1

A zene ára

Posted in ,
Ez a novella Ivenn molyos kihívására készült, a promptért is neki jár a köszönet. :)
3820 szó, angyalos-démonos, az előzőekben felbukkant Neph főszereplésével.
- Lia

A Pokol palotájának előcsarnokában várakoztam két alacsonyrendű démonnal az oldalamon, és a zárt bronzkapun tekergő emberalakokat tanulmányoztam. Egészen új darab, kevesebb, mint száz éves, és úgy tudom, apám egy emberrel készíttette. Ez megmagyarázza, hogy miért törpült el az impozáns bejárat a kísérőim mellett. Persze nekik én is csak a térdükig értem.

Amikor megtudtam, hogy apám hívat, azonnal rohantam, félbehagyva Stuart Jennings lelkének gyötrését, aki alig élt tizenkilenc évet, de túl volt egy családi ház felgyújtásán, többtucat ember megsebesítésén és négy nő megerőszakolásán. Abból kettőt meg is ölt. Éppen a másodikat ásta volna el egy erdőben, amikor rájött, hogy a hullát már a gondosan kiválasztott helyre vonszolta, viszont az ásót a kocsiban hagyta. Visszaballagott hát a koromfekete út szélén álló autójához, és amikor nyitotta ki a csomagtartót az ásóért, egy részeg motoros keresztülhajtott a csigolyáin, a nyakát sem kímélve.

Azonnal lestoppoltam magamnak Stuart Jennings kínzását. Mindig örülök a húsz év alatti korosztálynak, van bennük valami üdítő. Szórakoztatóan nehezen fogadják, hogy tényleg a Pokolba kerültek, és rengeteg izgalmas dolgot tudnak sikoltozni arról, hogy mi a jelenlegi helyzet Földön.
Miközben én a mobiltelefonokról és a tetoválásairól faggattam, Stuart Jenningsnek újra és újra át kellett élnie, amit nevelőapja tett vele kiskorában.
Gyűjtöm a tetoválásokat, egész szép kis falam van már belőlük az Özvegyek könnye tó partján. Különösen nagy kedvenceim a járműveket ábrázoló, lehetőleg színes tintával készült alkotások. Egyszer elkezdtem a csontpiramisom mellett, szintén csontokból építeni egy űrhajóformájú tákolmányt, egész jól nézett ki, habár rajtam kívül kevesen értékelték.

Persze jobb szerettem volna nem csak az emberektől, és emberek közt kísértő démonoktól tájékozódni a halandók aprócseprő dolgairól, hanem a saját szememmel látni mindent.
Nem győztem apám elé járulni, hogy végre felengedjen az emberek világába, és lelkeket csábíthassak a Pokolba, akárcsak Azazel, Belphegor, Belzebub, és még sokan, sokan mások.
Filmeket akartam, képeket és zenét! Sosem hallottam igazi zenét, csak a lenyomatát a lelkekből. A fentjárók mindig lelkesen dicsekedtek vele, hogy melyik dallam kinek a kísértésére született. Még a megszokottnál is felvágósabbak tudtak lenni, ha arról volt szó, hogy ki gyűjtött több lelket. Az ilyen beszámolókat hallgatva engem pedig csak evett a fene. Na nem annyira, mint a fene-rágta lelkeket, de amióta embereket kínzok - tehát nagyjából mióta tudatába vagyok létezésemnek -, epekedve hallgattam az emberek sikolyok és üvöltések közt elrebegett történeteit.

Egyszer megkértem egy zenész férfit, hogy csináljon nekem zenét a pokolban. Persze azt mondtam neki, hogyha sikerül, akkor nem kínzom tovább. Ő mutatta meg, hogy lehet csontokkal dobolni és zörögni, fémszerű kínzóeszközökkel csörögni. Szó szerint kitette érte a lelkét, de valami hiányzott.

Természetesen megpróbáltam engedély nélkül fellógni a Földre, de még csak a Pokol kapuján sem jutottam át. Büntetésből húsz évig ugyan azt a lelket kellett kínoznom. A végén már szó szerint jobban fájt nekem, mint neki.

A korábbi, apámmal folytatott beszélgetéseinket sem nevezném éppen sikeresnek. Az egyik valahogy így zajlott:
– Engedj át az emberi világba! – kérleltem már sok-ezredszerre. – Jogom van átmenni! Anyám ember volt!
– Rendben – mondta hűvösen.
– Tehát átmehetek?
– Nem, de a jogod megvan hozzá.
– Nyisd meg a kaput!
– Nem – intett, és a két démon máris kipenderített a teremből.

Reménykedtem benne, hogy ezúttal több sikerrel járok. Az első nevelőm, Umwerum világosított fel évszázadokkal korábban, hogy ez a remény dolog is egy nevetségesen emberi vonásom. Mármint nem ezekkel a szavakkal mondta, meg hát nem is mondta, tekintve, hogy Umwerum csak három, kétméteres láb és egy sárga gyíkszem összekapcsolódása. De egy idő után meg lehet tanulni, hogy mit akar kifejezni a toporgásával. Azt viszont a mai napig nem értem, hogy apám miért pont rá bízta korai neveltetésem. Valószínűleg csak ő került először a szeme elé, aztán a kezébe – bocs, lábára – nyomott engem, hogy ne legyek útban.
Nem panaszkodni akarok, igazán jó sorom volt Umwerum mellett, csak hát gondolom érthető, hogy viszonylag hamar elkezdtem a pokol antropomorfabb lényei iránt érdeklődni, akik legalább a külsőségeket tekintve jobban hasonlítottak rám. Maximum két-három plusz fej, ilyesmik.

A bronzajtó végre, kínzó lassúsággal megmozdult. Nem vártam meg, amíg teljes pompájukban szétnyílnak a szárnyak, beslisszoltam a résen, amint átfértem.
Apám az ezeréves lelkekből kovácsolt emelvényén ülve fogadott.
Már jó ideje meg sem lepődök azon, hogy minden látogatásom során másmilyen a helyiség. Előző alkalommal agresszívan villódzó, vörös árnyalatú fények töltötték be a teret, most pedig minden ezüstös volt és íves, akárcsak egy bordacsont.

Hiába keresgéltem a Pokol összes bugyrában, egy démont sem találtam, akire legalább feleannyira hasonlítanék, mint apámra. Nyúlánk, emberforma vonások – egy fej, két kar, két láb –, csontszínű bőr és fehér haj, mint az öreg halandóké. A legnagyobb különbség a szemem. Sötét ugyan az enyém is, sötétebb még az igazán barna bőrű emberekénél is, de mégiscsak emberi. A többiek azt rebesgetik, hogy apám szemében ott az egész világ. Én eddig csak tátongó ürességet láttam, de nem is igen volt alkalmam pár másodpercnél tovább bámulni.

– Felmehetsz kísérteni az embereket, hogy lelkeket gyűjts.
– Adj indokot, miért nem! – tódítottam azonnal. Aztán rádöbbentem mit mondott az imént apám. – Várj, ezek szerint…
– Csak egy apróságot kell érte teljesítened – meredt le rám, álla alatt összekulcsolt ujjakkal. Óriásit nyeltem. – Hozz nekem egy angyalszárnyat.
A szemem elkerekedett. Ennél egy csöppet azért kevesebbre számítottam.
Majdnem szólásra nyitottam a szám, hogy az angyalok ugyebár a Mennyben találhatók, aztán inkább csöndben maradtam, tekintve, hogy apám ezzel minden bizonnyal tisztában van, hiszen ő is közülük lépett le.
– Egyetlen egy alkalmad lesz fölmenni a Mennybe és végrehajtani a feladatot – folytatta nyájasan.
– Mikor mehetek? – kérdeztem izgatottabban, mint mikor egy szinte még gyermeklélek került a kezeim közé.
– Amikor úgy érzed, felkészültél. Az Őrök ezúttal ki fognak engedni a Pokol Kapuján, de figyelmeztetlek, ha üres kézzel jössz vissza, nem lesz több esélyed – mosolygott.

Csak miután kiléptem az bronzkapun, akkor eszméltem rá, hogy kicsit részletesebben kellett volna arról a felkészülési időről faggatnom apám, mert a Pokol Ura lévén igencsak önkényesen kezeli a határidőket.
Gyorsan kellett hát cselekednem, de mindenképpen el akartam újságolni a dolgot, hátha némi tanácsot kapok.

– Le kell vágnom egy angyal szárnyát! – támadtam le a porban ülő Crocellt. Páros lábbal sétáltam végig a háromszögeken és körökön, amiket a finom porrá őrült csontból halmozott dombon rajzolgatott.
– Ó! – pillantott föl rám, és máris újra rajzolt. Most nem tiportam bele munkásságába, mert egy szárnyat vázol geometrikus alakzatokból. Kicsit megszállottan imádja a szögeket, íveket, vonalakat. Nem véletlenül lógok vele sokat, mindig is lekötött a művészet bármiféle formája. Persze a művészet szó hallatán Crocell már tajtékozna, hiszen a geometria az geometria, nem holmi humán hóbort.
Érdeklődve figyeltem Crocell száguldó ujjait, amikor egy füstfelhőből Asmadeus bontakozott ki mellettünk.
– Hé, Neph, ezt elhagytad! – lökte elém karmos oroszlánlábával Stuart Jennings lelkét. – Ott kószált az testvérgyilkosok tava mellett.
– Ja, tényleg – sóhajtottam. – Folytathatod te.
– De pont a kedvenc fajtád! – pislogott Asmodeus kosfeje meglepetten. A kígyónyakú oroszlánfeje már elégedetten rágcsálta Stuart Jenningst.
– Angyalszárnyat kell szereznem – meséltem neki is, egyre több aggodalommal, mint izgalommal. – Azt se tudom, pontosan milyen egy angyal szárnya! Hol lehet azt elvágni? És mivel?
– Lényegében ilyen – tárta szét a szárnyait Crocell. Még mindig rajzolt, gondosan kidolgozva minden egyes tollat. – Mint a miénk. Csak ugye angyalibb. Tisztább – magyarázta.
– Tulajdonképpen a tiéd egészen megteszi – kaptak Asmodeus csirkekarmai a tollaim közé.
Szórakozottan néztem, Stuart Jennings kínoktól rángatózó lelkét.
– Itt érdemes vágnod – fúródott Crocell ujja a porba, a felrajzolt szárny tövénél, gondosan jelölve a pontos szöget.
– Vajon mit szólna apám, ha elé dobnám a szárnyaim? – morfondíroztam Asmodeus felvetésén. Elvégre én aztán nem számíthatok bukottnak.
– Kár lenne értük – mondta Asmodeus kosfeje. – Akkor már kopassz meg egy szentséges talpnyalót – tette hozzá az oroszlán.
– A frissen bukottaknak sem elég angyali a szárnyuk?
– Isten szeretete lehull róluk, amint kilépnek a Mennyek Kapuján – ingatta a fejét Crocell.
– Mindegy. Úgysem akarok még százéveket várni, mire valakinek megjön az esze odafent. Szerintetek egy tőr is megteszik? – Crocell szárnyára pillantottam. Jó lenne gyakorolni valamin.

*

Sosem léptem még ki a Pokol Kapuján.
Úgy tudom, általában idáig jutnak az emberek, akiket még visszavisznek a halálból.
Olyan ez, mint egy óriási, üres előszoba, csak éppen falak nélkül, három ajtóval egy láthatatlan háromszög sarkain. A Mennyek Kapuja hosszú, üveglépcső tetején magasodik, vakító fényt árasztva magából, míg a Földre vezető bejárat egy egyszerű faajtó, a miénk pedig lobogó lángok szegélyezte sziklaüreg.
– Én csak az emberekig akartam jutni, nem rögtön a Mennybe – dünnyögtem az orrom alatt és vágyakozva néztem a faajtó sárgaréz kilincsére. Nem mertem megkockáztatni, hogy hozzáérjek, hiszen akkor talán soha többé, még csak idáig sem juthatok.
Az üveglépcső alsó fokáról még egyszer visszapillantottam az emberek ajtajára.

Már a lépcső felénél jártam, mikor a Mennybe vezető kapu kitárult és egy angyal lépett elő, csupaszon, fénytől ragyogva. A nálunk tevékenykedő bukott angyalok egy része is így néz ki, leszámítva a fényességet, úgyhogy nem okozott meglepetést az angyal nemtelen látványa. Jómagam emberférfi szervekkel büszkélkedhetem, bár ez a Pokolban nem igazán szembetűnő vonás, hiszen mindenféle szervből akadhat akár több is egy-egy démonon.
Ahogy felérek a lépcsőn, le kell csapnom a szárnyát, és robogni is vissza a Pokolba – gondolkodtam, miközben mezítelen talppal lépdeltem a jólesően hűvös üveglapokon.  – Na de ha kivédi az angyal?
Tudva, hogy nem lesz második esélyem, arra jutottam, hogy bölcsebb felmérni, mégis milyen képességekkel rendelkezik egy ilyen lény. 

– Üdvözlégy Nephill Da’Marion, a holtgyermek, ki Lucifertől fogant – zendült az angyal hangja. Most már értettem, mire használják a magasztos szót. Már azt hittem, nekiáll elszavalni létezésem egész történetét.
– Helló neked is, öhm… angyal – álltam meg előtte.
– Barachiel vagyok, és az a feladatom, hogy megmutassam neked a Mennyek országát. Atyánk meghallgatta imáidat, gyermek.
– Ó, az klassz! – Nem akartam még a kapun kívül akadékoskodni, hogy elég nagyothalló lehet az öreg, mert nekem aztán nem volt semmiféle imám. Még a gyermekre sem szóltam vissza, pedig háromszázötven éves vagyok, nem holmi friss démon. Persze ahhoz képest, hogy a Pokol és a Menny a világ kezdete óta áll, tény, hogy nem számítok egy aggastyánnak.
– Arra nem lesz szükséged – pillantott az angyal mosolyogva a vállamon bőrszíjjal átvetett hüvelybe dugott, hajlított pengéjű tőrömre.
– Azért inkább megtartanám, ha lehet – próbálkoztam. Tartottam tőle, hogy itt is úgy fog kinézni a dolog, mint annál a negyven évet élt férfinél, aki azután érkezett hozzánk, hogy egy házkutatás során el akarták tőle venni a kardját, ő pedig válaszul lemészárolta a ráküldött tízfős osztagot.
Az angyal azonban csak mosolygott, és kitárt karokkal betessékelt a Mennyország Kapuján.

Hosszú percekig csak pislogtam, amíg a szemem megszokta a vakító világosságot.
Nem kell ám azt gondolni, hogy a Pokol csak fekete kátrány és vérfolyam, de ha engem kérdezel, az ottani fényhatások sokkal kellemesebbek a szemnek, mint a Mennybéli fényár.
A felhők közt úszó Mennyországot illetően sem sokat tévedtek az emberek. Csak ezek nem felhők, hanem valami édeskésen fojtogató borzalom terjeng az ember bokája körül, aranyfényű, kígyószerű nyúlványok, amik a bőr alá is be akarnak kúszni.
– Kedves vagy Isten számára – ragyogott rám Barachiel.
– Oké – biccentettem az angyal felé félszegen. Még mindig a szemem dörzsöltem és próbáltam minél nagyobbakat lépni, hogy a lábam körül kavargó fényes csápokból a lehető legkevesebb tudja belém inni magát. Ahogy a szemem már némileg megszokta a fényviszonyokat, a távolban lándzsaként meredező, hófehér tornyok derengtek.
– Bűnből születtél, a Pokolban nevelkedtél, elzárva mindentől, ami jó, és sosem adatott meg számodra, hogy megérezd Urunk végtelen szeretetét – mondta az angyal. Hangja úgy tekeredett körém, akárcsak a fénynyalábok a lábaimra.
– Ühüm.
Az angyal vállamra helyezte vékony ujjait. Nem sokon múlt, hogy reflexből ne rázzam le magamról, de mivel nem kezdtem el füstölni, vagy semmi ilyesmi, hagytam, hogy vezessen és folytassa a szövegelést.
– Lucifer és az ember leányának vétke miatt vagy a Pokolban, se te magad nem voltál teljes tudatod fényében.
– Aha.
– A mi Atyánk végtelen szeretete szólított meg téged a Pokol legmélyebb bugyraiban is.
– Hát, az elég jó – bólogattam és újabb adag támadó fénykígyót ráztam le a bokámról, alig figyelve az angyal csilingelő szavaira.
– Csak hagyd, hogy a végtelen szeretet és jóság átjárja éteri lényed! – mosolygott.
– Oké.
Igen ott egész sebezhetőnek tűnik, pont, ahol Crocell mutatta – sandítottam az angyal szárnyára.
– Gyermek, ne hagyd, hogy gonosz célok mételyezzék elmédet! – sóhajtott az angyal olyan mély bánattal, hogy olyat a tíz éve kínzott lelkektől sem hallani.
Ezután szótlanul mentünk tovább és tovább, egyre közeledve a tornyokhoz.
– Hova megyünk pontosan? – érdeklődtem. Egyre gyanúsabb volt, hogy az angyal nagyon jól tudja a szándékom, és mégis egyre beljebb vezet a Mennybe. Ha ez csapda, akkor jól belesétáltam. – Óvatosan megsimítottam az oldalamon lógó tőrt.
– Megadatik számodra, hogy lásd, amit csak az angyalok serege láthat – felelte.

Olyan fene nagyra vannak a Mennyel, pedig nincs ott semmi a fehér tornyokon kívül. Ezt úgy képzeld el, hogy amíg a Pokol tele van belsőségből felhalmozott dombokkal, vérző sziklákkal, emberi testnedvek mocsarával, és egyéb roppant látványos hellyel, ráadásul minden méteren egy izgalmas kínzásba botlasz, addig a Menny üres és fehér, csak tornyok felé közeledve kezdenek végre előbukkanni az angyalok, egyedül suhanva, vagy éppen kisebb-nagyobb csoportokban andalogva.
A legtöbbjük úgy mosolygott rám, mintha én lennék a legszívmelengetőbb látvány az egész Mennyben.
– Az embereket hol tartjátok? – érdeklődtem Barachieltől.
– Itt mindenki megtalálja a saját boldogságát.
– Aha.
Fogalmam sem volt, hogyan szerezhetném meg a szárnyát úgy, hogy el is jussak vele a Pokolig.

A tornyok tövébe érve izgatottan megtorpantam, ugyanis megakadt a szemem egy nagyobb angyalcsoporton, akik a hárfát, trombitát, és mindenféle csillogó hangszert szorongattak.
– Ó, az angyalok kórusa! – pislogott Barachiel meghatottan.
Na, nem mondod… – Megtartottam magamnak a megjegyzést és kíváncsian vártam a zenét.
Bár ne hallottam volna meg!
Minden volt, csak zene nem.
Kiábrándítóbb volt, mint a csontok zörgése. Még annál is kevesebb élet pislákolt benne, mint a holt lelkek sikolyaiban.
Csalódottan követtem Barachielt a karcsú tornyok között, majd beléptünk az egyik torony teljesen díszítetlen, íves kapuján.

Belülről, felfelé nézve a torony nem volt más, csak egy üreges henger, olyan magas, hogy a plafont se látni, csak még a Menny körülményeihez képest is vakító fényességet.
Lefelé nézve mindjárt érdekesebb volt a látvány. Komoly önuralomra volt szükségem, hogy ne próbáljam meg azonnal levetni magam a kör pereméről.
Isten talán tényleg meghallotta pokolbéli vágyaimat? – zakatolt bennem a gondolat.
Az emberek világa tátongott alattam, a padlóba vágott, kör alakú ablakon keresztül.
Sosem láttam még ennyi színt. A hozzám került emberi lelkekből volt némi fogalmam a színekről és formákról, de amit most a lábaim előtt terült, az több volt mindennél, amit eddig el tudtam képzelni.
Megbabonázva bámultam a mozgó pöttyöket, amikről kínosan lassan megállapítottam, hogy bizony emberek. Még sosem láttam élő embert. Olyan izgatottság lett úrrá rajtam, mint még soha. A szemeim könnybe lábadtak, amit nem értettem, elvégre nem kínzott senki.
Letérdeltem a keskeny szegélyen, hogy közelebb kerüljek a látványhoz. Ki kellett tárnom a szárnyaim, hogy egyensúlyozni tudjak, mielőtt orral előre buknék.

Az emberek világa megremegett. Először azt hittem, hogy az egész torony mozdult meg, de csak a kör alakú nyílás siklott tovább, mint egy óriási szem, ami a Földre tekint.
– Te mozgatod? – pislogtam Barachielre.
– Nem – felelte mosolyogva.
Túlságosan el voltam foglalva a látvánnyal ahhoz, hogy tovább faggassam az angyalt.
Egy vonattal suhantunk, a táj hátramaradt. Hat kocsis vonat, közelebb az egyik kocsihoz, tele emberekkel, nőkkel, férfiakkal, idősekkel, fiatalokkal, még néhány gyerek is akadt. Néhányan mozdulatlanok, mint a halottak. A többség lehajtott fejjel ült, és nézett valamit. Mindenki mást. Könyvek! Meg azok az újabb elektronikus eszközök! Mobiltelefonok! Mennyi féle! Kicsi, nagy és fény, mennyi fény! A látótér egyre közelített az egyik emberhez. Egész fiatal nő. Az ujjai a kezében tartott szerkezeten táncoltak, amin betűk jelennek meg kék buborékokba.
Hozzá akarok érni, hogy érezhessem a csodát.
Kinyújtottam a karom az emberi világ felé, de az angyal tenyerébe ütköztek ujjaim.
– Csak nagyon kivételes esetekben érintkezhetünk velük – suttogta meghatottan. – Egy angyal csak sugalmaz.
– Milyen egy kivételes eset? – kérdeztem, le sem véve a szemem a nőről.
– Amikor érezzük, hogy meg kell tennünk.
– Én most határozottan érzem! – fordultam Barachiel felé elszántan.
Az angyal szája legörbült.
– Ne zárd be a lelked, kérlek… – mondta halkan, én pedig újra az emberekre néztem, nehogy lemaradjak valamiről. Aztán rájöttem, mi hiányzik.
– Mi van a hangokkal? – kérdeztem.
– Hát nem hallod?
– Mit? – Nem győztem fülelni.
A látótér az egyik sarokban ücsörgő idős nőre irányult.
– Halld! – mondta az angyal és az ujja végigsimította az arcom.
Némán figyeltem, amennyire csak tudtam, és tényleg, alig hallható suttogás, de hang volt.
Kérlek, segítsd a fiamnak! Kérlek! – mintha a saját fejemből szólt volna. – Rossz társaságba keveredett, óvd meg, kérlek!
– És a többi? Azok ott beszélgetnek! – böktem az idős nő mellett ülő párra, akiknek mozgott a szájuk, de továbbra is csak az idős nő nyöszörgése volt hallható.
– Mi csak azt halljuk, ami hozzánk szól.
– De… – nyögtem ellenkezve, de nem tudtam, hogy folytassam.
Abban a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt, hogy az a feladatom, hogy angyalszárnyat szerezzek. Szó szerint egy karnyújtásnyira hevert előttem az emberek világa, minden álmom egy körbe zárva. A vágytól megrészegülve, semmi egyebet nem mérlegelve előre dőltem, hogy bezuhanjak az emberek közé. Még csak a közelébe sem értem a nyílásnak, Barachiel megragadott és a következő pillanatban már talpamon álltam, Barachiel pedig köztem és a lyuk között magasodott.
– Sajnálom fiú. Menned kell – mondta az angyal.
– Várj! Még… Még lenne pár kérdésem! – pillantottam kétségbeesve az emberek felé.
– A kérdéseidre itt nincs válasz. – Barachiel szomorúan, de meglepő erővel tolt a kijárat felé.
– Na ne szórakozz velem! Idehozol, elhúzod előttem a mézesmadzagot, aztán annyi? – megvetettem a lábam, de az angyal erősebbnek bizonyult.
– Az emberek sorsa nem gyújt fényt benned. Ha csak egy szikra lett volna… Egy apró fénysugár – csóválta a fejét lebiggyesztett ajkakkal. – Isten szeretet kiáradt rád, de még csak észre sem veszed, az üdvösség fénye lepereg rólad…
– Miért nem érinted meg? – hadonásztam a kör felé, figyelemre sem méltatva az angyal szavait. – Miért nem nyúlsz le hozzájuk? Miért nem nézel az ő szemükkel? Miért nem akarod érezni a világot? Itt van! A tiéd! Ehelyett hajbókolsz a nagyságos atyaúristened előtt, aki úgysem tudna mit csinálni, amint átlépsz az emberekhez!
– Menned kell, fiú.
A tornyon kívül álltunk, pedig nem emlékeztem, hogy kiléptem volna.
Támadni, támadni, rávetni magam erre a szárnyas idiótára…! – az ujjaim már a tőrért nyúltak, de végül visszaengedtem a karom. Az emberi világ bűvköréből kilépve némileg kitisztultak a gondolataim. Nem, ha most nekiesem, ki tudja, mi történik. Még az is lehet, hogy nem hajítanak vissza a Pokolba, hanem itt zárnak be valahova. – Azt pedig képtelen lettem volna elviselni.
– Kitalálok magamtól is – söpörtem le magamról az angyal ujjait.
Barachiel nem felelt, de elég volt csak ránéznem ahhoz, hogy tudjam, egy pillanatig sem fog hagyni engem egyedül kószálni a Mennyben.

– Azért ha megunnád itt a nagy semmit, tudod, hogy a Pokol Kapuja mindig nyitva a fajtádnak. Meg amúgy is, egyszer igazán benézhetnél. Én is körbemutogatnám a helyet, ilyesmik. Kicsit több a látnivaló, mint az a néhány unalmas torony. Na meg egészen megkedveltelek ahhoz képest, hogy egy seggfej vagy – vigyorogtam útközben. – Azazelt ismerted? Elég jól megy a sora mostanság.
Barachiel nem szólt semmit.
Én azért lelkesen szapultam tovább, bőven tanultam kínzás közben az emberektől e téren is.
Csak félúton tűnt fel, hogy az arany fénykígyók nem akarnak a bokám köré tekeredni, mint idefelé, sőt, a ködfelhő eltisztul lépteim elől.

– Hát, igazán örülök, hogy körülnézhettem – nyújtózkodtam a Menny kapuja elé lépve. Ugyanazzal a mozdulattal előkaptam a tőröm, és Barachiel torkába toltam, hátha egy kis időt nyerek vele. Kirántottam belőle a kést, elrugaszkodtam az angyal előtt, és egy eltökélt mozdulattal lendült is a karom. Még mielőtt a kés súrolhatta volna a tollak tövét, Barachiel megpördült, óriási szárnya pedig a képembe vágódott. Alig pár centire landoltam a kaputól.
– Annyi bizalom volt benned, hogy leküzdöd a gyalázatos vágyad! – meredt rám könnytől csillogó szemekkel.
– Megszívtad! – üvöltöttem, és újra támadásba lendültem. Esélyem sem volt.
– Sajnálom – suttogta. – Te választottad ezt az utat.
– Ó, bocsáss meg, hogy nem szánalmas kis imákat akarok hallgatni!
– Bocsánatot nyernél, amennyiben bűnbánatod őszinte. A szeretet, ami…
– Kapd be a szeretetet! – lendült a kezem újra.
Az angyal jobban megbotránkozott, mint azon, hogy le akartam nyesni a szárnyát.
– Távozz!
– A kurva szárnyad nélkül soha! – fröcsögtem. Tudtam, hogy vége, ennyi volt. A szemem sarkából láttam, hogy egyre több angyal gyűlik körénk.
De mégis mit csinálhattak volna velem? Megölnek?
– Balga fiú… – szipogott Barachiel.
– Te bőgsz, baszd meg? Te? – hasítottam a tőrrel a Menny levegőjét, mert az angyal minden mozdulatom elől kitért, undorító kecsességgel. – Megállás nélkül itt hajbókoltok istennek, és még csak azt sem tudjátok megmondani, hogy miért, csak mert jó, mert jó, mert jó! Nektek minden jó! A mennyi kórus, amihez képest egy koponyához ütögetett lábszárcsont is több muzsika, fogadok, a mennyi mannánál még az epébe mártott nyelőcsőnek is több íze van. Ne engem sirass, angyal, hanem a saját nyomorúságodat!
– Én önként adnám a szárnyam, ha csak egy pillanatig érezhetnéd Isten szeretetét!
– Tegyünk egy próbát! – tártam szét a karom.
– Ott van benned, hát nem érzed? Ahogy apádban is ott volt, mielőtt elhagyott minket. Mi mind az Atya teremtményei vagyunk. Csak engedd, hogy megszólítson!
Újra támadtam.
Két angyal elkapta a karom, de kitörtem a szorításukból. Magasra szálltam, magasabbra és még magasabbra.
Nem maradhatsz tovább – zendült a Hang a fejemben. Minden végtagom elernyed, a szárnyaimmal együtt. Az angyalok lába elé zuhantam.
Feltápászkodtam, még mindig a tőrt szorongatva. A kapu felé hátráltam. Tudtam, ha üres kézzel lépek át rajta, sosem mehetek az emberek közé. Apám nem osztogatja csak úgy az esélyeket. 
Az angyalok hada egyre szorosabban fogott körbe.

A tőrt tartó kezem lecsapott a bal vállam mögé. Olyan dühvel ordítottam, hogy olyat a Menny népe ezredévek óta nem hallott. Az angyalok arcára rémület és zavarodottság ült. Valamelyik fel is sikoltott, más zokogásban tört ki. Remegve a másik kezembe vettem a tőrt, és jobbra is nyestem. Egyáltalán nem sikerült olyan tiszta vágásra, mint az előző. Kitekeredett pózban, remegő kézzel kaszaboltam tovább, szabad kezemmel pedig a tollakat rángattam. Mikor az utolsó ín is megadta magát, a két karomba zártam a szárnyakat, és hátrálva kiléptem a Mennyek Kapuján.
Kurva lépcsők.
Ha a fájdalom nem lett volna elég, még végig is bukfenceztem az üveglapokon, minden harmadik fonál még hangosabban üvöltve.

A semmi földjére zuhantam, arcom a puha szárnyakba fúródott. Két kézzel markoltam a tollakat. Perceket, órákat, talán éveket feküdtem önkívületben, a kapuk között, mire valaki elkapta a karom, és behúzott a Pokolba, majd végig egészen apám terméig. 

A márványpadlón hason elterülve, lassan megmozdultam, és a szárnyakat reszketve a trónus felé toltam. Keserves kínok közt sikerült felkönyökölnöm és apámra fordítanom a tekintetem.
A szárnyakról rám pillantott. Mosolygott.
Reszkettem, mint a kínzott lelkek.
Apám elnyújtott léptekkel mögém sétált, megmarkolta a bal csonkot, és ülésbe rántott.
– Hát angyalnak érzed magad? – suttogta a fülembe gúnyosan.
– Egy angyal fia vagyok – nyögtem.
– Végülis… – Derűsen végighúzta az ujját a jobb csonkon.
– Angyalszárnyakat kértél. Elhoztam! – Föl akartam állni, de a hátamat úgy égette a fájdalom, hogy ordítás nélkül nem ment volna. Inkább ülve maradtam.
– Ennyi erővel a hátadon is hagyhattad volna – vigyorgott. Sosem láttam még ilyen jól szórakozni. Tudtam, hogy minden szava hazugság, de ez nem enyhített a fájdalmon. – Tény, hogy így látványosabb – tette hozzá.
– Most már mehetek…? Az emberekhez? – igyekeztem minél higgadtabban beszélni, vagy legalább visszanyelni a könnyeim.
– Ha ennyire akarod – vont vállat, és érdektelenül visszavonult a trónjához. – Vigyétek ki! – parancsolta és az egyik démon újra karon ragadt.
– A-a, az marad! – ingatta a fejét apám, amikor a démon a szárnyakért nyúlt.

*

– Ó – ült le mellém Crocell. – Úgysem használtad sokat, nem?
Nem is igazán a szárnyam hiánya zavart – persze azért az is, kit akarok becsapni –, hanem a tény, hogy milyen remek szórakozást nyújtottam a Pokol Urának. De hát mit vártam, nekem is erre szolgált minden lélek, ami csak a kezem ügyébe akadt.
– Megyek embereket kísérteni – húztam ki magam eltökélten, ügyet sem vetve a sajgó csonkokra.

Így hát itt vagyok.

1 megjegyzés:

Wattpad