Hogyan (ne) váltsunk meg egy világot – 1. fejezet

Eugene-t Júdzsínnak kell ejteni, a félreértések elkerülése végett.
Engem a csodálatos magyar anyanyelvemmel baromira zavar, hogy így kell írni, de hát most mit csinálja, ha egyszer így hívják szerencsétlent? Amúgy felőlem lehet Eugén, sőt, Jenő is, ha már itt tartunk, de franciásan az Özsen is megfelelő. Úgyhogy válogathattok.
Nekem azért marad Júdzsín.¹

*

Eugene egy mélygarázsban térdelt, összeverve, háta mögött megbilincselt kézzel, reszketve és zokogva. Már az egész fegyvertárát végigpróbálta, hazudozás, nyájaskodást, fenyegetés, vesztegetés, annyi ígérettel előrukkolt, aminek a teljesítésére három ember élete sem lenne elég. Minden hasztalannak bizonyult, úgyhogy maradt az aduász, a totális megalázkodás. Így a legőszintébb dolog, amit jelen helyzetben tehetett; zokogott, hátha azzal elveszi fogvatartója kedvét attól, hogy lepuffantsa. Na nem abban bízott, hogy a főnök szíve majd megenyhül egy bőgő huszonöt éves srác láttán, inkább az adta a reményt, hogy talán kellően szánalmasan fest ahhoz, hogy még agyonlőni se legyen őt érdemes. Mark Pratt számára azonban már a napnál is világosabbá vált, hogy minden oka megvan golyót röpíteni a kis görény szeme közé.
De előtte ki akarta élvezni az előjátékot.
Hiba volt.
Ha valaki olyan álmokat dédelget, hogy egy szép napon Caligo vezetője lesz, az egyszer és mindenkorra jegyezze meg; nincs pofázás, csak nyírd ki, aki kell, és kész.

 Eugene két – jelenleg görcsösen a zakója alját markolászó – kezén nem tudta volna összeszámolni, hogy hányszor került már élete során hasonló szituációba, melyben valaki eltökélten ki akarta nyírni. Az ilyen esetekben eddig mindig volt egy hajszálnyi esélye a megmenekülésre és az a hajszál  tökéletesen funkcionált. A jelenlegi helyzetből kisegítő hajszál azonban pontosan negyvennyolc órája rejtélyes körülmények között elhalálozott. És most még az ő halálát is Eugene nyakába akarják varrni, pedig a jelenlegi állapotból is láthatja mindenki, hogy ő húzta a legkevesebb hasznot abból a bizonyos gyilkosságból. 

Mikor Pratt befejezni látszott nagy monológját arról, hogy bizony így jár mindenki, aki vele ujjat húz, Eugene még taknya-könnye összefolyva próbált néhány gyengécske érvet felhozni annak érdekében, hogy ne váljék a halak eledelévé.
Pratt egy ötvenes tőzsdecápához illő vigyort villantott és határozottan Eugene homlokára célzott.

– Engedjétek el! – kiáltotta egy férfi a sötétből. A drámai hangvételen rontott a csöppnyi affektálás.

Eugene önkéntelenül felvinnyogott. Elképzelése sem volt, ki lehet a hang birtokosa, de annyi biztos, hogy újra övé a leheletnyi esély az életben maradásra. És ez bizony boldoggá tette még annak ellenére is, hogy a saját vizeletétől nedves nadrágban térdel egy autóparkolóban.

– Te meg ki a faszom vagy? – csattant föl a főnök, két testőre pedig idegesen forgatták a fejüket. Mondanám, hogy jobban tették volna, ha érdeklődés helyett inkább tüzet nyitnak Eugene-ra, de igazából most már tök mindegy lett volna.

– Engedd el! – a hang gazdája kilépett a sötétből és egy szempillantás alatt Eugene mögött állt. Eugene egyelőre nem mert hátrafordulni. Pratt most vigyorogva a másik férfira emelte a pisztolyát.

– Ezt már hallottam párszor, és nekem elhiheted, hogy nem jártam jól vele. Még egyszer nem veszem be a dolgot!

Valójában ez már a harmadik alkalom lett volna, de ezzel nem dicsekedett.

Újra Eugene-ra célzott.

Eldördült a pisztoly.

Eugene méretes orra a betonba épült, a golyó viszont fél méterrel a feje fölött süvített el. Mire sikerült az oldalára vergődnie, Pratt és a két verőlegény holtan hevert mellette.

Egy hirtelen rántást érzett a csuklóin, ami azt jelentett, hogy puszta kézzel szakították le róla a bilincset. Az orrából szivárgott a vér. Korábban már Pratt rendesen meggyötörte, és most a földel való találkozás újra tett róla, hogy vérezzen.

– Jól vagy? – kérdezte megmentője, akinek erős önuralomra volt szüksége, hogy ne kezdje el Eugene vérző orrát nyalogatni. Szívesen nyújtott volna neki egy zsebkendőt, de ilyesmit már jó ideje nem tartott a zsebeiben. Megjegyezte magának, hogy nem árt, ha mostantól mindig lesz nála egy-két zsebkendő, mert az embereknek bármikor szüksége lehet rá.

Eugene úgy érezte, soha nem volt még jobban, szürke szemei csak úgy szikráztak a mélygarázs homályában. Illetve csak a jobb szeme, a balt ki sem tudta nyitni az alig negyed órája elszenvedett verésnek köszönhetően.
Még mindig könnyek csorogtak végig az arcán, de most a hála jeléül. Megmentőjét nagyjából magával egyidősnek tippelte, és az arca ismerős volt, de nagyon nem tudta hova passzolni egyelőre.

– Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a mérhetetlen kedvességet, Uram, őszinte hálám és mélységesen lekötelezett, amíg csak élek! – áradozott Eugene, majd a csuklóján karperecként marad bilincsdarabokat méregette. Sehol nem látott semmiféle harapót a férfinál. És hogy intézte el ilyen gyorsan azt a hármat? 

A megmentő majd elolvadt attól, hogy végre valaki értékeli, hogy megmentette az életét. Nem kétjegyű szám, ahányszor az ilyesmi előfordult halhatatlansága során.

– Szabad megkérdeznem, hogy elveszítettem-e az eszméletem a földön fekve?

A gyér megvilágításban Eugene-ben egyre inkább kezdett derengeni, hogy kire hasonlít a fickó.

– Ööö, nem – felelte a férfi habozva. Nagyokat nyelve azon tűnődött, hogy el lehet-e vérezni orrvérzéstől, el kéne-e juttatnia kórházba a srácot, vagy ilyesmi. Bár Eugene-t jól láthatóan nem igazán aggasztotta a dolog, csak néha megtörölte az ingujjával az orrát.

– Raven? – bukott ki Eugene-ból meglepetten. Raven még nála is jobban jobban megdöbbent, és összeesküvés-elméletek tömkelege száguldott át az agyán. Pedig a magyarázat roppant egyszerű volt.

– Revolution? – óvatoskodott Eugene.

Ravennek lassan leesett, hogy ha éppen befutó rockbandája van az embernek, akkor előfordul, hogy felismerik. Pláne, hogyha ugyan abban a cuccban van már vagy három hónapja.

És igen, komolyan képes volt ’Forradalomnak’ elnevezni a bandáját, amivel meg akarja váltani a világot. Egy csöppet azért lehetett volna kreatívabb. Na mondjuk Nick ’Cock Suckers’ felvetése sem volt jobb, bár abban igazat kellett adni neki, hogy mindhármukra találó elnevezés, bármennyire is tiltakoznak.

– Ja, hogy ja. Ja – motyogta Raven félszegen.

Ezek szerint nem csak egy énekes. Nagyon nem csak egy énekes – morfondírozott Eugene, mit sem sejtve abból, hogy Raven játszi könnyedséggel tudna a gondolataiban turkálni, ha nem lenne elfoglalva azzal, hogy leszopná a vérző orrát. Szerencsére most már kezdett elállni, viszont Eugene mindkét ingujja jócskán vérfoltok díszítették.

– Bátorkodhatom megkérdezni, hogy minek köszönhetem azt a nagylelkűséget, amint irányomba tanúsított az imént?

Raven zavarban volt Eugene stílusától, ez jórészt annak köszönhető, hogy elszokott a választékos szókincsű egyének társaságától. Másrészt meg Eugene behízelgő mosolya az orra alá alvadt vérrel még bizarrabbul festett, pedig alapból is volt egy vigyora. Olyan „vágj még egyszer orrba” vigyora.

– A segítségemre lehetsz – közölte Raven a lehető legmagasztosabb hangsúllyal. A "segítségemre lehetsz" mondat az utóbbi időben azt jelentette Ravennél, hogy "valami rohadtul nem stimmel veled, úgyhogy megpróbállak a saját oldalamra állítani, aztán ha nem jön össze a dolog, kinyírlak."

A kimondottaknál semmilyen mondat nem tehette volna Eugene-t boldogabbá és bár gondolatot olvasni nem tudott, de sejtette, hogy mit takar valójában a mondat, úgyhogy a kellő tisztelettel felelt.

– Amiben csak óhajtja! Megmentette az életem, ezért örökre az adósa leszek!  – Persze csak amíg komolyabb érdekek ebbe nem ütköznek. Ez volt az apró betűs rész, ami mindig ott csillogott Eugene szemében.

– Tegezz, kérlek! – intett Raven egyre hízó májjal. Pontosan ilyen hozzáállást várt el vágyálmaiban attól, akit megmentett. Úgyhogy ki akarta élvezni a pillanatot.

– Ahogy óhajtja! – hajbókolt Eugene.

Ezek ketten olyan modorosak, mint egy tucat angol úriember. Szerencsére ez a varász megtört, amikor Raven rájött, hogy az szép és jó, hogy végre tényleg megmentett valakit, de fogalma sincs, mi legyen a következő lépés.

– Haza tudsz innen menni? – kérdezte bizonytalanul.

– Gyalog?

– Öhm… Maradj itt, szerzek egy kocsit. Illetve fent parkol. Beállok vele.

Raven igen rég töltött már el huzamosabb időt emberi lény társaságában. Legalábbis fizikálisan. Csak szólok.

– Felmegyek, igazán ne…

– Maradj itt! – vágott közbe Raven. – Pár pillanat.

Felcaplatott a mélygarázsból a felszínre, mert egyelőre még nem akarta elkápráztatni Eugene-t a képességeivel. Így az út többnek bizonyult pár pillanatnál, de hát nem volt mit tenni.
Csak a mélygarázs épülete elől teleportált. Onnantól már tényleg pár pillanat volt az egész. Odateleportált a legközelebbi járgányhoz, aminek az ellopásával senkinek nem okozott nagy kárt. Egy lepukkant tragacs volt, de elvileg még működött. Már amennyire Raven meg tudta állapítani. Tehát semennyire.

Ráadásul rájött, hogy kicsit megfakultak az emlékei a vezetést illetően, ennek fényében inkább fogta az autót és a mélygarázs elé teleportált vele. Száz év az száz év, bár azt azért hozzá kell tenni, hogy Caligo technológiailag nem szárnyalt ez idő alatt, tehát semmi repülő autó, vagy ilyesmi.

Aztán fogott egy másik autót, mert az utóbbinak a fele a kiindulási helyen maradt. Nagyobb tárgyakkal sem mostanában teleportált.

Azt viszont az újjal sem tudta, hogy kéne beállni.
Visszaballagott Eugene-hoz. Egészen elszokott a sétálástól is. Eugene viszont már egészen hozzászokott a nedves nadrágszárához, de azért megörült, amikor Raven közölte, hogy kint van a kocsi, meg tiszta ruhák is. Raven nagyon körültekintő volt, szerzett napszemüveget, egy törölközőt és egy palack vizet is, hogy pártfogoltja egy kicsit rendbe tudja szedni magát. Csak cipő ügyben nem tudott mit kezdeni…

– Rendben vagy egyébként? Kell orvos? – kérdezte Raven tapintatosan.

– Volt már rosszabb is – legyintett Eugene mosolyogva. Lehet abban valami, hogy optimizmussal csupa kedvező dolgot vonz be az ember. Alig fél órája verték ki belőle a szart is, egyik szemére nem lát, az orra valószínűleg megint elrepedt, néhány fájdalmas zúzódás itt-ott és mégis lelkesebb volt, mint egy csapat tinédzser a nyári szünet előtt. Így kell értékelni az életet!

–  Bátorkodnék megjegyezni, hogy Pratt autója is… – mondta Eugene, amikor Raven elindult a kijárat felé.

– Ó, basszus! Persze, nekik is kellett jönni valamivel – dünnyögte Raven. Nagyon-nagyon elszokott az emberektől. – Jó lesz az? Mármint neked.

– Persze! – Eugene-nak ugyan volt pár kivetnivalója az autó ellen, de egyelőre megtartotta magának. – Esetleg a ruhák…

– Ja! Igen. Felmegyek értük – indult volna Raven újra.

– Egyszerűbb a… – biccentett Eugene az csillogó fekete autó felé, természetesen kellő tisztelettel. Semmiféle jelét nem akarta adni annak, hogy úgy vette észre, Raven igen furcsán viselkedik. Ahhoz képest is, hogy néhány másodperc alatt, puszta kézzel szerelt le három embert.

– Igaz. Tiéd a pálya! – nyitotta ki Raven előzékenyen az ajtót. Esze ágában sem volt bénázni az autóval. – A másik kint van a kapu előtt.

A kapu előtt enyhe túlzás volt, inkább a kapuban állt, ami egy csöppet nehézkessé tette a kiállást. 

– Bocs! Nagyon elszoktam a vezetéstől – szabadkozott Raven. – El sem tudod képzelni, mennyire.  – Kipattan a kocsiból, aztán a másik autó tetején összehajtogatva pihenő ing-nadrág párost és egyebeket Eugene-nek nyújtotta.

Eugene is kiszállt a kocsiból és azonnal nekilátott rendbe szedni magát. Megmosta az arcát, eltöprengett, hogy vajon élvezheti-e még a térlátás élményét, aztán egy kis tanulmányozás után megnyugodott, hogy rendbe jön az majd egy kis jegelés után.
Az autó oldalának támaszkodott, és kifűzte ortopéd cipőjét. Lopva Raven felé sandított, hogy az mennyire bámulja meg a lábát. Gyűlölte, ha a lábát bámulják, pedig ez elég gyakran megesik vele, tekintve hogy a bal lába látványosan rövidebb, úgyhogy vagy biceg, vagy szintén látványosan magasított talpú cipőt visel.
Most nem kellett aggódnia a bámulás miatt, Ravennek bőven volt ideje korábban megfigyelni a járását az utóbbi napokban. Amikor az öve kioldásához ért, Raven gyorsan hátraarcot is vágott. Még nem érezte készen magát arra, hogy sebtében öltöző srácokat nézzen.

Ha nem lenne elég a láb dolog, Eugene-t gyönyörű szürke szemekkel, fekete hajjal és sápadt bőrrel áldotta meg az ég, csak ehhez olyan arcberendezést kapott, ami kizárólag egy film- vagy rocksztáron kelti a jóképűség benyomását, nem pedig egy, az alvilág politikájában lavírozó sunyi kis... egyénen. Jól szituált helyeken erre mondják, hogy különleges arca van. Eugene ritkán jár ilyen helyekre.

– Hozzám megyünk? – kérdezte Eugene miközben megigazította a gallérját.

Ilyen kérdésekre sem volt még Raven felkészülve.

– Csak te – nyelt egy óriásit. – Majd még találkozunk. Ja, és ne ölj meg senkit addig. Oké?

– Így, hogy Mr. Pratt meghalt, minimum három ember akar a torkomnak esni, ha megbocsájt…

– Mennyi időn belül akarhatnak megölni?

– Ha meglátnak ebben a kocsiban, valószínűleg azonnal. – Eugene már a tökélyre fejlesztette a „de vállalom a kockázatot. ha ez Önnek szükséges” arckifejezést, amit azokra az esetekre tartogatott, amikor egyértelmű, hogy nem akarják holtan látni, sőt.

– Ohh. Akkor menj ezzel – bökött Raven nagyvonalúan az erős jóindulattal is csak tragacsnak nevezhető gépjárműre.

– Kétlem, hogy kibírna egy három órás utat. Csoda, hogy idáig eljutott vele, ha megbocsájt a megjegyzésért – méregette Eugene a kocsit.

Raven nagyon-nagyon mélyet sóhajtott.

– Nem akartam felzaklatni! – kiáltott fel Eugene túljátszott rémülettel, majd nyájasan hozzátette – Egyébként nagy rajongója vagyok a zenéjének!

– Tényleg? – vonta föl a szemöldökét Raven.

– A Haláltánc kifejezetten elragadó! A dallam és a szöveg külön-külön is rendkívül figyelemre méltó lenne, de együtt olyan összhangot alkotnak, hogy az nem csak a fülnek, hanem minden egyes idegsejtnek öröm!

– Köszönöm – mosolyodott el Raven zavartan. Nem hiába, művészlélek. Eugene pedig nem hiába kis geci.

– Tehát a jármű kérdése – hozta föl a témát Eugene a jól irányzott nyálcsomó után.

– Oké, menjünk ezzel – bökött Raven Pratt autójára –, ha bármi gond adódna, akkor… Elintéztem. Csak jussunk olyan helyre, ahol kocsit lehet bérelni. 

Raven őszintén reménykedett benne, hogy előbb érnek olyan helyre, mint hogy gond adódna. Nem akarta terhelni Eugene-t ezzel az egész démonos mizériával. Még. Előbb ki akarta dolgozni a tálalás módját. Az ilyesmivel eddig sosem volt gondja, Adam gondoskodott róla.

Raven továbbra is Eugene-nak hagyta a vezetés lehetőségét, aki örömmel vállalta a sofőr szerepet. Pedig alapból ő sem rajong jobban a vezetésért, mint Raven, sajgó karokkal pedig pláne nem.
Most még is lelkendezett, hiszen nincs jobb, mint egy kellemes autóskirándulás, kifelé a halál torkából.

______________________________________

¹ Ha bárki bármiféle hasonlóságot vél felfedezni Eugene és egy bizonyos Oswald Cobblepot között, az veregesse vállon Ravent, és bátorítóan suttogja a fülébe, hogy ezt megszívta. Ördögi kacajt is lehet mellékelni. Ja, meg hogy Lia sajnálja. De igazából nem is.

Amúgy is, ’Everyone has a Cobblepot’.