5

Psycho

Posted in
Egy történet, amiben Adam meglepően őszintére kapcsolt. Korábban írtam le, az Amerika Psycho elolvasása után, de nem véletlen, hogy most került fel. Erőteljesen +18-as, mert minden van benne. 

A szemem színéhez tökéletesen passzoló, kék, pántnélküli, combközépig alig érő, szatén etui ruhában támaszkodtam a bárpultnak, és valami vermut löttyöt szürcsölgettem, amit a csapos töltött nekem a két szép szememért és a dekoltázsomért. Alap, hogy tökéletes melleket varázsolok magamnak, ha már női alakot veszek fel. Ez persze a bárban minden fiatalembernek és kevésbé fiatalembernek feltűnik, a két domb közé fészkelődő fekete kristálymedál pedig még misztikusabbá tette a mellkasom.

Christian Bale-re gond nélkül rávetném magam pasiként is. Mennyire menő lenne megdugni Batmant! Tudom, tudom, Bale csak egy színész, de azért na.
Viszont ez a Patrick, hát, gyerekek, ez a srác annyira üres, mint… Mi szokott üres lenni? Tulajdonképpen semminek sem az a funkciója, hogy üres legyen, nem? Ja de, a vákuumnak. De ennek meg most semmi értelme. Lia már itt ingatja a fejét, hogy hülyeségeket fecsegek. „Akkor írjál te!” mondom, ő meg erre, hogy írjak csak én. A szokásos.

Szóval különösebben nem kattantam rá a Patrick Bateman ürgére, de Lia már itt aggódott a szexuális életemért, hogy mi az, hogy az utóbbi időben nem kattantam rá senkire úgy igazán. Na most ezzel kapcsolatban lenne pár keresetlen szavam, de maradjunk egyelőre annyiban, hogy az írók seggfejek.


Addig hallgattam, hogy te-jó-ég-az-a-hapsi-tényleg-egy-kegyetlen-fasz, hogy azt mondtam, oké, akkor meglátogatom. De nőként. Erre jött a hiszti, hogy de miért nőként, Adam, hogy a francba leszel te nő? Így. Ugyan úgy, ahogy bármi más is. Egyébként is, teljesen kézenfekvő volt, hogy nőként toppantam be abba a bárba, ahol Patrick Bateman is múlatta az időt. Patrick ugyanis nem bírja a buzikat. De annyira nem, hogy sikítva menekült volna, ha a fekete hajú, kék szemű hercegként megkörnyékezem. Illetve sajnos sikítani nem sikított volna. Az tetszene. Ha elég időt fordítok rá, akkor természetesen pasiként is magamba tudtam volna bolondítani. De annyira azért nem hoz lázba a srác, hogy hónapokon keresztül puhítsam, amíg esetleg eljutunk egy elnyomott biszexualitásból fakadó csókig.
Így sokkal gyorsabb és bizonyos szempontokból elegánsabb.

A helyzet az, hogy a srác a szőkékre bukik. Jogos a kérdés, hogy ha akárhogy kinézhetek, akkor miért nem csináltam magamnak szőke hajat. Mert csak. Nem leszek szőke picsa. A feketehajú kurva egyszerűen jobban passzol hozzám.
Így viszont szereznem kellett egy szőke csajt magam mellé, hogy csábítóbb legyen a felhozatal.

A csajok egy ilyen bárban soha nincsenek egyedül. Vagy egy csapat másik tyúk, vagy férfiismerőseik veszik közre őket. A becserkészés tehát úgy ment, mint a gazellavadászat. Megvártam, amíg az egyik, szőke egyed egy picikét leszakadt a többiektől. Néhány másodperc elég volt, éppen csak annyi, hogy ő távozott utoljára a mosdóból a sminkfelfrissítést és kokózást követően.

– Te jó ég, de gyönyörű a cipőd! – ugrottam mellé a női mosdó ajtaja előtt.
Mielőtt bárki lehímsovinisztázna, nem a női nemet akarom lealacsonyítani, pusztán ezek a sznob, apuci által kitartott lotyók hülyék, mint a segg. Én már csak tudom, felneveltem egy ilyet.
A csaj meglepetten pislogott rám, majd szemében felcsillant a vélt felismerés.
– Stafani? – kérdezte óvatosan. Nem Stafani voltam. De tökéletesen jött, úgyhogy, mintha ezer éve barátnők lennénk, elvinnyogtam egy sziát, és puszit nyomtam a levegőbe a szőke lány alapozótól tocsogó orcája mellett.
– Ezer éve nem láttalak! – mosolygott.
– Hát ugye? – ingattam a fejem, miközben egy üres asztalhoz vezettem és feltettem a legtökéletesebb kérdést, amit ilyenkor fel lehet tenni. – Hogy vagy mostanság?
A szőke lány nekiállt az ezerévet átölelő élménybeszámolónak. Joshua egy barom, Martin még nagyobb, Lewisről már nem is beszélve, és elképesztő jól néz ki az új Valentino kollekció, imádja azt a vörös nubukbőr cipellőt.

Lelkesen és megértően bólongattam, miközben Patrick után pásztáztam a terepet. Komolyan kihívás volt, ezek a Wall Street-i yuppie-k tényleg ugyan úgy néznek ki. Már azon is elmerengtem, hogy azért kínos lenne, ha valami tök más srácot szednék föl. A szőke lány, nevezzük Juliette-nek, éppen egy Chanel couture táskákról áradozott.
Megnyugodhattam, amikor megpillantottam Patricket, azonnal tudtam, hogy ő az. Szerencsére egy főszereplőt előbb vagy utóbb csak kiszúr az ember.

– Te Pat Batemant bámulod? – csendült fel Juliette hangja a Jean Paul Gaultier tervezte kabátok összehasonlítása közben.
– Annyira jó pasi, nem? – kérdeztem némileg pirulva.
– Nekem túl jófiú – harapott az ajkába Juliette kihívóan.
– Azért egy kicsit cseveghetnénk vele – kacsintottam, és a tízcentis cipősarkamon már pördültem is Patrick felé.
– Pat Bateman! – lépdeltem felé szupermodelleket meghazudtoló lábrakosgatással. – Te jó ég, ezer éve nem láttalak! – elkaptam a felkarját és máris cuppant a két puszi. – Hogy vagy? Még mindig a P&P-nél? – csevegtem.
Pofátlanul végig mért. Az volt benne a legpofátlanabb, hogy leplezni próbálta, miközben éppen azt mérlegelte, hogy kedve lenne-e kibeleznie engem. Adtam neki egy kis löketet és Juliette felé intettem. Oké, nem tagadom, egy csöppet piszkálta az egóm, hogy Bateman szeme mennyire megakadt Juliette-en, és velem ellentétben róla hezitálás nélkül tudta, hogy a hűtőszekrényben akarja tartani a fejét. De hát én nem akartam szőke lenni, ez van.
– Leülsz hozzánk kicsit? – Átkaroltam Patricket és az asztalunkhoz vezettem. Nem kellett sokat noszogatnom.

A hármasban folytatott beszélgetés során olyan izgalmas témák kerültek elő, mint táskák, öltönyök, ruhák, ki kivel szakított. De legalább Patrick szép sorra rendelte az italokat, amitől Juliette egyre részegebb lett. Én is úgy tettem, mintha kezdenék becsiccsenteni, és egyre többször értem Juliette kezéhez, combjához, nevetgélés közben gyakorlatilag az arcába nyomtam az orrom. Ennyi éppen elég volt Patricknek. Amennyi leszbi pornót nézett, hogy már azt sem volt képes elviselni, ha két nő fél méternél közelebb állt egymáshoz. Ezek a perverz férfiak, hát komolyan mondom…

Két óra múlva Patrick lakásán kötöttünk ki.

Juliett már tökéletesen kész volt. Egy fehér bőrkanapén ültünk, Patrick pedig szembe velünk egy ugyanolyan bőrfotelben. Juliette feje kuncogás közben a vállamra borult. Átsuhant a fejemen, hogy a buli felpörgetése érdekében le kéne smárolnom a halványrózsaszínre rúzsozott ajkait, de magamból kiindulva tudtam, hogy Patricknek úgyis az kell, hogy ő hozza föl a témát. Úgyhogy csak szórakozottan csavargattam a mutatóujjam körül Juliette szőke tincseit.

– Miért nem csókolod meg? – kérdezte Patrick mézesmázas hangon.
Hát, ez gyorsan ment.
– Patrick! – legyintettem nevetve, enyhe illumináltságot színlelve.
– Voltál már nővel, nem? – kérdezte vigyorogva.
– Persze – vontam meg a vállam.
Juliette e hallatán némileg magához tért.
– Tényleg? – kérdezte nevetgélve.
– Ühüm – mosolyogtam, és szembefordultam vele a kanapén. – Szinte már jobban élvezem, mint pasival.

Juliette vihogott. Az, hogy áradt belőle a piaszag, enyhe kifejezés. De azért megcsókoltam. Egy pillanatig sem ellenkezett, azonnal tolta át a rózsaszín kis nyelvét a számba. Uncsi. Lopva Patrickre sandítottam, hogy élvezi-e a műsort. Naná, hogy élvezte. Az én sötét hajam és vadságom tökéletes kontrasztot alkotott Juliette szőke törékenységével. Hanyatt döntöttem Juliette-et a kanapén és fölé másztam. Kicsit irigyeltem Patricket, hogy ő kívülről csodálhatja, hogy mennyire kurva jó nő vagyok, én pedig csak Juliette tökéletes porcelánbabaarcát láttam a fekete hajzuhatagom alól. A kanapén térdeltem, kétoldalt megragadtam Juliette csípőjét és az ölembe húztam, a ruhájához tökéletesen passzoló halványrózsaszín ruhája a derekáig csúszott. A méregdrága harisnyáján felfutott a szál, ahogy vörös karmaimmal nekiálltam lehúzni a tökéletesen kidolgozott lábairól. Még mindig vihorászott, és nagyon is élvezte a játékot. Hány éves lehet? Húsz? Tizennyolc? A smink alatt már látszott a kipirult orcája is. Priscillára gondoltam, hogy mennyire szeretné ezt a törékeny szépséget, akiben talán még éppen van annyi, hogy érdemes lenne megmenteni emberélétből.

Mezítelen lábacskáit a derekam köré kulcsolta.

Elsimítottam szőke tincseit a válláról, végigcsókoltam a finom ívű állát, néhány puszi még a nyakára is jutott. Emberfogakkal vájtam a húsába, és haraptam át az ütőerét, ami nem kis marcangolással járt. A vér spriccelt, beborította az arcom, a lány hörgött valamit, bár jóformán csak vérbuborékok bugyogtak az ajkai közül. Némán figyeltem a lány haláltusáját és csak hosszú másodpercek után fordultam Patrick felé, aki csak bámult, mintha álmai pornófilmjét vetítenék neki, amit eddig csak a saját fantáziájában látott.
Mondani akartam valami frappánsat, valami vicceset. Csak körbe nyaltam a szám.
– Folytasd – suttogta átszellemülten, vagy éppen sokkos állapotban. Nehéz volt megállapítani.
– Hát jó – vontam meg a vállam, lemásztam Juliette-ről és Patrick felé léptem.
– Vele! – parancsolta.
– Neki már vége – pillantottam hátra.
– Még nincs! – vágta rá eszelősen. Persze ő is tudta, hogy meghalt.
– Nem gyalázunk halott lányokat. Az nem szép dolog – ingattam a fejem. Azt hiszem ezzel felmérgesítettem. Eszembe jutott, hogy még mindig csaj vagyok. Gyorsan tettem ellene, és amire Patrick egyet pislogott, már nagyonis férfias valómban álltam előtte. Az hogy a fotelnek szegeztem ezzel a mutatvánnyal, enyhe kifejezés. A szeme úgy járt köztem és a halott lány teste közt, hogy már én is beleszédültem.
– Na, szépfiú, te itt ma megdöglesz. Tőled függ, hogy hogyan. Na jó, igazából nem – sóhajtottam mosolyogva.
Patricknek sosem volt az erőssége az önvédelem. Totál leblokkol. Kár. Bár nem ért túl nagy meglepetésként. Aki stresszhelyzetben a saját történetében is áttér E/3-ra, attól nem lehet sokat várni.

Semmit sem éreztem ezért a szánalmas, huszonhét éves hülyegyerekért. Rendben, talán némi undort. De azt biztos nem, hogy meg akarom dugni. Szomorú. Micsoda igazságszolgáltatás lett volna! Megerőszakolni és megkínozni azt, aki akár egy tucat nőt erőszakolt és kínzott meg a legembertelenebb módszerekkel. Csak hát tudjátok, hogy van ez. Szerelem nélkül mit ér az egész?

Rendben, rendben, azért egy kis móka kijárt. Elkaptam a nyakát, és felrántottam a fotelből. Lesmároltam, az még belefért. Na meg így könnyebb volt kiharapni a nyelvét a szájából. Vigyorogva köptem a márványpadlóra a húscafatot. Patrick szájából bugyogott a vér, miközben üvölteni próbált, amiből fuldoklás lett. Elengedtem, mire hátrálni kezdett, de át esett a saját foteljén. Olyan kis szerencsétlen.

– Hol is tartod a játékaid? – érdeklődtem, miközben ő a földről tápászkodott.

A következő pillanatban már egy csinos kis baltát tartottam a kezemben. Lecsaptam vele a bal lábát. Vért bugyogva ordított, mi mást csinált volna? Úgy véltem, a jobb kezére sincs már feltétlenül szüksége. A bal kézfejére pedig rátapostam, a csontok kellemesen ropogtak a mezítelen talpam és a márványpadló között. Tűsarkúban csak nem maradhattam.
Megmaradt lábával vonszolni próbálta magát a padlón és a könyökére támaszkodva lökte magát. Mégis akad némi túlélési ösztön. Nem mintha ebben az állapotban már ne lett volna mindegy, de igazán nem róhattam fel neki, hogy nem tudta helyesen mérlegelni a helyzetnek.

*

A vér szemet gyönyörködtetően csillogott a hófehér márványpadlón, a végtagok szerteszét heverve, az ajkak lenyesegetve, a jobb szemgolyó helyére az egyik heregolyója tuszkolva.

És én ott álltam fölötte, kielégületlenségtől gyötrődve. Üresnek éreztem magam, mint ez az embernek sem nevezhető, megcsonkított lény a lábaim előtt. Belerúgtam a fejébe, a nyaka hátrabicsaklott, a nyakcsigolyái előmeredtek a húsból.

Elárulok nektek egy nagy titkot.

Nem akartam úgy végezni, mint Patrick Bateman.

Persze, az nem lenne rossz, ha Christian Bale játszana el, még akkor sem, ha már ötven éves. De ez a Patrick Bateman… Egyszerűen hányinger fogott el, akárhányszor csak ránéztem. És most teljesen őszinte leszek hozzátok, az undorított benne a legjobban, amit magamból láttam benne. Ó, nem a pszichopátia. Az teljesen rendben van. A csonkolós szex is. Király! Patrick puszta létezése, ami… Ami egyszerűen… Felkavar, ha mondhatok ilyet. És sajnálom őt ezért. Sajnálom, hogy sosem létezhetett igazán. És fel akartam rúgni az egész testét, széttaposni a fejét, hogy pépes agya a mezítelen lábujjaim közt buggyanjon elő, mint amikor gesztenyepürét próbál szétnyomni az ember villával. Egyesével akartam kitörögetni a bordáját, hogy halljam a reccsenést, és a bordacsontjaival feszíthessem az ágyából összetákolt keresztre, a csípőcsontját kibéleltem volna mindazzal, ami a fejéből megmaradt, a szívét pedig megettem volna, mert miért ne. De mindez annyira hiábavalónak tűnt. Az egész ittlétem annyira hiábavalónak tűnt. Elviselhetetlen volt a tökéletes, ’90-es évekbeli luxuslakosztály és a meggyalázott test látványa. Semmit sem éreztem. Ez az egyetlen dolog, amitől félek. Hogy egyszer csak nem fogok érezni semmit. Annak a vágyát sem fogom érezni, hogy vágyjak valamire.

*

Bekúsztam az ajtó alatt és a tinédzserforma, magas srác alakját öltöttem.

A kislány azonnal fölpattant az ágyból, és olyan lendülettel rontott nekem, hogy komolyan össze kellett szednem minden szilárdságom, hogy a leányka ne zuhanjon rajtam keresztül a padlóra. Átkarolta a derekam, az arcát a hasamba fúrva.

– Azt hittem, már nem is jössz – motyogta a hasamnak durcás, egy óvodás világfájdalmával a hangjában.
– Megígértem, hogy mindig meglátogatlak – simogattam meg a kócos buksiját. Most a kék, sárga kiskacsás pizsamája volt rajta.
– Hova megyünk ma? – nézett fel rám csillogó szemekkel. De nem ám könnytől, vagy gyermeki ártatlanságtól csillogó tekintettel. Nem ám! A vágyakozás borította be azokat a barna szemeket.
– Valami nagyon izgalmas helyre! De meg kell ígérned, hogy nem fogsz félni!
A kislány lelkesedését csak még jobban feltüzeltem a „nem fogsz félni” kihívással. Ő aztán nem fél, ó, ő aztán nem!

Az oroszlánja morgott valamit a sarokból, de a kislány rá sem hederített.

– Menjünk, menjünk, menjünk! – ráncigálta a bőrkabátom ujját, már azt hittem, a vádlim köré fogja kulcsolni a lábait.
Apró keze az ujjaim közé simult, a következő pillanatban pedig a Wall Street közelében lévő luxusapartman hófehér, szigorúan minimialista nappalijában álltunk.

– Húúúúúú! – kapta a szája elé a kezét.
Nem mondom, hogy a színtiszta, gyermeki csodálattal átitatott „húúúú” volt, inkább amolyan „Ennek a bácsinak már több van kívül, mint belül!” - féle húúú.
Tulajdonképpen közel sem sokkolta annyira a kiömlő bélű, leszaggatott karú, letépdesett ajkú hulla, mint amennyire mondjuk egy felnőttet kiborítana.
– Ez nagyon büdi! – húzta fel az orrát.
– Ilyen szaga van az embernek belülről – vigyorogtam.
– Nekem is? – meredt rám kétségbeesve. Upsz.
– Nem, a kislányoknak nem! – vágtam rá gyorsan.
Továbbra sem tűnt túl nyugodtnak.
– Ne aggódj, neked sosem lesz ilyen szagod.
– Biztos?
– Esküszöm! Na nézd, milyen jópofa! – ugrottam Patrick Bateman megcsonkított hullája mellé és benyomtam az ujjam a szemüregbe.
– Te csináltad? – méregette a holttestet.
– Rossz ember volt – bólogattam nagy komolyan. Erre egy csapásra megnyugodott.
– Az mi? – bökött a földön tekergő nyálkás kupacra.
– Az kérlek szépen a bele. Nézd! – Egy pillanatra eltűntem a következőben pedig fölcsaptam egy színes, gyerekeknek készült anatómiaatlaszt. – Csak élőben sokkal jobbak a színek – magyaráztam.
– Ó! – a kislány arca felragyogott az ismerős képek láttán és ő is mellém lépett, hogy közelebbről is tanulmányozhassa a dolgot.
– Na, meg tudod mutatni, hogy ez mondjuk melyik? – böktem a képen a májra.
A kislány óvatosan közelebb lépett a testhez, hosszasan nézelődött, tippelgetett, aztán végül ügyesen rábökött.
– Nézd, itt vannak a csontok is! – lapoztam, törökülésbe telepedtem, ölemben nyitva a könyv, Patrick Bateman jobbkezét pedig jogarként felemeltem. A kislány szorosan mellém kuporodott, olthatatlan tudásszomjjal felvértezve.

Nem olyan könnyű ám lehámozni a csontról az izmokat és a húst, mint banánról a héját, úgyhogy elvoltunk egy ideig, de nagyon szép munkát végeztünk, kis barátnőm pedig igen nagy érdeklődést mutatott a csontok latin megfelelői iránt is.

Hosszú-hosszú órákon keresztül játszadoztunk Patrick Bateman testével, szigorúan a tudomány nevében. Ki kellett próbálni azt is, hogy az emberi sülthús illata a marháéhoz, csirkéjéhez, netán disznóéhoz hasonlít a leginkább.

Amikor kijátszottuk magunkat és a leányzó már bágyadtan támaszkodott a vállamnak, magamhoz öleltem, és a körülöttünk színes legóként elterülő csontok, belsőszervek és húscafatok helyett már a cukis kis fidres-fodros ágyikóján, a plüssállatok közt csücsültünk.

– Ne menj még el! – mondta, szinte parancsolóan.
– Na jó, még maradhatok – mosolyogtam, becsusszantam mellé az ágyba és magunkra húztam a puha, lovacskás takarót.

5 megjegyzés:

  1. Ó Adam de hiszen ő csak egy kislány!!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudom! Ezért is voltam vele olyan aranyos. :D

      Törlés
  2. Szóval ez nálad azt jelenti,hogy olyan dolgokat mutatsz neki,amit még ép elméjű felnőtt ember sem bír ki?O.o Mi lesz így a gyerekkorával? O.o

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem értem a meglepettséged. :D Ennél jobb gyerekkora szerintem nem igen lehet egy embernek. :D Csak rá kell nézni, ő a legboldogabb gyerek! :D

      Törlés
  3. Egyben el vagyok szörnyedve,de csodállak is,hogy így tudod látni a dolgokat,és,hogy így kézben tudod tartani a dolgokat.:O Igaz,ez a kezdetektől fogva így van.

    VálaszTörlés

Wattpad