Első estém vámpírként

Már többször szóba került a dolog, hogy milyen volt az, amikor vámpírrá lettem, pötyögtem is róla néhány szót egy régebbi bejegyzésemben, de Aysha drágám újra felhozta nekem a témát, én pedig végül úgy döntöttem, itt az ideje ezt a kis szösszenetet elétek tárnom.

Kezdjük egy kis kedvcsinálóval:

Meglep bárkit is, ha azt mondom, hogy sosem voltam jó ember? Igaz, a jó csak nézőpont kérdése, de azt hiszem, én semmilyen nézőpontból nem voltam jónak mondható. Nem voltam se szorgalmas, se erős, oké, jóképűnek mindig jóképű voltam, de miután fűt-fát ígérve minden falubeli lányt elcsábítottam egy-egy körre, aztán szó nélkül hagytam őket a házasságon kívüli szex, vagy éppen házasságtörés szégyenében, huszonéves koromra már túlságosan nagy közkedveltségnek sem örvendhettem a környékünkön.
Egy kis faluban születtem, második gyermekként, és… blablabla. Ezt most hagyjuk, talán majd máskor kitérhetünk rá, hogy milyen hatásoknak köszönhetően sikerült szert tennem az egyesek által elkorcsosultnak vélt jellememre. 

Most a vámpírrá tételemről, és első gyilkosságomról szeretnék mesélni, igaz, lehet, hogy ehhez szépen mindent el kéne regélnem, hogy milyen volt a kapcsolatom apámmal, az anyámmal, testvéremmel, de ahhoz most nincs ingerenciám, nézzük csak azt az egy estét.

A kocsma felé tartottam, hogy leöblítsem az agyamból a birkaszarszagot, és szórakozzak egy kicsit Dency-vel, aki némi kis csillogó ajándékért bárkinek az ölébe pattan két kupa bor felszolgálása közben. Jó lenne most írni róla, hogy mik jártak a fejemben az utolsó emberként töltött óráimban, de nem voltam az a gondolkodó fajta. Minden bizonnyal Dency blúzából kibuggyanó mellei kötötték le az elmém, úgyhogy nem kell semmi magasztosra gondolni. Már csak egy hras (lényegében ugyan az, mint nálatok a szőlő, csak világos rózsaszín, és apró lilás pöttyök vannak a héján)  ültetvénynyire voltam a kocsmától, amikor Gandriellon elragadott.  Igazából nem volt olyan nagy szám az a vámpírrá tétel, mint ahogy azt az ember gondolná. Nem szakadt az eső (csak előző nap, úgyhogy minden csupa sár volt), nem volt telihold, semmi baljós dolog nem volt a levegőben. Nem mintha feltűnt volna, ha lett volna. Azt hittem, hogy a férfi csak egy útonálló, aki ki akar rabolni, úgyhogy a dulakodás közben még mulattam is, hogy nálam aztán semmi értéket nem talál, ha csak a birkaszart nem vakarja le a csizmám sarkáról.

– Azt is megbánod, hogy az a kurva anyád megszült téged! – köpte az arcomba mikor a földre terített. Ekkor tűntek csak fel az óriási szemfogai. Az anyámat ért sértés nem nagyon hatott meg, én is hasonlóan éreztem iránta, mert vagy 10 éve volt ekkor, hogy eltűnt Priscillával együtt.
Próbáltam lerázni magamról a vámpírt, de persze esélyem sem volt. Segítségért ordítottam, hátha a kocsmáig eljut a hangom, de Gandriellon teletömte sárral a szám.
Itt jött a végtelennek tűnő monológja arról, hogy tönkretette az életét az anyám, és most megbosszulja, de momentán jobban izgatott a szájpadlásomat csiklandozó férges sárkupac, mint a démon élettörténete, úgyhogy csak jó pár perc múlva kezdett el foglalkoztatni, hogy mikről hadovált olyan drámaian.
Egyik kezét még mindig a sárral tömött szám elé szorította, a másikkal pedig oldalra nyomta a fejem.
Nem értettem, hogy mire készül, bár a hegyes fogakból legalább azt a képet sikerült összeraknom magamban, hogy pont egy olyan lénnyel kerültem össze, amikkel a gyerekeket rémisztgetik. Már nagyon öklendeztem a sártól. Az futott át az agyamon, hogy sárban megfulladni még röhejesebb halál lesz, mint hogy Nimor bácsikám leesett a padlásról, és lefejelte a bivalyuk szarvát.
A démon a nyakamhoz hajolt, és belém mart. Kapálóztam, téptem a haját, a ruháját, mindenét, de mintha meg sem érezte volna, csak szívta a vérem. Mulattató a gondolat, hogy azóta ugyan így vergődnek alattam a vacsoráim, én pedig sosem élhetem át újra ugyan azt, mint Gandriellon fogai alatt.
Egyre csak gyengültem, a rúgkapálással pedig felhagytam, és végül arra gondoltam, hogy szegény Dancy senkitől sem fog ma virágot kapni.   az egész novella >>>