Akkor beszéljünk Kevinről!
Posted in könyv, Lionel Shriver: Beszelnünk kell Kevinről, vélemény
Lia, Adam
(Utólag átolvasva talán inkább azt a címet kéne adnunk ennek a bejegyzésnek, hogy "Kezdjünk el írni Lionel Shriver: Beszelnünk kell Kevinről című könyvéről, aztán foglalkozzunk megint magunkkal, mert az úgyis mindig sokkal jobban leköt!" De ez túl hosszú.
Végre egyszer egy könyvhöz indokolt az E/1-es szövegelés.
Ebben mondjuk van valami.
Na, kezdjed a szövegelést, mami!
Anyád az anyád!)
Valahogy mindig akadnak olyan könyvek, amikre ránézek, és egyszerűen üvöltenek, hogy olvassam el őket. így jártam a Beszélnünk kell Kevinrőllel is. Egy könyvesboltban olvastam először a fülszövegét, de nem vettem meg, mert éppen drágának találtam. Viszont már akkor tudtam, hogy ezt el KELL olvasnom, de bőven elég hosszú volt a könyves várólistám, szóval nem kapkodtam magam. A nyárra csak megszereztem. Az elején húztam a szám, mert nagyon nem indult a dolog, de legalább Adam figyelmét sem keltette fel, szóval elkezdtem amiatt élvezni, hogy Adam végre nem pofázott bele valamibe, amit olvasok. Ne tudjátok meg, mit rendezett le a Vérszívó démonok olvasása közben!
Tehát nyugodtan lapozgattam, Adam meg csak néha sóhajtozott, hogy na mi van már, majd szóljak, ha az a pénzes picsa majd végre a fiáról is beszél. Én is elég vállvonogatós voltam, hogy egy ilyen anyával nem csoda, ha tömeggyilkos lesz a gyerek, mert hát az azért elég hamar átjött, hogy a gyereknek mindene megvan, csak éppen semmilye nincs.
Tökéletesen sikerült elítélnem Evat már úgy a harmadik oldal körkénykén. Nagy szám, elkényeztetett kölyök mészárlást rendez, mert egyszerűen már nem tud mit kezdeni a "tökéletességgel". A Harcosok klubja hangulatát idézte bennem a történet. Lehet, hogy kifacsartan látom a dolgokat, de ott van az a "mentsen meg valaki a tökéletességtől" mozgatórugó. És lássuk be, ezt imádom. Mert hát mégis mi a szart csinálok én itt egy démonnal a nyakamon?
Éljenek az összeszedetlen gondolatok, de nem hagyom, hogy Adam zendítsen rá, előbb én akarom leírni az élményt, a saját élményemet. Adam amúgy is azzal van elfoglalva, hogy "Kell nekem Kevin, kell, kell, kell!", őt akarja fiának, szeretőjének, bárminek. Végig ezzel nyaggatott miközben a könyvet nyűttük. Azért nem volt semmi, ahogy Adam olvasta ezt a könyvet. Akárhányszor szóba került Kevin csípőcsontja Adam olyan izgalomba jött, hogy... Erről igazából nem akarok beszélni. Majd úgyis előadja a magáét. A "szegény Kevin a drámatanárnő szexuális zaklatásának áldozata lett" résznél már nem igazán lehetett vele mit kezdeni.
Kevin nekem is az a "kell, kell, kell" típusú karakter, mert egyszerűen imádom a pszichopatákat! Gondolom ez rendkvül meglepő. Nagyonnagyon fáj a szívem Mortért. Egyszer beszélünk majd Mortról is, ígérem. Volt egy imádni való pszichopatám, aztán unott pofát vágva elsétált. (Tehát erős túlzás Adam részéről, amikor azt hangoztatja, hogy kicsinálta Mortot. Oké, tény, hogy egyszer kicsinálta, de... Na mindegy.)
Tehát Kevin, mint karakter, imádni való, és nem csak Adamet csábította el, hanem engem is, meg gondolom az olvasók nagy részét, mert rohadt jó a sztorija. Még akkor is, ha az anyja mondja el. Te jó ég, mennyire jó a sztorija!
Megölt néhány embert, köztük a húgát meg az apját is, hát, a jó sztorikban előfordul az ilyesmi.
Fantasztikus, hogy mennyire érzéketlenné tud tenni az ilyesmire a világ. Ezen már a The Walking Dead negyedik évadát nézve is elgondolkodtam, hogy valójában tök beteges, hogy ilyen unottan nézem ahogy az emberek és zombik aprítják egymást, és nyűglődök, hogy most már aztán igazán történhetne valami. Mert egy sztoriban az öldöklés már nem számít valaminek. A számszeríj viszont nem rossz. Ez is jól jött össze, hogy a Walking Dead-et nézve jobb híján Darylbe meg a számszeríjába lettem szerelmes, most meg előáll nekem Kevin szintén számszeríjjal. Tetszenek a számszeríjjak. Néha azt kívánom, hogy bárcsak Adamnek szüksége lenne fegyverekre, mert az azért mégiscsak... Klassz. Az tök uncsi lenne, ha Adam egy tornateremben lemészárolna néhány tinédzsert. Mert hát hol a kihívás? (Ne, azért ne menj el random tornatermi mészárlást rendezni, oké?)
A Beszélnünk kell Kevinnrőlben az tett rám nagy hatást, hogy szép lassan azért bele tudtam magam élni Eva helyzetébe. Nyögvenyelősen ment, de mocorogni kezdett bennem a leendőbeli anya. Mármint nem a közeljövőben leendőbeli, hanem úgy egyszer. Majd. Még harminc előtt. Gondolom. Adam jön mindig azzal, hogy gyereket akar, de azért majd én is szeretnék egyszer. Hamarosan. Később. De nem Adamtől. Adam meg nem tőlem, szóval ezzel nem lesz probléma. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, mélyen elnyomva a tényt, hogy a gyerek, akihez Adam a legközelebb tud valaha is kerülni a Földön, az az enyém lesz. Persze ez is csak egy sztori, semmivel sem több. Valójában tök jó, hogy ott lebeghet előttem ez a gyakorlatilag irreális cél, hogy majd húde befutott író leszek, és mennyien fogják olvasni a sztorijaimat. Bár ezek a sztorik is sokkal többet érnének, ha tömegmészárlást rendeznék... De azért az íráson kívül vannak más céljaim is. Azok a szokásos fajták, boldog család, szép ház, ilyesmik.
Na meg nem vagyok pszichopata. Pech. Legalábbis Adamnek az. Sokkal egyszerűbb lenne a dolgunk, ha az lennék, nem pedig csak egy "kislány" aki hát... úgy elvan a nagyvilágban.
Na, még ma leírod azt is, hogy jajj de félsz tőle, hogy pocsék anya leszel?
Nem leszek az. Jó, persze, én is mindenkinél felsőbbrendűnek érzem magam, és tökéletesen le tudok nézni bárkit, mert hát ugyebár mindenki szánalmas, mert nem látják, amit én látok, nem látják úgy, ahogy én látom.Világ körüli utak helyett én... hát én is világ körüli utakat teszek, csak mivel nem vet fel a pénz, ezek a kis kalandozások mind a fejemben történnek. Kizárt, hogy erről valaha is le tudnék mondani. Mondjuk hát minek kéne? Kellemes az a naiv gondolat, hogy én majd milyen jól el fogok lenni a saját fejemben még a gyerekem, gyerekeim mellett is.
De éppen ezért biztonságosabb minden, mert csak a fejemben van.
Pszichopata gyereke amúgy is csak Amerikában születik az embernek. (Ez irónia akart lenni a gyengébbek kedvéért.) Jól van Adam, nyomassad!
Mikor szándékozol teherbe esni?
Úgy értettem a könyvről írj.
Elolvastam.
Most szórakozol velem? Megállás nélkül hajtogattad a szerelmetes ömlengéseidet Kevinről!
A végtétől meg nem vágtam magam hanyatt. Sőt! Na mondjuk mindannyian tudjuk mit csinálnak az olyan fiúkkal, mint Kevin, a börtönben, nem igaz? Lelkesen olvasnám tovább, hogy az igencsak nagykorú rabtársak milyen örömet lelnek Kevin csípőcsontjának markolászásában. Hülyeség volt, hogy hagyta magát elkapni. És ezzel most nem feltétlenül a kis íjas akciója utáni elkapására gondolok. Hagyta, hogy ezt a vackot az anyja így előadja.
Ezért kellett odahaza kinyírnod szegény Trist?
A vége szar. Az egy dolog, hogy az a picsa belefásult, na de Kevin... Igazán szomorú hogy ez így le lett írva. És ha én mondom, hogy igazán, akkor tényleg az. Ilyen "na mégiscsak anyukám pici fia lettem" hozzáállással nem sok jó dolog várna rá... Sem a seggére. Szépen stílusosan kellett volna odaadni azt a cuki kis koporsót. Azt kellett volna leírni. Mi a szar volt már ez?
Jut eszembe, mesélhetsz ám az anyukáddal való kapcsolatodról. Tényleg... Ez zavar mi? Hogy ti soha az életben nem fogjátok megunni a háborúskodást. Végül is megértem, hogy lehangolódtál a sztori végén. Szeretnéd, hogy anyuci téged is átöleljen.
Oké, te kajálod, hogy nagy összeborulás és ügyörübügyürü jajj de drága Kevinke, de ez a vég csak Eva totál elkeseredett szarsága volt. Annyira elcsépelt lezárás. Komolyan nem tűnt fel?
Stephen King függővégeit is utálod! És amúgy is, a nagy összeborulás azért erős túlzás.
Ó, majd Kevint kiengedik a börtönből ha leülte a büntit, aztán hazamegy anyucihoz, és boldogan élnek, amíg meg nem.
Már nem azért de szerintem elég kevés ember vélekedik így, aki végigolvasta ezt a könyvet!
Te is benne vagy abban a kevésben.
Jajj már, természetes dolog, hogy legalább egy kis részem vágyik ebben az egész letargikus masszában valami kis boldogságra! Attól még tudom, hogy nem így történt.
Naja. Órákig azon csüngtél, hogy jajj de édes volt Kevin amikor lebetegedett és anyás lett.
Szereti az anyját, ő az egyetlen ember akit szeret, és ez elképesztően aranyos! És megható.
A faszt. Szereti az anyját, azzal nincs is gondom, csak azzal, amit megengedett az anyjának. Egy ilyen rohadt könyvet! Jó, mondjuk ez tényleg tipikusan neked való könyv volt. Még akkor is próbáltál kibúvót találni, amikor Kevin megkérdezte, hogy nem akar-e mégegyszer elköszönni a húgától...És a te kezedben van az én sztorim, istenem...
Most mit izélsz? Én nem vagyok egy elmebeteg pszichopata állat, azért igenis megrendített, hogy még a húgát meg az apját is megölte.
Annyira vicces volt, hogy csak akkor jöttél rá, amikor már elé volt írva! Még jó, hogy elsőnek őket csinálta ki. Hihetetlen, hogy ez téged meglepett!
Talán ez azt jelenti, hogy maradt még bennem némi érzelmi épség.
Inkább csak azt sem veszed észre, ami az orrod előtt van. Vagyis nem akarod észrevenni.
Ne aggódj, azt már észrevettem, hogy te nem egy teljesen érzékelten pszichopata vagy, aki túlságosan nagy ripacskodással próbálja meg előadni az anyakomplexusos szerencsétlenséget, hanem igenis egy anyakomplexusos szerencsétlenség vagy, aki esetlenül próbálja előadni a pszichopata vadbarmot!
Vagy csak tényleg kurva jól játszom.
Na de minek?
Mert rég szórakoztam ilyen jót, mint veled.
Az ilyen beszólásaid után komolyan kezdek félni, hogy rám mozdulsz.
Dehogy félsz tőle, mindig azt akartad, hogy rólad szóljon. Különben mi a szarért lennél itt? Egy csinos kis regényke, ahol a "jajj de kegyetlen, de azért mégsem annyira" vámpír beleszeret a mindenkinél különböző, de éppen ezért teljesen átlagos lánykába. Viszont ha erről az egészről happy endet fogsz írni, kicsinállak.
Na jó, ez már bőven átlépett a könyvelemzésen.
Végre egyszer egy könyvhöz indokolt az E/1-es szövegelés.
Ebben mondjuk van valami.
Na, kezdjed a szövegelést, mami!
Anyád az anyád!)
Valahogy mindig akadnak olyan könyvek, amikre ránézek, és egyszerűen üvöltenek, hogy olvassam el őket. így jártam a Beszélnünk kell Kevinrőllel is. Egy könyvesboltban olvastam először a fülszövegét, de nem vettem meg, mert éppen drágának találtam. Viszont már akkor tudtam, hogy ezt el KELL olvasnom, de bőven elég hosszú volt a könyves várólistám, szóval nem kapkodtam magam. A nyárra csak megszereztem. Az elején húztam a szám, mert nagyon nem indult a dolog, de legalább Adam figyelmét sem keltette fel, szóval elkezdtem amiatt élvezni, hogy Adam végre nem pofázott bele valamibe, amit olvasok. Ne tudjátok meg, mit rendezett le a Vérszívó démonok olvasása közben!
Tehát nyugodtan lapozgattam, Adam meg csak néha sóhajtozott, hogy na mi van már, majd szóljak, ha az a pénzes picsa majd végre a fiáról is beszél. Én is elég vállvonogatós voltam, hogy egy ilyen anyával nem csoda, ha tömeggyilkos lesz a gyerek, mert hát az azért elég hamar átjött, hogy a gyereknek mindene megvan, csak éppen semmilye nincs.
Tökéletesen sikerült elítélnem Evat már úgy a harmadik oldal körkénykén. Nagy szám, elkényeztetett kölyök mészárlást rendez, mert egyszerűen már nem tud mit kezdeni a "tökéletességgel". A Harcosok klubja hangulatát idézte bennem a történet. Lehet, hogy kifacsartan látom a dolgokat, de ott van az a "mentsen meg valaki a tökéletességtől" mozgatórugó. És lássuk be, ezt imádom. Mert hát mégis mi a szart csinálok én itt egy démonnal a nyakamon?
Éljenek az összeszedetlen gondolatok, de nem hagyom, hogy Adam zendítsen rá, előbb én akarom leírni az élményt, a saját élményemet. Adam amúgy is azzal van elfoglalva, hogy "Kell nekem Kevin, kell, kell, kell!", őt akarja fiának, szeretőjének, bárminek. Végig ezzel nyaggatott miközben a könyvet nyűttük. Azért nem volt semmi, ahogy Adam olvasta ezt a könyvet. Akárhányszor szóba került Kevin csípőcsontja Adam olyan izgalomba jött, hogy... Erről igazából nem akarok beszélni. Majd úgyis előadja a magáét. A "szegény Kevin a drámatanárnő szexuális zaklatásának áldozata lett" résznél már nem igazán lehetett vele mit kezdeni.
Kevin nekem is az a "kell, kell, kell" típusú karakter, mert egyszerűen imádom a pszichopatákat! Gondolom ez rendkvül meglepő. Nagyonnagyon fáj a szívem Mortért. Egyszer beszélünk majd Mortról is, ígérem. Volt egy imádni való pszichopatám, aztán unott pofát vágva elsétált. (Tehát erős túlzás Adam részéről, amikor azt hangoztatja, hogy kicsinálta Mortot. Oké, tény, hogy egyszer kicsinálta, de... Na mindegy.)
Tehát Kevin, mint karakter, imádni való, és nem csak Adamet csábította el, hanem engem is, meg gondolom az olvasók nagy részét, mert rohadt jó a sztorija. Még akkor is, ha az anyja mondja el. Te jó ég, mennyire jó a sztorija!
Megölt néhány embert, köztük a húgát meg az apját is, hát, a jó sztorikban előfordul az ilyesmi.
Fantasztikus, hogy mennyire érzéketlenné tud tenni az ilyesmire a világ. Ezen már a The Walking Dead negyedik évadát nézve is elgondolkodtam, hogy valójában tök beteges, hogy ilyen unottan nézem ahogy az emberek és zombik aprítják egymást, és nyűglődök, hogy most már aztán igazán történhetne valami. Mert egy sztoriban az öldöklés már nem számít valaminek. A számszeríj viszont nem rossz. Ez is jól jött össze, hogy a Walking Dead-et nézve jobb híján Darylbe meg a számszeríjába lettem szerelmes, most meg előáll nekem Kevin szintén számszeríjjal. Tetszenek a számszeríjjak. Néha azt kívánom, hogy bárcsak Adamnek szüksége lenne fegyverekre, mert az azért mégiscsak... Klassz. Az tök uncsi lenne, ha Adam egy tornateremben lemészárolna néhány tinédzsert. Mert hát hol a kihívás? (Ne, azért ne menj el random tornatermi mészárlást rendezni, oké?)
A Beszélnünk kell Kevinnrőlben az tett rám nagy hatást, hogy szép lassan azért bele tudtam magam élni Eva helyzetébe. Nyögvenyelősen ment, de mocorogni kezdett bennem a leendőbeli anya. Mármint nem a közeljövőben leendőbeli, hanem úgy egyszer. Majd. Még harminc előtt. Gondolom. Adam jön mindig azzal, hogy gyereket akar, de azért majd én is szeretnék egyszer. Hamarosan. Később. De nem Adamtől. Adam meg nem tőlem, szóval ezzel nem lesz probléma. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, mélyen elnyomva a tényt, hogy a gyerek, akihez Adam a legközelebb tud valaha is kerülni a Földön, az az enyém lesz. Persze ez is csak egy sztori, semmivel sem több. Valójában tök jó, hogy ott lebeghet előttem ez a gyakorlatilag irreális cél, hogy majd húde befutott író leszek, és mennyien fogják olvasni a sztorijaimat. Bár ezek a sztorik is sokkal többet érnének, ha tömegmészárlást rendeznék... De azért az íráson kívül vannak más céljaim is. Azok a szokásos fajták, boldog család, szép ház, ilyesmik.
Na meg nem vagyok pszichopata. Pech. Legalábbis Adamnek az. Sokkal egyszerűbb lenne a dolgunk, ha az lennék, nem pedig csak egy "kislány" aki hát... úgy elvan a nagyvilágban.
Na, még ma leírod azt is, hogy jajj de félsz tőle, hogy pocsék anya leszel?
Nem leszek az. Jó, persze, én is mindenkinél felsőbbrendűnek érzem magam, és tökéletesen le tudok nézni bárkit, mert hát ugyebár mindenki szánalmas, mert nem látják, amit én látok, nem látják úgy, ahogy én látom.Világ körüli utak helyett én... hát én is világ körüli utakat teszek, csak mivel nem vet fel a pénz, ezek a kis kalandozások mind a fejemben történnek. Kizárt, hogy erről valaha is le tudnék mondani. Mondjuk hát minek kéne? Kellemes az a naiv gondolat, hogy én majd milyen jól el fogok lenni a saját fejemben még a gyerekem, gyerekeim mellett is.
De éppen ezért biztonságosabb minden, mert csak a fejemben van.
Pszichopata gyereke amúgy is csak Amerikában születik az embernek. (Ez irónia akart lenni a gyengébbek kedvéért.) Jól van Adam, nyomassad!
Mikor szándékozol teherbe esni?
Úgy értettem a könyvről írj.
Elolvastam.
Most szórakozol velem? Megállás nélkül hajtogattad a szerelmetes ömlengéseidet Kevinről!
A végtétől meg nem vágtam magam hanyatt. Sőt! Na mondjuk mindannyian tudjuk mit csinálnak az olyan fiúkkal, mint Kevin, a börtönben, nem igaz? Lelkesen olvasnám tovább, hogy az igencsak nagykorú rabtársak milyen örömet lelnek Kevin csípőcsontjának markolászásában. Hülyeség volt, hogy hagyta magát elkapni. És ezzel most nem feltétlenül a kis íjas akciója utáni elkapására gondolok. Hagyta, hogy ezt a vackot az anyja így előadja.
Ezért kellett odahaza kinyírnod szegény Trist?
A vége szar. Az egy dolog, hogy az a picsa belefásult, na de Kevin... Igazán szomorú hogy ez így le lett írva. És ha én mondom, hogy igazán, akkor tényleg az. Ilyen "na mégiscsak anyukám pici fia lettem" hozzáállással nem sok jó dolog várna rá... Sem a seggére. Szépen stílusosan kellett volna odaadni azt a cuki kis koporsót. Azt kellett volna leírni. Mi a szar volt már ez?
Jut eszembe, mesélhetsz ám az anyukáddal való kapcsolatodról. Tényleg... Ez zavar mi? Hogy ti soha az életben nem fogjátok megunni a háborúskodást. Végül is megértem, hogy lehangolódtál a sztori végén. Szeretnéd, hogy anyuci téged is átöleljen.
Oké, te kajálod, hogy nagy összeborulás és ügyörübügyürü jajj de drága Kevinke, de ez a vég csak Eva totál elkeseredett szarsága volt. Annyira elcsépelt lezárás. Komolyan nem tűnt fel?
Stephen King függővégeit is utálod! És amúgy is, a nagy összeborulás azért erős túlzás.
Ó, majd Kevint kiengedik a börtönből ha leülte a büntit, aztán hazamegy anyucihoz, és boldogan élnek, amíg meg nem.
Már nem azért de szerintem elég kevés ember vélekedik így, aki végigolvasta ezt a könyvet!
Te is benne vagy abban a kevésben.
Jajj már, természetes dolog, hogy legalább egy kis részem vágyik ebben az egész letargikus masszában valami kis boldogságra! Attól még tudom, hogy nem így történt.
Naja. Órákig azon csüngtél, hogy jajj de édes volt Kevin amikor lebetegedett és anyás lett.
Szereti az anyját, ő az egyetlen ember akit szeret, és ez elképesztően aranyos! És megható.
A faszt. Szereti az anyját, azzal nincs is gondom, csak azzal, amit megengedett az anyjának. Egy ilyen rohadt könyvet! Jó, mondjuk ez tényleg tipikusan neked való könyv volt. Még akkor is próbáltál kibúvót találni, amikor Kevin megkérdezte, hogy nem akar-e mégegyszer elköszönni a húgától...És a te kezedben van az én sztorim, istenem...
Most mit izélsz? Én nem vagyok egy elmebeteg pszichopata állat, azért igenis megrendített, hogy még a húgát meg az apját is megölte.
Annyira vicces volt, hogy csak akkor jöttél rá, amikor már elé volt írva! Még jó, hogy elsőnek őket csinálta ki. Hihetetlen, hogy ez téged meglepett!
Talán ez azt jelenti, hogy maradt még bennem némi érzelmi épség.
Inkább csak azt sem veszed észre, ami az orrod előtt van. Vagyis nem akarod észrevenni.
Ne aggódj, azt már észrevettem, hogy te nem egy teljesen érzékelten pszichopata vagy, aki túlságosan nagy ripacskodással próbálja meg előadni az anyakomplexusos szerencsétlenséget, hanem igenis egy anyakomplexusos szerencsétlenség vagy, aki esetlenül próbálja előadni a pszichopata vadbarmot!
Vagy csak tényleg kurva jól játszom.
Na de minek?
Mert rég szórakoztam ilyen jót, mint veled.
Az ilyen beszólásaid után komolyan kezdek félni, hogy rám mozdulsz.
Dehogy félsz tőle, mindig azt akartad, hogy rólad szóljon. Különben mi a szarért lennél itt? Egy csinos kis regényke, ahol a "jajj de kegyetlen, de azért mégsem annyira" vámpír beleszeret a mindenkinél különböző, de éppen ezért teljesen átlagos lánykába. Viszont ha erről az egészről happy endet fogsz írni, kicsinállak.
Na jó, ez már bőven átlépett a könyvelemzésen.
Olvasás közben komment, mert már nem bírom, de hát ez mi, lia, "Szereti az anyját, ő az egyetlen ember akit szeret, és ez elképesztően aranyos! És megható. ", abszolút nem szereti az anyját, Lia, az istenért, az igaz, hogy ő az egyetlen, aki iránt érez (a huga iránt érzett megvetésen kívül), de ki nem álhatja, pont arról szól az egész, hogy ki nem állhatja! Azért akarja kicsinálni. Mindenki mást meg magasról leszar, aki közömbös neki, mint mondjuk az apja, azzal full normális, aztán ha akar valamit, megszerzi tőlük. (Jelen esetben az életüket, csak mert bántani akarja az anyját...)
VálaszTörlésPont az az egész lényege, hogy nem arról van szó, hogy Eva rossz anya, vagy hogy a gyerek ééérzi, hogy nem szívből várták, hanem Kevin nem ember. És Eva minden kétségét, minden fáradtságát, idegességét, vagyis minden NORMÁLIS és másoknál IS megjelenő rossz érzését felnagyítva bemagyarázza magának, hogy azért, mert nem szereti eléggé, azért nehéz vele... Magyarázatot akar. Mint minden normális anya, magát okolja a gyerek minden bajáért, mert hát ki más is tehetne róla...?
Arról szól a sztori, hogy vannak jó anyák és rossz anyák, akik felelősek a jó és a rossz gyerekeikért, de vannak esetek, amikor semmit sem tehetnek. Vannak gyerekek, akik így születnek, rossz a drótozás az agyukban, és akármit csinálsz, egyetlen pozitív gondolatuk sincs. És akit kipécéznek maguknak - annak vége. Ez a sztori tragédiája, hogy bár Eva nem tökéletese anya (ahogy nyilván a többi, hétkönapi anya sem.), Kevin tette nem az ő hibája. Semmi sem az ő hibája, és ezt kell feldolgoznia. Neki is, meg minden olvasónak is, hogy van, amikor tehetetlen vagy. Amikor nincs kit hibáztatni. Amikor a nevelésed, az értékrended, a hited, mindened totál a feje tetejére áll, amikor már mindenről lemondasz, mégis az egész társadalom rád mutogat, hogy szörnyeteget szültél, szörnyeteget neveltél, és a végén már te is elhiszed, mert kezdettől fogva érzed, tudod, hogy baj van, de nem tudsz mit csinálni, öt, tíz, húsz évalatt sem, egyszerűen esélyed sincs, pedig nem is tehetsz róla! Hogy külső, sőt, belső szemlélőként is mennyire vékony a határ, hogy mennyire kibogozhatatlan, hogy egy-egy tragédiáért ki a felelős? Mert hiába a statisztika, hogy a gyerekkori bántalmazás erőszakos felnőttet szül, meg a többi, vannak kivételek, amiket nem fogadunk el, amiket összemosunk a többi környezeti, szülői hibával, a nevelés teljes hiányával, büntetjük az okozókat, megbélyegezzük a szüleiket, és már nem kérdezünk, hogy valóban hibás-e az illető?
Ez pont arról szól, hogy milyen, amikor, hiába kéne, egyszerűen már te sem tudod elhinni, hogy tényleg mindent megtettél. Pedig már semmid sem maradt, csak a degenerált fiad, aki mindent és mindenkit kinyírt és tönkretett körülötted, mások körül, amiért az egész társadalom kivet magából, és MÉGSINCS OKA! Ez csak egy agyi rendellenesség, ezen nem segít semmi, sem a nevelés, sem a szeretet, gyógyszer, terápia, legföljebb a golyó a fejbe.
Szóval, pont az a lényeg, hogy Kevin nem szereti az anyját, sőt, nem is tud mit kezdeni annak szeretetével sem, azzal a görcsös akarattal, hogy jól nevelje őt. Az apját ezért is nem terrorizálja, mert vele teljesen... felszínes kapcsolata van. Apa nem érzi a bajt, de anya igen, ő veszélyes hát, őt kell kicsinálni... Ebben nincs semmi szeretet. Amikor beteg, akkor sem a szeretet hajtja az anyjához, hanem a szükség. Azt használja ki, és állítom, hogy tudatosan, hogy egy kis kedvességért, egy kis szeretet látszatáért Eva bármit megcsinál neki, egész egyszerűen bármit... És amikor hirtelen megvonja ezt tőle, még nagyobb fájdalmat okoz neki, mint addig bármilyen ügyködésével!
Ezért van, hogy Eva unalmas, néha megvetendő, néha szimpatikus, néha szánalmat keltő, mert egy full hétköznapi, semmiben se kiemelkedő ember, akinek egyszerűen hibás gyerek jutott, és kész. És ezzel sem ő, sem a társadalom nem tud mit kezdeni - előbbi, mert semmi segítsége, sem orvosi, sem lelki értelemben véve, Kevin pedig túl intelligens hozzá, hogy idő előtt leleplezze a valódi határait az anyja előtt; utóbbi, mert csak a végeredményt látja, és sem természete, sem lehetőségei nem engedik meg, hogy belelásson a család életébe.
VálaszTörlésAsszem nem kellett volna még csak kicsit sem úgy kezdenem ezt a bejegyzést, mint egy könyvelemzést.
VálaszTörlésAkkor jön a gond, ha már ezer karakter szemszögéből meg tudok vizsgálni egy kérdést (pl. MIÉRT?), és végül, amikor átrágtam többek közt Adamestül, Ravenestül, Priscillástul és természetesen örök romantikus Liástul, na meg még ott van az édesdrága kis újdonsült Nick szerelmem, akivel megtapasztalhatom, hogy Adam igazából kezelhető, szóval, amikor gondolkodok egy ilyen könyvön és igazából fogalmam sincs, hogy ÉN mit tudnék róla mondani.
Azt tudom, hogy miről szól a könyv.
Azt nem tudom, hogy mihez tudok ezzel a nyers és valójában legegyszerűbb ténnyel kezdeni, hogy van, amikor egyszerűen nem tud mit csinálni egy ember.
Hát ja, ha már könyvről van szó, nem ártott volna leírnom kb. amit te írtál, hogy miről is szól tulajdonképpen, de hát… ez a blog egy ilyen hely, ami csupa öncélú hülyeséggel van tele. Aki meg elolvassa a könyvet, csak rájön, hogy miről szól.
Azt kihagytad, hogy Gizinek mindig igaza van...
TörlésIgazából azt hagytam ki, hogy bármi értelmeset is írjak válaszként.
TörlésNa látod, egy Gizinek mindig igaza van mennyivel értelmesebb lett volna.
TörlésAmíg én Kevinnel voltam elfoglalva, egy csomó mindenről lemaradtam :D Legalább van olvasnivaló bőven…
VálaszTörlésSzóval…szerelmes lettem…én is :D Annyira az esetem …itt jöttem rá, hogy nem vagyok teljesen ép.:D A sztori nagyon jó, maga a formája is a kedvencem, ez egy olyan könyv, amit érdemes beszerezni.
Szerintem Kevin szereti az anyját, a maga kifacsart módján, az egész dolgot neki rendezte, hogy bizonyítson előtte, lenyűgözze. (még, ha rossz értelemben is, mivel neki ez a természete) Azt, hogy az apját megöli, már az elején nyilvánvaló volt, a húga meg később jött a képbe, de az is egyértelmű Kevin helyzetébe belegondolva, hogy neki is mennie kellett Az anyját boldoggá tették, ez elfogadhatatlan.
Azt nem értettem soha, hogy az ilyen embernek, mint Eva minek gyerek? Nem elítélően mondom, hanem számomra tényleg érthetetlen. Még nem találkoztam olyannal, akinél ez jól sült volna el. Aki beleszeretett volna a gyerekébe és viszont ilyen kezdeti ellenérzések után. Rengeteget lehetne írni itt a kapcsolatukról, hogy hogyan is fajulhat egy anya-gyermek viszonya így el, a környezete mennyiben hibás, de ezt mindenki tudja.
A vége semmiképp nem egy egyszerű’ minden jó, ha jó a vége ’ típusú befejezés. Ha azt nézzük betegen is normális módon közelített az anyjához, begyógyszerezve miért ne lehetne ugyanez a helyzet és fordulhatna később ellenkezőjévé? Vagy felmerülhet, hogy mennyiben őszinte a megnyilvánulása, mármint tudatosan megjátssza-e (bár ez szerintem kizárható). Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy ha kiszabadul, és menet közben nem éri valami baleset, vagy nem öli meg magát, akkor is képtelenség, hogy a való életben megtalálja a helyét. Minden, csak nem happy end, de az nem is illene ide.