Raven, a vámpír
Vártam jó pár hetet a legutóbbi
látogatásom óta, hagytam hadd ülepedjenek az érzései, amiket úgy felkavartam,
mint cukrot a forró teába. Mondjuk nem teázom. Csak próbáltam kicsit költői
lenni. Inkább hagyjam abba, ugye?
Előbb vagy utóbb is ő felkeresett volna engem, csak nem akartam kivárni,
amíg a ti világotokban Gerard összeaszott vénember lesz, akinek a testével nem
sok mindenre mennék.
A helyszín megint Gerard „műterme” volt. Csodálom, hogy egyáltalán vadászni
kijár, és nem csak az ott tanyázó patkányok meg galambok vérér szívja.
Festéshez az is elég lenne, ahhoz nem kell sok erő. Na de ő a művészúr, biztos
lelkiismeretesen megmagyarázná, hogy miért öl a festéshez embereket, és ez
szerinte miért kevésbé bűn, mint hogy én élvezetből gyilkolok.
-
Na, gondolkodtál? – suttogtam a fülébe amint betoppantam a mocskos kis
lyukba.
- Nem – természetesen még csak rám sem
nézett volna. Bunkó, mint mindig.
- Ezért festesz négyzetméteres képeket a
száz évvel ezelőtti csajodról, akivel mindössze néhány hónapot voltál együtt...
– pillantottam az óriási női arcképre. A szokásos absztrakt pacsmagolásaihoz
képeset ez egész élethűre sikeredett.
- Az csak emlék – torkolt le idegesen.
Néhány órát adok neki, és kiborul.
- Piszkálja a csőröd a "Mi lett
volna, ha?", igaz? – vigyorogtam - Én segíthetek neked megtudni! Jelenleg
csak annyit tudok, hogy a lányod már vagy... három, vagy négy éves? És minden
jel arra mutat, hogy tökéletes boldogságban élsz a feleségeddel. Ja, Frankenk
is van gyereke, iker kislányok, meg egy képzelt fiú... lehet, hogy nálunk is
megszülettek volna, ha nem lövöd ki a szemem, és...
- FOGD BE A MOCSKOS POFÁD!!! – Ó, nem
kellett ide néhány óra. Szokatlanul jó formában vagyok. Vagy ő van nagyon
szarul, ami végül is nem csoda, ahhoz mérve, amiken az utóbbi napokban
keresztülmehetett a kis lelke.
- Még mindig haragszol?- csücsörítettem,
és nem törődve azzal, hogy elkenem a festéket a vásznon, közé, és a kép közé
furakodtam. - Nem, nem haragszol igazán, mert akkor kicsit jobban próbálkoznál
megölni. Tudod, hogy száz év ide vagy oda, semmit sem változtál? Komolyan
mondom, nem tudom, hogy csinálod... ugyan az a szerencsétlen kis buzi vagy, aki
mindig is voltál. Most lehetőséged lenne valami újat, valami izgalmasat
kipróbálni, de csak fetrengsz a saját mocskodban. – Undorral végighúztam a
kezem a friss festéken, majd lányosan arcon vágtam vele.
- Te se változtál semmit, évek ide, vagy
oda! – lépett hátrébb, miközben végigmérte, hogy mekkora kárt tettem Lindsey
képmásában. - Nemhogy azt gondold, hogy egy pillanatig is elhiszem, hogy te csak
az én jólétemet akarod elérni ezekkel a különböző világba utazásokkal!
- Nem is mondtam ilyet. Én csak egy kis
szórakozást kínálok. Lehetőséget a boldog élethez. Ha kipróbálod, attól még nem
fog történni semmi.
Néma csönd, én pedig törökülésbe leültem a padló egy festékfolt-mentes részére.
- Egy feltétellel megyek bele a dologba
– felelte kurtán néhány óra múlva, mialatt rendbe hozta a képet, én pedig a
padlón elnyúlva figyeltem az ügyködését. Kár hogy ilyen jól megtanulta
elrejteni a gondolatait. Kíváncsi lennék, miket forgat a festékes buksijában.
Alighanem csak annyit, hogy „jajj, én jó vagyok, és a jó vámpírok nem
egyezkednek Adammel, de miért is ne lehetnék olyan, mint Adam, hogy leszarok
mindent?” Oké, lehet, hogy ez erős túlzás, de én valahogy így tudom elképzelni
a dolgot.
Magához képest egész kevés volt a közjáték. Ezek szerint nagyon-nagyon
piszkálja már a csőrét a dolog.
- Feltétellel? – röhögtem a lehető
leggúnyosabban. - Nekem lételemem a szórakozás, neked meg a dramatizálás. Nem is
tudom, miért vagyok meglepve. Na lökjed azt a feltételt!
- Mondd el, hogy miért akarod, hogy
átmenjek! – meredt a szemembe. Jé, még a képes a szemembe nézni! Már kezdtem
benne kételkedni.
- Ó cica, csak szeretném valamivel
kárpótolni azt a sok rosszat, amit… - kezdtem bele nyájasan, de közbevágott:
- Imádod feleslegesen tépni a szád.
- Hopp, egy közös tulajdonság! Oké,
bevallom, arra megy ki az egész, hogy hírnevet szerezzek – dobtam be egy újabb
lehetséges opciót.
- Hírnevet? Itt olyan hírneved van, hogy
tudom, ilyen nem kell még egy – fintorgott.
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy ekkora seggfej még te sem
vagy!
- Ez igazán hízelgő! – biccentettem nevetve.
- Mondd meg a valódi indokot, vagy el is
takarodhatsz.
Nagyon morcos itt valaki. Úgysem akarja, hogy elmenjek, ez a napnál is
világosabb.
- Jó, akkor ahhoz a verzióhoz mit
szólsz, hogy így akarom megnyerni az imádott hölgy szívét?
- Kit akarsz megbaszni már megint?
Ebből a hangnemből azt szűrtem le, hogy már végképp feladta azt a célját, hogy
megpróbálja megmenteni az áldozataimat. Jó pár évig volt az a rögeszméje, hogy
mindenkihez odarohangált, akit be akartam cserkészni, és elkezdte nekik magyarázni, hogy „Vigyázz nagyon,
mert Adam maga a Sátán, engem is ő nyomorított meg!”, és egyéb szenvedélyes
szarságok. Kell részleteznem, hogy mennyire leszarta mindenki, még akkor is, ha
neki volt igaza? Márpedig mindig neki volt igaza ez ügyben.
- Álmaim asszonyát – feleltem.
- Egy… nőt? – nézett végig rajtam úgy,
mintha minimum magamról állítottam volna, hogy nő vagyok.
- Az imádott hölgyből és az álmaim
asszonyából nem volt elég egyértelmű?
- Nálad? Nem. Biztos, hogy nő?
- Féltékeny vagy?
Az már alig ha volt, de mindig szeretem bedobni ezt a kérdést. Szokás szerint
csak továbblépett:
- Mi a szar köze van ennek a
dimenziókhoz, vagy mi a franc?
- Hát, ha sikerül megszállnod a másik
világban gyakorlatilag önmagadat, és egy koncerten elordítod magad, hogy „Gizi,
Adam imád téged” az azt hiszem egy hatásos szerelmi vallomás lenne.
Gerard úgy meredt rám, mint egy komplett idiótára. A beszélgetésünk eleje óta
ez volt az első dolog, amin megdöbbent. Na, legalább még tudok neki újat
mutatni! Akkorát röhögtem, hogy neki kellett támaszkodnom az egyik ingatag
festőállványának.
- Adam, kurvára takarodj innen, ha
továbbra is az aberrált szexmániáddal akarsz traktálni!
- Az nem aberráció, hogy én, veled ellentétben,
használom a farkam.
- Húzz a picsába! – morogta, mint valami
morcos kis hörcsög.
- Igen, jól látod, oda készülök.
Erre már nem tudott mit mondani, csak durcásan elteleportált. Azonnal követtem
a nyomát a Dennerel folyó egyik hídjára. Több milliószor leugrott már különböző
hidakról, csak hogy átélje újra a zuhanást, azt hittem már megint erre készül,
de most csak a korlátot markolászva állt.
- Na, cica, ne durcizz már! – veregettem
meg a vállát.
Fenyegetően meglengetett előttem egy UV-pisztolyt. Ja, röviden tömören ez egy
olyan fegyver, amit még az emberek fejlesztettek ki a vámpírok ellen. Sok köze
nincs az ultraibolya sugárzáshoz, csak úgy gondolták, ez így elég hangzatos név
lesz. Nem valami hatásos, de kisebb sebeket azért tud okozni.
- Adam, sosem fogsz békén hagyni? –
eresztette le a fegyvert, mielőtt elkezdtem volna a földön fetrengeni a
nevetéstől.
- Imádom a költői kérdéseid… De legyen,
elmondom, hogy mért akarlak ebbe belerángatni – tartottam némi hatásszünetet,
amíg elkeseredetten próbált belemászni az agyamba. Basszus, egyáltalán nem megy
neki, hogy akarom egy emberbe beleültetni? Oké, egy emberrel sokkal könnyebb.
És különben is, gyakorlatilag tényleg saját maga. – Azért, hogy tovább
szenvedj.
- Remek. Köszönöm – biccentett és a híd
korlátjának támaszkodva lenézett a folyó zúgó habjaira.
- Igazán nincs mit.
- Adam, mit kell azért tennem, hogy békén hagyj? Nem kérek semmi mást. Ha megbocsájtanék neked mindent, akkor
keresnél végre mást? – kérdezte, lassan már esengve. Ez az Gerard, ez áll neked
jól, a szenvedés, pontosan erről beszélek!
- Megbocsájtás? Komolyan azt hiszed,
hogy engem érdekel a lelki világod? – röhögtem, és felültem mellé a korlátra.
– Oké, jelenleg tényleg érdekel, de nem a bocsánatodért csinálom, abban…
- Oké, biztos vagyok benne, hogy nem
azért csinálod!
- Figyelj, már múltkor is mondtam, neked
van ott tested. Én meg segíteni tudok átjutni, viszont nem tudok még rendes
testet szerezni. Tiszta sor.
- Igen, ez kurvára tiszta sor, de nem
fogok neked semmiben sem segíteni!
- Belegondoltál már abba, hogy hiába
vagyunk vámpírok, mégis ugyan olyan értelmetlen párbeszédeket tudunk folytatni,
mint az emberek? Azóta biztosak vagyunk benne mindketten, hogy ki fogod
próbálni a dolgot, mióta először megemlítettem, mégis mindketten csak mondjuk,
és mondjuk… Végtére is, ezt teszi élvezhetővé az egészet, nem?
- Nem kell filozofálgatnod…
- Megjátsszuk, hogy olyanok vagyunk, ha
minimálisan is, mint az emberek. Most viszont meg van a lehetőséged, hogy
tényleg ember legyél, újra. Igazán nincs veszteni valód, te mondod mindig, hogy
már mindent elvesztettél.
- A lelkemet még nem – felelte érzelgősen.
- Most viccelsz? Azt vesztetted el
legelőször, ne röhögtess már! Ha már itt tartunk. Hetente minimum két embert
megölsz, oké, a te állításod szerint véletlenül. Ezt egész jól bebeszéled
magadnak is, azt meg kell hagyni, de hát ha téged ez boldogít… Na meg nézd már
meg ezt a várost! Ehhez képest mi lenne egy kis kiruccanás egy életbe, ami
voltaképpen a tiéd is lehetne, ha…
- Fogd már be a pofádat! A nődnek
nyáladdzál, ne nekem!
- Oké, eredetileg nem akartalak
sürgetni, de azért jó lenne belevágni a dologba, amíg nem múlsz el odaát
negyven. Csak kellemesebb lenne neked is, nem?
- És még kinek másnak?
- Ne ragadj már le ilyen hülyeségeken!
Nekem. Tudod, hogy rólam van szó, de ennek ellenére is bele fogsz menni a
dologba, mert mindennél jobban vágysz rá, és tudod, hogy semmi értelme
megpróbálni leküzdeni ezt a vágyat. A miatt meg ne szenvedj, hogy ha belemész,
már megint én nyerek. Te vesztes típus vagy, és kész. – és egy laza mozdulattal
átlöktem a korláton.
Még éppen lett volna annyi ideje – ereje meg pláne –, hogy megkapaszkodjon
valahol, de imád zuhanni…
0 megjegyzés: