Időtlenül III.
Posted in idotlenul, novella
Időtlenül I.
Időtlenül II.
Időtlenül II.
Raven az
évszázadokkal ezelőtt beomlott sóbányában ücsörgött. Jórészt ennyi maradt már
csak Caligóból, az ő saját Caligójából: Egy óriási sóbánya. Azt se tudta
pontosan mikor volt itt utoljára. Régen. Nagyon, nagyon régen, amikor még mit
sem sejtett arról, hogy az egész világ csak egy apró törékeny kis gömbje a
végtelennek.
A számára
olyan az a barlang, mint Adamnek a kastélya. Illetve remélhetőleg
biztonságosabb, mint Adamnek a kastélya.
– Befognád
végre? – csattan fel.
Nem örül
neki, hogy itt vagyok. Mert ha én be tudok lesni hozzá, az azt jelenti, hogy
valaki más is be tud lesni hozzá, aki a legkevésbé sem látna szívesen.
Raven
jelenleg csak túlélni akart. Ahogy mindig, most sem magát akarta megmenteni.
Priscilla szavait egyszerűen képtelen volt kiűzni a fejéből. Nélküle, Raven
nélkül nincs Adam.
Viszont
anélkül az aljas Izé nélkül sincs
Adam, anélkül a szőke borzalom nélkül, aki kigyógyította a rendelőjében Adamet
önmagából.
Raven
kénytelen volt belátni, hogy Francisszel egyszerűen nem megy semmire. Francis
gyönyörű, bájos és kegyetlen, de csak egy kölyök. Egy lökött vámpírkölyök,
rengeteg hatalommal. De képtelen őt szeretni, ugyan úgy képtelen szeretni,
ahogy Chris iránt sem tudja azt érezni, amit Chris megérdemelne.
Furcsa dolog
a szerelem. A vágy. Ez az egész borzalom, ami miatt létezik. Hiszen ha TÉNYLEG
ez a létezése értelme, hogy beleszeretett Adam… És ha Adam létezésének értelme
is csak az, hogy belészeretett…
És mindezt
most kell megértenie? Pont most? Most, amikor nem vághatja pofán, nem üvöltheti
a képébe, hogy mégis hogy a francba volt képes ezt művelni? Odahazudott
évszázadok, évezredek, mind csak értük, kettőjükért.
Persze, volt
sok mindenki más, lányok, fiúk, nők, férfiak… És mégis, Ő, Raven, vagy bárki is
legyen Ő, Adam miatta lett az, aki. Adam miatta szakadt el attól a borzalmas
Izétől, miatt épült fel egész Caligó. Raven volt az, aki azt a kegyetlen
vigyort formába kényszerítette.
És most itt
maradt egyedül, vadászik rá egy gyilkos doppelganger.
Ha csak még
egyszer beszélhetne vele.
Egyetlen
egyszer!
Ha Priscilla
is legalább annyira vissza akarná kapni Adamet, mint ő!
Nem érdekli.
Ennél rosszabb már nem lehet.
Ennél
rosszabb egyszerűen nem lehet.
Meg kell
próbálnia.
Muszáj.
Vissza kell
szereznie Adamet.
Ha kell,
újra kell építenie Adamet.
És most korábból
kezdte, mint Francisszel.
*
Harmadik
alkalommal találkoztak, amikor Adam elhívta kávézni.
Raven
csendesen szürcsölgette a kávéját, és nem győzött betelni Adam látványával,
azzal, hogy mennyire valóságosnak hat ez a múltból kiragadott jelenet. Nem is a
múlt ez. Ez határozottan a jelen, Adam pedig határozottan valóságos. Már
amennyire egy álom valóságos lehet.
Raven pedig
nem akart felébredni.
És nem akart
még egy Francist, egy halvány Adam-másolatot. Adamet akarta. Az igazit. Nagy
nehezen rászánta magát, hogy megtegye, amiért most idejött. Amolyan kísérletet
készült végrehajtani, amivel tulajdonképpen csak saját magának árthatott.
– Sajnálom,
de meg kell próbálnom – mondta Raven egy nagy korty után, és két kézben fogta a
barna műanyag kávéautomatás poharat.
Adam érdeklődve
előre dőlt. Most már tényleg nem csak a múlt volt, hanem egy újra írt jelenet. Adam
pedig nem volt más, mint egy jelenetbe szorult emlék.
– Mit
szeretnél megpróbálni? – vigyorodott el Adam, mit sem sejtve arról, hogy mi is
történik éppen. Ő csak fel akarta szedni az énekest, akit alig néhány napja
Lucy mutatott neki.
Adam tökéletesen
leplezte ugyan, de meglepte újdonsült szerelme viselkedése. Nem is igazán a
szavak, hanem az egész lénye, ahogy ott állt előtte.
– Adam, mondd,
mit tudsz te magadról? – kérdezte Raven. A következő pillanatban pedig mit sem
törődve a cipőjére loccsanó kávéval, csak úgy egyszerűen elengedte a poharat,
és helyette megmarkolta a vámpír-démon-leendő isten csuklóját.
Adam, vagy
legalábbis az a fekete hajú, kék szemű lény, aki Ravennel szemben állt, most
már határozottan megdöbbent. Elég rég óta fűzte már az emberek agyát. És arról
a srácról, aki most előtte állt, egyértelmű volt, hogy nem ember.
Adam, a
vámpír a meglepetéstől mukkanni sem tudott. Eddig
minden olyan gördülékenyen ment! Gerard teljesen odáig meg vissza volt érte az
első pillanattól fogva, elsőosztályú játékszernek bizonyult, most pedig… Mi a
franc ez a lény, ami itt áll előtte?
– Nem
engedlek el! – suttogta Raven, és még erősebben szorította Adam csuklóját. – Ha
az örökkévalóságig kell hogy fogjalak, akkor sem engedlek el!
És ekkor már
Raven meglátta, hogy ez így nem lesz célravezető. Tényleg olyan volt, mint egy
álom, amelyben birtokolsz valamit, de tudod, hogyha felbérdesz, már nem lesz az
ujjaid között. És Raven ennél többet akart.
– Adam,
figyelj rám! Figyelj rám jól! – suttogta Raven kétségbeesetten, és olyan közel
lépett Adamhez, hogy a vállára hajthatta volna a fejét. Adam sokkal inkább
nézett ki Francisnek. Túl meglepett volt. Ravent elfogta a rettegés, hogy
nehogy szétessen minden.
– Adam.
Adam, hallasz? Csak bólints, rendben? Legalább pislogj! – rázta meg a démon
karját.
Adam
pislogott. Majd végre megszólalt.
– Mi a franc
vagy te? – fakadt ki. Ez minden volt ez, csak nem Adames.
– Valaki,
akinek szüksége van rád. – Raven tett egy lépést hátra, de továbbra sem engedte
el Adam kezét.
Adam
megrázta a fejét, próbálta összerakni ezt az egész együttes-banda dolgot, meg
hogy eredetileg ő akarta felszedni a kis énekest, erre most minden, szó szerint
minden kifordult a négy sarkából.
– Engedd
meg, hogy elmagyarázzam – suttogta Raven.
– Csak
tessék! – vonta föl a szemöldökét Adam.
– Adam vagy,
a többszáz, vagy akár több ezer éves démon, akinek az anyja a világ ura.
Josephine. A testvéred pedig Priscilla.
Adam
csücsörített, majd bólintott, hogy Raven folytassa.
– Ne, ne
csak bólogass! A te szádból szeretném hallani! – kiáltott Raven. – Szükségem
van rá, hogy tőled halljam! Hogy hívják a vámpírkocsma tulaját?
– Tom – Adam
egyre gyanakvóbban méregette Ravent.
– És
Priscilla barátnőjét? Aki bemutatta az együttesem neked?
– Most csak
szivattok, ugye? – nevetett föl Adam. – Pris, kurva vicces, honnan szereztétek
ezt a retardáltat? Valami kevésbé ripacsot kellett volna összeszednetek, hogy
hiteles legyen!
Ez mindennél
jobban tetszett Ravennek. Határozottan élethű volt. Határozottan Adames.
– Na mesélj
még, mi mindent tudsz rólam, szépfiú? – vigyorgott Adam.
– Meg fogod
ölni magad – közölte Raven.
– Ó, igen,
én már csak a szuicid hajlamaimról vagyok híres! – dőlt a falnak Adam, és
keresztbe tette a lábát.
– Bizonyos
időszámítás szerint néhány év, és megunod a játékot, ami kettőnkről szól, és
inkább megölöd magad.
– Hmm,
mesélj még!
– Ez az
egész világ csak kettőnk miatt jött létre. Csak azért, hogy a játékszered
legyek.
– Na, ez már
tetszik!
– Meghaltál,
és én most vissza akarlak hozni ezzel a pillanattal, ahogy már egyszer
megcsináltam Chrissel.
– Üüühümm… –
vigyorgott Adam. – No és még?
– Inkább
megmutatom.
– Gyerünk,
szépségem! – tárta szét a karját Adam. A leghalványabb fogalma sem volt róla,
hogy mire megy ki ez az egész játék.
Raven
kinyújtotta a kezét, hogy a tenyerét Adam tarkójára szoríthassa, de a mozdulat
közben megmerevedett. Mi van, ha ettől összeomlik Adam? Ha esze ágában sincs
úgy feldolgozni, mint Chrisnek sikerült? Ha nem képes megbirkózni vele? Egész
jól haladnak most. Egészen Adames. Tökéletesen Adames. Ha mást nem is, egészen
biztosan lefeküdhetnének így… El lehetnének így egy ideig…
Nem.
Nem fog ebbe
belesüppedni.
Most
mindent, vagy semmit.
Egyik kezét
Adam tarkójára szorította, a másikat pedig a homlokára.
Három,
kettő, egy.
Letöltés.
Minden,
minden, amit csak tudott.
Gerard,
Raven, Lia, Caligó, Mindra, Daniel, karakterek, valóságok, regények, kéziratok,
álom, párbeszédek. Minden, amiről csak tudott.
Alig tartott
tíz másodpercig.
– Mi a
rektes kurva élet? – hebegte Adam. A falnak támaszkodott, de most már nem
lazán.
– Adam… –
suttogta Raven.
– Mi a
picsa? – pislogott Adam, és próbálta a stadion folyosóját összekapcsolni
mindazzal, amit látott. Mindazzal, ami Raven szerint ő volt. Azt sem tudta,
kivel áll szemben. Azt sem tudta, ki ő maga.
– Nincs
semmi baj! – mondta Raven gyengéden, ujjait Adam vállán nyugtatta. – Az vagy,
aki vagy, és ezen senki sem változtathat.
– Az vagyok
hát – suttogta Adam. Még elvigyorodnia sem kellett ahhoz, hogy Raven azonnal tudja. Elég volt Adam szemébe néznie.
Már nem csak tompán csillogott a kék szempár, hanem ott volt benne az egész
világ, amit magába nyelt.
– Ne… – nyögte
Raven.
Ennyi volt.
Vége. Egy pillanatig, ami azt illeti több pillanatig azt hittem, hogy
sikerülhet. Komolyan hittem.
– Az vagyok
hát! – vihogott fel Adam, tébolyultan, kegyetlenül.
Igen, Ő volt
az. Az egyetlen. Ezt Ravennek is be kellett látnia.
– Komolyan
azt hitted, hogy sikerülni fog? – röhögött Adam, vagy bármi is volt éppen. Még a
szemét is meg kellett törölnie, könnybe lábadt a röhögéstől. – Majd belőlem is
rohangál egy jó és egy rossz, mi? Hát nem örülsz, Cica? ÉN vagyok az, engem akartál, nem igaz? Itt vagyok, teljes
életnagyságban! – tárta szét a karját Adam. – Hányszor próbálsz még
összekaparni, amíg a javított verziód ki nem csinál téged?
– Nem csak
verziók vagyunk! – fakadt ki Raven.
–
Tulajdonképpen ez után a bájos kis közjátékod után még kedvet is kaptam hozzád.
– Adam…
– Ha
ragaszkodsz hozzá – intett a lény, aki pontosan úgy nézett ki, mint Adam.
Raven el
akart tűnni.
Nem sikerült
neki.
– Héhé, ha
már ennyit ügyködtél azon, hogy legyen köztünk valami, ennyit igazán
megérdemelsz!
*
Raven újra a
barlangjában. Egyedül. Meggyötörten, meggyalázva.
És arra
gondol, hogy talán tényleg mindig is ez volt Adam. Ez maga Adam. Minden mézásmáz nélkül. Csupaszon. Talán hülyeség
Izének, Resnek, bárminek is nevezni.
Sosem fogja
tudni megmenteni, mert nincs mit.
Ez az
akármi, bármi is legyen, sosem szerette őt. Egyetlen percre sem.
Sosem
szeretett semmit, csak a játékot.
Adamben
sosem volt semmi jó, csak mesterien elhitette, még önmagával is. Így pedig
könnyű becsapni másokat is.
0 megjegyzés: