Helló sziasztok mi újság?

Üdv drágaságaim, már nagyon hiányoztatok ám! Végre valahára sikerült nethez jutnom, szóval kihasználom az alkalmat, és adok egy kis életjelet magamról.

Liával igen eltérő a véleményünk a történetmesélésről, ennek köszönhetően az utóbbi időben - ahogy ti is tapasztalhattátok - nehezen haladunk bármiféle sztorival, ide a blogra meg aztán pláne nem jut el a történet.

Már korábbi bejegyzésekben is szóba került, hogy Lia most tökéleteset akar. Vagy legalábbis olyat, ami kevésbé rossz. Ezért bétáztatja a sztorikat, aztán azok alapján kijavítja, aztán nyaggat engem, hogy de szar az egész, megint kijavítja, és újra elolvastatja mással, és a sztori meg csak áll és áll. Én meg unatkozom. Persze, azt én sem akarom, hogy totálisan értelmetlen összecsapott szarok legyenek, amiket ír, de könyörgöm, azért azon már túllépet. Szerintem. És ez most egy kurvanagy dicséret volt ám.


Nem is lenne gond a maximalizmusával, ha ehhez nem tartozna egy jó nagy adag önbizalomhiány. Én meg azon kapom magam, hogy kurvára Liáról pofázom meg elemzem a szerencsétlen lelkiállapotát. Ez már mindennek a legalja! És még ő sértődött meg azon, amikor a Vérszívó démonok olvasása közben azt hajtogattam, hogy nekem kell egy írópalánta. De srác. Amúgy mindenkinek ajánlom a Vérszívó démonokat Christopher Moore-tól, zseniális könyv! Leszoktam mostanság az ajánlók írásáról, de lehet, hogy erről összehozok valamit.

Most a Beszélnünk kell Kevinrőlt olvasom, illetve Lia olvassa, én csak a Kevines részeket. Még valamikor réges-régen Gizi említette meg a könyvet szóval nagy lelkesen estem neki az olvasásnak, de Eva nem különösebben ragadott meg a rinyálásával. Még csak az elején vagyunk, úgyhogy várom, hogy még több szó essen Kevinről.

Most pedig jöjjön a kedvenc témám: én. Fura volt hazalátogatni, különösebb cél nélkül. Nem rég voltam ugyan otthon, de akkor Morton kívül semmi sem érdekelt. Ja, hogy mi a helyzet Morttal? Kicsináltam, szóval ennyit róla. Persze Lia hajtogatja, hogy egyszer majd megírja A Sztorit rólam meg Mortról, de addig is, hát ennyi volt. Megmondtam, hogy én nyerek.

Amíg most Lia nyaral, több időt töltöttem otthon. Az első napokban elég pocsékul éreztem magam. A saját világom, amivel együtt létezem az idők kezdete óta, egyszerűen unalmas. Mindig is imádtam az összes embert, az utolsó csövestől a kormányzókig, királyokig, aki éppen akadt, most meg olyan íztelen az összes. Áh, felesleges ezt ragoznom, a szomszéd fűje mindig zöldebb, tudjátok, hogy van ez. Földi embereket akarok habzsolni. Egy csepp Lia véréből felér száz otthoni ember szárazra szipolyozásával. Persze ez csupán azért van, mert Lia véréért órákig kell gürcölnöm, otthon meg továbbra is csak egy szemvillanás az egész. Oké, tudjátok, mennyire élvezem ezt így. Élvezem a tehetetlenségem, aminek köszönhetően remekül kiábrándítottam magamból a Gizit. Viszont otthon megint kedvet kaptam egy kis játékhoz. A Kiválasztottal. Persze hogy kiválasztott, én választottam ki. Csak egy fiú, semmi több. Ravenről is azt hittem, hogy csak egy örök tinédzser tele komplexusokkal, aki kompenzálásként a színpadon vonaglik. Aztán lám, ő lett a "főellenség". Kicsit azért dolgozhatna a dolgon, így távolról elég unalmas az ellenségeskedés. Úgyhogy addig is amíg Raven továbbra is távol van, elleszek az újdonsült kedvencemmel. És a jó hír számotokra az, hogy átveszem ez ügyben Liától a stafétát, tehát nem lesz ezerszer átnézve minden fejezet, csak egyszerűn mesélek róla nektek kötetlen, szaftos blogbejegyzésekben, és pont leszarom, hogy "jajj ezt így sosem adnák ki". Remélem, hamarosan fel tudom dobni az első fejezetszerűséget.

Csók!