Még mindig Jorg

Annnnyira de aaaannnyira!!!!!!
Ja, hogy valami értelmeset akartam írni. Lia vagyok megint, Adam pedig szokatlanul bölcsen bólogatva figyeli a mentális visongásom.

Amúgy spoiler a A széthullot birodalom trilógiára, de kit érdekel. 
Ez az utószó!
Ennél nyíltabban nem lehetne leírni, basszus!

Aki idáig eljutott, az három könyvet, több százezer szót olvasott végig Jorg Ancrath életéről és koráról. Most már az is világos a számára, hogy többet nem fog olvasni róla – és szöget üthet a fejébe, vajon miért tekertem ki ilyen könyörtelenül az aranytojást tojó tyúk nyakát.

A legegyszerűbb és legjobb válasz az, hogy így kívánta a történet. Természetesen elküldhetném a történetet a fenébe, és szabhatnék olyan irányt az eseményeknek, hogy egy 4., 5., 6. stb. könyvre is fussa belőle. Az is lehet, hogy megbánom még a döntésemet, amikor majd hideg macskaeledelt kanalazok a konzervdobozból, mert többre nem telik. De az az igazság, hogy azt akartam, a csúcsponton vegyenek búcsút Jorgtól. Inkább fejezzék be a 3. könyvet úgy, hogy még többet szeremének, mint vágják sutba a 6.-at azzal, hogy elegük volt. Az olyan szereplők, akik a szavatosságuk lejárta után is ugrabugrálnak, hamar önmaguk karikatúrájává válnak – ugyanazt az utat járják végig újra meg újra, és minden lépéssel unalmasabbak lesznek. Remélem, Jorg megúszta ezt, és ő meg én valamiféle értéket teremtettünk együtt.
(Mark Lawrence)

Oké, igazából el lehet ezt olvasni úgy is, mint egy teljesen normális utószót, és nincs benne semmi furcsa, na de el lehet olvasni nagyon máshogy is! És nekem ne mondja senki, hogy Jorg nem rodeózik még mindig Mark Lawrence fejében!


És tudjátok mi a hihetetlen? (A mentális állapotomon kívül.) Adam mindig egy lépéssel az előtt járt, mint amit én olvastam. Mármint... Oké, most nem akarom végig bemásolni, de a lényeg az, hogy már tegnap nekiálltam rinyálni, hogy szeretnék egy fele olyan jó karaktert mint Jorg, és a tegnapi poszt után már kínomban Nicket is előszedtem, hogy belőle milyen klassz srác lehetne. - Aztán elolvastam az Unaloműző az öröklétben, és nem, nem lesz klassz srác. Soha. Na de az újraolvasás előtt még baromi lelkes voltam és nyaggattam Adamet ezerrel. Adam meg nekiállt kioktatni, hogy milyen egy jó sztori:


- Egy jó és kedvelt sztori alapja, hogy a főhős, akármekkora köcsög is, nyerjen a végén. Valamilyen formában legalábbis. Valamit. Nick viszont nem fog nyerni, ha én leszek az ellenfele. Senki nem fog engem legyőzni egyetlen egy sztoridban sem, minimum húsz évig. 
Még vagy egy órányi szájtépés mindkettőnk részéről, aztán megint ide lyukadtunk ki:
- De azért még egyszer felvetem azt az apróságot, hogyha Zidet az motiválja, hogy engem kicsinál, akkor… - Adam széttárja a karját.
- Még az is lehet, hogy kicsinálnak.
- Tudod, hogy a végén én ölöm meg őket.
- Ez esetben ez lesz a legköcsögebb befejezés.
- Mi lenne, ha nem írnál bele engem?
Na ez volt az, amit azt hittem soha az életben nem fogom hallani Adamtől.
- Ezt most komolyan TE kérdezted? Adam!
- Nem tudsz velem írni, ez van.
- Csak veled tudok írni, basszus! Ésésésés…
És ha tegnap nem is, de ma aztán tisztává vált előttem, hogy tényleg nem tudok Adammel írni. Mármint tudok, ezt tudom, ezzel az elmebajjal nincs gond, azzal simán kitöltök egy trilógiát, mert olyan spontán jön, mint semmi más az életemben, de egy RENDES történetet, aminek értelme is van... Esélytelen. 

Adam egyszerűen túl sok lett ahhoz, hogy belenyomjam egy történetbe. Mellékszereplőnek még elmegy, persze úgy is lesöpörne mindenkit a pályáról, de...
És az a durva, hogy ezt belátja ő is. 
Adam! Belát bármit is! Hát micsoda világ ez?

Hát, ma is tanultunk valamit.