Nem csak kitaláltalak - 1. rész

Előszó:
Ez most valami más, ez most valami új. Talán nem is ér ilyet kiraknom Adam blogjára, mert hát nincs benne egy darab vámpír sem. De ha Adamnek nem tetszik, hogy kisajátítom a blogját, majd szól. Nielst és Scottot úgyis imádná. Sőt, biztos vagyok benne, hogy valahol a lelke legmélyén imádja is őket.

"Niels paranoid skizofréniával került a Philip C. Kingsmore Pszichiátriai Központba. Nem elég, hogy a saját démonjaival meg kell küzdenie, az intézetben megismerkedik a tizenkilenc éves Scottal, aki az egyik percben semmi mást sem akar, csak meghalni, a másikban viszont kész az egész világot felforgatni maga körül.
Mihez kezd Scott Niels veszedelmes, de a maga módján naiv és gyermeki világával? Lehet a két srác közt bármi is a pszichiátria falai között? Na és mi a helyzet odakint"


Figyelmeztetés
A történetben központi szerepet kap az öngyilkosság gondolata, különböző tévképzetek és hallucinációk, és minden, ami a lélek sötétebb bugyraiba kalauzol minket. Emiatt szeretném kiemelni, hogy a „felnőtt tartalom" jelzést tényleg komolyan kell vennie.

A Pszichiátriai Központ működésével kapcsolatos dolgok jórészt a képzeletem szüleményei, ebbe beletartoznak a különböző foglalkozások, terápiák, gyógyszerek, azok mellékhatásai is. Nagy rajongója vagyok a témában írt regényeknek, és folyamatosan igyekszem minél több tudásra szert tenni a mentális betegségekkel és azok kezelésével kapcsolatban,  de kérlek, tekintsétek ezt a történetet, és minden benne szereplő elemet teljes mértékben fikciónak. - Lia

***

Niels
2017. szept. 2. (szombat)

Doktor Lars vetette föl az ötletet, hogy mi lenne, ha naplót vezetnék és leírnám a gondolataim. Elég átlátszó trükk. Az eddigiek alapján agyafúrtabbnak gondoltam őket. Az írás ötlete azonban határozottan megtetszett. Persze nem azért, hogy majd a csapatuk kielemezhesse a leírtakat, és valahogy kiszedjék a sorok közül a húgom gyenge pontját.

Számomra is hasznos lehet, ha összeszedem a tényeket, és nem hagyom, hogy teljesen átmossák az agyam a gyógyszereikkel. Sajnos most is a reggel belém tömött pirulák hatása alatt vagyok, de talán még nagyjából tiszta a fejem. Pár óra múlva ezt már aligha mondhatom el magamról.

Ha nem veszem be a gyógyszereket, injekcióval fenyegetnek. Már egyáltalán nem érdekli őket, ha azt mondom, hogy apám be fogja záratni az egész intézményt, ha úgy bánnak velem, mint egy darab szarral. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy apám is a zsebükben van. Apám szeretője, az az álnok kurva, valahogy meggyőzte szerencsétlen naiv apám, hogy teljesen rendben van, amit velem idebent művelnek. A szüleimnek fogalmuk sincs, milyen emberkísérleteket végeznek rajtam! Ami pedig még szomorúbb, hogy a betegek sem sejtik ittlétük valódi okát. Illetve Marcie talán. Csak szegény lányba is már annyi gyógyszert tömtek, hogy alig sikerül elkapnom néha egy-egy józan pillanatában. Teljesen beszippantotta már ez a... Minek is nevezhetném? Diliház. Elmegyógyintézet. Zártosztály. Persze nem ezt biggyesztették a kapu fölé. Ott az virít, hogy Philip C. Kingsmore Pszichiátriai Központ.


Korábban még az is megfordult a fejemben, hogy Marcie-val közösen kéne megszöknünk. Még igazán kidolgozni sem volt időnk a tervet, Marcie másnap már azzal állt elő, hogy tudja, hogy nem fog nekem tetszeni a dolog, de lehet, hogy érdemes megbízni az orvosainkban és ápolóinkban, mert tényleg csak azért dolgoznak, hogy minél hamarabb visszakerülhessünk a családunkhoz. Szegény lány. Ezért is jó, ha ezeket leírom, mert ha visszaolvasom, akkor talán újra az eszembe jut az igazság. Be kell valljam, rettegek attól, hogy végül tényleg sikerül megfosztaniuk mindentől, amit tudok.

Nagyon hiányzik Rem. Már napok óta nem jött be. Tegnap ugyan beszéltünk egy kicsit telefonon, és azt mondta, hogy a suli miatt nem tud most meglátogatni, de én attól félek, hogy ellene is apám szeretője tervez valamit. Tudom, hogy lefizetni nem tudnák, nincs az a pénz, amiért Rem lemondana rólam, de...

Nem kéne mindig a legrosszabbra gondolnom. Ironikus, hogy állítólag pont ebből akarnak „kigyógyítani". Csak éppen arra nem kell gyógyszer, ha egy őrült és velejéig romlott nő tönkre akarja tenni a családod. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy az a kurva akármennyi időt otthon lehet a húgommal. Lorri olyan ártatlan. Sosem fogom tudni eléggé meghálálni Remnek, hogy néha ránéz, minden rendben van-e. Tudom, milyen nehéz lehet elmennie hozzánk, amikor ott ki nem állhatják. Anyám és apám igyekszik ezt nem kimutatni, viszont az a nő... Még mindig nem hiszem el, hogy képesek voltak belökni ide, csak azért, mert végre közöltem velük, hogy nem vagyok hajlandó tovább elviselni, ami otthon folyik, és összeköltözök Remmel.

Végre összeszedtem magam, ott álltunk a konyhánk közepén, Remmel kézen fogva. Tudtam, hogy nehéz lesz elmondani nekik, de sosem gondoltam volna, hogy ez lesz a reakciójuk.

Persze már akkor kiakadtak, amikor elmondtam, hogy mi van köztünk Remmel. Oké, gondoltam én, hogy nem fognak kiugrani a bőrükből örömükben, ha megtudják, hogy meleg vagyok, de azzal azért nem számoltam, hogy kapásból be is dugnak egy diliházba. Hallgatom én naphosszat idebent is, hogy semmi baj nincs azzal, ha a férfiakhoz vonzódom, közben pedig szépen ki akarnak belőle gyógyítani. De legalább ebben egészen biztosan nem járhatnak sikerrel. Még a frontális lobotómia után is szeretni fogom Remet.

Szép elképzelések.

Csak az tartja bennem a reményt, hogy valahogy megoldjuk közösen. Hogy ha én kitartok idebent, Rem pedig odakint állja a frontot, akkor együtt sikerül kitalálnunk, hogyan állíthatjuk meg ezt az egészet.

Egyébként Rem is biztatott, hogy írjam le nyugodtan, ami velem történik, és amit érzek. Ő állt elő az ötlettel, hogy pendrive-ra mentsem a szövegeket, és ő majd mindig átmásolja a saját laptopjára, így nem kell félnem attól, hogy az intézet laptopjára mentsem. Tartottam attól, hogy az intézeti lapotokon lehet valami program, ami akkor is lemásolja a dolgokat, ha én a pendrive-ra mentem, de Rem elég jó az ilyesmiben, lefuttatott rajta valamit, hogy megbizonyosodjon róla, nincs-e rajta semmi ilyesmi.

Én mondtam neki, hogy oké, hogy most nincs, de mivel a szabadfoglalkozás után vissza kell adnom a laptopot, másnapra simán rátelepíthetnek bármit. Rem azt mondta egyelőre ne aggódjak, úgysem tudok olyat írni, ami hasznos lehet a számukra. Megígérte, hogy majd szerez nekem egy laptopot, aztán elintézzük, hogy azt használhassam.

Hihetetlen hogy bír még akkor is magabiztos maradni, amikor nyakig ülünk a szarban.

***

Scott

Scott a társalgó kijáratánál még egyszer viszonozta édesanyja szoros ölelését.

– Annyira büszkék vagyunk rád! – mondta a nő a mai nap folyamán már vagy tizedszerre, majd elsimított egy göndör barna tincset fia szeme elől. Scott csak erőltetett mosollyal bólogatott. Alig várta már, hogy vége legyen a jelenetnek, amiben anyja úgy búcsúzkodik tőle, mint egy kissráctól, akit felvettek a bentlakásos elitiskolába.

Bentlakásosnak ez is bentlakásos volt, csak éppen nem iskola, hanem szanatórium. És Scott nem tizen-egynéhány éves, hanem három hónap múlva húsz.

Scott apja már fél lábbal a folyosón állt, és minden erejével igyekezett úgy tenni, mint aki nem akar a lehető legrövidebb úton menekülni.

A fiú egyáltalán nem neheztelt apja mehetnékére, sőt, legszívesebben most azonnal kitessékelte volna anyját a lakkozott, díszesen faragott ajtón. Köszöni szépen, innentől tökéletesen ellesz.

Scott csak egy kis nyugalmat akart. Elszakadni az idióta külvilágtól, egyetemtől, mindentől. És hogyan máshogy oldhatná ezt meg manapság az ember, mint önkéntes diliházba vonulással?

Scott már a Központról szóló prospektusok láttán is eldöntötte, hogy szívesen eltölt itt néhány hetet, akár hónapot. A hely sokkal inkább nézett ki wellness szállónak, mint egészségügyi intézménynek. Még szauna, masszázsközpont, edzőterem, sportpálya és medence is tartozott a vidéki kastélyból átalakított szanatóriumhoz, ahova általában a felső osztály krémje rakta be a hozzátartozóit.

A betegek szobái sem úgy néztek ki, mint a filmekben látható kísértet járta tébolydák. Szó sem volt fehérre festett fémkeretes ágyról, rozsdás lefolyójú, kopott csempés, közös zuhanyzókról.

Nem hogy egy apró, de praktikusan berendezett fürdőszoba, hanem síkképernyős televízió, és egy rakat szobanövény és várta a modern bútorokkal berendezett kis „lakosztályban". Igaz, az otthoni szobájába kétszer belefért volna az egész fürdőszobástul, de Scott egyelőre a legkevésbé sem izgatta.

Azt se bánta volna, ha egész napra bezárják ebbe a kis szobába, és az égvilágon semmi mást sem kell csinálnia, csak bámulni a plafont. Igazából a tévére sem volt szüksége. Csak le akart ülni a társalgó egyik hívogató babzsákfoteljébe, és nem csinálni semmit.

Persze tudta, hogy ez a hely sem lesz a nyugalom szigete. Amikor eljöttek a szüleivel, hogy felmérjék, megéri-e az a vagyon, amit kifizetnek a szolgáltatásokért, az itt dolgozó fiatal hölgyemény – inkább tűnt marketingesnek, mint ápolónak –, nem győzött áradozni arról, hogy milyen remek foglalkozásaik vannak. A lehető legmodernebb és legújabb kutatásokon alapuló módszerekkel dolgoznak, a gyógyszereket pedig olyan gondossággal állítják össze, hogy azzal semmilyen állami intézmény nem vehetné fel a versenyt.

Scottot nem érdekelték sem a foglalkozások, sem a gyógyszerek. Ő végre hagyni akarta, hogy csak úgy megtörténjenek vele a dolgok. Rugdossák arra, amerre akarják, ő aztán nem fog ellenállni! Beül akárhány foglalkozásra, rajzol, fest, gyurmázik, bármi. Csak hagyják közben békén, ne kelljen idegsebésznek, sztárügyvédnek vagy felkapott művészléleknek lennie. Csak hagyják, hogy ne legyen semmi.

Egy idegszanatórium egész jó menekülőútnak tűnt a való életből.

Persze amikor felkötötte magát a nappalijuk csillárjára, még nem volt ilyen tudatos a dolog.

Napos őszi kedd délután volt, hazaért az egyetemről, lepakolta a cuccát, megnézett a neten egy videót arról, hogyan érdemes spárgából tökéletes hurkot készíteni. Előszedte a létrát, átlendítette a zsinórt a milliókat érő antik kovácsoltvas csilláron. Rákapaszkodott, tesztelve, hogy elbírja-e a súlyát. Egy ideig szórakozottan függeszkedett rajta, hintázott, mint egy kisgyerek. Elégedetten tapasztalta, hogy milyen mélyen vág a zsinór már csak a csuklójába is. Még egyszer leellenőrözte, hogy pontosan hogyan kell a nyakába akasztania kötelet, a több órás gyötrődés elkerülése végett.

Tökéletesnek tűnt. Reménykedett benne, hogy viszonylag gyors halált hal. Ha meg nem, hát akkor is csak vagy négy óra múlva ér haza bárki is.

Elvitte a létrát, odatolt egy magas bárszéket az étkezőből, ráállt, aztán – se ima, se egyéb magasztos gondolat –, leugrott.

Scott ha valamit csinált, hát az precízen csinálta. Így volt ez a csomóval is. Minden a terv szerint ment volna. De még félig-meddig öntudatánál volt, amikor az anyja mit sem sejtve besétált a nappaliba.

A nő arcát már nem tudná felidézni, de a sikolya örökre a fülében fog csengeni. Arra már nem emlékszik, hogy az anyja, az a törékeny asszony, aki mindig vele csavartatja le a befőtt kupakját, hogyan szedte le őt a csillárról. Sosem mert rákérdezni.

A következő emléke, hogy a mentőautóban fekszik, az anyja pedig mellette sír, de nem ám csak hüppögve, mint egy úri hölgy, hanem hangosan bőg, mint egy gyerek.

Scott nem szívesen gondol erre, legalábbis arra a részére, hogy a családja mit élhetett át. Igyekezett azzal elnyomni a dolgot, hogy nem az ő döntése volt, hogy megszülessen. Soha senki nem kérdezte arról, hogy szeretne-e élni vagy sem, szóval viselje csak a következményét mindenki, ha egyszer már eldöntötte, hogy ő márpedig meghal.

És ha valamire, hát erre büszke volt. Eldöntötte, hogy megöli magát, és sikerrel is járt volna, ha az anyja nem pont aznap hagyja otthon az egyik megbeszélésre szükséges anyagait. Ha nő csak húsz perccel később toppan be az ajtón, ő már a föld alatt lehetne. Ez meg igazán nem olyan körülmény, amiről ő tehet. A szándék megvolt. Minden meg volt. Egy egyszerű kis véletlen akadályozta meg a halálát. Emiatt meg igazán nem hibáztathatja magát.

Sosem gondolta volna, hogy egy balul elsült öngyilkossági kísérlet ilyen pezsdítő hatással lesz az életére. Na nem érte semmiféle megvilágosodás a szerettei gyötrelme láttán, egyszerűen csak elégedettel töltötte el a gondolat, hogy innentől tényleg ő az ura az életének, és ha megint úgy dönt, hogy köszöni szépen, nem kér többet az egészből, akkor valamilyen módon úgyis véget tud vetni a életének. Biztos volt benne, hogy valahogy még az intézmény falain belül is megoldaná.

Az anyja még egyszer csókokkal árasztotta el az arcát, az apja pedig egy férfias hátveregetés kíséretében ölelte meg. A nő nem győzte hangsúlyozni, hogy akár minden nap bejönnek meglátogatni, ha Scott szeretné, de persze nem akarnak rajta lógni, nyugodtan mondja el, hogy mit szeretne, mit érez.

Scott jelenleg csak azt érezte, hogy le akar ülni valahova, és ott maradni az elkövetkezendő öt-hat órában. Vagy akár az örökkévalóságig. Amikor végre anyja hullámzó virágmintás szoknyája és göndör barna haja is kilobogott a kijáraton, Scott a társalgó babzsákfoteles részéhez sétált. Két fotelben vele nagyjából egyidős, vagy talán kicsit idősebb fiú és lány kártyázott és beszélgetett. Először azt tervezte, hogy kérdés nélkül elhúzza mellőlük az egyik babzsákfotelt a további beszélgetések elkerülése végett, de végül csak kibukott a száján:

– Szabad? – fogta meg a kék szövet csücskét.

– Persze – mosolygott rá a lány. – Ha van kedved, csatlakozhatsz is.

Scottnak határozottan nem volt kedve. Viszont egy csapásra minden eddigi elképzelése darabokra hullott. Még hogy élvezheti a semmit! Mit feleljen erre? Hogy ne legyen bunkó? Miért nem volt képes simán csak elhúzni mellőlük a fotelt? Miért tűnik ez a csaj olyan normálisnak?

– Én... Inkább kicsit... Majd talán később – motyogta Scott.

– Oké! – mosolygott a lány, és visszafordult a kártyajátékhoz.

Scott még mindig mellettük állt, markában a babzsákfotel szélével. Most akkor hülyének nézi a csaj? Vagy csak simán jó fej?

Még szobrozott mellettük pár másodpercet, aztán végre valahára sikerült elhúznia az ülőalkalmatosságot a társalgó egy szimpatikusnak tűnő sarkába.

Leszarom. Leszarom ki mit gondol. Legalább itt hadd szarjam már le!

Ledobta magát a fotelbe, és élvezte, ahogy az apró kis műanyag golyók körülölelik a testét.

Végre volt lehetősége behatóbban megszemlélni a kordélelőtti napfényben úszó közösségi teret. Az egyik falon végig szinte padlótól plafonig érő, a kastély eredeti ablakainak helyére illesztett, de modern, tökéletes szigetelésű ablakok nyíltak a még nyárias zöldben pompázó óriási birtokra. Körbe halvány bézs színű falak, festett zöld inda-motívum díszítéssel. Egy széles könyvespolc előtt magas támlájú, süppedős fotelek várták a kikapcsolódni vágyókat, és még egy kandalló is emelte a hely hangulatát.

A terem közepén három kerek, 4-5 fős asztal állt, valamint egy téglalap alakú, ami mellé akár tízen is elfértek.

Amikor Scotték először jártak itt megnézni a helyet, a földszinten lévő összes foglalkoztató termet körbemutogatták nekik, a festőműhelytől kezdve az edzőteremig, eldicsekedtek a patyolattiszta konyhával és napfényes étkezővel, viszont a társalgón épphogy csak átfutottak. Scottnak jóformán semmi ideje nem volt megszemlélni a bentlakókat.

Mivel az intézmény már felnőttek számára nyílt, ő határozottan a fiatalabbak közé tartozott.

Lett volna egy kifejezetten tizenévesek számára létesített hasonló központ az ország másik végén, ahova még éppen felvették volna őt is. De ott egyrészt nem volt minden szobához külön fürdő, másrészt Scottnak esze ágában sem volt egy csapat karvagdosó, altatót nassoló tinédzser közé bekerülni. Akkor más inkább a negyven plusszos korosztály, akik a terem közepén álló kerek asztalok egyike köré gyűlve játszottak valami színes lapokból álló játékot.

A társalgóban tartózkodók közül a legidősebbnek egy ősz hajú néni tűnt, aki az ablakok előtt álló egyik karosszékben békésen dülöngél előre-hátra. Scott elnézegette egy ideig a nénit, és kicsit irigyelte, mert az idős hölgy arcáról csak a színtiszta nyugalom tükröződött. Persze ez lehet, hogy a belé tömött gyógyszereknek volt köszönhető.

Tekintete visszavándorolt a babzsákoknál kártyázó fiatalokhoz. Így messziről nézve, na meg a korábbi pár szavas beszélgetés alapján, továbbra is teljesen normálisnak tűntek. A lány a rövid frufrus Kleopátra-stílusúra vágott egyenes fekete hajával és szürkéskék szemével akár valami művészpalántának is elment. A vele szemben ülő srác csak egy teljesen átlagos srác volt. Jellegtelen barna haj, egyszerű póló, melegítőgatya kombinációval.

Scott rajtuk kívül még két vele nagyjából egykorú bentlakót szúrt még ki. Egy hosszú, szögegyenes barna hajú lányt, aki a szoba másik felén, a könyvespolcoknál olvasott. A lány nagyon-nagyon sovány volt, Scottot szinte kirázta a hideg, amikor elképzelte, hogy a bő jóganadrág alatt vajon milyen láb bújhat, amikor a nadrág jóformán olyan hatást keltett, mintha csak drótokra terítve lógnak. Scottot egyszerre borzasztotta el, és keltette fel a kíváncsiságát, hogy mégis hogyan festhet ruha nélkül a lány.

Nem merengett ezen sokáig, mert a srác, akit még szintén nem sokkal saccolt idősebbnek magánál, még a csontsovány lánynál is érdekesebbnek tűnt.

„Ez egy kibaszott tünde!" – futott át Scott fején már akkor is, amikor az első intézetlátogatás során kiszúrta a szinte kisfiús arcú srácot. A teste viszont a legkevésbé sem volt gyerekes vagy nyüzüge, Scottnak volt egy olyan tippje, hogy itt bizony valaki kihasználja a szanatórium nyújtotta edzési lehetőségeket.

A srác most is pontosan ugyan úgy viselte egészen világosszőke haját, mint amikor Scott először látta. Mindkét oldalról hátrafogott egy-egy vékony tincset, amik így körülölelték a válláig érő enyhén hullámzó haját, és látni engedték a hegyes fülét. Scottnak kedve lett volna felállni, és közelről is megnézni, hogy hogy a francba lehet ilyen hegyes füle valakinek. Ráadásul vajon festi a haját, vagy tényleg ilyen hihetetlenül világosszőke?

Nem akarta megzavarni a srácot, a kérdéseivel, mert a fiú jól láthatóan teljesen belemélyedt a beszélgetésbe. Magával.

A tündesrác nem csak maga elé meredve motyogott, hanem ha Scott nem látja, hogy nincs vele szembe senki, akkor gond nélkül elhiszi, hogy egy hús-vér emberrel beszélget. Teljesen természetesen gesztikulált.

Már vagy egy perce elidőzött rajta Scott tekintete, amikor a srác körbenézett a teremben. Scott nem kapta el elég gyorsan a pillantását, és a tündesrác kék szeme úgy villámlott rá, hogy Scott legszívesebben elmenekült volna a társalgóból. De már késő volt. A kékszemű úgy mérte végig őt, mintha éppen valami nagyon bizalmas beszélgetést hallgatott volna ki. Pedig ilyen távolságból Scott az égvilágon semmit sem kaphatott el a „párbeszédből".

A tündesrác néhány másodpercnyi zavart fészkelődés után felpattant, és képzeletbeli partnerét mintha a terem másik végébe vonta volna, hogy ott folytassák a titkos tárgyalást. Scott nem merte tovább követni a tekintetével, inkább a társasjátékozó idősebb csapathoz tért vissza. Most szúrta csak ki, hogy az egyikük valószínűleg ápoló lehet, mert egy kis névtáblát viselt a blúza zsebénél. Olyan önfeledten játszott velük, hogy nem csoda, hogy elsőre fel sem tűnt neki.

Scott már éppen lehunyta volna a szemét, hogy átadja magát a semminek, amikor az a fiatal nő sétált felé, aki ma fogadta őket a szüleivel. Róla is csak a fehér, gumitalpú klumpa árulkodott, hogy valami orvos féleség, viszont a fehér köpeny határozottan hiányzott. A copfos, szőke nő egyszerű farmernadrágot és fehér zsebes pulcsit viselt, a klumpából pedig sötétkék, sárga pöttyös zokni kandikált ki.

A nő ugyan már bemutatkozott egyszer, de Scottnak újra el kellett olvasnia a névkártyáját, amikor megállt előtte. Dr. Katharine Lars.

– Scott, hamarosan kezdődik egy művészeti foglalkozás, örülnénk, ha beülnél megnézni milyen, aztán ha tetszik, szívesen vesszük, ha csatlakozol hozzánk. – A nő mosolyában nem volt semmi megjátszottság. Scottnak kétsége sem volt afelől, hogy ő aztán nem csak tessék-lássék foglalkozik a betegekkel, hanem azonnal szívén viseli a sorsát annak, aki bekerül ide. Valószínűleg elég rendesen meg is fizetik érte.

Scott a mosoly láttán képtelen volt kinyögni, hogy tulajdonképpen semmi kedve nincs a művészeti foglalkozáshoz, inkább csak bólintott, hogy rendben.

Katharine-nek nem is kellett végigjárnia a társalgót, a rutinos bentlakók máris felálltak, és a többségük lelkesen követte a fiatal nőt.

Scott a tündesrác felé sandított, aki úgy tűnt, befejezte a magával folytatott társalgást, és teljesen természetesen ballagott ő is a doktornő nyomába.

Scott is kikászálódott a babzsákfoteljéből és a nyolc fős kis csapat után ment a szintén a földszinten lévő, az épület bal szárnyán nyíló terembe.

Itt aztán nem csak dobálóztak a művészeti foglalkozás címszóval. A teremben állványra feszített festővásznak sorakoztak, az egyik fal előtt három korongozóasztalka is állt, a polcokon sorakozó színes papírokról és rajzeszközökről már nem is beszélve. Scott úgy érezte magát, mintha egy papír-írószer kereskedésbe került volna. Habár sosem tengett túl benne a művészi véna, simán el tudta képzelni, hogy itt aztán rá lehet kapni a dologra.

A bentlakók nyüzsögve foglalták el a helyüket, jól láthatóan volt egy kis kavarodás abból, hogy kinek hol van az előző foglalkozáson félbehagyott műve, de Katharine doktornő és a társalgóban az idősebbekkel játszó hölgy gyorsan előkerítette mindenki munkáját.

Scott téblábolt egy kicsit a színes rajzeszközöktől roskadozó polcok előtt, végigsimított pár ecseten, aztán a doktornő újra hozzá lépett.

– Nyugodtan kezdj bele bármibe, ha van valami ötleted. Hamarosan megérkezik Mary is, ő aki igazán vezeti ezeket a foglalkozásokat. Nekem azért nincs olyan túl sok művészi érzékem, inkább csak gyönyörködni szeretek bennük. De ott találsz művészeti albumokat is, bármelyiket végig lapozhatod – bökött a terem végébe, ahol a rajpadok mellett hagyományos, párnázott székek is álltak. – Mihez van kedved? Alkotni valamit, vagy még inkább csak nézelődsz?

– Inkább nézelődők – babrált Scott egy a polcról lelógó lap szélével.

– Rendben. Szólj bátran, ha például zavar, hogy ennyien vagyunk. Vannak, akik jobban szeretnek magukban festeni, később van lehetőség erre is – magyarázta Lars doktornő, és a lelkesedés egy pillanatra sem halványult el a tekintetében.

– Oké. Köszönöm – bólintott Scott, majd miután tovább állt a doktornő, találomra levett egy albumot a polcról, és leült az ablakok előtti székek egyikére. Ügyelve arra, hogy tökéletes rálátása nyíljon a tündesrácra.

A fiú – vagy inkább férfi? Scott nem tudta eldönteni –, asztalán egy agyagtömb állt egy kisebb korongon, egy tálka vízzel, és különböző eszközökkel, amikről Scottnak halvány fogalma sem volt, hogy micsodák. A szőke srác azonnal munkához látott. Scott eleinte még csak lopva sandított rá az album lapjai mögül, aztán mire az agyagtömb egy emberi fejformává alakult, már minden figyelmét a szobrászmunkának szentelte. A tündesrác éppen az alak orrát formálta, amikor Katharine doktornő óvatosan Scott mellé lépett, és leguggolt hozzá. Scott figyelme hosszú percek óta most először irányult el az agyagfejről.

– Scott – kezdett bele a doktornő halkan, és érezhetően kicsit zavartan. – Ne haragudj, hogy megzavarlak, de tudod, hogy itt mindenki speciális igényeire figyelnünk kell. Niels fantasztikus dolgokat alkot, megértem, hogy leköt a munkája, de meglehet, hogy összezavarja, ha egy számára ismeretlen figyeli.

Scott borzasztóan elszégyellte magát. Már csak ez hiányzott, hogy még nézni sem nézhet valakit. Egy diliházban van basszus, hol érdekli őt, hogy valakit összezavar, ha nézik? Ha bámulni akarja, hát bámulja! Ha tetszik neki, ahogy a hosszú, sápadt ujjak az agyagot formálják, hát hadd nézze! Ennyi pénzért igazán megoldhatnák, hogy neki ne kelljen más elmebajára tekintettel lennie!

Végül csak annyit mondott:

– Elnézést – és visszatemetkezett az albumba.

– Nincs semmi baj, hamarosan úgyis megismerkedsz mindenkivel – mosolygott a nő, majd a rövid frufrus fekete hajú lányhoz lépett, aki színes fonalakat fonogatott néhány asztallal arrébb.

Niels – visszahangzott Scott fejében a név, és legszívesebben odament volna hozzá, hogy közvetlenül a képébe bámuljon.