Nem csak kitaláltalak - 2. rész

Scott

A művészeti foglakozást az ebéd követte. A társalgóhoz hasonlóan a menzát is elárasztotta az óriási ablakoknak köszönhető természetes fény, és a berendezés is simán vetekedett egy egyszerűbb étteremével. Minden kerek asztalon hófehér terítő, szalvéta és kis fonott kosárkában néhány szem gyümölcs.

Az étkezőnek ugyan volt egy kis gimis menzahangulata az ételes pult előtti sorban állassal, műanyag tálca- és villazörgéssel, de a választék még a pultok mögött sürgő, hajhálós konyhásnénikért is kárpótolt. Vegán, laktózmentes, gluténmentes, mindenmentes menük közül is választhattak a bentlakók. Mivel Scott életéből még az ételérzékenység is hiányzott, az ártatlan állatok leölése pedig a legkevésbé sem izgatta, végül grillezett csirkemellet választott vegyessalátával.

Eredetileg úgy tervezte, szépen elvonul egy külön asztalhoz ebédelni.

Miközben szabad hely után nézett, kiszúrta, hogy Niels egy asztalnál ül a fekete hajú lánnyal és a sráccal, akiktől délelőtt elkérte a babzsákot. Scott tálcáját szorongatva töprengett kicsit, hogy vajon csatlakozhat-e hozzájuk, vagy az is összezavarja a dilinyóst, ha egy ismeretlen foglal helyet mellette.

Végül meggyőzte magát, hogy nem érdekli, zavar-e a jelenléte vagy sem, ha a másik kettő odaült, hát ő is oda ül.

Azt csinál, amit akar.


– Szabad? – kérdezte az asztal mellé érve, aztán amint kimondta, eszébe is jutott, hogy pontosan ugyanezt kérdezte délelőtt is. Mennyire bénának tűnhet!

– Persze! – mosolygott az egyenesfrufrus lány. – Reggel be sem mutatkoztunk! Marcie vagyok. – Már lendítette is feketére lakkozott körmű ujjait Scott felé. Bő fekete pulcsija ujja alól színes, csomózott karkötők tömkelege bukkant elő.

Scott esetlenül kezet rázott vele, aztán következett a barna hajú srác, akit, mint kiderült, Peternek hívnak. A neve legalább annyira jellegtelen, mint a kinézete – állapította meg Scott.

Végül szobrász-tündesrác Niels is Scottra pillantott, majd olyan kínos lassúsággal emelte kezét a fiú kinyújtott jobbja felé, hogy a vadnyugaton attól tartott volna az ember, a másik kezében rejtegetett pisztollyal le fogja puffantani, netán kést tolt a bordái közé. Végül Niels csontos ujjai Scott kézfeje köré fonódtak.

Scott alapból nem hitt az ilyesmiben, mégis minden idegvégződésében érezte, hogy a kézfogásukkal valami végzetes történt. Arról azonban fogalma sem volt, hogy minek a végzete.

A srác jéghideg ujjai és széles tenyere Marcie és Peter puha érintéséhez képest úgy hatottak, mintha Scott egy kődarabot szorított volna a markába. Nem is értette, hogyan lehetnek ezek a merev ujjak ugyanazok, amikkel olyan gyengéden formálta az agyagot.

Scott úgy érezte, már-már irreálisan hosszúra nyúlik a kézfogás, pláne úgy, hogy a szőke mereven a szemébe bámul.

– Jó étvágyat mindenkinek! – indítványozta Marcie, ezzel megtörve, ami Scott és Niels között feszült. Bármi is volt az. Scott leült a lány mellé, Nielsszel szembe.

Egy ideig csöndesen falatoztak, aztán újra Marcie szólalt meg.

– Délután lesz csoportfoglalkozás, ott úgyis megismersz mindenkit. Megtudhatunk valamit rólad még így előtte? – fordult Scott felé.

– Hát... – Scott fejében egymást kergették a gondolatok. Most mit is mondjon? Életkorát, szülei foglalkozását, milyen egyetemre járt, hány testvére, hány macskájuk van? Végül úgy döntött, ott kezdi, ami el is mond róla valamit. – Felakasztottam magam.

Csak úgy egyszerűen kimondta. Könnyebben, mint bármelyik pszichiáternek, akik az eset után faggatták még a kórházban. Fantasztikus érzés volt.

– Oh! – Marcie dús fekete szempillái megremegtek a meglepően nyers hangsúlyra. – Az durva.

Csönd. Kínos csönd. Scott azonban határozottan élvezte. Akkor még jobban élvezte volna, ha Niels nem csak egykedvűen csipegeti a pörköltszaftos rizibizijét.

Újra Marcie törte meg a hallgatást.

– Hát igen... Itt mindenkivel van valami szar. Igaz, Pete?

– Ja – dünnyögte a fiú.

– Akkor már meséljetek magatokról ti is! – mondta Scott két falat között, és büszke volt magára, hogy egész jól kezd belefolyni a beszélgetésbe.

– Az enyém nem igazán ebéd-téma – sóhajtott Marcie, de a pillanatnyi komorság után azonnal visszatért a lelkesedése. – Szóval maradjunk annyiban, hogy ha minden jól megy, a jövő héten hazaengednek, én pedig elkezdek dolgozni egy dizájner boltban. Egy csomó karkötőt, fülbevalót meg mindenféle ékszert készítettem itt a foglalkozásokon – felemelte a karját, és megrázta a karkötős csuklóját Scott előtt. – Katie-ék rengeteget segítenek, hogy el is kezdhessem őket árulni.

Scottnak egy kis időbe telt, mire leesett, hogy Katie az Katharien doktornő lesz.

– Én még itt leszek egy ideig – mondta Pete egykedvűen. – De amúgy semmi extra. Egy ideje már nem akarom kinyírni magam.

Remek – gondolta Scott gúnyosan. Maga sem igazán tudta, mire a nagy cinikussága, elvégre ő is pontosan öngyilkossági kísérlet miatt van itt.

– És te? – fordult Scott Nielshez.

Niels először nem szólt semmit, csak újra végigmérte Scottot, mintha teljesen más ember ülne vele szemben, mint akivel alig néhány perce kezet fogott.

– Én is megvagyok – vonta meg a vállát végül.

– Elég jól szobrászkodsz – folytatta Scott.

Ha kirúgnak innen azért, mert beszélgetni akar egy sráccal, akkor aztán sokat ér ez a hely! – futott végig a fejében.

– Kösz – felelte Niels.

– Régóta vagy itt?

– Miért is? – kérdezett vissza a szőke egy csöppet emelt hangon.

– Nyugi, Niels – kuncogott Marcie erőltetetten. – Scott egészen biztosan nem akar belőled kiszedni semmit, csak ismerkedni szeretne!

– Akkor jó – húzta el a száját Niels, tekintete pedig még mindig úgy villámlott, hogy Scott biztos volt benne, a srác legszívesebben rákötné egy hazugságvizsgálóra.

– Mit is kéne kiszedni belőled? – Scott most először érezte úgy, hogy tényleg elkattant benne valami. Hogy tehet fel egy ilyen kérdést, amikor a doktornő egyenesen megkérte, hogy ne zaklassa a srácot még csak a tekintetével se?

Marcie megint idegesen felnevetett.

– Ez egy hosszú történet!

– Én ráérek – billentette Scott kissé oldalra a fejét, mire Marcie óvatosan meglökte a lábát az asztal alatt.

Scott a zsigereiben érezte, hogy Niels legszívesebben felboncolná őt a műanyag villával. És ezt jobban élvezte, mint hosszú-hosszú évek óta bármit. Perverz nyugalommal állta Niels tekintetét, és abban a pillanatban semmire sem vágyott jobban, mint hogy elvesszen a srác fekete pupilláját körülölelő jégkék tenger mélységében.

Már egy jó ideje undorodott az emberek álságos, üres és semmitmondó tekintetétől. A paranoiás-tünde-szobrászsrác szemében viszont ott örvénylett valami igazi, amit Scott talán egész eddigi életében keresett.


Niels

2017. szept. 4. (hétfő)

Nem mertem az intézeti laptopra írni, hiába nyugtatott Rem telefonon újra meg újra. Inkább nem kockáztattam. De most már nyugodtan írhatok.

– Nem rossz, mi? – vigyorgott Rem azzal az észveszejtő mosolyával, amivel szerintem már a játszótéri homokozóban elvarázsolt.

– Biztos nem rakott rá semmit az a nőszemély? – nézegettem aggódva a laptopot, amit apámék hagytak itt nekem.

– Csillagom, kipucoltam az egészet, nincs rajta semmi, amiről én ne tudnék! – dorgált Rem. Ha valamit, hát azt nehezen viseli, hogyha megkérdőjelezem a munkáját.

Mélyet sóhajtottam, és felhúzott térdemre támasztottam az állam.

– Haza akarok menni. Veled. – Tudtam, hogy úgy festhetek a fotelben kuporogva, mint egy nagyra nőtt óvodás, de igazából úgy is éreztem magam ebben a rohadt börtönben. Mint egy kisgyerek, akinek még annyi önállóságot sem hagynak, hogy saját maga dönthesse el, mit vacsorázik.

Rem felállt a szemközti fotelből, majd lehuppant az én fotelem karfájára. Először csak játékosan végigsimította a karom, aztán úgy ölelt magához, ahogy csak ő tud. Hosszú percekig csak élveztem a teste védelmező közelségét.

– Emlékszel, amikor még hülye kisgyerekek voltunk, és bezártak minket a pincébe? – támasztotta az állát a fejem búbjára.

Pont egy gyerekkori sztori hiányzott a hangulatomhoz.

Hogyne emlékeztem volna. Lehettünk vagy négyévesek, amikor egy hétvégén meglátogattuk apám egyik kollégáját, akinek óriási borospince volt a háza alatt. A szüleim végigkóstolgatták a borokat, én addig Remmel meg apám kollégájának fiával játszottam a kertben. Rem apja is apám munkatársa volt, ez a borozgatás meg valami céges program lehetett, de már nem igazán emlékszem.

A lényeg az, hogy meguntuk apám kollégájának idióta gyerekét, aki folyamatosan csak a legújabb távirányítós autójával játszott, és mutogatta, mennyire menő trükköket tud vele, de természetesen kölcsön nem adta volna, hogy esetleg mi is kipróbálhassuk.

Úgyhogy inkább elkószáltunk Remmel kettesben. Bejártuk az egész kertet, kicsit csatangoltunk a szőlőlugasok között, aztán visszamentünk a felnőttekhez és a borospincében játszottunk felfedezőset. Rem kiszúrt egy remek kis zugot két hordó között, úgyhogy befészkeltük magunkat, mint a megfáradt vándorok. Tényleg fáradtak voltunk, legalábbis én biztos, mert elnyomott az álom. Nem tudom, Rem aludt-e, az is lehet, hogy végig csak vigyorgott azon, hogy bealudtam. Kinézem belőle. Szóval én elaludtam, és mikor felébredtem, teljesen sötét volt. Iszonyatosan megijedtem, pláne, hogy először Remet sem láttam. Ami azt illeti, semmit sem láttam. Teljesen pánikba estem, de aztán meghallottam Rem hangját a sötétben.

– Bezártak minket a pincébe – közölte vidáman. Már akkor is képes volt bárminek örülni.

Éreztem, ahogy visszakúszott mellém, és átölelt.

Gyerekek voltunk, akiknek akkor még fogalma sem volt róla, hogy mit jelent a „szerelem" vagy az „elkötelezettség".

Ezek csak szavak. Az egyetlen, ami valóban számít, az Rem karja a testem körül.

Addig ölelt és szórakoztatott a meséivel, amíg a szüleim végül ki nem nyittatták a pince ajtaját, miután az egész házat végigkutatták utánam.

– Na látod, onnan is kijutottunk! – veregette meg a vállam.

– Igen, de ott velem voltál.

– Igyekszem itt is minél több időt veled tölteni. Ha kell, őrültnek tettettem magam. Hátha szobatársak leszünk – incselkedett.

– Láttad az új srácot? – váltottam témát, mert bár nagyon tetszett a közös szoba ötlete, már nem bírtam tovább elviselni, ahogy az a barna hajú kölyök bámult a babzsákfotelbe süppedve.

– Ja. Kíváncsi vagyok, mi miatt van itt. Öngyilkosság, fogadunk? Ez is úgy néz ki, mint az a Peter gyerek, akinek anyuciék megadtak mindent, aztán nem tudott mit kezdeni a flancos életével.

– És ha ők küldték?

– Ugyan már, ők nem ilyet küldenének! Nézz már rá, csak egy taknyos kölyök! – legyintett Rem.

– Egy taknyos kölyök nem bámulna így! – vágtam vissza fojtott hangon.

– Egy beépített ügynök pedig nem bámulna kocsányon lógó szemekkel. Gondolkodj már, édesem! Szerintem csak bejössz a srácnak.

– Ha-ha, nagyon vicces – dünnyögtem.

– Mi ebben a vicces, szépségem? – cukkolt Rem, és végigsimította az arcom. Zavarba hozott, hogy így mindenki előtt kezd el velem flörtölni, jóformán már az ölembe csúszott a fotel karfájáról. Persze imádom a hevességét, de néha azért kell valami határ. Ha még egy kicsit lejjebb csúszik, akkor már nemigen tudtam volna megálljt parancsolni a testemnek.

Inkább felálltam a fotelből, és félrevontam Remet.

– De mit csináljak, ha kiderül, hogy velük van?

– Mondom, hogy nincs velük! Először Marcie-re is azt hitted, emlékszel? – támaszkodott a falnak Rem, egyik lábát keresztbe rakva a másik előtt.

– És igazam is lett.

– Dehogy, csak a gyógyszerek hatnak szegény lányra! Haza fogják engedni, aztán el is felejthetjük. Pont, mint ezt a srácot, ne aggódj! – Rem az órájára nézett. – Most mennem kell, mert kezdődnek a foglalkozások.

– Mikor jössz legközelebb?

– Minél hamarabb.

Meg akart csókolni, de én elhúzódtam. Nem akartam így mindenki előtt. Rem csak mosolygott, aztán mire Lars doki összegyűjtötte az embereket a művészeti foglalkozásra, Rem már el is sétált.

Rem mondhat, amit akar, az göndör kölyök a foglalkozásokon is végig úgy bámult, mintha valami űrlény lennék. Mondjuk, abban igaza lehet Remnek, hogy ha beépített ember, akkor borzalmasan végzi a dolgát. A művészeti foglalkozás közepe felé Lars doki oda is ment hozzá, és figyelmeztette, hogy ne legyen már ilyen retardált, hogy teljesen egyértelművé teszi a megfigyelésem. Erre egy ideig vissza is fogta magát, na de amit az ebédnél művelt! Több, mint szánalmas.

Lehet, hogy taktikát váltottak. Eddig nem sokra mentek nálam az óvatos puhatolózással, erre a nyakamra küldik konkrét kérdésekkel. Csoda, hogy nem rögtön azzal támadott le, hogy „Mikor figyeltél fel a húgod különleges képességeire?".

Abban még mindig nem vagyok biztos, hogy Marcie és Peter kinek az oldalán állnak. Talán tényleg nem tudnak semmit.

Az viszont biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy ez a hülye kölyök baszakodjon velem. Ha már azért küldték rám, hogy minél többet megtudjon a húgomról meg rólam, én azt fogom kiszedni belőle, hogy nekik mi lesz a következő lépésük.

Elegem van már a tétlenségből.


Scott

Scott az első napja végén megkönnyebbülve csukta magára a szobája ajtaját. Nem igazán számított semmire a benti léttel kapcsolatban, de határozottan megnyugtató volt, hogy nem lógtak rajta egész nap az orvosok. Vacsora előtt mindössze egy fél órás megbeszélése volt Katharine doktornővel. A nő kifaggatta, hogy eddig mi a véleménye a helyről, majd átadta neki az „órarendjét".

Másnaptól kezdődött a személyre szóló programja, aminek keretein belül minden nap negyvenöt-ötven perces beszélgetés várta a számára kijelölt orvossal. Katharine nem győzött áradozni arról, hogy Anthony Lynch doktor úr már milyen sokaknak segített idebent, és igazi varázslónak számít, ha az emberekről van szó.

A személyes terápia mellett minden napra jutott valami csoportos foglalkozás, ezek között voltak „kötelezően választhatók" (mint például a művészeti foglalkozás vagy sport), meg teljesen tetszőlegesek is. Jóga, filmklub, könyvklub, társasjátékkör, de még a kastélyhoz közeli kápolnába is eljárhattak imádkozni, vagy az éppen bent lévő pappal beszélgetni. Még arról is lógott egy lista a klubszobában, hogy melyik nap melyik vallás lelki vezetője tart fogadóórákat.

Scott úgy volt vele, hogy csak azokra a programokra fog eljárni, amik kötelezőek. És esetleg oda, ahova Niels is megy.

A kijelölt orvossal való személyes beszélgetés mellett kötelező volt még a hétfő-szerda-pénteki csoportos terápia, ami Scott napi tapasztalata alapján nem állt másból, mint hogy körben ülnek, üdvözlik az „új fiút" és búcsúznak attól, aki gyógyultnak számít. Emellett minden foglakozásnak megvolt a saját témája. Az „ki mihez kezd majd a való életben" volt az aktuális beszélgetnivaló.

A csoportterápiákra csak azok a bentlakók jártak, akiknek nem okozott komolyabb problémát a szociális érintkezés. És ebbe Niels is beletartozott. Scott eltöprengett, hogy akkor mégis milyen, akinek ennél komolyabb problémája van? Ha a magában beszélés és paranoia nem elég „nagy szám", akkor kik lehetnek a másodikon?

Amikor Scottot és szüleit végigvezették az intézményben, a doktornő ugyanis megemlítette, hogy a második emeleten vannak azok a betegek, akiknek az állapota még nem teszi lehetővé, hogy a közös foglalkozásokra járjanak. Mivel Scott a néhány órás benntartózkodása óta csak olyan páciensekkel találkozott, akikhez hasonló dilisekkel akár a metrón is összefuthat, úgy képzelte, hogy a másodikon vannak az ordibáló, kényszerzubbonyos elmebetegek.

Ez az egész csoportterápia szimplán csak unalmas volt a maga szektás hangulatával. Ahogy ott ültek körben a kényelmesen süppedős, magas támlájú szürke fotelekben, és mindenki magáról beszélt. Néhányan ugyan rendelkeztek némi kényszermozgással, lábdobolás, körömrágcsálás, hajcsavargatás, de mindez akár egy egyetemi előadóba is elment volna tesztíráskor.

A jövőterveket illetően akadt, akinek be sem állt a szája. Egy negyvenes évei elején járó festettszőke nő, Susan, vagy húsz percen keresztül fárasztotta azzal a hallgatóságát, hogy ő milyen hihetetlenül gyűlöli magát, amiért olyan borzalmas anya volt, és végre úgy érzi, hogy ha hazamehet, már rendjén tudja kezelni a tizenkét éves lányát és hatéves kisfiát. Scott kis híján bealudt a monológ közben. Nem teljesen értette, hogy mire jó az, hogy végig kell hallgatnia mások nyomorát, de nem is érdekelte. Néha egy-egy érdekesebb témára felfigyelt. Mint például hogy a csontsovány lány végre valahára közelít a negyvenkilós álomhatárhoz, vagy hogy egy hatvan körüli néni már napok óta nem hallja, hogy a halott férje beszél hozzá.

Marcie most is a készülő ékszermárkájáról fecsegett, Pete pedig arról mondott pár szót, hogy nagyon szeretne a későbbiekben olyan fiataloknak segíteni, akiket szintén magukkal rántottak a drogok.

Amikor Nielshez került a szó, Scott egy csapásra magához tért a bambulásból, és minden figyelmét a szőke fiúra irányította.

– Ha kiengednek innen, összeköltözök Remmel. Elköltözünk valami távoli farmra, ahol hagynak minket békén élni. – Niels unottan hátradőlt puha karosszékében, miközben beszélt.

Katharine doktornő vonásain mintha enyhe csalódottság futott volna át, és néhány bentlakó arcán is lehetett látni valami apró kis rándulást.

– Értem – bólintott a doktornő. – Valami egyéb terv? Milyen munkában gondolkodsz? Esetleg tovább tanulnál valahol?

– Ja. Esetleg – hagyta annyiban Niels. A doktornő is belátta, hogy ennél többet nem fog kihúzni a srácól, úgyhogy tovább is haladt a sor a professzornak kinéző férfire, aki boldogságtól sugárzó arccal mutatta fel a kezét, hogy reggel óta nincs rajta kesztyű, és csak harmincszor vette elő a kézfertőtlenítőjét, amit mindössze tizenhétszer használt. Kiemelte azt is, hogy bár tisztában van vele, hogy ez a kézfertőtlenítő jócskán hígított, mégis úgy érzi, hogy egyre kevésbé zavarja.

Még jött egy nő, aki a hatéves kisfia elvesztése miatt esett súlyos depresszióba, egy harminc körüli férfi, akinek az volt a tévképzete, hogy a szüleit elrabolták az űrlények, és teljesen más személyeket hoztak vissza helyettük. De szépen szedi a gyógyszereit, úgyhogy lassan visszamehet a szupermarketbe dolgozni mint kasszás.

Végül Scottra került a sor.

Scott eredetileg úgy tervezte, hogy csak annyit fog mondani magáról, hogy az égvilágon semmi terve nincs, és pont, de a többiek siránkozásra, jelentéktelen céljai, örömei, de főleg Niels kék szeme megoldotta a nyelvét.

– Scott vagyok, és szerintem az égvilágon semmi értelme nincs az életnek. Reggel felkelünk, elmegyünk iskolába, dolgozni, aztán megint haza, és ez körbe, körbe, vég nélkül. A legvégén pedig úgyis mind meghalunk, az előtte eltöltött idő pedig csak nevetséges vegetálás. Kíváncsi vagyok, itt lesz-e bárki, aki meg tud győzni az ellenkezőjéről. – Mondókája végére érve gúnyos mosolyra húzta a száját, és ezt a mosolyt egyértelműen Nielsnek címezte.

Katharine doktornő is elmosolyodott, de az ő mosolya Scottéval ellentétben élettel teli és valóban vidám volt.

– Hallottátok, megvan a feladatunk! Meg kell győznünk Scottot, hogy az életnek igenis van értelme! Legyen ez a feladat szerdára! Gyűjtsön össze mindenki minimum öt dolgot, amiért érdemes élni. Lehet bármilyen apróság, ami örömet okoz, nem kell feltétlenül óriási dolgokra gondolni! Lehet az egy reggeli forró tea, vagy egy szerető ölelés. – Katharine még mindig vidáman csillogó szemmel beszélt, Scott pedig csak mélyet sóhajtott. Hogy lehet egy tanult, művelt doktornő ilyen naiv teremtés, hogy komolyan hisz benne, hogy van bármi értelme is annak, amit csinál? A terápián összegyűltek pontosan ugyanolyan elcseszettek lesznek odakint is, mint idebent. És végül úgyis mind felfordul, ez ellen pedig Katherine doktornő sem tehet semmit. Lehet, hogy kilencvenkilenc éves koráig pátyolgatja az elmebetegeket, de az is lehet, hogy holnap munkába jövet elcsapja egy busz.

*

Scott nehezen tudott elaludni, zavarták az idegen fények és hangok, az idegen ágy. A szíve mélyén hiányzott neki a saját ágya, az otthoni öblítő illata, a digitális órájának halványnarancsos fénye.

Nyitott szemmel hallgatta, ahogy klumpás lábak haladnak végig a folyosón. A betegeket ellenőrzik? Vajon milyen őrök lehetnek itt? A nap folyamán csak egyszer látott két, fehér ruhás biztonságiőr szerű férfit, azok is a konyhában kávézgattak. Mi van, ha valaki szökni akar?

Nem mintha ő szökni akart volna. Neki édes mindegy volt, hogy hol van.

De azt azért szívesen kiderítette volna, merre van Niels szobája. Ő vajon már alszik, vagy az ágya szélén ülve beszélget valakivel, akit senki más nem lát?

És ki a franc az a Rem, akivel annyira össze akar költözni? Mégis milyen idióta név kezdődik Remmel?