogy legyen már egy hosszabb szünetem, vagy lyukasórám, hogy újra belemerülhessek az amerikai istenek és Árnyék kalandjába, viszont így visszagondolva nehéz róla mit írnom. Mondjuk lehet, hogy minden regényről nehéz írnom, azért is pofázik róluk Adam, mert ő nem azzal foglalkozik, hogy saját magára milyen lelki hatásokat gyakorol a történet, milyen gondolatokat ébresztett benne, hanem… Hát tudjátok - már aki tudja -, kritizálja a szereplőket, a tetteiket, mert a számára minden karakter esélyes a való életre, akárcsak ő maga.

Igazából nem tudom mit akarok ezzel mondani. Valami olyasmit, hogy végeredményben teljesen mindegy, hogy az istenek teremtik az emberiket, vagy az emberek az isteneiket.

Na, eddig jutottam a nagy kritikában, ami nem is kritika, csak egy kis ömlengés arról, hogy mennyire imádtam a könyvet.

Köszönjük Lia ezeket a rendkívül mélyen szántó gondolatokat!

Naná, hogy nekem is nagyon tetszett a történet, ha már istenek, meg teremtés, meg efféle ínycsiklandozó témák. Mindegyik történetszálnak megvolt a maga bája, ugyanannyira élvezni lehetett Árnyék és Szerda munkáját, Lakeside városka közösségének életét, na meg az istenek történeteit. Nem tudnék választani, melyik részek voltak a kedvenceim, mindegyik más miatt. Az istenek történetei közül talán Wututu és Agasu története tetszett a legjobban, az ikrek, akiket eladtak a fehér ördögöknek rabszolgának. A történetüket felvezető gondolatsor pedig különösen megfogott Ibis úrtól, de túl hosszú hogy az egészet bemásoljam, szóval csak a lényeg:

Volt egyszer egy lány, akit eladott a nagybátyja. Ez így annyira egyszerű.

Követve ezt az egyszerűséget, az Amerikai istenek történetéről én ennyit írnék: Volt egyszer egy felnőtt fiú, aki istenekkel találkozott.
A többi már csak körítés, mégpedig fantasztikus körítés, úgyhogy azt ajánlom, olvassátok el!
Egyébként azt mondtam már, hogy én egy könyv elolvasása előtt nem szeretek olyan jellegű kritikákat olvasni, amilyeneket például én írogatok? Engem baromira zavar, ha nem egyedül fedezem fel a szereplőket és az eseményeket. Szóval én sem kifejezetten ajánló jelleggel írom őket (pláne, hogy tömény spoirler az egész, és kb. minden poént lelövök), csak jó így leülni és összeszedni a Liával gyűjtött tapasztalatokat egy könyvről.

Na, akkor nézzük az említésre méltó karaktereket.
Árnyék. Tényleg egy Árnyék, önmaga árnyéka. Tökéletesen érdektelen, és lapos, semmitmondó élettel, Gaiman padig hibátlanul bemutatta, hogy Árnyék mennyire üres és semmilyen ember.

Rögtön a börtönben kezdődnek az események, és Árnyék csak ott van, és létezik, de semmi egyéb. Meghal a felesége, akit mindennél jobban szeretett, semmi nagy dráma, így járt, igazából ez is egy teljesen érdektelen dolog.
Furcsa munkát ajánl neki egy idegen fószer, hát ez van, ha már úgysincs hova mennie, elfogadja. Istenekkel dumálgat? Na ez már mindjárt érdekesebb, de eleinte ez sincs rá valami nagy hatással, és éppen ez az érdektelensége teszi érdekessé. Mert hát azt azért tökéletesen lehet érezni, hogy direkt ilyen, nem pedig azért, mert béna az író. Ahogy fel van építve Árnyék lassú, de annál erőteljesebb személyiségváltozása, azt komolyan érdemes nyomon követni!

alkotó: animagess

…túl sok embert hallott már, akik azt mondogatták egymásnak, hogy ne fojtsák el az érzéseiket, mutassák ki az érzelmeiket, eresszék szabadjára a fájdalmat. Árnyék úgy gondolta, sok minden szól az érzelmek elfojtása mellett. Ha elég sokáig és elég mélyen eltemeted őket, egy idő után nem érzel semmit.

Ami még nagyon tetszett benne, hogy bár felnőtt, de igen sokáig olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek. Azt pedig már eddig is jól tudtuk, hogy Gaiman profi a gyermeki lelkület ábrázolásában.

A Kék Duna keringő dallama a fejében hullámzott és zengett és csengett, az ezernyi csillár fénye csillogott és szilánkokra töredezett, egy szívdobbanásnyi időre gyerek volt megint és boldog, és mindehhez elég volt ülni a körhintán: meg sem mukkant, a sas-tigrisén ült a mindenség közepén és körülötte forgott a világ.

Árnyék az őzgida tetemére pillantott. Ha igazi erdőjáró lenne, most hasítana magának egy szelet húst és megsütné a gallyakból rakott tűzön. Ehelyett leült egy kidőlt fatörzsre, megevett egy Snickerst, és tudta, hogy nem igazi erdőjáró.

Szerda. Vagy Odin. Vagy ki tudja hogy hívják. Bírtam az öreget.
Ritkán egyezünk meg abban Liával, hogy hogyan is néz ki egy karakter, de Szerda esetében mindketten megegyeztünk Anthony Hopkins némileg Hannibálos mosolyában. Amin aztán én jó nagyot röhögtem, Lia pedig csak pislogott.

Nézzünk szembe a tényekkel és ismerjük el, kevés befolyással rendelkezünk. Ragadozók vagyunk, lopunk az emberektől, és ebből tartjuk fenn magunkat; vetkőzünk és kurválkodunk és túl sokat iszunk; benzinkúton dolgozunk, lopunk, csalunk és a társadalom repedéseiben húzzuk meg magunkat. Öreg istenek vagyunk ebben az istenek nélküli, fiatal világban.ú

Laura
Hulla jó csaj! Én olvastam volna róla azért többet, de amennyit szerepelt, abban jó volt.

Sammy, a lány. Igazán kár, hogy leszbikus, pedig imádnivaló.Bár lehet, hogy attól, hogy leszbikus, csak még imádnivalóbb...

– Esküszöm, mint az ufók – mondta a lány. – Az emberek manapság ufókat látnak. Régen isteneket láttak. Talán az ufók is a jobb agyféltekéből j önnek.
– Nem hiszem, hogy az istenek valaha is csináltak volna végbéltükrözést – mondta Árnyék. – És nem csonkoltak szarvasmarhákat. Voltak embereik, akik megtették helyettük.

Azzal pedig teljesen levett a lábamról, ahogy több mint egy oldalon keresztül felsorolta, hogy mikben is hisz.

Szerepelt még sok-sok isten, akiről így egyesével nem fogok külön beszámolni.

Viszont itt van még Világ úr, aki bizony tényleg a „jó oldalon” állt.
A régmúlt kis istenkék közül bizony egész kellemes helyet vívott ki magának a modern világotokban (most kilépve a könyv lapjai közül). Ha nem is annyian vannak odáig érte, mint régen, de azért pár ezren „áldoznak” neki, ha mást nem is, akkor a kamaszos kis rajongó szívüket – Facebook szerint 17 ezer felett van a seregének száma - , ami azért nem egy rossz üzlet.

– Jól nézel ki, nagyfiú – mondta a sofőr.
– Low Key? – Árnyék óvatosan régi cellatársára meredt.
A börtönben kötött barátság jó dolog: segít átvészelni a legsötétebb periódusokat és segít talpon maradni a legrosszabb helyeken. De a börtönben kötött barátság a börtön kapujáig tart, és ha a néhai barát a szabad életben is felbukkan, az nem jelent sok jót.
– Jézusom. Low Key Lyesmith – mondta Árnyék, és csak akkor fogta fel, mit is mondott valójában:
– Loki – mondta. – Loki Lie-Smith. Loki, a hazugságok kovácsa.
– Lassú vagy – mondta Loki –, de a végén csak rájössz. – És ajka sebhelyes mosolyra húzódott, és sapka árnyékában parázsként lobogott a szeme.

Most jön az a rész, ahol vége a könyvkritikának, és elkezdünk összeesküvés elméleteket gyártani arról, hogy Loki hogy tört szép lassan uralomra egy angol színész testében. Mert hogy Loki nyert. Nézzetek rá, basszus! [itt]
Imádom ezt a ripacsot!

Nem rossz, nem rossz. Persze Loki meghalt. Persze a Thor 2 végén is "meghalt". Ami amúgy egy nagyon gagyi film, és nem tudom mi a szarért foglalkoznak Thorral, amikor Thor csak egy…

Nagydarab fickó volt, mint te. Jószívű. Nem volt nagy koponya, de ha megkérted, hát odaadta neked a saját francos ingét. És megölte magát. Ráharapott a revolver csövére és szétloccsantotta a fejét 1932-ben, Philadelphiában. Most mondd, hogyan halhat meg így egy isten?

Igen igen, két témát keverünk éppen össze-vissza… tudjátok mit? Legyen három. Only Lovers Left Alive. Most.

Hát közbe megnéztük.
Szar volt.
Nagyon.
(Hosszabb kritika itt.)
Úgyhogy olvassátok inkább az Amerikai isteneket!