Lia és a vámpírok - 14.rész

Lucy nem hagyott fel a vadászattal kapcsolatos hisztijével. Addig bőgött – szó szerint patakokban folytak a könnyei –, és nyávogott, amíg Chris be nem adta a derekát, és vele nem ment „szórakozni”. Képtelen voltam elhinni, hogy ez a lány már bőven túl lehet a tinédzserkoron a valós éveit tekintve, mégis úgy hisztériázik, mint a legelkényeztetettebb kislány a világon, akinek legszívesebben lekevernél egy óriási pofont. Már emberként megállapítottam róla, hogy egy elmebeteg tinilány, akinél rémesebb rajongót keresve sem találna az ember, de akkor még nagyobb volt bennem az izgatottság amiatt, hogy egy tini vámpírlány éppen az én együttesemért rajong, mint az undor. Na meg a rózsaszín madárfészek haja ellenére is keltett bennem némi félelmet. Még most is tartottam tőle, de a hisztirohamai inkább voltak kínosan nevetségesek, mint rémisztőek.

Így, hogy Chris engedett az érzelmi zsarolásának, legalább rólam leakadt a tupírozott kis boszorkány.
Távozásuk után hosszú percekig mozdulatlanul ültem a kanapén. Chris a fejébe vette, hogy ha nincs kedvem semmihez, legalább keresztrejtvényt fejtsek, mert őt le szokta kötni, ha nagyon unatkozik, úgyhogy most egy nagy kupac rejtvényújság hevert mellettem.
Egy isteni szikrától vezérelve, gondolkodás nélkül felvettem a cipőm, és egy kabátot, amit még Chris szerzett nekem néhány napja. Igazán drága darab, de egyáltalán nem izgatott, mivel biztosan nem fizetett érte egy fityinget sem, csak leemelte egy fogasról. Magamhoz vettem a maradék tasakos vért, és most először kitettem a lábam a hotelszoba ajtaján.

Egy lélek sem járt a folyosókon. Ez volt az én nagy szerencsém. Jobbnak láttam, ha lépcsőn megyek, ott talán még kevesebb emberrel van esélyem összefutni, mint a liftben.
Alig jutottam el a lépcsőház ajtajáig, és élvezhettem a pillanatnyi szánalmas kis szabadulás okozta örömet, – egy óriási lökés ért oldalról, a következő másodpercben újra a szobában voltam, háttal a világosbarna padlószőnyegen.
 – Csak nem szökni készülsz? – nevetgélt Lucy, felrántott a földről, majd szinte azzal egy időben lenyomott az egyik konyhaszékre, a tegnapi gyerekes tombolásom egyetlen túlélőjére. Pislogni sem volt időm, és egy olyan vastag láncot kezdett el körém tekerni, amiről csak azt tudtam gondolni, hogy egy kikötőből lopta. Csoda, hogy a vasmacska nem csüng még a végén. Megpróbáltam hadakozni, de persze semmi esélyem sem volt, csak annyit értem el, hogy Lucy felpofozott, rikítórózsaszín körmeivel jó erősen belekarmolva az arcomba.
Szorosan tekerte körém a többkilós láncot, tudtam, ha akarná, az összes csontom összeroppanthatná vele. Megállás nélkül szitkozódtam magamban, amiért ez a rózsaszínhajú, és jelenleg rózsaszín műszempillás kislány egy igazi démon erejével bír. Chris egyik lábáról a másikra álldogálva nézte Lucy tevékenységét, de nem szólt semmit. Az, hogy segítsen rajtam, meg sem fordult a fejében.

Újra egyedül hagytak.

Órák hosszat ültem magányosan, megkötözve a lerombolt konyha közepén. Tökéletes alkalom volt újra belemerülni az önsajnálatba.

*

Lianne:
 – Újra? Mikor jöttél ki belőle?

 – Köszönjük Adam a mély hozzászólást! – csattantam fel.
 – Szívesen máskor is!

*

Hálát adtam az égnek, amiért Chris egyedül tért vissza.

 – Szerintem nyugisabb, ha itt maradsz – mosolygott, és elkezdte rólam visszafejteni a súlyos béklyót.

 – Ti mitől vagytok olyan kurva erősek? – morogtam.

 – Hát csak úgy – vonta meg a vállát. – Biztos te is megtanulhatod használni a tested. Tudod, mint amikor először elsültél, mint valami szűzsrác az első randin, most meg már órákon keresztül bírod. Mit szólnál, ha azt játszanánk, hogy te kötözöl ki, mondjuk az ágy támlájához, és addig…
 – Felejtsd el! – vágtam közbe.
 – Most miért? Azt csinálhatnál velem, amit csak akarsz!
Jelenleg csak az jutott eszembe, hogy Chris nyaka köré tekerem a láncot, és addig húzom, amíg le nem esik a feje. Mivel esélyét láttam, hogy még ezt is élvezné, inkább témát váltottam.

 – Ha már itt maradok, taníts valamit, basszus! Vagy te csak kijöttél anyádból, és máris mindent tudtál?

 – Hát, tanultam, mint bármelyik gyerek.
Már majdnem mondtam, hogy bármelyik gyerek általában gügyögni, meg mászni tanul, nem pedig hidegvérrel gyilkolni. Inkább megtartottam magamnak.
 – Király – morogtam.
 – Amúgy talán… Szerintem Andor segítene neked. Tanulni. Persze nem biztos, de nála nem lehet tudni.

 – Miért is segítene?
Andor az eddigi ismeretségem alapján mindennek tűnt, csak segítőkésznek nem.

 – Az ő vére is vagy – magyarázta Chris, miközben sebesen nekilátott rendet rakni az étkezőben. Még jó, hogy ilyen kis házias. Ha rajtam múlna, örökre így maradna ez a tetves konyha.  

 – Nem hiszem, hogy annyit ittam volna belőle – horkantam fel gúnyosan, és néztem, ahogy egy szempillantás alatt eltűntette az asztal romjait.

 – Jajj, nem azért, te butus! Ha úgy vesszük, Andor a nagyapád.

 – Andor a te… – meredtem rá tágra nyílt szemekkel.

 – Mondtam, hogy megöltem az apám! Ennyire nem figyelsz rám?

 –Bocs.

 – Lucy apja. Azt legalább tudod, hogy Lucy az egyetlen…

 – … vámpír, aki két vámpír gyereke – fejeztem be unottan. –  Igen. A sok faszsága mellett említette – nem mondtam ki Adam nevét, úgyis egyértelmű volt Chris számára. – Vigyél Andorhoz!

 – Kérésed számomra parancs! – kuncogott Chris, nyomott egy csókot az arcomra, ahol Lucy felhasította a karmával, és máris a laborban voltunk. Amikor utoljára ilyen készséges volt az ügyben, anyaszült meztelenül álltam Andor előtt.
Kellemes csalódás volt, hogy most egyszerűen csak odavitt.

 – Még mindig nem vagy képes magadnak vacsorát szerezni? – Andor egy asztal fölé görnyed, egy pillantásra sem méltatva minket, bütykölt valami furcsa, fekete szerkezetet, amiből különböző méretű tüskék álltak ki.

 – De! – vágtam rá gyorsan, majd a lényegre tértem – Hogyan erősödhetek meg?
Esetlenül hangzott, de azt már volt szerencsém megtapasztalni, hogy a vörös vámpír nem díjazza a köntörfalazást.
 – Tanulással.
Mit kérnél a tanításért? – villant át az agyamon.
 – Valami piaci kofa vagy, hogy ennyit alkudozol? – emelte fel a szemét az asztalról, és rám nézett – És nem, nincs szükségem segédre.
Nem vettem volna rá mérget, de a hangulata még a visszautasítás ellenére is kedélyesebbnek tűnt, mint az előző alkalmakkor.
 – Hogy halhatok meg?
 – Még mindig itt tartasz? Próbáld ki! És nem, nem maradhatsz velem!
 – Bocsánat – kegyetlenül zavarban éreztem magam attól, hogy minden egyes gondolatomat hallja, mégsem hajlandó igazi kommunikációra –, csak eddig nem találkoztam ilyen értelmesnek tűnő vámpírral.
 – Én viszont jó pár ilyen zöldfülűvel találkoztam, mint te és meg kell mondjam, eléggé untattok.
 – De a te véred is vagyok!

 – Ó, melyik kis idiótának járt el a szája? Úgy beszélek a lányomról ahogy akarok, nem?

 – Sajnálom – motyogtam, teljesen feleslegesen.

 – Szóval még mindig meg akarsz semmisülni? Kár. Pedig akkor talán még hasznodat vehettem volna.

Igen?

 – Ha már úgyis kifecsegték, hogy mi a helyzet, elvégeznék néhány kísérletet rajtad.

 – Cserébe tanítasz?

 – Nem – felelte ridegen, és következő gondolatra sem volt időm, belökött egy szűk kapszulába, amibe csak úgy fértem el, hogy a vállaim közé húztam a nyakam. Egy lélegzetvételnyi időt sem hagyott ellenkezésre. Hangos kattanással rám zárta az ajtaját, bármi is legyen a tárgy, amibe beletuszkolt. Se ablak, se szellőzőnyílás, se bármiféle bélése nem volt.
Chris felsikított, de olyan szívszorító hangon, hogy a legvadabb fantáziámat bevetve sem tudtam elképzelni, mi történt. Egy éles villanás, és olyan kín hasított minden porcikámba, amihez foghatót még sem éltemben, sem pedig vámpírrá tételem óta nem tapasztaltam, pedig Andor műtéte sem volt egy kellemes dolog. Mintha az agyam szénné égett volna a koponyámban. Egy pillanatig biztosra vettem, hogy Andor végezni akar velem, örökre, de mire ez a gondolat elharapódzhatott volna az elmémben, már el is múlt a fájdalom, a kapszula fedele kinyílt, és Chris elborzadt arcával találtam szembe magam.

 – Édes istenem, jól vagy? – hebegte elcsukló hangon, és reszkető kézzel ülő helyzetbe húzott a kapszulában. A legnagyobb jóindulattal is borzalmasan nézett ki. Mintha húsz évet öregedett volna, annyira megnyúlt a képe a rettegéstől. Belém hasított az érzés, hogy ezt a tekintetet nem lehet megjátszani.
 – Belebetegedtem volna, ha elveszítelek! – zokogta a nyakamba, én pedig azt se tudtam, mi történt.

 – Ezt lehetne később? – szólalt meg Andor unottan, de magához képest mégis így is meglepően lelkesen.

 – Mi… mi volt ez? – nyögtem, miközben próbáltam a nyakamból lefejtegetni Chris karjait.

 – Csak kipróbáltuk, hogy bírod a napfényt. Meglepően jól.

 – Mi? – a fejem még mindig kótyagosan zúgott, mintha apró tűkkel szurkálnák át a koponyám.

 – Egy hozzád hasonló, néhány napos vámpírt most söprögethetnénk ki a szemétbe – közölte Andor szárazon.

Chris erre még hangosabban zokogott, és ha szükségem lett volna levegőre, minden bizonnyal megfojtott volna az ölelésével.

 – A kis bőgőmasinának köszönheted, hogy egyben vagy. Szép teljesítmény Chris. Add a karod!
Mielőtt fölfoghattam volna, hogy ezt nekem címezi, maga elé rántotta a karom, és belém mart.
 – Na igen. Nem rossz – lökte arrébb a kezem néhány korty után. – Ahhoz képest, hogy elvileg fele-fele arányban adtátok neki a vért, még mindig rendesen érezni rajta a szirénvonást.

 – Ezt nem lehetett volna az előtt, hogy berakod abba a borzalomba? – hüppögte Chris.
 – Nem fogom olyanra pazarolni az időm, akiből bármelyik percben találhatok egyet.

 – Chris, kérlek! – nyögtem, mert már a hátamon folytak le Chris könnyei. – Mit jelentsen ez a szirén dolog?

 – Egyelőre annyit, hogy jobban bírod a napfényt, mint egy átlag vámpír – hadarta Andor. – Volt emberrel szexuális kapcsolatod az utóbbi elmúlt napokban?

Megráztam, a fejem, és még mindig azon voltam, hogy lefejtsem magamról Chris testét.
 – Vámpírokra meg nincs hatással, úgyhogy ez a része egyelőre tárgytalan – mormolta Andor inkább csak magának, és egy ugrással a munkaasztala előtt termett, ahol az érkezésünkkor is munkálkodott.

 – Várj! Nincs hatással? Chrisnek a… nyála? Rám?

 – Miért lenne?

 – Mindegy. Semmi – vágtam rá. Igyekeztem mindent kizárni a fejemből, mert nem akartam, hogy Andor szembesüljön a szexuális életemmel. Szerencsére tényleg nem az a fajta, akit érdekelt a téma.

 – Tehát ha már kis híján megsütöttél, hajlandó lennél tanítani? Annyit kísérletezel rajtam, amennyit csak akarsz! Bármit! – próbáltam kijátszani azt az előnyöm, hogy Andort, ha nem is nagyon láthatóan, de felcsigázta a tény, hogy nem lett belőlem hamukupac a gépezetében.

 – Gee – nyögte Chris.

 – Mit szeretnél tanulni? – kérdezte Andor.

 – Teleportálás, gondolatolvasás, mindent!

 – És hogyan szeretnéd mindezt elsajátítani, ha még embert ölni sem vagy képes? A kellemetlen hír számodra, hogy ezek mind olyan dolgok, amikhez elengedhetetlen a friss emberi vér, szóval gyere vissza, ha már elég nagyfiú vagy. Most pedig tűnés!

 – Emberi vért iszom!

 – Ja, a kis zacskókból. Mondom, majd ha több eszed van, és nem sikerült kinyírni magad, visszatérhetünk a témára. Chris, vidd innen, vagy mindkettőtöket megpörköllek!
Chris azonnal engedelmeskedett.