My Vampire Romance - Előszó

Jó páran vagytok, akiknek ismerős lehet ez a történet egy bizonyos fórumról - akik nem ide tartoznak, azoknak tárgytalan ez a szövegelés, úgyhogy teljesen nyugodtan mehetnek olvasni az 1. fejezetet -, de azt kell mondjam, az oda még öt évvel ezelőtt felkerül iromány nem mondható valami igényesnek. Sem fogalmazás, sem helyesírás, sem pedig szerkesztés szempontjából. Na meg a hangvételben is akadnak bőven kivetni valók, mert be kell valljam nektek, hogy az a "kis történet" sokkal inkább azt a célt szolgálta részemről, hogy egy tinilányt fülig magamba bolondítsak, mintsem arról, hogy valós történetet meséljek el neki.
Csak azért jöttem akkor elő a történettel, mert a több ezer áldozatom közül pont egy bizonyos Gerard nevű rockénekes volt az, akivel hatás tudtam gyakorolni egy leányzóra, aki egészen véletlenül lehet akár Lia is.

Tehát, amikor én évekkel ezelőtt előrukkoltam a "Gerard Way felemelkedése és bukása" történetecskével, elképzelésem sem volt arról, hogy öt év múlva Ravennel újra együtt fogok munkálkodni bármin is. (Mármint szexen kívül...)
Hát, most íme.
Az egyik ok, amiért Lia és Raven közreműködésével újra nekikezdünk a történet elmesélésének az az, hogy egyre többen írtátok, hogy elkezdtétek olvasni az alapsztorit, és tetszett, a másik pedig az, hogy ha már Rev itt szenveleg azzal, hogy mennyire borzalmas vámpírként, érdemes megemlíteni azt is, hogy milyen volt az élete előtte

Elég a szószaporításból, essünk neki a dolognak!

Ui.: A rendkívül szellemes cím Lia és Rev ötlete volt. Ha csak rajtam múlt volna, maradt volna "Adam", vagy "Hogyan dugjunk meg egy énekest néhány hét alatt".
Na jó, tényleg van valami halvány irónia a címben: a My Chemical Romance már nem létező banda.

Tovább olvasom!

A verebek bekaphatják - Stephen King: Halálos árnyék

Vonatkoztassunk el most attól, hogy egy olyan személy írja a következőket, aki még egy gennyedző húscafatot sem tud fizikai létéből felmutatni. Lia azt mondta, hogy amit most csinálok, azt jobb helyeken szimpla fanfictionnek hívják. Tőlem aztán annak hívjátok, aminek akarjátok, ettől függetlenül leírom a véleményem, amolyan „karakter szemmel”. Nem szívesen veszem magamra ezt a karakter attitűdöt, de hát egyelőre ez van. Bőven több, mint a semmi.

Lássuk a sztorit!
… vagyis inkább részletét.

A huszonötödik fejezettől kezdve az egész baromság. Addig szinte már fantasztikus, és öröm volt olvasni, és beleéltem magam, mint kisgyerek a játékba, nem is nagyon részletezem a dolgokat, mert ezt mindenkinek el kéne olvasnia, de! Thad ezen gondolata után az egész sztori kisiklik:

„Tégy úgy, mintha egy regény volna! Egy történet, amit most írsz!”

Tovább olvasom!

Lia és a vámpírok - 12.rész

A hotelbe érve gondosan beraktam a kartondobozt a hűtőszekrénybe, majd alig tettem néhány lépést, visszafordultam, hogy kivegyek még egy tasakot. Hamar el fog ez így fogyni.
Ledobtam magam a fotelembe, és a kis dohányzóasztalra tettem a lábam.
Nem mondom, hogy minden keserűségemet sikerült elnyomnia a vér kellemes ízének, de esett legalább annyira jól, mint anno egy jó cigaretta.

Chris a karfára ült, átkarolta a vállam, és csókot nyomott a fejem búbjára:
 – Látod, csak megoldódnak a dolgok! Ha elfogy, visszamegyünk Tomékhoz, aztán nem is kell ölnöd, amíg nincs kedved. Minden okés lesz.
Mint valami elcseszett romantikus vígjátékban, mikor a feleség gügyögve próbál lelket önteni a munkából morcosan hazatért férjébe. Csak vér helyett egy dobozos sör kellett volna a kezembe, a másikba pedig egy napilap.
Ha napilap nem is, de egy színes magazin hamarosan a kezembe is került.
Már válaszoltam volna Chrisnek, hogy sosem lesz kedvem ölni, és nem pofázzon nekem arról, hogy minden rendben lesz. Amikor szólásra nyitottam a szám, rózsaszín szélvészként robogott be Lucy. Pedig már nagyon reménykedtem benne, hogy most jó ideig ellesz Priscillával. 
Mondjuk örökre.

 – Nem is hiányoznak a barátaid? – csacsogta a kis szörnyeteg, miközben körbetáncolta a szobát. A harmadik kör után elém dobott egy magazint. – Ez nem szép dolog!
A címlapon egy olyan férfi arcképe szerepelt, akit nem is olyan rég, még nap mint nap láthattam a tükörben. Most már csak régi, nem kívánt ismerősként derengett.
A szalagcím láthatatlan ökölként vágott gyomron:

My Chemical Romance: Gerard Way eltűnt
vagy ócska reklámfogás?

Szóra sem méltatva felkaptam a magazint a dohányzóasztalról, összegyűrtem, és a szoba másik felébe hajítottam. Meglepődtem azon, hogy viszonylag kis lendülettel is mekkorát repült az újság. Lucy vinnyogva felnevetett. Chris nem találta szórakoztatónak a dolgot, de talán még irritálóbb volt az a szánakozó tekintet, amivel jutalmazott.
Rosszul voltam a gondolattól, hogy találkoznom kell azokkal, akiket mindenkinél jobban szeretek, és mindennél többet jelentenek számomra. A bandával. A családommal. Gyűlöltem magam a gondolat miatt, de azt kívántam, bár soha többé ne kéne látnom őket. Bár sose ismertük volna egymást. Akkor nem okoztam volna nekik annyi fájdalmat, amit a legkevésbé sem érdemeltek meg.

*****

Lianne:

 – Na, ez most tényleg elég hatásvadászul hangzott! – vigyorgott Adam.
 – Ó, mert te aztán szavakba tudnád önteni azt a borzalmat, amit akkor éreztem, igaz? – csattant föl Raven.
 – Nem hiszem – vonta meg a vállát Adam. - Igazából felesleges rá a betűket pazarolni.
 – Majd én is belepofázok abba, amiket te írsz, oké? – szóltam közbe mérgesen én is.
 – Csak tessék! – tárta szét a karjait Adam.

*****

 – Mikor talizol velük? – vihogott Lucy, jól láthatóan óriási élvezetét lelve abban, hogy sikerült felzaklatnia a magazinnal.

 – Ne erőltesd! – szólt rá Chris, és ebből vagy egy órás civakodás kerekedett, minek végén Lucy már azzal is előrukkolt, hogy mekkora kretének vagyunk, amiért nem megyünk vele vadászni.
Toporzékolt még egy sort, aztán köddé vált.

 – Majd lenyugszik! – mosolygott Chris Lucy hisztirohamán.

 – Leszarom – feleltem őszintén.

 – Vele se legyél olyan bunkó! Félig ő teremtett. Oké, kicsit dilis, de…

 – Elhiszed, hogy ezt is leszarom? – vágtam közbe.
Chris megvonta a vállát, és kacagva a vérre bökött.

 – Olyan menő vagy azzal a zacskós vérrel!
Már a harmadik tasak.

 – Anyád… – sziszegtem.

 – Őt ne szidd lécci – ingatta a fejét.

 – A kurva anyád! – felpattantam a kanapéról, és az ablakoz vonultam. Elég morbid tükörkép volt. Úgy szürcsöltem a vért, mintha csak valami üdítőital lenne.

 – Most komolyan, mit ártottam én neked azon kívül, hogy most fincsi vért ihatsz?
Nem feleltem, csak hátat fordítottam neki. Azonnal elém ugrott:

 – Akkor menj ki a napra! Nem foglak megállítani! – kiáltott, mint egy zsémbes feleség, majd mikor újra ledobtam magam a fotelre, ragyogó tekintettel folytatta. – Na látod! Már nem is akarsz meghalni. Elhiszem, hogy akkor meg akartál, Adam miatt, meg minden, de most már nincs kedved meghalni, úgyhogy ne legyél ilyen bunkó! – fecsegett.

 – Tele van a tököm veled!
Egyszerűen nincs megfelelő szó arra, hogy megértessem Chrissel, kopjon már le végre.

 – Most mi bajod van, de komolyan?

 – Hogy mi bajom van? Irtózom a gondolattól, hogy találkoznom kell a szeretteimmel! Ez a kurva nagy bajom! – mutattam végig magamon, és az asztalra hajítottam a kiürült tasakot.

 – Na, végre valami konkrétum! – mosolygott Chris pofátlanul. – Ráér, nem?

 – Aha – böktem a szoba másik felében heverő magazinra.

 – Hát, írj neki egy e-mailt!

 – Sziasztok, ne aggódjatok értem, sikerült megszabadulnom attól az állattól, aki minden bizonnyal örökre sebet ejtett rajtatok, úgyhogy már nem kell aggódnotok, most itt vagyok Chrissel! Ja, Frank, emlékszel Chrisre? – Frank és Chris képe bevillant a lelki szemeim elé, majd sötét ködként el is lepte az agyam. – Már hogy a kibaszott kurva életbe ne emlékeznél! MIATTA van ez az egész! – üvöltöttem torkomszakadtából.

 – Héhé, nyugi! – tartotta maga elé a kezeit Chris, mintha attól félne, hogy bármiféle kárt is tudnék benne tenni.

 – Ne mondd nekem, hogy nyugi, te aljas, tetves kis gennyláda, a te kibaszott nyáladtól mászott rám Frank, emiatt borult el Adam agya, és… ! – még perceken keresztül ordítottam, ahogy talán még soha, minden szavakba foglalható dühöm Chrisre zúdítva.

*****

Lianne:
 – Nem akarod elmesélni, azoknak, akik nem tudnák, hogy mik voltak azok a borzalmas emlékek, amitől hisztériázni kezdtél? – érdeklődött Adam a lehető legbájosabb mosolyát magára erőltetve. Kényelmetlenül fészkelődtem a székemben, és reménykedtem, hogy erre nem nekem kell majd válaszolnom.
 – Chris megcsókolta Franket, azt talán nem kell még egyszer elmondanom, hogy mi történik a nyálától. Frank pedig rám mászott. Adam meg féltékenységi rohamot rendezett – morogta Raven kelletlenül.
 – És komolyan azt hitted, hogyha ez az egész nem történik, boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Ajjajj drágáim, csak szükség lesz újra végigrágni a „hogyan ismerkedtem meg Gerarddal” mesét.
 – Adam, ez most nem ide tartozik – vágtam rá. 
 – Figyelsz te arra, amit Rev mesél? Pontosan ez tartozik ide. Ha már ezt írjátok, össze kell szépen szedni azt a sztorit is, ami a megismerkedésünkről szól. Indítsunk róla közvélemény-kutatást? Fontos részleteket nem szabad eltitkolni!

_____________________________________________________

A következő rész rendhagyó lesz, mert sajnos Adamnek igaza van abban, hogy vannak részletek, amiket nem lehet kihagyni, különben érthetetlen lenne a történet. Mivel Raven továbbra sem szeretne erről beszélni, majd Lucy írásait felhasználva mutatom be dióhéjban, hogy mi is történt. 

Tovább olvasom!

A verebek még mindig szállnak

Végre sikerült Liával időt szakítanunk egymásra, és átbeszélni egy-két dolgot, ami elengedhetetlen volt a bloggal, és a közeljövővel kapcsolatban. Nem volt egyszerű menet, de kétségtelenül szórakoztató. Legalábbis a részemről.
Továbbra is, mindketten - kisebb nagyobb megszakításokkal -, Stephen King hatása alatt vagyunk, ezért is kellett újragondolnunk néhány dolgot.
Még mindig nem jutottam a Halálos árnyék végére, és el nem tudjátok képzelni, milyen furcsa ez így nekem, mert odahaza néhány óra bőven sok is egy vaskos kötet kivégzéséhez, most meg örülök, hogyha sikerül rávennem Liát az olvasásra, pláne most, ezzel a nagy Húsvétozással. Érdekes egy ünnep, mint ne mondjak! Főleg ez a feltámadt Jézus, meg minden... Egész elgondolkodtatóan hangzik. Egy hapsi aki csodákat tesz, meg az (egyik?) istenetek fia, aztán meg keresztre feszítik az emberek. Igazán bájos. Sajnálom, hogy nem akkoriban sikerült átnéznem hozzátok.
Raven odáig meg vissza van a történetért. Igaz, ő alapjáraton szimpatizál mindenkivel, akinek lételeme a szenvedés. Még a végén nagy Istenhívő lesz itt nekünk. Na de most nem ez a lényeg. Egyszer majd azért kitérek bővebben is a vallásokra. Tudom, tudom, titeket sokkal jobban érdekelne az, hogy nálam, odahaza mi a helyzet vallás téren, mint hogy milyen vallások vannak nálatok.
Maradjunk a verebeknél.

Miután a Halálos árnyékban ahhoz a részhez értünk, hogy George átszúrt egy ceruzát Thad kezén, Lia rettegve került mindenféle ceruzát, mire én közöltem vele, hogy ezt bármilyen íróalkalmatossággal eljátszhatjuk. Erre jött az, hogy akkor inkább nem is hisz bennem. Olyan édes, amikor előjön ezzel, ilyenkor gombamód elszaporodnak az aranyos kis véletlenek.
Aztán addig ügyeskedtem, amíg elvágta az ujját a tojásszeletelővel. Nem mondom, hogy ömlött a vér, de azért szép lett egy tojásszeletelőhöz képest. És egész mély. Erre jó szokásához híven transzba esett, én pedig végre vertem belé egy kis észt, úgyhogy azóta "szent a béke".
Hogy sikerült bele észt vernem?
Rávilágítottam arra az egyszerű tényre, hogy miközben néha még Ravent is megszégyenítő módon játssza itt a mártírt, valójában kegyetlenül élvezi ezt az egészet. Igen, még a tojásvágós kis akciónkat is. Hiszen nélkülem egyszerűen nem is lenne élete. Az égvilágon semmije nem lenne, csak ülne a szobájában, és úgy tenne, mintha bármit is csinálna. Igazából a legtöbb ember így működik. Nem kellett sokat erősködnöm, más már előttem tökéletesen rávilágított a lényegre:

Nem úgy van-e, hogy lelkének egy része mindig is imádta George Komor egyszerű,
erőszakos természetét? Nem csodálta-e lelkének ez a része George-ot, aki nem botlik meg mindenben, nem ütközik bútordarabokba, aki sosem látszik gyöngének vagy ostobának, aki sosem félt a gyerekkori, rejtelmes démonoktól? Akinek nincs felesége, és nincsenek gyerekei, akire tekintettel kell lennie. Nincs se szeretet, se szerelem, ami kötné vagy lelassítaná. Akinek sosem kellett végigrágnia magát ócska dolgozatokon, akinek sosem kellett végigszenvednie a tanszéki költségvetési bizottság üléseit. Akinek az élet legbonyolultabb kérdéseire is világos, egyenes válaszai vannak.
Aki nem fél a sötétségtől, mert birtokolja a sötétséget.
– Igen, de akkor is egy SZEMÉTLÁDA! – kiáltotta a józan formájú, amerikai gyártmányú,
négykerék-meghajtású autó forró katlanában.
Úgy van – és lelkednek egy része épp ezért találja őt olyan vonzónak, ugye?

Ennyi az egész. Annyira egyszerű, mégis olyan hihetetlen mértékben túl tudják bonyolítani a dolgot.
Na először ráveszem Liát az olvasásra, aztán az írásra.
Már nagyon várom, mi fog ebből az egészből kikerekedni.

Tovább olvasom!