Éljenek a macskák! - Terry Pratchett: Mort, a halál kisinasa

A Halál szereti a macskákat, és Mucinak hívják a lovát. Imádom!
Az már biztos, hogy Terry Pratchett megvett magának a humorával.

A sztori amolyan enyhén szirupos kis édesség, mert hát egy ügyetlen – bár talán az életképtelen jobb szó –, srác elszegődik a Halál inasának, aztán meg akarja menteni a királykisasszonyt, de összekutyul vele mindent. Illetve nem is, mert a történelem meggyógyítja önmagát. Szóval nem is igazán értettem, hogy akkor mi is volt a gáz, azon kívül, hogy a királylány kipurcan volna, ami nem okozott volna nekem nagy szívfájdalmat.

Az egész könyvet azok az elvetemült poénok varázsolják élvezetessé, amikből minden oldalra jut bőven, így nem is zavart különösebben, hogy a történet és a szereplők is hagynak maguk után némi kívánnivalókat. 

Egyszóval Mort egyike volt azon embereknek, akik veszélyesebbek, mint egy teli zsák csörgőkígyó. Eltökélt szándéka volt, hogy fölfedezze a világegyetem mögött megbúvó logikát. Ami nem lesz könnyű, mivelhogy nincs olyan. A Teremtőnek volt egy pár figyelemreméltóan jó ötlete, amikor összeállította a világot, de az érthetővé tétel nem tartozott közéjük.

Néha olyan szívesen fejbe rúgtam volna a fiút. Merthogy ő nem fiú, hanem Mort. Ezt annyiszor végig kellett hallgatnom, hogy tényleg adtam volna párat annak az önérzetes fejének. Oké, oké, vágom azért a szójátékot. Amikor kezdett átmenni "halálba", akkor már nem is volt olyan irritáló, csak sajnos visszaesett.

Nála már csak Kelli volt idegesítőbb, akit nemhogy megmenteni nem akartam, hanem kifejezetten szívesen láttam volna holtan. Na jó, lehet hogy csak azért vagyok vele ilyen ellenséges, mert a legtöbb királykisasszony az egyik hmm… barátnőmre emlékeztet.

– Aha, azokat fátyollal, és a királykisasszonyok naphosszat gyönyörűek voltak, és olyan nemesek, hogy keresztül tudtak pisilni egy tucat matracon...

– Micsoda!? 

Albert tétovázott.

– Akárhogyan is, valami volt a matracokkal – törődött bele végül.

Na igen. Egy királyi sarj bizony veszélyes tud lenni.

Meccetüzest bírtam, viszont nincs az a pénz, amiért varázsló szeretnék lenni a helyében. Jajj, pocsék lehet. De tényleg. Olvassátok el, és azt hiszem azonnal érthető lesz, hogy annyi eséllyel pályázhatnék ilyen feltételek mellett a varázslóságra, mint a béke Nobel-díjra.

Lia el akar tiltani Pratchett-től – megjegyzem nem nagy sikerrel, mert már kezembe vettem A mágia színe című könyvet, ami az első kötet a Krorngvilág sorozatból –, mert fél, hogy ettől a tömény koncentrációjú elmebetegségtől, ami a könyveiből árad, még hülyébb leszek, mint eddig voltam.

Albert is baromi jó arc volt, ahhoz képest, hogy olyan semmilyen öregembernek indult. Rendesen kiosztotta párszor a népet.

– Van még valaki, aki polgári kötelességtudatot akar fölmutatni? – érdeklődött. – tőszomszédság, kell valakinek? – Teljes magasságában kihúzta magát. – Ti gerinctelen férgek! Nem azért alapítottam ezt az Egyetemet, hogy kölcsön adhassátok a kibaszott fűnyírót a szomszédnak!

Mi haszna a hatalomnak, ha nem gyakoroljátok? Ha egy férfi nem mutat elég tiszteletet irántatok, akkor annyit se hagytok a rohadt kocsmájából, hogy gesztenyét pirítson rajta, értve?

Amikor megjelent Yzabell, a Halál örökbefogadott lánya, vadul csillogni kezdett a szemem, mert – a blog rendszeres olvasói tudják – minden vágyam, hogy végre legyen egy gyerekem. Csalódnom kellett, mert Yzabellről nagyjából – vagy inkább teljesen – semmi sem derült ki. Mivel ez a negyedik kötet a sorozatban, amit csak úgy cím alapján lekaptam a polcról, fogalmam sincs, hogy van-e valami előzménye az örökbefogadásos történetnek, vagy ennyi róla az egész.

A Halál. Az elején már írtam, hogy röviden mi a véleményem róla. Amúgy is, mindenki jó arc, aki szereti a macsekokat. Lehet, hogy ezért ölök kevés magányos vénlányt. Most jut eszembe, hogy rég írtam Kisdögről (macskám, akit nagyjából egy éve fogadtam örökbe). Azóta igazából Nagydögnek is lehetne hívni, mert igen jó fejlődést biztosított neki a kastélyom konyhája. A bal füle kicsit csálé lett, mert valószínűleg valamelyik morcos patkánynak nem tetszett, hogy meg akarja vacsorázni.

Szar lehet szegény Halálnak. Megértem, hogy ki akarta próbálni az emberi dolgokat, én aztán tudom, mennyire jó néha megpróbálni emberként viselkedni. Azt hiszem, ezt a törekvésem igen jól szemlélteti a blogom. Az öröklét durva dolog. Tényleg örök, és bosszantóan állandó.

Már kipróbálta a horgászást, a táncolást, a szerencsejátékot és az ivást, állítólag mind a négy az élet legnagyobb gyönyörűségei közé tartozik, és nem volt biztos benne, hogy van értelmük. Az étkezés, az igen – a Halál éppúgy szeretett egy jót enni, mint bárki. Nem jutott eszébe egyetlen más testi gyönyör sem, pontosabban dehogynem, de az, nos, testhez illő, és fogalma se volt róla, hogyan lehetne lehetséges hozzáfogni némi alapos body-building nélkül, amit nem állt szándékában fontolóra venni. Meg különben is, úgy tűnt, az emberek fölhagynak vele, ahogy öregszenek, így föltehetőleg nem is olyan csábító.

Itt rontottad el haver…A szex a legjobb, esküszöm! Bár ha a szerencsejátékot sem élvezte, lehet, hogy az is reménytelen lenne. Oké, mondjuk hülyén játszott. Bele kell jönni a dologba. Ha egyértelmű, hogy te nyersz – márpedig mindig egyértelmű – akkor magad ellen kell játszani ahhoz, legyen benne valami fordulat. Ezzel persze végeredményben saját magadat csapod be, és az öröklét alatt már sajnos nem tudod magad olyan egyszerűen becsapni, mint az emberek. Ezt igazából egy kicsit irigylem is tőletek. Annyira könnyen át tudjátok baszni magatokat, hogy az nem igaz! Lia nekem rá a mindennapi, élő példa, legyen szó szerelemről, életcélról, bármiről. Szóval le a kalappal. 

–  Itt semmi sem valódi. Nem igazán valódi.  Ő csak szeret úgy viselkedni, mint egy emberi lény. Igazán komolyan próbálkozik vele mostanság, nem vetted észre? Azt hiszem, hatással vagy rá. Tudtad, hogy  egyszer megpróbált megtanulni bendzsózni?

– Én inkább olyan orgonálós típusnak vélném.

– Nem volt képes rájönni a nyitjára – folytatta Yzabell, oda se figyelve a fiúra. – Tudod, ő nem tud alkotni.

– Azt mondtad, ő teremtette ezt a tavat.

– Ez csak másolata egy medencének, amit valahol látott. Minden csak másolat.

Na most már tényleg cseszi a csőröm ez a teremtés dolog. Azt hiszem itt az ideje komolyan ráállni erre a témára is.

Liának nem kis fejfájást okoztam azzal, hogy még hajnali háromkor is olvasni akartam a könyvet, amikor neki már szimpla szavak összeállítására sem volt energiája, nemhogy elviselni azt az agyziláló szöveget, amivel tele van az egész könyv.

Mindenkinek ajánlom, mert hiába kicsit semmilyen a sztori, a dumákért érdemes elolvasni! Milliószor jobban tetszik a fantasy műfajban, mint mondjuk a Tűz és Jég Dala, amitől már herótot kapok, mert a Sárkányok Táncának egyszerűen nem akar vége lenni. Mondjuk, minden bizonnyal segítene a dolgon, ha olvasnánk. De basszus, az első öt könyvet nem olvastam, csak a sorozatot láttam, abból meg még csak három évad van. Legalább sok benne a szexjelenet. Jól van, egyszer talán arról is írok bővebben.

A „kis” Korongvilág megismerése érdekében viszont még jó sok – ha nem az összes – kötetet el szeretném olvasni a sorozatból. Mint már említettem, kezdem is az elejéről.

Liácskámat meg igyekszem meggyőzni, hogy ne akarjon az én világomról egyes szám harmadik személyben írni valami eposzi csodát, mert abból úgyis csak valami elképesztően gagyi fantasy paródiának sem mondható szar lesz. Hagyja csak, hogy én meséljem, nem kell azt átköltenie. Erre meg persze jön azzal, hogy örüljek, hogy ír, ne szóljak bele, hogy hogyan írjon. Hát nem is szólnék bele, ha jól írná.

A kedvenc mondatom a Mortból:

Nos, tudod... arra gondoltam, hogyha elegendő ember hinne benne, akkor meg tudnák változtatni a valóságot. Az istenek esetében így működik. Ha az emberek megszűnnek hinni egy istenben, akkor az meghal. Ha sokan hisznek benne, akkor megerősödik.

Hátha összejön, úgyhogy kérlek, terjesszétek az igém!