Van ami mély nyomot hagy

Igen, megint én vagyok az, Lia, és megint csak nyavalygok. 

Tényleg mazochizmus befejezetlen, sőt, jobbára megíratlan sztorikat visszaolvasni... Csak 18 oldal, oda van vágva minden az összes párbeszéd, ebben a formájában semmi értelme, és olvasom, és majd megpusztulok attól a ténytől, hogy fogalmam sincs, mi lett ennek a vége! Illetve... Azt hiszem, tudom. A srác megölte Adamet. Adam hagyta, hogy megölje. És ez tudjátok, milyen durva dolog? 

"Adam sokat mondogatta, hogy szeret. Nagyon sokat. Azon kaptam magam, hogy valahogy rám is átragadt a szokása. Eleinte csak „oké”, aztán áttértem az „én is téged”-re, és amikor először mondtam ki, hogy „én is szeretlek”, akkor értettem meg, hogy Adam miért hajtogatja ezt a szót. Ez akkora hazugság, hogy ha sokat mondogatja az ember, elkezdi valóságként hatni.
Nálunk nem úgy történt, mint az átlagemberekénél, hogy kerestük azt az érzést magunkban és egymásban, amit szerelemként definiálhatnak, hanem egyszerűen csak ráaggattuk egymásra és magunkra, hogy ez bizony szerelem. Jópofa játék volt. 
Azt kívántam, örökké tartson."

Őszintén megmondom, eddig nem mertem előszedni ezt a sztorinak nem nevezhető word doksit, mert ez volt az a dolog, ami után Adam hónapokra magamra hagyott.
Volt valami ebben a srácban.

És naná, hogy piszkálja a gondolataimat, hogyha újra olvasnám a könyvet, vajon újra tudnék-e vele írni, mert így, több mint fél év után, totálisan kiveszett belőlem. Pedig elég rendesen tombolt a dolog...
Még az előző előtti részlet:

"A falhoz nyomott és megcsókolt. Nem éppen erre gondoltam. De idővel egyre jobban megszoktam a csókjait. Olyan volt ez, mint valami rituálé. Néha szerettem átvenni a vezetést csók közben. Semmi romantikus érzéssel nem töltött el, csak vezetni a csókot azt jelentette, hogy most minden értelemben én vagyok vezető pozícióban. Egy idő után azon kaptam magam, hogy nem is csak azt élvezem, amikor én tolom Adamet a falnak, az a pillanat még izgalmasabb, amikortól én nyomom a falhoz. Ehhez viszont szükség van arra, hogy előtte ő teperjen le.

És ez nem csak a csókkal volt így. Gyűlöltem, amikor kikötöz és alig látható, de annál fájdalmasabb sebeket hagyó pengével karcolgatja a testem. Semmit sem gyűlöltem jobban a világon. Viszont semmi sem volt annál élvezetesebb, mint amikor ő feküdt alattam és forró tűvel ingereltem a bőrét. Volt valami lehengerlően tökéletes ebben az adok-kapok helyzetben. És ő mindig többet engedett. Én anyára való tekintettel ragaszkodtam hozzá, hogy nem maradhat könnyen észrevehető jele a játszadozásainknak a bőrömön. Neki bezzeg már több égésnyom és mély vágás is tarkította a hátát. Egy idő után kezdett is bosszantani, hogy neki mennyivel jobb a tűrőképessége, mint nekem. Az anyámmal való védekezés csak gyenge alibi volt az ellen, hogy nem akartam hosszú hetekig, hónapokig vagy akár örökre egy-egy heggel szenvedni. Adamet nem zavart. Azt mondta, legalább mindig rám gondul róluk. Na nem mintha annyit lettünk volna egymás nélkül, hogy ilyen emlékekre lett volna szükség."