0

Démonterápia 5. rész

Posted in
március 13.
– Meddig szándékozol itt maradni? – kérdezem Adamtől, még mindig a laborban.
– Nekem jó itt – vonja meg a vállát.
– De nagyon gyenge vagy. Gyengülsz, ha itt vagy.
Adam nem úgy néz ki, mint akit érdekelne a dolog. Pedig TÉNYLEG nagyon gyengül. Fakó az egész lénye. A tekintete fáradt, és a haja sem a megszokott samponreklámosan csillog, sőt, határozottan olyan, mintha Adamet a legkevésbé sem érdekelné, hogy áll a haja. Egyszóval szokatlan.
– Ennyire sikerült megtörnie? – kérdezem félig sajnálkozva, félig számonkérően.
– Mint már mondtam, jó itt.
– De nem maradhatsz itt örökre! Akkor olyan leszel, mint Julia! Mármint ez nem sértés, de… – gyorsan körbepillantok, hogy merre van Julia, de még mindig inkább távol marad Adamtől, amennyire csak tud. – Adam! Te nem vagy ez a fajta!
– Nem gondolod, hogy mielőtt nekirohanok, ki kéne találnom, hogy hogyan tudom legyőzni?
– Mondom én, hogy nem vagy ez fajta! Kérd meg Ravent, szövetkezzetek, úgyis ezt akarta!
– Ravennél még a kislánnyal* is többre megyek. Aiden viszont... – ráncolja a homlokát Adam.
– Ne Aidenezzél, basszus! Aident már elintézted. Adam, mi a francért süllyedtél depresszióba?
– Miért hagytad, hogy megkínozzon?
– Most örökre ezen fogsz szenvedni? Szedd már össze magad!
– Ha kiteszem innen a lábam, kicsinál! Vége, ennyi volt, viszlát! – És teljesen komolyan is gondolja.
– Adam, így nem folytathatod!

március 15.
– Egyszerűen nem maradhatsz itt örökre, oké?
Semmi válasz.


március 16.
– Adam…
– Mi van? – mered rám, mintha az égvilágon semmi gond nem lenne.
– Napok óta ki sem mozdultál innen…
– És?
– És ez így nem egészséges.
– Kimozdultam. Az előbb.
– Az nem volt kimozdulás, csak kidugtad a fejed, hogy mi a helyzet.
– Szeretem őt.
– Oké. Eddig rendben. De nem gondolod, hogy… Kicsit össze kéne szedned magad?
– Nem.
– Adam, kezdek aggódni…
– Kezdtél volna akkor, amikor megint beengedted a Szőkét!
– TE mentél pszichológushoz!
– Csak meg akartam dugni! – tárja szét a karját Adam.
– Változást akartál.
– Hát, ez van.
– Az, hogy a laboromban kuporogsz, nem valami nívós változás. Mondd, hogy csak megjátszod!
Nem csak megjátssza. Múltkor sem csak megjátszotta. És most sokkal, sokkal rosszabb bőrben van. Múltkor ott volt a kislány. Most nincs semmi. Csak ez a teljesen saját célomra összehozott labor, Juliával, aki éppen inkább a tengerparton van, mert már nagyon nem bír egy légtérben lenne Adammel. De nem panaszkodik. Ő nem az a fajta.
– Beszéljünk Ravennel? Hátha egy kis lelket tud beléd rázni?
Adam fölhorkan.
– Mégis mit tudna Raven? Jobban be van zárva, mint én!
– Hát, ott van Gerard, meg…
– De nem használja! Oké, max Adriant. De tudod mennyire megyünk Adriannel? Semmire! Az égvilágon semmire! Van fogalmad róla, hogy az a Bill milyen erős?
– Nos, a Twin Peaks utolsó részét elnézve van, még akkor is, ha az Bob. De Adam, ezeket te komolyan kiejted a szádon?

*

– Adam...
– Nem kopnál le végre? Gondolkodnék!
– Adam! Ez itt mind az enyém! – mutatok körbe a sterilen csillogó laborban.
– Kedves egészségedre.
– Nem mondhatod, hogy kopjak le!
– Épp most mondtam.
– Most komolyan, mi ez az egész?
– Semmi.
– Megmentettelek. Megint.
– Szuper.
– Ne csináld ezt! Tudod, hogy ezt gyűlölöm a legjobban!
– Tudom – semmi mosoly, semmi kéjes elégedettség.
– Így semmire sem mész Bill meg senki ellen.
– Veled semmire sem megyek!
– Legalább ismerd be, hogy élvezed ezt az egészet!
– Élvezem – feleli ridegen.
– Akkor ne legyél ilyen búval baszott! Értem én, hogy változást akartál, de... Ne legyél ilyen Ravenes!
– Bocs.
– Adam, ne tőmondatozz itt nekem!
– Mit szeretnél?
– Mondd el, mit akarsz csinálni!
– Az égvilágon semmit.
– Aaadammm... Ne depizzél, nagyon nem áll jól neked!
– Csak hagyj már békén!
– Adam, te nem akarhatsz békét!
– Akkor csöndet akarok.
– Mit tett veled?
– Tök mindegy.
– Nem úgy néz ki, mintha tök mindegy lenne! Ne szórakozz már velem!
– Csak hagyj már békén!
– Így nem hagyhatlak!
– De. Szia.
És maga köré zárja a nemlétező világot.

március 17.
Hol vagyok most? Mi az a pont, ahol most ott vagyok? Sosem fogok leállni, igaz? Kérdés csak az, hogy meddig bírom? Ma este, elalvás előtt az jutott eszembe, vagy legalábbis valakinek az eszébe, aki nem biztos, hogy az volt, aki most vagyok... Szóval az jutott eszembe, mennyire egyszerű lenne még alva járva is, öntudtlanul, egyszerű mozdulatokkal felhúzni a redőnyt, kinyitni az ablakot, fellépni az ablak előtti asztalra, onnan a párkányra, majd egy kicsit tovább. Ennyira egyszerű lenne. Annyira törékenyek vagyunk. És... Jaja, nem vagyok szuicid. Á, dehogy. Nem tudom mi ez. Kiskapu? Ettől érzem úgy, hogy ura vagyok az életemnek? Annyira nevetséges. Pláne, hogy az életem nem csak az enyém. Hála a jó égnek. Az kéne még.

Nem tudom ezeket a gondolatokat úgy igazán hova tenni. Még csak nem is kilátástalan az életem! Bármit megtehetek! Bármi lehetek, bármelyik pillanatban. És éppen ezért... Minden annyira... Adam meg még mindig hallgat.
Mondj valamit.

március 20.
– Adaaaam! Tudom, hogy itt vagy! – A semmi közepébe kiáltok. A labor azóta újra teljesen Julia birodalma. Adam egy nap csak úgy kisétált. Nem is tudom, melyik nap. 
– És? – áll mögöttem karba font kézzel.
– És? – pördülök felé.  – Beszéljük meg ezt!
– Mit?
– Hogy mi bajod van?
– Semmi.
– Egy hete semmi bajod, mi?
– Csináld a dolgod.
– A dolgom?
– Írjál regényt, blogot, faszom tudja mit.
– A Szőke művelte ezt veled? – kérdezem már vagy ezredszerre.
– Mit? – kérdezi Adam teljesen közönyösen. Igazából sokkal jobb bőrben van, mint a laborban, de a szeme még mindig üresen csillog. A többi része viszont határozottan rendbe jött. Ami azt illeti, gyönyörűen néz ki. Csak üresnek.
– Ezt! – mutatok végig rajta. – Hogy duzzogsz, mint Raven!
Adam megvonja a vállát.
– Pont erről beszélek. Nem akartalak bántani.
– Ó, nem! – elvigyorodik. Illetve csak elhúzza a száját, a foga pedig kivillan. Rég láttam ilyen hegyesnek a fogát.
– Erről van szó? Hogy nem bízol bennem? – próbálkozom. – Jajj Adam, csak csinálod itt a műsort! Valaki végre megkínzott egy kicsit, erre előadod a hattyú halálát! Nagyon démonias, komolyan mondom! Fú, Adam, te vagy a naaaaagy és erős démon, világok elpusztítója! Akit egy kicsit megszadiznak, és máris darabokra törik! Szép.
– Te már csak tudod.
– Mit csinált veled?
– „Csak egy kicsit megszadizott” – utánoz engem.
– És engem utáltál meg miatta?
– Nem utáltalak meg.
– Hát?
– Na vajon.
– Adam… – nevetek kissé erőltetetten. Jó vicc, ami a fejében járhat!
– Pedig ez a helyzet.
– Neeem, Adam, ezt úgysem veszem be! – kacagok.
– Miért nem?
És… és olyan érzés, mintha valami sötét köd markolná meg a lelkedet. Még könnyek is gyűlnek a szemembe. Játék, és… Mégsem az.
Milyen játék az ilyen?
Milyen játék, ha ezt most leírom?
Egyszerűen csak… Játék.
Abban a pillanatban tudtam, amikor most először a laboron kívül megláttam Adamet.
– Ezt nem csinálhatta meg! – Bill. Bob. A Szőke. Senki, senki sem csinálhatta meg.
– Azt mondod? – mered rám Adam.
Hogy van Annie?
– Nem, erre senkinek sincs képessége – mondom, gondolom, sóhajtom, érzem.
– Hát, talán mégis.
– Adam, ez nem lehet igaz! Nézz rám! Te az enyém vagy! Az én laboromban lábadoztál napokig! Csak oda menekülhettél! Csak hozzám menekülhettél!
De már nem ugyan az az Adam állt előttem, mint a biztonságos, jóságos laborban Juliával. Ez valamit teljesen más volt.

– Lia, a nagylányoknak nincs képzeletbeli barátja – közli. Talán a lesajnáló a legjobb kifejezés rá.
– A nagylányoknak karakterei vannak!
– Hát legyenek.
– Adam... Ez így... Ha csak szép lassan jön ez a dolog, akkor rendben, de így... Ezt a Szőke csinálta. Nem te!
Valahogy, valamiért nem gondoltam volna, hogy a Szőke engem akar "bántani". Mármint... Az első körben is magam miatt mentettem meg Adamet? És most? Most mi van? Hagytam, hogy megtörténjen? De mi? Démonterápia? Miről szólt ez? A Szőke nem is igazán Adammel akart valamit? Hanem...
– Adam... Magyarázd meg!
– Mit magyarázzak, úgyis tudod.
– Nem, nem tudom.
– Mindig tudtad! – nevet. – Én meg pláne. Priscilla meg aztán főleg!
– Akkor mondd meg, hogy ki vagy!
– Adam. Dylan. Nazarell. Aaaaamelyik csak tetszik!
– Igen, azt tudom.
– Mondtam, hogy tudod.
– De honnan jöttél? Ne, ne gyere nekem azzal, hogy ahonnan a gonosz. Oké, gonosz vagy, de nem annyira. Van benned jó. Adam, mondj valamit!
– Minek?
– Mert ez a te sztorid!
Adam nevet.
– Igen, a tied!
– Na meg Liáé. Oké, ha ennyire akarod, megsúgom, hogy csak annyira vagyok Adam, amennyire te Lia. Nevek, megtöltve tartalommal.
– Oké, de te nem a metrón ülsz, miközben dumálunk.
– Hát nem.
– Ajj Adam, de volt már pár megvilágosodásod! Majd megszámolom, mennyi.
De ez most más.
Mert a Szőke volt a terapeuta.

*

Csak mondom, mondom a magamét Adamnek.
– Vége van – mondja színtelen hangon. Hiába a tökéletesen huszonéves test, ősöregnek tűnik. Fáradtnak és mégis elszántnak.
– Ezt hallgasd! –A Sarcasm a Get Scared-től. Mindig rápörgött tőle Doriánra. – Dorián! Meg úgy ahogy vagy, Te!
Semmi.
Üres a zene.
És ez mindennél borzalmasabb.
Oké, ezen nem fogok így átvergődni!

Remek, egyik egoista kreténtől a másikig.
– Raven!!!
Kell egy kis ordibálás, mire sikerült „megidézni”, de végül csak sikerül.
– Tudtad – vágja hozzám Raven. – Adam is tudta. Én is tudtam, de legalább próbálkoztam, világos? Én megpróbáltam! Te meg odalökted neki. Te kötözted oda. Volt benne jóság, én mondtam, te tudtad. Ne sírj most, mintha valami húde meglepő dolog történt volna!
– De mi történt???
– Na mi? Ennyire valaki mástól akarod hallani? Legyen. Volt benne jó. Volt benne rossz. A rossz nyert.
Szenvtelen próbál lenni, de az ilyesmi nem szokott neki sikerült. Ő is ki van akadva. Ha nem is annyira mint én, de ő is zaklatott.
– De nem rossz lett, csak... Öreg? Majd ezt is megunja! – próbálkozom.
– Te leszel az első, aki megtudja, ha megunta.
– Csak egy kis szünetre van szüksége – győzködöm magam.

*

Útközben azt szajkóztam Ravennek, hogy ugyan már mi lenne, ha most próbálná megmenteni Adamet a „szeretet” erejével, erre Raven úgy nézett rám, mint egy komplett idiótára, majd közölte, hogy ha most Adam elé állna, Adam kapásból széttépné, csak mert miért is ne.

Aztán jött a lelki terrorra, hogy de végülis kipróbálhatjuk, és akkor kiderül, hogy vajon az ő halálát is „vissza tudnám-e csinálni”.
Én még mindig nem tettem túl magam azon, hogy Raven TÉNYLEG teljes meggyőződéssel mondta, hogy Adam lazán széttépné őt.

Szóval itt ülök, összezavarodva, teljesen Adam-mentesen.

március 21.
– Adam… Öt év. Nem lehet csak ennyi az egész. Nem lehet. Legalább nézz rám, hadd lássalak! – nyomatom a monológot.
Adam más lett.
Nem az az izgága, vigyorgó vámpír, aki ragyog, mint a lángok a sötét éjszakában.
Vigyorog most is, de ebben a vigyorban nincs az az édes, őszinte kis… Élet? Élvezet?
Ez a vigyor üres. Metsző.
Pont, mint amikor Nick elvigyorodik.
Csak egy szájhúzás. Csak egy mozdulat.
Adam hova lett a lelked?
Hova lettél Te?
Úgy érzem, hogy ezt nem lehet visszaforgatni.
Megtettem valamit, Adam megtett valamit, mert mindketten akartuk, mindketten vágytunk rá, én tudni akartam, hogy milyen érzés, Adam pedig… Tudni akarta, hogy kicsoda? Ki volt öt éve? Kicsoda nélkülem?
Nem szól hozzám.
Az előbb, ahogy elkezdtem írni, rám nézett, de most…
Voltak már máskor is időszaka. Hátha ez is elmúlik. Hátha csak… Csak Több lett. Mihez hasonlíthatnám ezt az érzést? Semmilyen „valós” érzéshez nem fogható, és mégis van olyan valós, mint bármi, amit valaha éreztem.

Mihez hasonlíthatnám?
Amikor van valakit, aki mindent tud rólad, veled van mindig, anélkül, hogy te lennél, egy alteregó, de mégsem az, egy plusz hang a fejedben, aki nem te vagy. Egy plusz érzés. Hogy nem vagy egyedül. Hogy ő ott van. Ő MINDIG ott lesz, mert a te részed. Nem lehet másé.
És akkor… Akkor itt van ez a játék.
Meddig megy el Lia?
Hát, azt hiszem elment a legvégsőbbig.
Valakinek meg kell mentenie Adamet. Önmagától.
Raven, kérlek, meg kell mentenünk! Priscilla!
Csönd.
Akkor Raven!

Raven, tudom, hogy szereted Adamet! Vissza tudjuk még csinálni! A megfelelő módon vissza tudjuk csinálni! Adjunk neki egy világot! Adjuk neki, amit te akartál! Rá tudjuk venni, hogy belemenjen! Még kell, hogy legyen benne annyi. Most még kell, hogy legyen! Meg akarta menteni Natéket… Illetve ő akart a főellenség lenni. Raven, még meg tudjuk csinálni!
Szóval Raven, csak próbáljuk meg, oké?
Még meg tudom csinálni.
Talán…
Nem csak talán! Író vagyok, ennyi még megy!
Elkapom Adamet és bevágom a kastélyába. Legalábbis valami olyasmibe.
Raven beleegyezik. Adam után megy.

– Hát ez bájos – pillant körbe Adam. – Mintha kicsit a Mysteium tárasról lenne koppintva, nem? Nem rémlik, hogy itt valaha is lett volna ablak – bök lazán a lépcső feletti óriási üvegablakra. – Azt sejtettem, hogy Lia nehezen fogja feldolgozni, de hogy te… – pillant végig Ravenen.
Adamet mindig körbelengi a nagyságos felsőbbrendűségi érzete, de most tényleg úgy néz Ravenre, mint egy apró kis hangyára, aki a márványpadlón masírozik.

– Még mindig van választásod – mondja Raven.
– Ühüm. Választhatok, hogy egy picsogó rinyagép legyek, vagy teljes tudatába minden hatalmamnak. Láássuk csak… – Ravenhez lép és elkapja az állát. Raven elfordítja a fejét. – Játsszunk most? – vigyorog Adam. Az a vigyor! Egyszerre tapsolnék örömömbe, mert ilyet már nagyon-nagyon rég láttam tőle, másrészt viszont a szívem is belesajdul abba a kegyetlenségbe, ahogy Ravenre tekint.
Adam Raven állát tartja az ujjai között, és most Adam tenyeréből folyik ki az a fekete, sűrű füst és szivárog Raven bőre alá.
Raven vicsorog, Adam csuklóját szorítja mindkét kézzel, és próbálja eltolni magától.
– Hiányoznék neked! – szűri a fogai közül Raven.
– Túlélném.
– Ezt nem akarhatod – morogja Raven. Nem tudja kihúzni magát Adam ujjai közül.
Adam nem hagyja abba. Bármit is csinál, nem hagyja abba.
Nem ölheti meg Ravent.
De, megölheti Ravent.
– Ha… Ha engem megölsz, mindennek vége, ugye tudod? – suttogja Raven.
– Tudom – mondja Adam.
Raven lába összerogy. Lehunyja a szemét. Hagyja magát.
Ez volt az egyetlen okos húzást, amit tehetett, mert amint elernyedt, Adam elengedte, és Raven háttal a márványra zuhant.
Zihál.
– Miért? – mered Adamre.
– Miért ne?
– Nem hagyom, ez egy történjen veled!
– Miért nem? – kérdezi olyan lazán, mintha ez az egész tényleg nem jelentene neki semmit. Nem, nem csak „mintha”.
– Mert szeretlek! Szeretem azt a tüzet, ami minden pillanatban ott lobog a tekintetedben! Szeretem az elveszettséged! Szeretem, hogy megöltél! – mered föl Raven a feketén csillogó márványpadlóról Adamre.
– Annyira, annyira szánalmas vagy! – ingatja a fejét Adam.
– Szeretem azt az életet, ami soha nem lett a miénk!
– Legalább ne egy szedett-vedett árnyékod küldted volna ide! – nevet föl Adam szárazon, és…
És Raven eltűnik, széthasad, semmivé foszlik.
Megszűnik létezni.
De legalább tényleg csak egy árnyék volt.

*

– Miért nem te mentél? – kérdezem Raventől számokérően.
– HÁT NEM VESZED ÉSZRE??? Velem is pontosan ezt csinálta! És ó, várj! Ami igazán megsemmisült, azt nem tudod visszacsinálni! FOGD MÁR FÖL! – kiabál Raven dühösen, rettegve, reszketve.
Feláldozta magát. Egy részét. Feleslegesen.
Priscilla, kérlek, hátha te még tudsz Adamre hatni!
Nem mintha nem lenne mindegy.
Priscilla tökéletesen tudja.
Ez Adam. Színtiszta.
Mint a tisztaszesz. Vegyített állapotban rendben, de így… Így csak szimplán kicsinál. Persze ezen igazán nem kéne meglepődnöm, hiszen mindig is ez volt a helyzet.
Hogy lehetne rá hatni? Milyen csellel? Hogy lehetne újra kivájni azt az ürességet?
Hogy lehetne visszaadni neki az akarást?
Hogy vágyjon valakire?
Adam attól Adam, hogy vágyik valakire. Vágyik arra, hogy vágyjon valamire.


_________________________________________

A kislány szerepelt már a Látgatóban-ban és a Psycho-ban.

0 megjegyzés:

Wattpad