Terry Pratchett: Egyenjogú rítusok (Korongvilág III.)

Terry Pratchett egy zseni, efelől már semmi kétségem.
Bármit megadnék érte, ha az ő agyában lehetnék. Még a növényeket is megkedvelném, tényleg. Eddig szigorúan Chris gondozta a kastélykertet, a kastélyon belül meg egy kósza cserepesvirág sem volt soha, de az ő kedvéért botanikuskertet varázsolnék.

Ez a történet a mágiáról szól, arról, hogy hová tűnik, meg, ami talán még fontosabb, hogy honnan jön és miért, bár nem kívánja azt a látszatot kelteni, hogy megválaszolja mindezen kérdéseket, vagy akár csak egyet is közülük.
Ami azt illeti, esetleg segíthet annak megmagyarázásában, hogy Gandalf miért nem nősült meg soha, vagy hogy Merlin miért is volt férfi. Mert ez a történet a szexről is szót, bár valószínűleg nem az atlétikus, izgó-mozgó, számold-meg-alábakat-és-oszd-el-kettõvel értelemben, hacsak a szereplők teljességgel ki nem bújnak az író irányítása alól. Ami nem kizárt.

Mágia? Szex? Ide nekem ezt a könyvet!

Legnagyobb bánatomra a szereplők nem bújtak ki teljesen drága Pratchett úr irányítása alól, úgyhogy a szex az tényleg csak elméleti síkon létezett a könyvben. Oké, így kapásból azért nem vágnám rá, hogy a könyv melyik szereplőivel néznék végig egy szexjelenetet, mert Esk (vagy Eszk) még túl fiatal, hogy Simonnal legyen valamit, a Néne és az Arkrektor pedig már nem éppen fiatalok. Mindkettőből kinézem, hogy elég fittek egy kis hancúrhoz.

A nevek össze-vissza keverése miatt előre is elnézést kérek, én a régebbi (Sohár Anikó-féle) fordításban olvastam, és többek közt olyan problémáim vannak, hogy a Wiharvész sokkal jobban tetszik, mint a Mállottviksz (honnan jött, de komolyan?) viszont szerintem sokkal találóbb a Néne, mint az Anyó.
Szóval próbáljátok kibogarászni, hogy ki-kicsoda, elvileg a régebbi fordítás szerint fogom írni ezt a bejegyzést.

Már az elejétől fogva (konkrétan az első mondattól kezdve) nagyon tetszett a történet, azzal a jelenettel különösen megnyert magának a könyv, amikor Esk és a tesói rátaláltak Nénére a kunyhójában, és azt hitték, hogy meghalt. Később a Kölcsönvevésről szólót "tanórákat" pedig szinte már jegyzeteket készítve figyeltem.

Azt hitted, hogy remek dolog lesz ellopni más testét. De most már tudnod kell, hogy a test olyan, mint egy... mint egy édes kocsonyás puding. Formát húz a tartalomra, érted? Nem lehetséges, hogy egy kislány tudata létezzen egy sas testében. Mindenesetre nem sokáig.

Hát mi ez, ha nem testhezálló, kérem szépen? Nagyon remélem, hogy egyszer olvashatok Pratchettől egy tanulmányt arról is, hogy a Kölcsönvevés hogy működik a különböző világok közt, hátha tud valami jót tippet adni egy ilyen magamfajta kóbor léleknek.

Kovács Eskarina édes egy kislány, aki nyolcadik fiú nyolcadik gyermekeként született, így hát varázslónak kellene lennie, csak éppen az a probléma, hogy a Korongvilágon eddig nem léteztek női varázslók. Ereje és varázsbotja viszont van a leánykának, úgyhogy miután a Néne éveken keresztül okítja a boszorkányság csínjára-bínjára, a boszorka is belátja, hogy Esknek szüksége lesz a tanításra, hogy kordában tudja tartani az erejét.

A Láthatatlan Egyetemre vezető útjukon kicsit tartottam tőle, hogy Esk karaktere kezd majd egy kicsit unalmas lenni, mint Mort vagy Erik, mert eddig valahogy nem nyerték el a szívem Pratchett fiatalabb hősei, de szép lassan megnyugodtam, hogy Esk tökéletesen hozza egy nyolc éves kislány formáját.

alkotó: Hedysa

(...) Persze Esket nem tanították meg erre, és a siker alapvető eleme közismerten annak nem tudása, hogy amit épp megkísérelsz, lehetetlen megtenni. Az a személy, aki a kudarc lehetőségéről nem vesz tudomást, fél tégla lehet a történelem biciklijének útjában.

- Mi fog történni, amikor földet érünk? (Esk)
- Azon múlik, hogy tudok-e puha sziklákat találni - jegyezte meg Néne gondolatokba merülten.
- A söprű le fog zuhanni! Nem tudunk valamit csinálni?
- Nos, föltételezem, hogy leszállhatnánk róla.
- Néne - szólalt meg Esk azon a bosszankodó és meglepően felnőtt hangon, amit a gyerekek konok őseik korholására használnak -, nem hinném, hogy fölfogtad. Nem akarom megütni a földet. Sose bántott engem.

 Esk számára logikusnak tűnt, hogy ilyen rengeteg könyv között kell legyen egy, ami elárulja, hogyan lehet elolvasni az összes többit. Nem volt benne biztos, hogyan lehet ezt megtalálni, de lelke mélyén érezte, hogy valószínűleg vidám nyuszikák és boldog cicusok képe lesz majd a borítón.

 Esk akkor se tudta volna, mi egy gyűjtőnév, ha az szemen köpi, de tudta, hogy a kecskéknek nyája van, a lovaknak ménese, a boszorkányoknak gyülekezete. Azt nem tudta, hogyan kell egy szóval megnevezni sok varázslót. A varázslók rendje? Bűnszövetkezete? Köre?

 Na de aki az egész könyvben vitte a pálmát, az Néne! Fergeteges egy boszorkány! Most már biztos, hogy nagy lelkesedéssel fogok nekiállni a Korongvilág többi boszorkányos könyvének, mert elképesztően jó arcok.

alkotó: DionysiaJones

Legszívesebben kiidézgetném a banya össze könyvbéli megszólalását, de igyekszem néhány gyöngyszemmel meghozni hozzá a kedvet.

Néne elvi alapokon ellenezte az olvasást, ám õ lett volna az utolsó, aki azt mondja, hogy a könyveknek, különösképp olyan könyveknek, amiknek szép vékonyak a lapjai, nincs semmi haszna.

 Mindeközben Néne két utcányira járt. Valamint, mások mércéje szerint, el is volt tévedve. Ő maga nem így vélte. Tudta, hogy hol van, csak az összes többi hely nem vett erről tudomást.

Életében először Néne tépelődött, hogy vajon lehet-e valami fontos azokban a könyvekben, amiket manapság oly nagy becsben tart mindenki, ámbár ő szigorúan erkölcsi alapokon ellenezte a könyveket, mivel hallotta, hogy sokat közülük halott emberek írtak, ezért hát magától értetődik, hogy ugyanolyan helytelen lenne őket elolvasni, mint amilyen a nekromancia. A végtelenül változatos világegyetem számos, Néne által helytelenített dolga között akadt a halottak megidézése is, akiknek, ahogy mondják, épp elég baja van e nélkül is.

- És aztán mindenki rajtam nevetett! Valaki még csokit is adott nekem! (Esk)
- Akkor legalább volt valami hasznod belőle - mutatta ki Néne.

alkotó: katea

Rendkívül szórakoztató volt az Arkrektorral folytatott flörtjük is, ami egy látványos varázspárbajjal kezdődött. Én végig drukkoltam nekik, hogy jöjjenek össze, pedig nálam aztán ritka az ilyesmi.

- Ő fontos? - kérdezte Néne Esktől.
- Én vagyok, asszonyom, az Arkrektor! Történetesen én igazgatom ezt az Egyetemet! És maga, asszonyom, igencsak veszélyes területen jár tilosban! Figyelmeztetem... azonnal hagyja abba az ilyenfajta rémnézést!

És milyen jó alakú nő, szólalt meg egy elhanyagolt hang elméje hátsó részében. Volt valami abban a módban, ahogy viharvert söprűnyelét a csónak farán evezésre használta a fodrozódó vízen át, ami fölkavarta Katángli tudatalattijának rég elfeledett tartományait.

- Amikor azt mondtam, kapaszkodjon...
- Igen?
- Nem úgy értettem, hogy ott.
Csönd támadt.
- Ó! Igen. Értem. Rettentően sajnálom.
- Semmi baj.
- A memóriám már nem a régi... Biztosíthatom... nem akartam megsérteni.
- Nem sértődtem meg.
Egy pillanatig csöndben repültek.
- Mindazonáltal - jegyezte meg Néne elgondolkozva - azt hiszem, hogy mindent egybevéve, jobb szeretném, ha elvenné onnan a kezét.

Aki még külön szót érdemel, az Simon, A Zseni, aki magára szabadította a Tömlöc Létsík kedves lakóit.
A rengeteg móka és kacagás mellett azért az én szemszögemből egy komoly természettudományos tankönyvnek is elmennek ám Pratchett művei, mert igen átható leírásokat tesz közzé a világ működéséről. Legalábbis a Korongvilág működéséről. Olyan sokra azért nem megyek vele, mert eddigi tapasztalataim alapján minden világ tökéletesen különbözően működik, de azért bőven akadnak apró, de hasznos információmorzsák a számomra, főleg Simon kutatási területén.

forrás: tealin

 De hogy ki is Simon? Azt hiszem ez alapján el lehet képzelni a karakterét:

(...) ez a fiú remek varázsló alapanyagnak látszik. Más szavakkal, vékony volt, langaléta, sápadt a zavarba ejtő könyvek olvasásától egészségtelen szobákban, és szeme kórosan könnyezett, mint valami félig buggyantott tojás. Átvillant Gándor agyán, hogy a könyvmolyság okozata tudományos fokozat.
Hogy egyenesen a csúcsra jusson, tényleg csak arra van szüksége, gondolta magában, hogy legyen valami apró fogyatékossága. A varázslók szenvedő alanyai az olyasmiknek, mint asztma vagy lúdtalp, s úgy tűnik, valahogy ez adja meg nekik a kellé ösztönzést.
- Hogy hívnak, legény? - kérdezte olyan kedvesen, amennyire csak lehetséges.
- Sssssssssssssss - mondta a fiú. Ádámcsutkája úgy pattogott, mint egy foglyul esett léggömb. Társához fordult, csupa néma esdekléssel.
- Simon - segítette ki Hidló.

Aztán kiderül, hogy olyan erős a mágiája, hogy kaput tud vele nyitni más létsíkokra.
Eljátszogatnék vele, az biztos.

Néha úgy tűnt, hogy a fiú azt mondja, semmi sem létezik, hacsak az emberek nem gondolják azt, hogy igen, és a világ valójában csakis azért van, mert az emberek folyamatosan elképzelik létét.

- Mielőtt hallottam őt beszélni, olyan voltam, mint mindenki más. Tudod, hogy értem? Zavarban voltam, bizonytalan az élet összes apró részletét illetően. De most - derült föl -, noha még mindig zavarban vagyok és bizonytalan, ez sokkal magasabb szinten teszem, érted, ugye, és legalább tudom, hogy tényleg az univerzum alapvető és fontos tényei hoznak zavarba.

Az a bizonyos másik létsík is felkeltette az érdeklődésem. Meglepő, mi?

Tulajdonosa egyértelműen lidércnyomásként óhajtott megjelenni, ám túlzásba vitte az erőlködést. Megjelenése alapjában véve egy két hónapja döglött csirkéére hasonlított, de a visszataszító benyomást eléggé elrontották a varacskos disznó agyarak, rovarszerű csápok, farkasfülek és az unikornisszarv. Az egésznek volt egy amolyan maga-összeszerelte kinézete, mintha a tulaj hallott volna rebesgetni az anatómiáról, de nem igazán tudta magáévá tenni a koncepciót.

Drukkoltam, hogy sikerüljön megszerezniük Simon testét, hátha ebből is meg tudok valamit ami a gyakorlatban is használható, de sajnos ez ellen esélyük sem volt:

- Remek - jegyezte meg, s a klasszikus, "bosszúálló varázsló" pózba emelte. - Majd én megmutatom nekik!

Naná, hogy megmutatta!
Alapvetően gonosz túlvilági démon lévén nem vagyok nagy rajongója a happy endnek, de a Korongvilágot illetően egyetértek Liával, hogy ott így kell történnie a dolgoknak. És amúgy sem vagyok én olyan velejéig romlott, hogy vérengzést és lelki gyötrődést várjak egy szórakoztató fantasytól. Én is azért olvasom, mert elképesztően vicces, de azért a világ dolgairól is van benne bőven.

Oké,lehet hogy már tényleg túl sok lesz az idézetekből ebbe a bejegyzésbe, de még muszáj néhányat! (Ha másnak nem, legalább nekem, hogy össze legyenek gyűjtve a nagy kedvencek itt is.)

Vannak olyan szörnyű dolgok, hogy még maga a sötétség is fél tőlük.
Az emberek többsége ezt nem tudja, és ez így van jól, mert a világ nem lenne képes rendesen működni, ha mindenki ágyban maradna fejére húzott takaróval, és pontosan ez történne, ha az emberek tudnák, miféle rettenetek ólálkodnak csak egy árnyéknyira tőlük.

(A fosszíliákat – azokat a hatalmas, spirál alakú csigákat, és rosszul összeállított teremtményeket, amelyek még akkoriból maradtak, amikor a Teremtő nem döntötte el, mit akar csinálni, és csak léhán játszadozott a pleisztocénnal – nagyon jól ismerték a Korongvilágban.)

Még a végére egy kis eszmefuttatás - inkább kérdés - a Láthatatlan Egyetemről.
Ebben a kötetben végre részletes leírások is voltak az ott folyó oktatásról, és nekem az egész légkörről a Roxfort jutott eszembe, mert hát pechemre (kösz Lia...) azt olvastam előbb.
Nem tudom Angliában mekkora múltja van ennek a varázslóoktató dolognak, meg ki honnan vett inspirációt, vagy mit parodizált, netán az egész a véletlen műve, de én igen erős hasonlóságokat véltem felfedezni a Láthatatlan Egyetem és a Roxfort között. Szóval ha erről bárkinek van valami információja, vagy elmélete, szívesen csevegnék.