0

Démonterápia 6. rész

Posted in ,
március 22.
Egyszerűen csak itt hagyott, érted?
Persze, én is ezt akartam.
De…
Öt éve!!! Öt év.
Mit tettem?
Adam…
Nem érzem szokásosnak. Végzetesnek érzem.
Priscilla! Végzetes?
Pris rám néz a „ne rinyálj már” tekintetével, de végül nem mond semmit.
Megpróbálok Adam után nézni.
Adam… Még a neve és másnak tűnik. Hát hogy fogom én ezt bírni?
Mit csinálsz, Adam?

*

– Mit akarsz tőlem hallani? Pont tőlem? – néz rám Priscilla gúnyosan. Nem mintha tudna máshogy nézni. – Kicsit régebb óta ismerem a te drágaságos Adamed.
– Akkor mondj el róla mindent!
– Ha azt mondom, hogy most van teljesen rendben, úgysem hiszel nekem – vonja meg a vállát.
– De hiányzik belőle valami!
– Az hiányzik neked belőle, hogy nem hiányzik neki semmi.
– Látom rajta, hogy nem boldog.
– Boldog? Szerinted mikor volt valaha is boldog? – nevet.
– Hát... Miközben éppen becserkészte az áldozatát. Abban a pillanatban, amikor megkaparintotta. Amikor volt célja! Adames célja, de cél... Amikor szüksége volt a figyelemre, és megkapta. Az volt olyan... Adames.
– Hát, a terapeutája segített rajta – mosolyog Priscilla, mintha egy óvodással beszélgetne.
– Te nem félsz Billtől? Bobtól?
– Bill egy rajzfilmfigura. Bobtól pedig csak neked van félnivalód.
– Jó, de Adam...
– Adamtől is neked van félnivalód.
Kínomban felnevetek.
– Olyan kis bájos vagy – ingatja a fejét Priscilla. – Olyan könnyen el tudsz siklani olyan apróságok fölött, hogy mégölte a saját lányát, meg megsemmisített egy egész világot, csak hogy ne legyen Ravené...
– Tudom, de... Attól meg van benne jó.
– Attól még, hogy nem csinál folyamatosan rosszat, nem lesz jó – mosolyodik el Priscilla.
– Elképesztően sokat segített nekem! Szó szerint elképesztően sokat!
– Hát, te tudod.
– Mindig mellettem... volt. Vele mindennel meg tudtam birkózni.


március 26.
Csak egy novellának indult. Egyetlen egy jelenetnek. Vampires Will Never hurt You. Lassan kilenc év… Adam, hol a francban vagy?

március 29.
– Hol vagy? Hol van? Priscilla!!! Hol van? Addig rinyálok neked, amíg nem válaszolsz!
– Jól van, jól van… – sóhajt.
– De hogy a retekbe van, hogy téged „meg tudlak idézni”, Adamet meg nem? Hm? Ezt magyarázd meg nekem!
– Talán mert Adammel közösen döntöttetek így?
– Úgy nézek ki, mint aki… Mint aki nem akarja visszacsinálni?
– Vissza akarod csinálni? Hát nem akarod a cuki kis Neph-edet írni? Pontosan tudod, mi lenne, ha Adam veled lenne. Nem bírná ki.
– De… Vissza fog jönni? Vissza fog VALAHA jönni? Tudod, hogy ettől félek a legjobban! Hogy… hogy. Hogy öt év volt. Ennyi. És én tehetek róla. Én szabadítottam rá Billt. Bobot. Bárkit. A Szőkét.
– Alig ismered az öcsém, igaz?
– Már hogy ne ismerném? – forgatom a szemem.
– Van fogalmad arról, hogy hányszor eljátszotta már ezt az egészet?
– Az írós részét? Kivel? Mégis melyik könyv az, ami róla szól, hm?
– Neked ő Adam.
– Pris… Mint félig-meddig racionális elmének azért az egy csöppet sok, még sztoriként is, hogy Adam valami univerzális gonosz része.
– Édesem. Hogy tudtál volna olyat kitalálni, mint Adam? De komolyan, hogy? Négy évesen? Még fiatalabban? Azért ne legyél magaddal ilyen nagyra…
– Ez csak… Ez csak nem tudom mi, de ki fogom deríteni.
– Adam megszállt téged. De igen, Adam nem csak gonosz. Mert a tiéd. Tudom, hogy tudod, csak szereted ezt a drámát.
– Jó, tehát akkor van Egy Gonosz?
– Nem. – Pris a fejét csóválja.  Komplett hülyének néz. Valószínűleg az is vagyok.
– De… Mi van Adammel?
– Sikeres volt a kis terápia. Felébredt, ha így jobban tetszik.
– De miből ébredt fel?
– Belőled.
– Na de mennyi volt belőlem?
Pris felnevet.
– De most komolyan! Ha olyan fene jól ismered, mennyi volt belőlem? Mondd meg!
– Minden, amit te láttál a világodból.
– Minden?
– Minden. Te voltál a szeme.
– De akkor micsoda Adam?
– Hát Adam! – Priscilla már szabályosan kacag. Ritkán látni ennyire jól szórakozni.
– Soha, senki iránt nem érzett semmit? Egyik élete szerelme iránt sem?
– Dehogynem! Éppen ez volt a lényeg! Hát neked kéne a legjobban érteni! Tudom, hogy érted is, csak…
– Jó, és mi van Ravennel? – vágok közbe.
– Mi lenne Ravennel?
– Gerard Way.
– Igen.
– És?
– Mi és?
– Hát ő… Hol van Adamhez képest?
– Mármint a fejedben?
– Globálisan!
Pris megint felnevet.
Raven sehol, sehol sincs.

– És Te hol vagy? – nyúzom Priscillát rendíthetetlenül. Válaszokat akarok, még akkor is, ha már tökéletesen tudom őket.
– Csak hogy eláruljak neked egy apró kis titkot, amire még jobban ráparázhatsz – hajol hozzám. Érzem a tincseit az arcomon. Érzem, hogy mennyire hideg a bőre. – Én vagyok a legutolsó dolog, ami még Adamet hozzád köti – suttogja, szinte kéjesen.
– De… – Borzongok. Komolyan borzongok. Pedig van vagy 24 fok a lakásban. – De… Nekem szükségem van Adamre.
– Akkor nem hagytad volna, hogy elmenjen.
– Én csak… Csak kíváncsi voltam…
– Hagyjuk már, te is tökéletesen tisztában voltál vele, hogy ez így nem volt állapot! Adamet teljesen kiszipolyoztad! Ő nem véletlenül akart kinyiffanni, te pedig nem véletlenül akartad végignézni.
– És az első próbálkozás…?
– Mi van vele? Annak is ugyan ez lett volna a vége.
– A Szőke felemésztette…?
– Dehogyis, miért beszélsz marhaságokat, amikor tudod, hogy baromság? Adamet nem lehet csak úgy felemészteni! Halvány elképzelésed sincs, hogy micsoda ő! – nevet. Kacag. Olyan igazán nőiesen nevet, hogy bármelyik férfit el tudná varázsolni.
– Csak férfit? Ugyan, hagyjuk már! – legyint kacéran.
– Tehát… Adam nem veszett el, csak átalakult?
– Minek tépem én itt a szám, de komolyan?
– Fog még velem valaha is úgy beszélgetni?
– Hát azt én honnan a francból tudjam? Valószínűleg úgy már nem. Ha az „úgy” alatt az érzelgős balfaszt érted. Akkor remélem, hogy nem.
– Nem fogom kibírni nélküle.
– Az már a te bajod. Amúgy is, nincs semmi traumád, hogy ne bírnád ki. Lehet, hogy kicsit sivárabb lesz az életed, azzal nem vitatkozom – vigyorodik el gúnyosan.
– Sosem lesz még egy olyanom, mint Adam!
– Ezzel sem vitatkozom! – emeli föl a kezét.

március 30.
Ma felraktam a Démonterápia 3. részét a blogra. Kicsit jobban érzem magam tőle.
Meg az Emperor’s new chlotes-tól is jobban érzem magam.
A leghalványabb fogalmam sincs, hogy merre haladunk most.
De valamerre biztos.
Az áprilist Neph-nek szánom, semmi másnak írás téren.
Teljesen.

április 3.
– Priscilla. Szerinted… Kezdjem el ezt írni?
– Pont leszarom, elhiszed? – nevet.
– Elő tudjuk még szedni a „jó Adamet”?
– Kétlem.
– Elő tudnám még szedni. De még csak három nap… Komolyan, ennyi idő alatt meghátrálok? Új sztorit akartam írni teljesen újat. De nem tudok teljesen újat írni. Hiányzik az Adam-dinamika. Doriánnal is annyira jól működtek. Annyira, annyira jól. Ahelyett, hogy Nephet nyúzom, próbáljak inkább valami feladatot adni Adamnek? Valami igazi feladatot? De úgy érzem, hogy még egy kicsit pihentetni kéne. De Nephről meg egyértelműen érzem, hogy erőltetett az egész. Dorián annyira jól ment!
Valahogy vissza kell szereznem a Poklot.

április 8.
– Adam, hol vagy…
– Itt – bukkan elő se semmiből. De olyan más. Annyira más. Annyira, annyira más. Olyan laza. Olyan magas. Olyan tökéletes.
– Áh… – sóhajtok, de nem megkönnyebbülve. Inkább csak még elkeserítőbb Adam szó szerint éterien tökéletes látványa. – Jó, hogy látlak. Mi jót csinálsz mostanság? – Pórbálok fesztelenül szóba elegyedni vele. Nem sikerül. Ránézek, és mintha a legrosszabb rémálmom nézne vissza.
– Csak úgy elvagyok – legyint, jéghideg vigyorral.
– Hogy csináltad? Hogy felejtetted csak úgy el? Az egészet? Hogy?
– Én inkább azt kérdezném, hogy te mi a francért nem teszed túl magad rajta? – néz végig unottan a széttárt ujjain. Minden mozdulata mesébe illően mesterkélt.
– Hogy tenném túl? Annyi minden…
– Mennyi minden? – pillant rám újra. Talán tényleg akkor nézett ki hasonlóan, amikor először találkoztam vele, ebben a hosszú, fekete hajú, kék szemű formájában, a koncert stadionja előtt.
– Az a rengeteg oldal!
– És?
– Az a rengeteg érzés! Hogy lehet egyszer csak vége?
– Így.
– De így jó neked?
– Jobb, mint a folyamatos nyavalygás, az biztos.
– De most is unatkozol!
– De legalább nem egy szánalmas romhalmaz vagyok.
– Hát akkor mi vagy?
– Én.

– Miért nem használod ki? – kérdezi.
– Mit? – pislogok, kivételesen tényleg teljesen értetlenül, egy csepp megjátszás nélkül.
– Amid van.
– Mim van?
Adam felnevet.
– Mim van?

*

– Adam, kérlek… Kérlek! Könyörgöm!
És Adam itt van. Itt áll pontosan mögöttem.
De nem megnyugtató a jelenléte.
Tudom, hogy nem fog megmenteni.
És ez annyira fáj, annyira kimondhatatlanul fáj!
Ki fog akkor megmenteni engem, ha nem ő?
Adam csak egy sötét, rideg árnyék. Nem is árnyék. Szobor, aki engem bámul.
És nem segít.
Nem segít megfékezni a tomboló tengert.
Csak néz.
Nézi az agóniám, amiben hagyott.
Amit ő kavart.
Irány a mélypont.
Mintha Palahniuk (Polanik!) könyvének közepén csücsülnék.
Adam, Adam, miért?
Miért hagysz itt? Magammal? Miért? Priscilla!
– Mi van? – tűnik fel a szőke tünemény, a végzet asszonya.
– Mondd meg Adamnek, hogy segítsen!
Priscilla kacag.
– Mondd meg neki! Hogy ez így fair! Együtt kezdtük el a regényét! Az összes regényét Együtt is fejezzük be!
Adam olyan, de olyan leírhatatlanul álnok és lesajnáló pillantással néz rám!
Talán Ravenre nézett így, a szakadék szélén.
Ugorj csak.
Engem nem érdekel.
Lejárt a szavatosságod.
A képzeletbeli barátok felhasználhatósága öt év.
Csináld, amit akarsz, engem nem érdekel.
– Priscilla! Ezt nem hagyhatod!
– Mit? – kacag.
– Hogy ezt tegye velem!

április 14.
– Priscilla…
– Ugye ezt nem gondolod komolyan? Saját magamat fogom kivégezni, ha azt hiszed, hogy meghallgatom a sirámaid! Csinálj magadnak valami balfaszt erre a célra!
– Az nem olyan – mondom daconsan.
– Ott van Raven.
– Raven sem olyan.
– Hát, én leszek az utolsó, aki hagyja, hogy azt műveld velem, mint az öcsémmel.
– De nem fogom bírni…
– Én már mondtam, akkor menj orvoshoz. Ha nem bírod elviselni, hogy nem hallgatnak meg a hangok, akkor tényleg szükséged van segítségre.
– De nekem kell valaki!
– Mondom. Csinálj egy balfaszt, vagy menj el egyhez. Ott van Julia. Neked csak az kell, hogy pofázz. Arra a legutolsó Mary Sue is tökéletesen megfelel, nem? Minek akarsz teljesen… Szóval miért akarsz olyat tönkretenni ezzel a céllal, akiben sokkal több a potenciál? Szerezz, vagy csinálj valakit csak erre. Komolyan mondom.
– De az nem olyan…
– Milyen?
– Hát… Benned is az a jó, hogy olyan vagy, mint Adam, hogy… Spontán van. Lebaszol. Nem csak bólogatsz.
– És?
– Hát, hogy ilyen kell…
– Akkor csinálj ilyet! Szerezz valakit, akivel nem akarsz sztorit, csak ennyire kell.
– Veled se akarok sztorit… – mosolyodok el. Pris nem értékeli a poént. – Jó, értem mit akarsz. De nem fogok magamnak ilyen-olyan agykontrollos segítőt csinálni most egy csettintésre.
– Inkább a potens karaktereket csinálod ki. Ok.
– Adamet sem én csináltam ki… Oké, talán egy kicsit. Kicsit túl sok voltam, na. Deeee…
– Ha még egyszer iderángatsz, akkor nem állok jót magamért.
– De ide tudlak rángatni.
– Tudsz. De nem öt év lesz, mire lelépek, mint Adam, és ha én lelépek, akkor soha a büdös életben, de még csak a halálos ágyadon sem látod vissza a te kis Adamedet. Szóval, meg akarod kockáztatni? Ha meghallok még egy rinyálós Priscillát, ráadásul a semmiért, akkor baszhatod az egészet!
– Jó, deee… Még pár napot? Mondjuk hétfőig. Na? És utána ígérem, békén hagylak. Addig… Kitalálok valamit.
– Helyes. Találj ki, vagy menj el valakihez. Én ezeket tanácsolom.
– Ééééés esetleg valami kis darabka, amit Raven is odavetett Adamnek?
– A fél mellemet akarod, vagy mi? Belőlem egy darabot sem kapsz! Mondom én, hogy ott van Raven. Szedd szét őt. Neki már úgyis tök mindegy.
– Nem, azt már nem akarom.
– Szerezz egy angyalt.
– Hogy?
– Komolyan mondom, szerezz egy angyalt. Ott volt az a Barachiel? Esküszöm, azt még én is megnézném, ahogyan leépítesz egy angyalt!
– De az angyalok jóóóóók…
– És? Ha démonnal kezdesz, úgyis csak azon fogsz hisztériázni, hogy úgysem lesz soha olyan, mint Adam. Boríts ki egy angyalt.
– Háááát…
– Az embereknek van őrangyaluk, nem? Az a dolguk, hogy pesztráljanak. Tökéletes, nem?
– De ha választási lehetőségem lenne, akkor ezerszer inkább egy Crowley, mint Azirafael.
– Nekem mindegy.
Tényleg mindegy neki. Csak hagyjam már békén.
– Jó, értem, ne legyen démon, mert…
– Nem azt mondom, hogy ne legyen, de úgyis Adamhez fogod méricskélni!
– Jó, megpróbálom angyallal.
– Szuper – mondja a legkevesebb lelkesedés nélkül, egyszerűen csak rám hagyja az egészet.
– De honnan szedjek egyet?
– Barachiel.
– Barachiel egy pöcs.
– Minden agyal egy pöcs.
„Haniel Arkangyal
Saját határaink megismerése, tudatosság a hétköznapi életben, tisztánlátás, irreális elképzelések felismerése, magától értetődő cselekedetek, létezés, öröm, erő, önbizalom, magabiztosság, fennköltség, lelki nyugalom.
Haniel energiája igen gyengéd, mégis erőteljes, bátorító, rendkívül erős benyomást kelt. A felsőbb tudatot összekapcsolja a földi erővel. Ugyanakkor elvezet önmagunkhoz, és nyugalommal tölt el.”
– Na, pont jó lesz, nem? – kacag Priscilla.
– Hát oké. Akkor lássuk, hogy mi sül ki belőle.

április 15.
Emperor’s New Chlotes
Adam vigyorog.
Adam hatalmas.
Éjjel láttam álmomban, akkor is hatalmas volt és rideg, hiába mentem hozzá, csak nézett, mint egy kőszobor.
Most röhög.
Izzik az egész lénye, és röhög.
– Adam – hebegem és odalépek hozzá. Úgy tartja felém a kezét, mintha én magam lennék valamiféle fertőző fekély.
– Nehogy azt hidd, hogy itt maradok! – röhög. – Veled! – köpi.
– Kösz…
– Soha, soha nem csinálom ezt még egyszer! – röhög, tébolyultan röhög. Valahogy úgy, mintha utána be akarná verni a képét a tükörbe.
Hogy van Annie? Nos, ha mást nem is, ezt legalább megtudjuk május 21-én.
Adam röhög.
Én mondtam, hogy nekem egy röhögős gyilkos kell, de nem pont erre gondoltam.

április 16.
Megint hülye egy álmom volt.
Nem álom volt az, hanem… Talán azért a hallucinációtól még messze van. Talán.
Szóval Adam rendkívül kedélyes volt, de továbbra is azon röhögött, hogy soha, soha többé nem jön a közelembe úgy.
Priscillát meg elkezdtem faggatni az aggodalmamról, hogy ugye EGÉSZEN biztos benne, hogy a Szőkének (Billnek?) semmi köze a dologhoz. Azt mondta, hogy nincs. Mármint hogy persze, harcoltak egy sort Adammel, és igen, Adamnek meg kellett ölnie „magát” ahhoz, hogy nyerhessen. És nyert, csak az a lényeg.

Számomra ez valami egészen borzalmas dolognak hangzik, hogy meg kell gyilkolnod magad ahhoz, hogy nyerhess, de Priscilla úgy adta elő, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog. És mintha tökéletesen rendben lenne, hogy Adam univerzális gyilkolószörnnyé alakult.
Kis idő múlva, talán már tényleg álmomban, felbukkant a Szőke. Csillogó göndör fürtökkel, és csevegve érdeklődött, hogy akkor mi lesz az hétvégén, igazán ránk férne már egy kis móka.
Én beparázok, hogy már megint ennyire itt, és megint lelkesen cseverészik.

Úgy érzem, hogy ez most nem a „hiába rángatom ide Priscillát” kategória, szóval ja, kissé hisztérikus állapotban idézem meg, hogy most, hogy itt van a SzőkeBillKitudjakicsoda, most bizonyítsa be, hogy csak egy mit sem érő rajfilmfigura darabkája.

Pris kacag, és rövid monológba kezd arról, hogy persze, Bill erős, mint karakter, a saját világában, abban a világban, amit megkap, de azért nem úgy megy az, hogy majd szépen bárkit legyűrhet.
A Szőke röhög, és Prissel szemben áll. 
Én reszketve megkérem Prist, hogy mutassa meg, mit tud, mert én már kezdek kilenni.
És Pris kacag, hogy ugyan, itt nevetve elintézi a démon.

Igen, elég jól indul a dolog, erőteljesen érzem a Doctor Strange hatását, mert úgy hajlik meg a világmindenség, hogy szeretnék egy kamerát a fejembe, hogy mindezt rögzíthessem, mert az egymásba forduló formák, olyanok, mint egy kaleidoszkóp, és teljesen le vagyok nyűgözve, hogy ez mind a fejemben van, és akarom még, még és még.
De akkor mindent elkezd bevonni valami fekete. Ugyan olyan fekete, amit már többször is láttam, ami a Szőkétől folyt át Adambe, és amivel Adam is elkezdte szadizni Raven árnyék-lényét.
Most buraként borul ránk.
Priscilla meglepett.
Elakad a szava.
Én már tényleg álomba merültem, és nem, nem tanultam meg az ébre álmodást, szóval halvány fogalmam sincs, hogy mit csináljak, csak nézem a ránk boruló, csillogó sötétséget.
Priscilla összerogy.
Én pedig tényleg pánikba esek.
Sohasohasohasohasoha nem láttam Prist elgyengülni. Egyetlen egy pillanatra sem. Most pedig úgy térde a földön, mint valami romantikus film elesett szőke leányzója.
Hozzá rohanok, és…
Mély álomba merülök.
Vagy mi.
De nem emlékszem többre.

"Damn, I thought you’re not your imposter. You’re so sure you’re not gonna get caught
dead in your own skin, but you didn’t choose what you were born in.
And another man in your repertoire, ready in your head and fed upon your memoirs
Still the same rules apply from the birthday to the mourning.

What you feel and what you do; are those things really you? And if not, then what is?
Oh my God, what’s wrong with you? And I’m still asking who that is."

– Pris, mi volt ez… Este? – kérdezem óvatosan másnap reggel.
– Baszd meg, az volt.

0 megjegyzés:

Wattpad