Démonterápia 4. rész

2017. március 10.

Lia
Előző este meglepően gyorsan elaludtam, annak ellenére, hogy tudtam, hogy Adam nyakából éppen ömlik a vér. Úgyis ezt akarta. Pontosan ezt akarta. Akkor meg minek avatkoznék közbe?

Reggel még mindig ugyan az, még mindig ugyan ott a Szőke James barátságosan berendezett rendelőjében. Persze nekik máshogy telik az idő. Remélem. máshogy telik az idő.
– Tudod, hogy a főszereplőt is probléma nélkül meg lehet ölni… – mondja a Szőke, Adam körül sétálgatva. – Neeeeem, téged hogy ölnélek meg?

Úgy érem, ez már kicsit túl soka nekem egyedül, úgyhogy megpróbálok ahhoz fordulni, aki néhány napja még eléggé érdeklődött Adam lelke iránt.
– Raven…
– Ti akartátok. Tudtad, tudta Adam, mindenki tudta, most miért hozzám jössz?
– Ez… Mennyire veszélyes?
– Mi számít veszélyesnek? – forgatja a szemét morcosan.
– Hát, nem tudom… Nem érzem magam túl jól. Ez lehet emiatt?
– Honnan a francból tudjam? Lia, én próbálkoztam. Ennyi. Viszlát.

Ehhez hozzá kell tenni, hogy amikor néhány napja Raven épített Adamnek egy világot, hogy majd ott együtt lehetnek, ha Adam jól viselkedik, a végeredmény így nézett ki:

március 1.

Adam és Raven együtt, a Raven által kreált kis városka egyik bájos kávézójának teraszán.

– És akkor mi van, ha én is lehasítom magamról a nyálas pöcs részemet, és itt hagyom veled? – Amint Adam ezt kimondja, rá is döbben, hogy akkor mi maradna belőle. Mielőtt Raven szólhatna, Adam folytatja is. – Tényleg? Tényleg ez a tervet? Kicsinálni a maradékot? Raven, cicám, azt ugyan te nem tudnád kicsinálni! – Adam kacag, mintha tényleg a világ legnagyobb poénját hallotta volna az imént.

– De. Csak sajnálnám. Téged nem lennék képes elpusztítani – Raven lágy, érzékény és álmodozó. Mint mindig.

– Mondtam, hogy nekem az igazi kell. Nem érem be holmi darabkákkal – bök Adam Raven felé, még mindig vigyorogva. Másik kezében egy cuki kis kávéscsészét tart.

– Nekem is az igazi kell belőled.

– Ó, neeeeem... – Vigyor, vigyor, vigyor.

– Miért, mi belőled az igazi? – mosolyog Raven lágyan.

Adam a kávéjába kortyol. Olyan arisztokratikus, hogy annál már arisztokratikusabb nem is lehetne a kéztartása.

– Priscillát kérdezd – csücsörít.

– Miért?

– Mert nekem halvány fogalmam sincs! – röhög Adam. – Ugyan már, szívem, tudod, hogy mennyi időt töltöttem Liával! Teljesen át vagyok már mosva, hát pont neked részletezzem, szerelmem? Ezt is inkább neki mondom, mint neked, mert te úgyis tudod. Szeretnél itt játszani. Oké, én aztán benne vagyok!

– Szeretlek, Adam. És a szeretet nem gyengeség, hanem erő! – mondja Raven teljes meggyőződéssel. Tényleg hisz benne.

– Ez az erő – mosolyodik el Adam, a világ pedig összeomlik körülöttük.

Csend.

Sötétség és üresség, csak Adam és Raven ülnek egymással szemben egy kerek kis asztal mellett.

– Miért? – kérdezi Raven szomorúan.

– Ugyan, a csinos kis londínerfiúért nem nagy kár. A többiekben meg még annyi sem volt. Egy zombi-várost teremtettél.

Raven mélyet sóhajt. Aztán ő is köddé válik. Adam egyedül ül a fém asztalkánál, az éjsötét semmi kellős közepén.

– Most komolyan... Ha valami kicsit is érdekeset rak elém, akkor lazán eljátszogattam volna! De ennyi? – mondja az ürességnék. – Jut eszembe. Hol van az én homokszőke szépségem?

Csak egy lány. Napszítta, egészen világosbarna haj, kék szem. Kislányos, kerek arc. Bármelyik elcsépelt tiniregény „gyönyörű, csak éppen ő nem tudja magáról és emiatt egy lúzer” főszereplő csajszija lehetne.

Adam az üres szék felé int. A lány bágyadtan és megszeppenten pislog, bizonytalanul helyet foglal Adammel szemben.

– Szóval, életed szerelme egy aljadék kis pöcs, de te azért vele akarod leélni az életed? – vigyorog Adam.

*

Vissza James pszichológusi rendelőjében.

Adam és... A Szőke. Minek nevezzem? Szóval még mindig ugyan ott. A rendelőben. A Szőke pedig megállás nélkül nyomatja a monológot.

Adam pedig szenved. Kínlódik. De ezt akarta! Annyira akarta! Hát miért lépnék közbe? Doriánban is ezt imádta! Hát most... Most imádja csak a nagyságos korlátait! Valahol persze bennem van, hogy ebből is ki tudna bújni egy csettintéssel, de... De nem. Nem tudom, miből vannak azok a bilincsek, de az biztos, hogy nem evilági. Az evilági alatt Adamet, Ravent és az összes többit értem. Talán a Szőke éppen emiatt nem lelkesedik érte, hogy elnevezzem. Van az a dolog, hogy akinek tudod a nevét, azt uralhatod. Talán valahogy így van.

Csak azért rosszabb, mert beleírtam magam. Mert én is érzem. Olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Ez csak egy játék.

Nem tudok más lenni. Ez megy igazán. Próbálhatok más lenni, tudok is más lenni, de egyszerűen csak ez az Igazi. Tudom. Érzem. Ennyi.

– Éééés folytatódik Meddig bírja Lia? című játékunk! Ó, Adam bírja még, ne aggódj! – konferálja a Szőke.
– Mit csinálsz vele? – pillantok aggódva Adamre.
– Na aggódj, csaaaaak álomországban tanyázik! Neeeem lesz semmi baja! – vihog.
– De mi van vele? Hol van?
– Ejj-ejj, olyan helyen, ahova nem szeretne utána menni, hölgyem!

Adam még mindig a fotelben. Nem telt még el 24 óra. Fogalmam sincs, hogy mennyi telhet el. Fogalmam sincs, Adam meddig bírja, és egyáltalán mit. Fogalmam sincs, hogyha akarnám, le tudnám-e feszegetni a bilincseket. Tudni akarom, mi történik vele, azon kívül, hogy valami közel sem kellemes révületben ücsörög. Adam, Adam... Miért nem szedem ki most azonnal?

– Mert éppen az történik, ami a kiskedvenced leghőbb ágya! Ne aggódj, élvezi!
– De mit?
– Aaaaajj, hölgyem, ha veled csinálnám, egy perc sem kéne, és beleőrülnél... Nem embernek való játék. Volt már bad tripped?
– Semmilyenem nem volt!
– Háááát, akkor viszonyítási alapod nem sok van – vonja meg a vállát kuncogva.
– De miért Adam kell neked?
– Mert egy irritáló kis pöcs, azér! – röhög. – Hát nézz már rá!

Ki kéne hoznom innen... De még egyben van. Hogy deríthetném ki, hogy miket lát? Mi érez?

*

március 11.

Adam ordít. És még mindig a Szőke rendelőjében van, csak éppen a szöszi nincs ott. Már több, mint huszonnégy órát voltak kettesben.

– Adam… – guggolok le elé.
– Vigyél ki! – nyögi. Suttogja. Teljesen elképesztő, hogy tud ilyen ártatlanul is nézni.
– Te akartad! Annyira akartad, mint semmi mást! Majd én elintézem a… Dolgaid. Jobb is, ha most nem szólsz bele, megint felkavarnád a vizet – magyarázom.
– Nem érted!
– Az ilyesmibe nem lehet hinni – csóválom a fejem. – Egyszerűen csak nem.
– Fontos nekem! Nem veheti el! Nem!
– Adam, dehogy fontos neked! Amíg nem jött… a Szőke, éppen az volt a nagy helyzet, hogy kegyetlenül ráuntál. Ennyi. Semmi több.
– Vigyél ki!
– Mi történik veled? – hajolok egészen közel hozzá. Tényleg sikerült volna a Szőkének megtörnie? Ennyire egyszerűen ment volna?
Adam nem felel.

– Figyelj, úgyis azt akarom megírni, hogy te mit élsz most át, szóval…
– Csak vigyél ki! Nem bírom tovább!
– Dehogynem bírod.
– Szerinted miért nincs itt??? Hm? – A szemei elképesztő kéken villognak.
– Oké, de… El kell mesélned, mi történt, rendben? Nem most, mert most… Hát most élek, de… A fejedben van? Mármint a Szőke?
– Szerinted hol vagyunk mi mind?
– Oké, gyere – lefeszegetem a bilincset. Jó is az a szupererő.

A laborban vagyunk.
Adam az egyik irodai székre rogy.

Itt biztonságban lesz. Julia nem különösebben örül a dolognak, de ő legalább vigyázni tud rá. Gondolom. Meg talán a Szőkét is ki tudja iktatni, ha már beleitta magát Adambe.

Hát, zajlik az élet, bizony.

*

– Na, mi újság? – nyitok be délután a laborba, mintha csak hazamennék.

Adam még mindig ott, ahol hagytam, éppen egy asztal szélén ülve lógatja a lábát, és valami papírokat olvas. Ahhoz képest, hogy milyen állapotban volt reggel, amikor kihoztam a szőke rendelőjéből, most majd kicsattan. Julia már kevésbé tűnik lelkesnek, sőt, egészen nyúzott ahhoz képet, hogy ő maga a kiegyensúlyozottság.

– Egész jó ez a hely – pillant rám Adam. Egészen gyereknek tűnik. Azt azért nem mondom, hogy ártatlannak, de… Talán jó hatással van rá ez a hely.

Julia valószínűleg kevésbé gondolja így. Nem úgy néz ki, mint akinek hiányzott a társaság. Nem is csoda, hiszen Julia… Julia csak szimplán Julia. Egy segítő, semmi több. Illetve ez nagyon is sok, de… Hát, közel sincs Adamhez képest.

– Hogy van? – fordulok Juliához és Adam felé biccentek.
– Megamard.
– És az az… Izé? A Szőke? Bill? Bob? Akármi? – faggatom.
– Ide nem jöhet be.
– És Adam komolyan itt volt veled? Egész nap?
– Itt – sóhajt Julia. Sosem láttam még ennyire emberinek. Julia mindig inkább éteri volt. Nem véletlenül nem igazán írtam róla, mert nincs mit írni róla azon kívül, hogy Van.
– Na és mi van veled? – lépek Adamhez.
– Szadista egy picsa vagy, ugye tudod? – vigyorog.
– Te beszélsz?
– Én sosem lennék képes ezt csinálni veled – mondja, és a legdurvább, hogy komolyan is gondolja.
– Nem is csináltam semmit – vonom meg a vállam. Csak azért mondom ki, mert hát… Mégiscsak illik szabadkozni egy kicsit.
– Na ezaz – ingatja a fejét Adam. De vigyorog. 1000%–osan Adames.
– Ne csinálj úgy, mintha nem élvezted volna! Majd ki csattansz, basszus!
– Csak órákon múlott. Talán csak perceken…
– Mit csinált veled pontosan?
– Gyilkolt – lapozgatja unottan a még mindig a kezében tartott papírokat.
– Jó, de… De mit éreztél? Azon kívül, hogy fájt? Mondd el! Legalább próbáld meg!
– A pokol, a színtiszta pokol, és nem az a mókás fajta.
– De az milyen?
– Érzés.
– Jó, de mihez hasonlítanád?
– Téged soha az életben nem ért semmi igazi fájdalom! Így mihez hasonlítanám? – nevet.
– Jó, de… De mi az, amitől te is igazán szenvedsz? Rémálomföldje? Hogyan?
– Majd olvasgasd, hogyan kínoznak hadifogjokat, ilyesmik.
– De élvezted, nem?

– Benne, a közepén? Ó, nem! Volt, hogy azt kívántam, bárcsak megszűnnék létezni! – Mondja mindezt ragyogó tekintettel. – Akkor leírhatatlan kín volt, visszagondolva pedig ahhh! Valami elképesztő! Már-már hihetetlen! Főleg, hogy ezt így összehozta! Csak miattam! Másodszor is… Mármint ez azért más volt, mint a legutóbb. Az nem fájt. Az csak… Akkor csak kis híján eltűntem. De most! Minden, ami valaha is voltam, legalábbis az utóbbi években, az csak… Szenvedés, kín, fájdalom!
– Igazán kedves tőle, hogy ilyen örömet szerzett neked.

Adam tekintete egy kicsit elsötétül.

Tényleg a hely van rá ilyen hatással. Nem csoda. Ez a hely maga a gyógyítás. De tényleg, ez maga a nyugalom! Első ránézésre kicsit ridegnek tűnhet a steril berendezése, de éppen ezért biztonságos, mert mindenre rejtenek megoldást a hófehér polcokon sorakozó kis üvegcsék. Na meg az ajtón kilépve mintha egy kis kunyhóból lépnél ki, a gyönyörű, homokos tengerpartra.

Biztonság. Ez az egész. És most Adam is biztonságban van. Abban a biztonságban, amibe eddig nem igazán engedtem be, pláne, hogy ő volt az, aki fenyegette a békét a sötéten magasodó, gyönyörűséges palotájából. Adam kastélyát ugyanis egy óriási függőhíd kötötte össze a laborral. Csak éppen fogalmam sincs, mi lett azzal a híddal, de az biztos, hogy nem átjárható úgy, mint mondjuk négy éve.

Szóval Adam biztonságban van, és jó neki itt.

Talán pontosan ezzel festhetem le érzékletesen, hogy mit tett a Szőke Adammel.

Adam nyugton ül a seggén egy patyolattiszta laborban, nézelődik, mint egy kigyerek, a négy fal közé zárva, és esze ágában sincs kimenni, mert itt jó, itt nem történhet semmi. Szó szerint nem történhet semmi, mert ez csak… Egy mentális labor, ennyi az egész. Az „ideális pihenőhely”.

Adam normális esetben unalmasnak tartja ezt a helyet.

Most csak elvan.

– Na jó, és most mi lesz? – érdeklődöm.
– Én tudjam? – vigyorog rám Adam.
– Mi történne, ha kitenném innen a szűröd? – könyöklök az asztalra.
– Annyira nem vagy kegyetlen.
Igaza van.

Annyira nem vagyok kegyetlen. Most nem. Most jó, hogy itt vagyok, Adam itt van, a Szőke pedig… Valahol máshol. Néhány réteggel kijjebb.

Megmentettem Adamet. Megint.

– Azért ne szállj el magadtól, az első volt a nagy érdem! – vigyorog Adam.
– Most is hagyhattalak volna!
– Ugyan, a szöszike is tudta, hogy nem hagynál – legyint.
– Ó, bocsánat! Legközelebb nem fordul elő!
– Dehogynem! – vigyorog.
– Visszaküldelek a doktorbácsidhoz! Na várj, kapsz egy zenét, kíváncsi vagyok, mit szólsz most hozzá!

Julia elhúzza a száját. Oké, igaz, nem ide való az ilyesmi zene.

– Na mesélj, Adam!

Adam felugrik az asztalra, és szétszórja a lapokat, amiket korábban olvasgatott.

this is entertainment
Lies are entertainment

Julia valahogy lerángatja Adamet az asztalról.

– Ki kell nyírnom a Szőket, mert végül csak egy maradhat – közli Adam, és hátradobja a szemébe lógó tincseit.
– Odáig vagy érte, hogy meg tudott kínozni… – sóhajtok.
– Éppen ezért kell kinyírnom!
– Van esélye? – pillantok Juliára.

Julia nem tárgyal ilyen sötét és álnok lelkekkel.

– Adam, ez egy ördögi kör. De Tényleg. Hogy csinálnál ki egy ilyen entitást? Egyszerűen nincs fölötte hatalmad. Esélytelen. És ha még Bill is, az egy dolog, mert most nagyban Billezünk itt, de ha… Ha. Na azt inkább meg sem akarom piszkálni!

– Figyelj, te… Na jó, nem mondom, hogy nem lehet tőle bajod, mert lehet. De! Ezt nem hagyhatom, hogy így átbaszott Jamesszel! Ki kell csinálni.
– De nem lehet!
– Annyira kell kicsinálni, hogy soha többé ne jöhessen ide.
– Eeeez meg pont úgy hangzik, mintha félnél tőle – ingatom a fejem.
– Hé, én csak meg akarom védeni a birodalmam!
– Milyen birodalmad is pontosan?
– Natet. Adrian. Gerardot. Ravent, Priscillát, Doriánt, és az összes többit, akit esetleg később összeszednél! Ja, Dannyke kimaradt. Őt is.
– Danny-t te tetted tönkre…
– Éppen ez a lényeg! – szónokol Adam szenvedélyesen. – Senki, senki más nem teheti őket tönkre! Én fogok Nattel és Adriannel szemben állni, senki más!
– Azért lássuk be, elég szűkös a birodalmad. Illetve… Na oké, pihend ki magad, majd folyt köv.

márc. 11. 22:10