My Vampire Romance - 8. fejezet

Adam

Az arénánál már az gyanús volt, hogy alig lézengenek a környéken.
Amikor megláttam a kiírást, miszerint elmarad a koncert, már egy csöppet bántam azt a fogadást. Így nehéz lesz a teljes önmegtartóztatás.
Ha Gerard nem megy Adamhez, Adam megy Gerardhoz. Megoldom én ezt. Egy másodperc múlva már az én kis kedvencem hálószobájában álltam. Könnyű megtalálni egy embert, ha már egyszer kortyoltál a véréből. Oké, anélkül sem nagy művelet, de akkor cirka fél másodperccel tovább tart.

A szobában csak az éjjeliszekrényen lévő digitális óra zöld kijelzője világított. Szerencsémre az ilyen rocksztárocskák megengedhetnek maguknak olyan hotelszobát, ahol közel tökéletes a redőny sötétítése. Az a néhány fénysugár, ami alattomosan mégis átkúszik, szerencsére már jó ideje nincs rám hatással. Elvégre valahol hasonlít a napi ciklusuk a vámpírokéhoz. Este dorbézolás, nappal punnyadás.
Gerard édesdeden szuszogott a franciaágyon, az oldalára fordulva feje alá gyűrte a vastag párnát.
Vigyorogva bemásztam mellé a vékony takaró alá, és simogatni kezdtem a vállát. Mivel ettől csak dünnyögött valamit és a másik oldalára gördült, finoman megharaptam a fülét, és érzéki hangon suttogtam:
– Nem értem, hogy miért nem éppen egy koncerten vonaglasz? – lendültem fölé négykézláb.
A szemhéja felpattant, és kis híján felsikoltott. Zihálva kezdett bele a félkómás magyarázkodásba:
– Figyelj, én... én tényleg akartam! De a menedzserünk lemondta! De ne őt hibáztasd! – hadarta, és görcsösen markolta a takaróját. Olyan ártatlan szemekkel pislogott rám, mint egy szimuláns az ellógott iskolai napon.
– Cöh! – Hagytam egy kis szemvillogtatós hatásszünetet, amíg Gerard remeghet a takaró alatt, majd derűsen folytattam. – Végül is, egész kényelmes az ágyikód. – Megpaskoltam a matracot. – De azért nem úszod meg a dolgot egy kis ejnye-bejnyével! – suttogtam, aztán megcsókoltam az enyhén reszkető ajkait.
Úgy feküdt alattam, miközben megállás nélkül csókolgattam, mint egy darab fa.
– Legalább csinálj úgy, mintha élveznéd! – förmedtem rá, és a csípőjéhez nyomtam az ágyékom.
– Ah igen! – nyögött fel minden élvezet nélkül. Túlságosan álomittas még a kis aranyos.
Lemásztam róla, és törökülésben a dereka mellé helyezkedtem.
– Csókolj meg! – parancsoltam.
– Mi van? – nyöszörgött Gerard, és a fejére húzta a párnáját.
– Mondom, csókolj meg! – dobtam félre a védelmező párnát, és csücsörítettem. – Szenvedélyesen, nyelveset! – Kinyújtottam a nyelvem, és a levegőben demonstráltam, hogy miként képzelem el a dolgot.
Az ajtó ebben a pillanatban kinyílt, belépett rajta a göndör hajú srác, és felkattintotta a villanyt. Roy, vagy Ray, vagy mi.
Olyan arcot vágott, mintha rémeket látna. Ja, hogy azt látott, de csak egyet.
– Na, húzz innen kifelé! – mondtam higgadtan, és íves mozdulattal az ajtó felé intettem.
– Gerard... – tett egy lépést közelebb.
– Nem hallottad, göndörke? Hagyj minket szépen kettesben.
– Ray, menj ki! – kiabált Gerard rémülten, és máris készségesebben ült fel az ágyon. Úgy tűnt, a barátja kis belépője sikeresnek elűzött a fejéből minden álomittasságot.
Gerardot a nyakánál megmarkolva közelebb rántottam magamhoz, jó erősen a testemhez préselve az egész testét, majd Rayre villantottam a fogaim:.
– Takarodj, és szólj a többieknek, ha bárki be merészel jönni, azt cafatokra tépem, Gerardot pedig... na, azt még nem döntöttem el, de nem hiszem, hogy élvezni fogja. Világos? – Újra lesmároltam a mozgásképtelen kis foglyom.
Raynek elég nehezére esett feldolgoznia a szituációt. Még mindig megkövülve állt az ajtóban.
Belemarkoltam Gerard hajába, hátrahúztam a fejét, és a vállába mélyesztettem a fogaim. Most végre rendesen nyögött, de még mindig nem az élvezettől.
– Abba hagyom, ha kimész – vigyorogtam Rayre, és hagytam, hogy Gerard vére végigcsorogjon az államon. Ray se volt az az alfahím típus, mert mikor magához tért, kiiszkolt. A nagy vacillálás után csak sikerült helyesen döntenie.
Elengedtem Gerardot, így a feje az ölembe pottyant.
– Na, végre kettesben – vigyorogtam elégedetten, és az ágy támlájának vettettem a hátam. – Tudom ám, mit szeretnél! – rebegtettem felé a szempilláim.
Az énekesnek sikerült újra ülő helyzetbe kerülni.
Gerard döbbenten nézett rám a kócos tincsei alól, mert neki még lövése sem volt, hogy mit szeretne. Na de majd szépen rávezetem.
– Egy kis kortyot a véremből, nem igaz? Ha szépen kérsz, kapsz belőlem – mondtam csábítóan, és körítésképp simogatni kezdtem magam. Gerardnak elég volt csak a vérem ízére gondolnia, máris kedvet kapott egy kis iszogatáshoz.
– Hát, öhm – motyogott –, ha lehet, egy kortyot csak…
– Igen? – Kerekedtek el színpadiasan nagyra a szemeim. – Te kis mohó! Na jó, legyen neked is valami örömöd abban, hogy itt vagyok. Gyere szépen! – megsimogattam az arcát, aztán előszedtem a szokásos célszerszámom, és megvágtam a nyaki ütőeremet.
Gerard szeme megbabonázva csillogott, és alig várta, hogy a sebre tapaszthassa az ajkait. Meg kell hagyni, nem kezdő drogos. Hát, ha egyelőre ez az egyetlen módja, hogy testi kapcsolatot létesítsen velem, ám legyen. Én kifejezetten élvezem.
– Elölről szeretnéd, vagy hátulról? – vigyorogtam.
Rémülten csapta a hátát a mahagóni ágytámlának, és védekező pozícióba helyezkedett.
– Szívni a véremet, te kis butus! – kacagtam. – Mögém jössz, vagy elém? Mert tudod, két pozíció van a nyaki ütőér legpraktikusabb kiszívásához – improvizáltam a nagy tudományosságot. – Vagy így – feltérdeltem az ágyon, Gerard is ugyan így tett, majd szemből úgy csináltam, mintha megharapnám –, vagy pedig így – mögé másztam, és előre hajolva érintettem a nyakához az ajkam. Persze azt nem hagytam volna ki, hogy a csípőmet hozzá nyomjam a hátsófeléhez.
– Na, gyerünk, mert közben szépen elvérzem! – billentettem oldalra a fejem.
Gerard biztonságosabbnak látta, ha előttem marad. Szembe fordult, és a nyakamhoz hajolt. Megfogtam a derekát, és közelebb vontam magamhoz, hogy ne legyen köztünk fél méteres távolság.
Mohón és erősen szívott. Annyira belefeledkezett az élvezetbe, hogy még azt is pisszenés nélkül tűrte, hogy a karjaimat a dereka köré fonjam. Mi több, ő is egyre közelebb simult hozzám, hogy még kényelmesebben elérje a nyakam. Egy fejjel alacsonyabb nálam, úgyhogy vicces volt, ahogy térdelve nyújtózkodik. Mikor megérezte a lábam közt ágaskodó lelkesedésem, inkább újra eltávolodott.
– Ah, Gerard! Ez az, szívd csak... – lihegtem. – Még, még, még! Ne hagyd abba! Valami isteni a nyelvmunkád, bébi! Szívd csak, az utolsó cseppig! – nyögtem, Gerard pedig mérgesen a nyakamba vájta tompa kis fogait, de még véletlenül sem hagyta volna abba az ivást.
– Ohó! Harapdálj csak!
Nehéz volt visszafojtani a röhögést, tudva, hogy milyen arcot vágnak a hálószobaajtó előtt álló haverjai.
– Fuh, Gee, mindjárt, mindjárt... ah! – nyögtem egy minden eddiginél hangosabbat, aztán összeforrasztottam a sebem.
Gerard csalódottan emelte föl a fejét.
– Ezt hogy csinálod? – érdeklődött. Hanyagul a kézfejébe törölte a száját. Nagyon felbátorodott azon, hogy a tegnapihoz képest kifejezetten higgadtan viselkedek vele, annak ellenére, hogy még a koncert is elmaradt. Most erre mit mondjak? Akkor nem fogja önként és dalolva széttenni nekem a lábát, ha lemészárolom a bandáját.
– Egyszerűen – ejtettem egy vágást a kézfejemen, és megmutattam, hogyan nő össze a bőröm egy pillanat alatt. Jobban le lett nyűgözve, mint egy hároméves, ha előszednek egy centet a füle mögül.
– Hát ez nem semmi! – nézegette a kézfejemet azzal a kisfiús lelkesedésével, amit annyira imádtam benne. És nagyjából ez lenne a válaszom Pris kérdésére. Olyan tekintettel, ahogy Gerard a kézfejemet mustrálta, általában a kissrácok néznek a kártyagyűjteményükből hiányzó utolsó darabra. Ja, azért pedofil nem vagyok, mielőtt félreértésbe keverednénk. Csak mindig hízeleg a nagy érdeklődés.
– Akkor most én jövök. És hagyod, hogy onnan szívjak, ahonnan csak akarok! – jelentettem be, árnyalva egy kicsit az eddigi tündibündi vámpír viselkedésemen. Megint megrémült a kis szívem csücske.
– Lássuk csak – csücsörítettem, az ajkamhoz nyomtam a mutató ujjam, és végignéztem Gerardon. Valami kissé extrém kéne, valami, amitől ledöbben és zavarba jön. Valami, ahonnan azért vér is jön, de nem hal bele a kínba.
– Add a bokád! – dörzsöltem össze a tenyerem.
A ledöbbenés maximálisan megtörtént. Gerard pont úgy bámult rám, mintha egy vámpír közölte volna vele, hogy a bokájából akar vért inni.
– Na? – vontam föl a szemöldököm. Válaszra nem várva a vállánál fogva hátra döntöttem az énekest, majd megfogtam a jobb lábszárát, és behajlítottam a térdét. Feltűrtem a pizsamagatyája szárát:
– Nagyon szexi virgácsaid vannak – simítottam végig Gerard – férfilétére – enyhén szőrös lábát, majd megcsókoltam a lábfejét. Lábfétisem sincs. Annyira.
– Ha pofán mersz rúgni, leharapom az egész lábad! – fenyegettem. Mondjuk nem úgy nézett ki, mint aki rugdosós kedvében van. Valószínűleg nincs hozzászokva, hogy valaki a lábára gerjed.
Megcsikiztem a talpát. A meglepettségtől nagyobbat rándult, mint a csiklandósságtól.
Megfogtam a vádliját, aztán belemélyesztettem a fogaim a bokájába.
Gerard hangosan felordított. Na igen, azért nem egy kellemes érzés, ha valakit teljes erőből bokán harapnak. Ráadásul még a kezére is rátérdeltem véletlenül.
Innentől az események kicsit felgyorsultak. Leszálltam a kis drága kezéről, az ajtón pedig berontott az öccse, egy tölgyfa keresztel a kezében.
– MIKEY! – kiáltott Gerard, és parton vergődő halként megpróbált kikászálódni alólam.
– Mit akarsz azzal a fadarabbal kiscsávó? – pattantam föl az ágyról, így szabad utat engedve Gerardnak. Belöktem az ajtót Mikey mögött, és vállal a falnak nyomtam a srácot.
– Én megmondtam, hogy mi lesz, ha valaki bejön. A kis göndör nem értesített? – vicsorogtam.
Az öcsike remegett, mint a nyárfalevél, a feszület pedig kipottyant a kezéből.
– Véged van, mint ennek a botnak kicsikém – tapostam forgáccsá a keresztet.
A következő pillanatban valaki megragadta a vállam, majd elém ugrott, és valami észveszejtően szexisen lesmárolt. Köpni-nyelni nem tudtam, amikor leesett, hogy Gerardhoz tartozik az a borostyán zöld szempár, ami néhány centi távolságból szegeződik nekem.
Elernyedve adtam át magam Gerard kétségbeesettségtől túlfűtött csókjának.
– Mikey! Tünés! – vált el tőlem egy pillanatra, és az öccsére rivallt. Ettől kénytelen voltam magamhoz térni.
Mikey szélvészként becsapta maga mögött az ajtót, Gerard pedig...

Gerard:
... az ajtóhoz rohantam, és elfordítottam a kulcsot.
Sikeresen összezártam magam azzal az őrült gyilkossal, aki az előbb a lábamat nyalogatta, de nem hagyhattam, hogy a többiek feláldozzák magukat miattam. Nem mintha egy ajtó komoly ellenfél lett volna Adam számára.
Nem volt sok időm tovább töprengeni, mert a vámpír kirántotta alólam a lábam, és az ágyra döntött, majd ott folytatta, ahol abbahagyta. Fogadni mernék, hogy nincs még egy olyan beteg lény, aki abban leli élvezetét, hogy az áldozata bokáját szívja, és közben a talpát masszírozza. Be kell vallani, azért nem volt olyan rossz érzés.

A mai napra Adam reményeim szerint felhagyott a telepátiával, mert egyetlen egy gondolatomba sem kötött bele, pedig zengett a fejem a legkülönbözőbb képektől.
Adam tekintélyes mennyiségű vért szívhatott, mert szédülés fogott el, és a szoba vibrálni kezdett.
– Adam – szóltam bizonytalanul. Valami „mi az” szerűséget motyogott. – Szédülök...
– Nagyon? – dünnyögte teli szájjal.
– Eléggé…
A testem egyre nehezebb lett, és már majdnem elvesztettem az eszméletem, amikor Adam végre befejezte. Felkúszott a fejem mellé, és a változatosság kedvéért most finoman puszikkal árasztotta el a nyakam. Ehhez fogható gyengédséget még nem tapasztaltam tőle, és ez megrémisztett.
Szerelmem – csendült fel az emlék a fülemben.
Tágra nyílt szemekkel bámultam a tökéletesen unalmas plafont, és szabadon eresztve a gondolataimat próbáltam értelmet találni Adam cselekedeteiben. Először úgy tesz, mintha meg akarna ölni, végül csak kiszívja a nyakam, elvisz egy vámpírbárba, tudtomra adja, hogy milyen szexuális célokra akar használni, meggyilkol két ártatlan embert, megállás nélkül fenyeget, de mégsem… mégsem bántott egyelőre, és ami még fontosabb, a srácokat sem, pedig csak egy mozdulatába került volna. Az előbb is. Semmi erőfeszítésbe nem telt volna megölnie az öcsémet.

Rengeteg minden szerettem volna megkérdezni tőle, ha már így az övé lettem, az emberi szolgája, vagy bárminek is nevezik ezt a vámpírok. Nem mertem megkockáztatni. Továbbra is a mennyezetet fixíroztam.
– Miért érdekelnek téged a vámpírok? – előzött meg a kérdezéssel.
– Már nem érdekelnek – hazudtam, és reméltem, hogy talán tényleg nem néz most a fejembe.
– Miért nem?
– Mert az ágyamban fekszik egy.
– És? Ezt nem veszem be! Felizgat a dolog, mi? Mesélj csak! Mit hittél?
– Nem tudom – vontam meg a vállam. Igazából sosem hittem volna, hogy bármilyen értelemben pont én kellenék egyszer egy ilyen misztikus lénynek.
– Cicám, nem szeretem, ha hazudsz! – búgta vészjóslóan.
– Sosem gondoltam igazán, hogy egy vámpír engem választ a szolgájának – nyögtem az igazságot.
– Szolga? A szexrabszolga pontosabb lenne, de egye fene.
– Hogyan lettél vámpír? – bukott ki belőlem pár másodperc múlva, miután végigpörgött a fejemben, hogyha már egyszer itt fekszem egy vámpír mellett, aki egyelőre nem akar megölni, akkor nem lehetek akkor idióta, hogy még csak fel sem teszek egy ilyen kérdést.
– Kíváncsi voltam, hogy mikor fogsz erre rákérdezni – mosolygott keserűen. Keserűség? Ennek eddig a legapróbb jele sem volt az arcán.
– Nem egy érdekes sztori. De ha szeretnéd, Neked elmesélem.
Bólogattam, és őszintén meglepett, hogy valami érzelemhez hasonlót láthattam derengeni Adam szemiben.
– Huszonhárom éves koromban történt. Jött egy férfi, letámadott a tulajdon szobámban, és mielőtt brutális módon megharapott volna, közölte velem, hogy most tönkreteszi az életem, ahogy az anyám tönkretette az övét. Ebben az volt a vicces, hogy én sosem ismertem az anyám. Apám nevelt föl, anyám nagyjából három éves koromban otthagyott engem, és a bátyámat, viszont Priscillát, aki még csecsemő volt, magával vitte. Miután vámpírrá lettem a hapsi magamra hagyott, szóval fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem újdonsült erőmmel. Egy ideig még az apámmal és a bátyámmal maradtam, de miután kis híján megöltem a testvérem, inkább elszöktem hazulról. Kutatni kezdtem tehát anyám után, és végül Priscillára bukkantam rá, aki akkor már javában vámpír volt. Később megkerestem azt a hapsit, aki vámpírrá tett és megöltem. Ez a rövidebb verzió, majd egyszer talán elmesélem a részleteket is.*
A rövid meséjétől is elakadt a lélegzetem, és úgy éreztem, több kérdést kaptam, mint választ.
– Az a férfi mire föl mondta, hogy tönkre teszi az életed, mint ahogy anyád az övét? – tettem föl az első kérdést, amit sikerült épkézláb módon megfogalmazni.
– Tudod, bébi, anyutól örököltem azt a szokásom, hogy szeretek magamnak áldozatokat gyűjteni. – Átölelte a vállam. – Szóval, érted?
Nem voltam benne biztos, hogy érteni akarom, de azért bólintottam.
– De tudd, hogy téged szeretlek, és nem csak egy áldozatom vagy! – mosolygott.
Tényleg skizofrén lenne?
– Ezek szerint az édesanyád is… vámpír?
– De még mennyire!
Egy családból rögtön három vámpír, egy anya, és két gyermeke? Az eddigi olvasataim szerint a vámpírság nem volt valami családbarát dolog, úgyhogy elképedve hallgattam Adamet.
– Kérdezhetek még?
– Csak tessék!
Ezer kérdésem lett volna Adam családjáról, mégis arra a szóra tértem ki, ami szüntelen zakatolt a fejemben:
– Egy magadfajta mit ért a szeretet alatt?
– Hogy addig foglak dugni, amíg nem visítasz az élvezettől.
Így már érthető.
– Ne! – nyögtem fel, amikor hírtelen megmarkolta a farkam. Csak elégedetten vigyorgott a tiltakozásomon, aztán elengedett.
Őszintén bántam, hogy nem a famíliájáról faggattam tovább, hanem fönnakadtam olyan teljesen hétköznapi szavakon, mint a „szerelmem” és „szeretlek”, ezzel Adam kedvenc témájához vezetve a beszélgetést.
– Csókolj meg, megint! – csettintet.
Elhúztam a szám. Ösztönös volt, nem provokálni akartam vele.
– Úgy, mint amikor az öcsikéd itt volt – könyökölt fel az ágyon.
Arrébb húzódtam mellőle. Tisztába voltam vele, hogy nincs választásom, de elképzelésem sem volt, hogy fogom újra azt az elszánt csókot produkálni, amivel „megmenttettem” Mikeyt.
– Esetleg hívjam be megint, és akkor menni fog?
Fölé hajoltam, és a tőlem telhető legnagyobb szenvedéllyel megcsókoltam. Adam ülő helyzetbe tolta magát fél kézzel, és engem is magával húzott. A csuklóm hozzáért a nadrágja alatt meredező férfiasságához. Gyorsan errébb rántottam a kezem.
Azt mikor fogja kérni, hogy verjem ki neki?
– Oké – húzódott el tőlem. – Verd ki nekem! – Eszelősen vigyorgott, és kényelmesen a háta mögé rakta a párnát.
A legkülönbözőbb szitkokkal illettem magam, amiért egyáltalán ilyen végigfutott az agyamon, bár nem voltam benne biztos, hogy ezt a fejemből olvasta ki, vagy alapból ez volt a terve.
Hátrahőköltem, de Adam olyan morcos tekintettel csücsörített, hogy nyomban vissza is húzódtam.
Lassan lehúzta a sliccét, és lejjebb tolta magától a szűk bőrgatyáját, annyira, hogy kilátszott a bokszeralsója széle. Fekete, rózsaszín szívecskés-halálfejes mintázatú anyag. Enyhén szólva megdöbbentem a ruhadarab láttán.
– Csak miattad vettem föl! – dobott egy csókot felém. Addigra már újra az ágy másik végébe menekültem.
Egy vámpír rózsaszín halálfejes, szívecskés alsógatyában, több mint illúzióromboló. Adam szemmel láthatóan jót mulatott a szörnyülködésemen. Egészen letolta a fenekéről a nadrágot, így előbukott a bokszer alatt ágaskodó férfiassága. Benyúlt az alsónadrágjába, és elkezdte magának csinálni, miközben a másik kezével egyre tolta lejjebb a gatyát.
– Gerard, ne kelljen még egyszer szólnom!
Az egy dolog, hogy eddig nem bántott sem engem, sem a bandatagokat, de ki merne orosz rulettet játszani egy ilyen démoni teremtménnyel?
A merev farkát még mindig az alsónemű fedte.
Bizonytalanul odamásztam mellé. Elkapta a csuklómat, benyomta az alsójába, és rászorította az ujjaim a merevedésére. A kocsiban történt megalázás eltörpülni tűnt emellett. Elengedte a kezem, én pedig reflexszerűen kihúztam a nadrágjából.
– Csináld! – szűrte a fogai közül. Az ajándékba kapott kurvákra nézhetnek ilyen kéjes megvetéssel a férfiak.
Óriásit nyeltem, és újra rácsúsztattam a kezem. Még soha más férfi farka nem volt az ujjaim között. Igaz, kerültem már közelébe a dolognak, de sosem történt meg. Vagy legalábbis emlékezni nem emlékeztem rá.
Adam farka minden túlzás nélkül hatalmas volt, és ezzel tökéletesen tisztában lehetett.
Megpróbáltam úgy csinálni, ahogy magamon tenném, ha csak valami extra gyors meneten szeretnék túl lenni. Fogalmam sem volt, egy vámpírnál meddig tart, egyáltalán megfelel-e neki az, amit én magammal csinálnék.
– Hova ez a nagy sietség? – érdeklődött gúnyosan.
Kénytelen voltam lassítani a tempón.
– Élvezd csak ki! – vigyorgott, és teljesen letolta magáról az alsógatyát, hogy láthassam a férfiasságát és a ráfonódó ujjaim. Elkaptam a tekintetem. Adam megragadta az állam, és visszafordította a fejem.
– Választhatsz, melyikkel akarsz szemkontaktust! Ezekkel – mutatott a jeges tekintetére –, vagy a félszeművel?
Inkább a péniszét választottam, mert arra nézve legalább nem láttam a hozzá tartozó, megvető vigyort.
– Ügyes vagy te, cicám! – hízelgett, majd a hajamba markolt. Biztos voltam benne, hogy le akarja nyomni a fejem az ölébe, de végül csak babrálni kezdett a tincseimmel, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki hamarosan el akarna élvezni. Kényelmesen dőlt az ágy háttámlájának nyomott párnára, mintha csak filmet nézne.
A dereka mellett térdeltem, és megsemmisülve meredtem a farkán dolgozó jobbomra.
– Vedd le a pólód! – hangzott a következő parancsa. – Látni akarom a rózsaszín kis mellbimbóidat!
Örültem, hogy végre elengedhetem. Annak már kevésbé, hogy vetkőznöm kellett, de ha ez kell ahhoz, hogy gyorsabban elélvezzen, hát legyen.
– Úgy a helyes kis seggedbe tolnám most ezt! – közölte, és újra maga köré szorította az ujjaim. Örültem a feltételes módnak.
Mikor élvez már el, a rohadt életbe?
– Hányan jártak már benned? Senki? Ó, ez igazán bájos! Akkor én leszek, aki elveszi a szüzességed! – suttogta, magához vonta a fejem, és erőszakosan áttolta a nyelvét a számba.
– Olyan átéléssel tudsz néha nyögdösni a koncerteken. Hadd halljak egy kis előadást! Vagy úgy nyögsz, mintha a farkam a seggedben lenne, vagy tényleg benne lesz!
Erős volt a gyanúm, hogy ha bennem lenne, akkor valóságos halálsikolyokat produkálnék, de megpróbálkoztam pár kéjes nyögéssel, hátha az is megteszi.
– Helyes, helyes! Előjátéknak megfelel, most halljam azt az igazi nyögést! Jaj, nem akarod, hogy a kis barátaid meghallják? Hát, ha tövig nyeled a farkam, akkor nem kell nyögnöd, és garantáltan hamarabb elélvezek.
– Valahogy… máshogy? – nyögtem rekedten. Hátha elég neki még egy kis sztriptíz, vagy ha máshol is simogatom a testét.
– Rá is huppanhatsz – vonta meg a vállát.
Elengedtem a péniszét, és kivételesen hagyott egy kis gondolkodási időt.
Csak túl akartam lenni. Minél gyorsabban. Nem akartam az örökkévalóságig a farkát szorongatni. Megpróbáltam nem túl látványos sóhajjal erőt gyűjteni, lehunytam a szemem, és fölé hajoltam. Mielőtt bármi egyebet csinálhattam volna, Adam undorítóan kéjes nyögés kíséretében az arcomba élvezett.
Olyan váratlanul ért a dolog, hogy néhány másodpercig megmozdulni sem bírtam.

Adam:
– Na ugye, nem is volt olyan szörnyű! – csíptem a fenekébe, amitől sikerül feleszmélnie. Elképesztően szexin nézett ki, ahogy a spermám lassan folyt végig az orcája kerek vonalán.
Idegesen kapta körbe a fejét, hogy hol talál valamit, amibe megtörölheti magát. Már nyúlt volna a takaró széléért, de elkaptam a csuklóját.
– Nem, nem! Nyald le szépen arról a csöpp kis szádról! Hadd lássam!
Villámsebesen, és undorodva végigsiklott a nyelve az ajkán.
– Ó, ez ám a pornós! Na, jól van, a többit lemoshatod a fürdőben – böktem a jobbra lévő ajtó felé. Nem kellett kétszer mondanom, gyorsabban felpattant az ágyról, mint ahogy az előbb lövellt ki belőlem a geci.
– Aztán alul is rendezd el magad, mert nem hoztam síkosítót, és kurvára fog ám fájni, ha nem tágítod ki magadnak! – tettem hozzá csak úgy mellékesen. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lába, aztán beviharzott a fürdőbe.
Hagytam egy kis ideig, hadd kapja el a bőgőgörcs, vagy ilyesmi, aztán visszahúztam az alsógatyám, és mögötte termettem a fürdőben.
– Jobban belegondolva, inkább végignézem a munkálataidat.
Gerard éppen egy világoskék frottír törölközőbe temette az arcát, és nem úgy nézett ki, mint aki egy hamar elő akar bújni. – Jól van na, nem kell engem mindig komolyan venni! – fordítottam szembe magammal, és kirángattam a törölköző rejtekéből.
Vörös szemekkel meredt rám. Persze, persze, a szappan.
– Nem kell téged mindig komolyan venni? – fújtatott. – Mégis honnan a picsából tudjam, hogy mikor szívatsz, és mikor kell téged komolyan venni?
– Néhány perce például elég rendesen szívattalak – vontam meg a vállam, és megpusziltam a feje búbját. – Na gyere, heverésszünk még egy sort! – ragadtam meg a vállát, aztán az ágyra löktem.
– A kellemes kézimunkádért cserébe lehet még néhány kérdésed! Nos?
– Miért én? A több milliárd ember közül, miért pont én?
– Mert benned több van, mint a több milliárdban – feleltem, komoly képet vágva.
Nagyrészt minden ember erre a válaszra vágyik. Hogy ő más, hogy ő több, hogy ő kitűnik a tömegből. Egy fantasy és scifi mániás, tinédzserkori önértékelési problémáiba ragadt rocksztárnál különösen nagy hatást lehet elérni efféle szavakkal. Majdnem akkorát, mint egy apakomplexusos tini lánynál.
És még csak nem is hazudtam. Gerardban tényleg több volt, mint egy szimpla vacsorámban. Persze a kevésbé romantikus szemszögből nézve csak az én kedvem más, mint általában.

___________________________________

* Adam ezzel a "hogyan lettél vámpír" történetével kicsit olyan, mint Joker a Sötét Lovagban, a sebhelyével kapcsolatban. Adam midig, minden áldozatának árnyalatnyi eltérésekkel meséli el, miként vált vámpírrá. itt van egy hosszabb verziója is. :)

Harry Potter és a kő, a kamra meg a fogoly - vélemény az első három kötetről

(Egy kis kritika szerűség, hogy legyen mit olvasgatnotok amíg nem vagyok olyan mértékben online, mint általában. Majd a vendégkönyvben elhangzó dolgokra is reagálok, mert olvasni valami fantasztikus élmény! Abba ne hagyjátok csajok! Zárójel bezár. Tényleg.)

Kezdjük ott, hogy nekem senki sem szólt arról előre, hogy ez a könyvsorozat ennyire veszélyes. Gondoltam, majd beleolvasok az első könyvbe, Lia már kismilliószor olvasta, úgyhogy nyugodtan lapozgathatom, aztán ha meguntam, majd szépen a sarokba hajítom, és visszatérek Stephen Kinghez, vagy Dennis Lehane-től olvasgatok még, mert a Viharsziget nagyon elnyerte tetszésem. (Hé, miért nem írtam én a Viharszigetről?)

Na, hát nem úgy megy az, ahogy elképzeltem. Kezünkbe vettük a Harry Potter és a bölcsek kövét, Lia fejest ugrott a varázslóvilágba, és a lábánál fogva se lehet belőle kiráncigálni. Szóval úgy látom a nyáron végig fogunk menni mind a hét részen... Pedig azért annyira közel sem jó! Oké, aranyos kis történetecske, a jófiú legyőzi a csúnya gonosz rosszat, hadd ne kelljen részletezni, hogy hány nyomi kis árva próbált engem azért kicsinálni, mert megöltem a drága szüleit.

Mielőtt az erre tévedő Potter-rajongók elkezdenének utálni, amiért csúnya dolgokat mondok szívük csücskére, megint kiemelem, ahogy a Stephen King könyveknél is kiemelem néha, hogy jómagam jelenlegi "karakter létéből" fakadóan teljes egészében hajlandó vagyok elfogadni, hogy az a varázslóvilág létezik, és elsősorban nem az írónőt minősítem, hanem abban a "másik világban" zajló történéseket.

Tovább olvasom!

My Vampire Romance - 7. fejezet

Hogy a gondolataimat ne tudja Adam kiszedni a fejemből, az ablakon kibámulva próbáltam az út mentén elsuhanó fákat számolni. A sebesség mellett, amivel Adam repesztett, az egész táj csak valami sötét köddé állt össze. A monoton számolásba elbóbiskoltam. 

Adam áthajthatott egy bukkanón – vagy elgázolt egy embert –, én pedig felriadtam a zökkenéstől. Egy boldog pillanatig azt hittem a turnébuszban nyomott el az álom, de hamar összeállt a rémkép.

– Aludj csak, szívecském! Mindjárt ott vagyunk – simogatta meg a vámpír az arcom, és rám vigyorgott. Nem firtattam, hogy hogyan tud a helyes sávban maradni, amikor rá se pillant az útra.

Nem tudtam, de nem is akartam volna visszaaludni. A műszerfalra pillantottam. 23:55.

Alig fél órája ért véget a koncertünk, ha Adam tényleg visszavisz a srácokhoz, és valóban hamarosan odaérünk, akkor még az is elképzelhető, hogy nagyjából ugyanott állnak, egy helyben, és azon tanakodnak, hogy mitévők legyenek. A gyors döntéshozás sosem volt a banda erénye.

Rémálmomban sem képzeltem volna, hogy egyszer végig kell nézniük, ahogy eltűnök a semmibe egy vámpír karjai között. Ha kívülről tekintve is olyan hihetetlennek tűnt, mint amilyen hihetetlen az, hogy egyik helyről a másikra jutottam egy szempillantás alatt, akkor Frank biztos nem azon a véleményen van, hogy azonnal rohanniuk kell a rendőrségre. Vagy az FBI-hoz. Remélem, van annyi esze, hogy a többieket is visszatartsa bármiféle hatóság bevonásától. Ki tudja, Adam hány emberrel képes egy másodperc alatt végezni. Nem szeretném a saját bőrömön tapasztalni.

Rádöbbentem, hogy túlságosan beleéltem magam abba, hogy hamarosan újra láthatom a bandát. Adamtől mindezek után már nem lenne meglepő a blöff. 

– Adam – kezdtem bele elszántan, bár a gondolataim úgyis elárultak neki, hogy valójában egyáltalán nem vagyok elszánt, de tudni akartam, nagyjából mire számíthatok életem hátralévő napjaiban. – Mit akarsz velem tenni? Úgy értem, van azon kívül még valami célod, hogy kineveztél a kurvádnak?

Könnyebben ment kimondani, mint gondoltam. Még csak el sem csuklott a hangom.

– Ha jól emlékszem, nem mondtam, hogy kérdezősködhetnél! – ráncolta a homlokát, majd vidáman folytatta. – Oké, oké, kérdezni azért szabad! Tudod, Gee, rájöttem valamire. Igazából nem lehetsz a kurvám, mert azokat ki szoktam fizetni. Már ha nem ölöm meg őket – tette hozzá tűnődve. – Ja, hogy mindig megölöm őket? – röhögött, mintha a világ legnagyobb poénját sütötte volna el. – Na, látod bébi, ez a nagy különbség! Amíg elszórakoztatsz, addig nem foglak kinyírni. És ami azt illeti, momentán egy kicsit unalmas vagy.

Ez igen bíztató rám nézve.

– Okos fiú vagy te! – a száját megint a már szokásosnak mondható Adam-vigyorra húzta. 

– Holnap, ja bocs, ma – nézett a műszerfalra –, hol fogtok játszani?

Elképedve bámultam Adamre. 

– Na nehogy már miattam lemondjátok a koncertet! Szépen énekelni fogsz, mint a kisangyal! Nincs apelláta!

Képtelenség, hogy én ilyen állapotban lenyomjak egy showt.

– Milyen állapotban cicám?A hajad szála se görbült! – röhögött.

Nem csinál semmi mást, csak vigyorog, meg röhög!

Adam:

– Ó, szeretnéd, ha mást is csinálnék? 

Görcsösen próbálta minden gondolatát a kesztyűtartó nyitó gombjára összpontosítani.

– Na jó, ha ennyire megvisel, hogy a fejedbe látok, befejezem mára, viszont akkor tessék szépen beszélni! – csevegtem. – Na, visszatérve a koncertre. Azt akarom, hogy nap közben szépen éld ugyan úgy az életed, ahogy eddig. Leszámítva a Frank gyereket, hozzá jobb lenne, ha még csak nem is szólnál, mert még féltékeny találok lenni.

Azt már nem tettem hozzá, hogy azért évtizedekre kiterjedő tervei már ne nagyon legyenek, mert az esetek túlnyomó részében az emberekhez való vonzódásom még halandó szemmel nézve is rövid ideig szokott tartani.

Gerard tipikusan az az alkat, akit tökéletesen meg lehet alázni az ilyen meztelenre vetkőztetős mókával, még akkor is, ha semmi egyebet nem teszek vele. Duci gyerek volt, ez egyértelmű, még most is látszik a kerek képén, ráadásul ehhez járt még a drága kis művészlelke, úgyhogy tökéletes céltábla lehetett az iskolai fiúöltőzők gúnyolódásainak. A teste ma sem egy élsportolóé, a sok koncerten ugrálástól nem lesz az embernek kockás hasizma. Az biztos, hogy sok rajongó hölgyemény álomképe törne össze, ha meglátná felső nélkül. A drága kis komplexusai miatt nem az az úton útfélen ledobom a pólóm típusú rocksztár. 

De azért továbbra is finom falat. Nem mondom, szívesen lerendeztem volna ott a kocsiban, mert igen jó móka egy fülledt kis autó hátsó ülésébe döngetni a kiszemeltet, de az a minimális mazochizmus, ami szorult belém abban összpontosul, hogy élvezem a végsőkig felkorbácsolni a kedélyeimet. Azért a végsőkigtől se várjon senki nagy számokat, általában néhány nap erejéig bírok magammal.

– Mégis, hogy a picsába éljem szépen, ugyanúgy az életem, mint eddig? – fakadt ki. Valahogy sosem jön össze neki a férfias tárgyalás, mindig valami lányos picsogás lesz az ilyen kirohanásaiból.

– Hogyhogy hogy? Hát csináld azt, amit eddig. Mit tudom én... Építgesd a zenei karrieredet. Interjúk, fotózások, turnék. Aztán este jön a jó világ! – csíptem a combjába. Újabb előnye annak, hogy nem egy testépítő: lehet csipkedni a husikáját.

Szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit. 

– Vagy beszélsz, vagy gondolatot olvasok!

– Én öhm… Megteszek minden tőlem telhetőt! 

– Milyen ügyben? – vigyorogtam.

– A koncert. Meg a többi. 

– Helyes! Ez esetben, talán még a barátaidat sem ölöm meg. Mit tippelsz, hol találjuk meg őket? Hahó, én kommunikálni próbálok!

– Én nem tudom! – Elszántan kapargatta a biztonságöv kapcsolóját. – Vagyis… talán még mindig az arénánál. 

– Oké. Mennyire is rendőr-pártiak a kis barátaid? Csak, hogy hány fogásos vacsorával számoljak.

– Nem tudom! – Ó, már megint az édes rettegés! – Talán nem hívtak még rendőröket... 

– Az ő érdekükben talán így van. 

– Ha felhívhatnám őket… – sandított a tulajok által itt felejtett mobiltelefonra, ami a műszerfalra rögzített kihangosítóban pihent.

– Erre nem lesz szükség. Három perc, és minden kiderül, szerelmem.

Gerard:

Szerelmem? Ez a ribancos dolog után váratlanul ért. 

A turnébusz valóban ugyanott állt, ahol a kényszertávozásomkor. Legalábbis a miénk. A menedzserünk és a technikusok busza, valamint a hangszereket szállító teherautó már eltűnt. Talán ők már tovább is indultak a következő állomásra. Ezek szerint semmit sem szóltak Mikeyék Adamről. 

Várható volt, hogy Frank meggyőzi a srácokat, hogy felesleges a rendőrséggel bíbelődniük egy igazi vámpírral szemben. Sosem szerette a fakabátokat. Aztán lehet, hogy Mikey is ezen az állásponton volt, elvégre Adam igaziságához a kis előadása után semmi kétség nem fért. Ray ennek ellenére holtbiztos, hogy azon nyomban tárcsázni akarta a 911-et.

Mindhárman egy nap közben büfékén funkcionáló bódé oldalának támaszkodva cigiztek, néhány méterre a busztól. Frank éppen aláírt valamit egy lila pulcsis lánynak. Még két lány toporgott izgatottan, az ő felsőjükön a My Chemical Romance felirat díszelgett, és szintén papírlapokat szorongattak a kezükben.

A srácok egyszerre kapták föl a fejüket, amikor Adam úgy hajtott be a parkolóba, mintha egy rally versenyen lenne.

– Aztán jó legyél, cicám! – A vámpír olyan hírtelen fékezett, hogy szinte a szélvédőre tapadtam. – Már alig várom, hogy holnap láthassam, ahogy rázod azt a csinos kis segged a színpadon! – Lesmárolt, a következő pillanatban pedig kipenderített a kocsiból. Fogalmam sincs, pontosan hogy csinálta, de erős a gyanúm, hogy megint köze volt a teleportáláshoz. 

A parkoló aszfaltján ültem, a srácok rohanni kezdtek felém, a három lány pedig ugrándozva sikoltozni kezdett.

Adam dudálva elhajtott.

Felkászálódtam, ekkor tűnt csak fel, hogy elég foghíjasan sikerült felöltöznöm a kocsiban. A zoknik hiánya elhanyagolható probléma volt ahhoz képest, hogy mennyire csálén áll rajtam a nadrág, és hiányoznak az inggombjaim.

– ÉN TUDTAM, HOGY EGY KIBASZOTT VÁMPÍR NEM TUD TÉGED ELTENNI LÁB ALÓL! – ordította Frank teli torokból, és rám ugrott. Nem bírtam el a testsúlyát, úgyhogy újra a földön kötöttem ki. Az első gondolatom az volt, hogy Adam nehogy megint visszajöjjön, és valami még borzalmasabb dolgot műveljen féltékenységében. Megpróbáltam kiszabadulni Frankie öleléséből, miközben hallottam, ahogy Mikey próbálja távozásra bírni a lányokat. Mivel a lányok egymás szavába vágva kezdték a nevemet sikongatni, célravezetőbb megoldásnak láttam, ha feltápászkodom a földről, és gyorsan kiosztok egy-egy autogramot. 

– Lehetne egy fényképet? – csipogta könnyes szemmel az egyik. A szemfestéke már el is kenődött. 

– Nagyon kedves tőletek, de most már húznunk kell! – szólt közbe Frank a kedvesség teljes hiányával, és kimenekített a lánykoszorúból. Küldtem feléjük egy erőtlen mosolyt, elvégre nem ők tehetnek róla, hogy milyen kalandba keveredtem. 

Már eltávolodtunk tőlük, amikor kiabálva érdeklődtek, hogy milyen vámpírról beszélt Frank. Nem reagáltam semmit. 

A srácoknak sem tudtam mit kinyögni. Hiába voltam fél perce még Adammel, minden olyan távolinak tűnt. Mintha nem is én lettem volna ott egy rohadt vámpír karmai közt, halálfélelemmel, és e mellett még mindig tagadhatatlan izgalommal. Csak arra vágytam, hogy ne kelljen a testvéremnek, a barátaimnak magyarázkodnom, ne kelljen semmiről sem mesélnem, ami az éjjel történt, csak befeküdni egy ágyba, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. 

Egymás szavába vágva kezdtek kérdésekkel bombázni, hogy hogy vagyok, mi történt, hívjanak-e orvost? Ray kezéből úgy kellett kicsavarni a telefont. Csodálom, hogy eddig vissza tudták tartani.

Mikor feltűnt nekik, hogy mindenki beszél, csak én nem, elnémultak.

– Jól vagyok! – tártam szét a karom esetlenül.

– Mit tett veled? – suttogta Mikey holtra vált arccal, majd megint rám zúdították a kérdések áradatát. Frank hirtelen felhúzta a felső ajkam, és elégedetten tapasztalata, hogy nincsenek túlméretezett szemfogaim. Mosolygott. Jobban örültem most ennek a bágyadt mosolynak, mint bármi egyébnek.

– Srácok, srácok! – Fogalmam sincs, hogy voltam képes az arcomra mosolyt varázsolni. És még csak nem is kellett erőlködnöm. – Tudom, hogy most ki fogtok akadni, de tényleg szükségem lenne egy hangyapöcsnyi nyugtatóra!

– Miért? – meredt rám az öcsém. Amióta leszoktam, még csak említést sem mertek tenni nekem nyugtatókról, mintha már magától a szótól eszméletlenül esnék össze, ha iszom hozzá egy kis alkoholt.

– Szerinted miért, baszd meg? – csattant föl Frankie. – El tudod te képzelni, hogy min mehetett keresztül ez alatt az óra alatt?!

Már majdnem kijavítottam, hogy azért nem volt teljesen egy óra, aztán még időben észbe kaptam, hogy pofátlanul nyugodtnak érzem magam ahhoz képest, hogy miken mentem keresztül. Mintha máris valami delíriumos kis világban sétálgatnék.

– Nem kell inkább orvos? – próbálkozott Ray újra. Mennyire tudtam gyűlölni néha a racionális agyát! Persze, bemegyek az ügyeletre, és mit mondok? Jó estét, megharapott egy vámpír, de már az égvilágon semmi nyoma!

– Nem! Srácok! Én csak aludni akarok! Egy kibaszott nagyot aludni, aztán este lenyomni a koncertet.

– Koncertet? – most már Frank is döbbenten bámult rám. – Miről beszélsz? Lemondtuk, mint a huzat!

– Ne! Miért? Baszd meg! – nyögtem, és a nyugalmam egy pillanat alatt szertefoszlott. Én ezért nagyon meg leszek baszva, az biztos. – Ma... ma fel kell lépnünk! Este kilenckor! – hebegtem, miközben felvezettek a buszba. A sofőrünk unottan cigarettázott a fülkéjében. Mikey szól neki, hogy vigyen minket a hotelhez, ahol eddig is megszálltunk.

– Dehogy kell! – nyomott le Frank a mini-társalgónk egyik ülésére. 

– DE! – söpörtem le magamról a kezét.

– Mikey, tényleg hozzál neki valamit, ami kicsit kiüti! – szólt Frankie hátra az öcsémnek.

– Basszátok meg, fogjátok már föl, hogy ma nekem énekelnem kell! – kiabáltam, majd ráeszméltem, hogy ahhoz, hogy időben a következő helyszínen legyünk, már réges-rég el kellett volna indulnunk. – Hol van Ray? Nehogy felhívjon valakit! Minden rendben! Csak semmi rendőrség! Ez egy vámpír! A koncertet! Hívjátok fel Scotty-t – a menedzserünket –, hogy simán mehet a koncert! Késünk egy kicsit! Miről tud Scotty? Kinek mondtátok?

Olyan gyorsan hadartam, hogy a srácok minden bizonnyal a felét se értették.

Mikey végre tényleg elindult valami gyógyszer keresni.

– Oké, Gerard. Tudjuk, hogy nagyon sok volt ez ma neked, fogalmunk sincs mi történt, de... higgadj le egy kicsit! – Ray rendíthetetlenül próbált szavakkal csitítani.

– Ne beszélj velem úgy, mintha be lennék baszva! Egy csöppet más a helyzet, ha nem tűnt volna fel! És fel ne hívd a kurva rendőrséget!

– Nem fogom, nyugi!

– Megoldjuk – mondta Frank komolyan. – Eddig mindent megoldottunk, nem? 

Megoldottuk, igen, de a drogos akcióim egy hajszálnyit különböztek a jelenlegi helyzettől.

– Tudjuk, hogy az más volt – tette hozzá Frank az arckifejezésemet látva.

– A koncert… – nyögtem, de nem folytattam. Nem akartam még jobban kiakasztani őket azzal, hogy ha nem lesz megtartva a koncert, akkor Adam simán kibelez minket. 

Mikey visszatért egy kis fehér dobozzal.

– Valami altató – nyújtotta át Frankie-nek, ahelyett, hogy az én kezembe adta volna. 

Mindenki a doboz köré gyűlt, kivéve engem, és tanulmányozták a gyógyszert. Minek hozott ez az észlény altatót? Nyugtatót kértem. És vodkát, de az meg talán van a bárszekrényben. Csak hagyjanak magamra. 

– Rendben – hangzott el az ítélet Franktől. – Ez jó lesz. Azt írja, hogy egy egész tabletta kiüt minimum tizenkét órára.

– Akkor jó! – nyújtottam a tenyerem.

– Előtte nem akarsz enni, vagy valamit? – kérdezte Ray.

– De. Zuhanyozni – álltam föl újra a kanapéról, amint megállt a busz, és a szálloda felé vettem az irányt. Szó nélkül követtek.

Hallgattam, mert nem akartam veszélybe sodorni őket. Minél kevesebbet tudnak, annál nagyobb biztonságban vannak. Legalábbis ez volt a naiv elképzelésem. 

Hallgatásom oka azonban közel sem csak az önzetlenségen alapult. Elborzasztó volt látni Adam erejét és hatalmát az emberi élet felett, és pont ez a borzalom volt az, ami miatt kivételesnek éreztem magam a jelen pillanatban. Hiszen még élek. Olyan könnyedén pusztíthatna el, ahogy azt a két embert a temető előtt, igazán semmiség lenne, én mégis itt vagyok, testileg teljes egészségben ácsorgok a liftben, a többiekkel.

Második – vagy ha az első találkozásunkat is számoljuk, harmadik – alkalommal kerültem olyan helyzetbe, hogy tökéletesen ki volt neki szolgáltatva minden porcikám, mégsem ölt meg. És ami még jobban megdöbbentett, hogy magáévá sem tett azok után, hogy anyaszült meztelenre vetkőztetett, és előtte mennyi szexuális célzást vágott hozzám.

Kölyökkori ábrándozásaim során közel sem így nézett ki egy természetfeletti kaland.

Különböző szereknek köszönhetően volt már részem néhány bizarr hallucinációba, de ez mindent felülmúlt. Annyira borzongató, annyira fantasztikus. Adam egy lelketlen gyilkos, a viselkedése alapján azt is elhinném neki, hogy ő maga az ördög, ennek köszönhetően pedig az is megfordult a fejemben, hogy ezzel a világ végleg elveszítette az értelmét, és vígan leugorhatnék a hotel tetejéről. De ha így is úgy is halálra vagyok ítélve, márpedig minden ember halálra van ítélve a megfoganása pillanatától, akkor miért ne nézhetném a világot egy vámpír mellől?

Ezen persze felesleges volt gondolkodnom, hiszen elég egyenesen közölte Adam, hogy miként tervezi a dolgokat velem kapcsolatban, de vigaszt találtam abban, hogy így szemléltem a helyzetet.

És a vére! Az az isteni nedű, aminek csak addig hat a varázsereje, amíg Adam testéből a számba csurog. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy ami Adam vénáiban áramlik, az gyorsabban képes függőséget okozni, mint bármilyen kábítószer.

Csak a bandát kell kihagyni az egészből.

A többiek tanácstalanul egymásra néztek, amikor beléptünk a szobámba. Szerencsére még minden cuccom ott volt begyömöszölve a bőröndömbe.

Frank volt a legbátrabb, és mint mindig, a legindiszkrétebb:.

– Gee, tudod, téged nem... Mert az az állat eléggé úgy nézett ki, hogy… – és ez elég egyértelmű mozdulattal jelezte, hogy mire akar kilyukadni.

– Nem kell róla beszélned! Csak tudd, min mindig, minden esetben… – avatkozott közbe Ray.

– Eléggé mi? – kérdeztem vissza Frank szavaira, mintha a kézmozdulata teljesen elkerülte volna a figyelmem.

– Hát, eléggé úgy tűnt, amikor a folyosón neked esett, hogy...

– Nem kefélt meg – vigyorodtam el.

Mindenki elképedve bámult rám a vigyor miatt, amit magam sem tudom, hogy miért produkáltam. Minden bizonnyal, mára már rég túlléptem a józanész határán. 

– A koncertet meg intézzétek el! Könyörgöm! – tettem hozzá, ők pedig hevesen bólogattak. Akkor fel sem tűnt, hogy csak azért, hogy ne terheljék tovább a jól láthatóan kikészült idegrendszerem. 

Volt még egy kis vita arról, hogy maradjon-e velem valaki estére, aztán meggyőztem őket, hogy én most egyedül szeretnék lenni. Beleegyeztek, de abban hajtatatlanok voltak, hogy néha majd rám néznek.

Villámsebesen lezuhanyoztam, és mialatt szappanoztam magam, bevillant, hogy Adam milyen izzó vággyal nézett végig rajtam. Érdekes gusztusa van.

Felvettem a pizsamaként funkcionáló fekete pólóm és melegítőnadrágot, majd bevettem a tablettát, és befeküdtem az ágyba. Hosszú percekig csak kínlódtam a rémképektől, Adam eszelős, és mégis kegyetlenül vonzó vigyorától. Amint hatni kezdett a gyógyszer, varázsütésre nyomott el az álom. 

Adam:

Miután kipenderítettem Gerardot a kocsiból és elhajtottam néhány utcányira, azonnal a kocsmába teleportáltam. Sofőr híján pedig egy villanyoszlopnak csapódott a kis Toyota. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe fog telni, mire az emberi hatóságoknak sikerül összeszedniük a temető előtti hullákat és a gazdátlan sárga autót. Úgyis mindig oda lyukadnak ki, hogy az áldozatnak tartozása volt egy uzsorásnak, aztán borzalmas alvilági leszámolás történt. Elég kreatívak, mindig kitalálnak valami vicces történetet.

Priscillát a kedvenc társalgótermében találtam, a viktoriánus hatodik emeleten. Kecsesen elnyúlva feküdt a szófán, mellette a földön, egy arccal lefelé fordult férfi tetemmel. Pris alapállapotban is combközép fölé érő szoknyájának felgyűrődése arról tanúskodott, hogy a férfi feje néhány perce még a drága húgom lába között munkálkodott.

A testvéremen és a hullán kívül Miranda és Lucy múlatta az öröklétet a szobában, ők is lustán heverésztek egy kanapén. Ezek szerint Lucy meghallotta, hogy aktuális kedvenc énekesével töltöm időt. Lucy, az örök tizenéves. Ehhez mérten az egyik legidegesítőbb vámpír, akit valaha is hátán hordott a föld. A legtrendibb, és legelvadultabb tini-divat szerint madárfészekszerűre feltupíroztatta a rózsaszín hajzatát, amit még néhány fekete csík is díszített. A ruházkodása is igen szembeötlő rózsaszín, habos-babos fűző, fekete-fehér kockás rakott miniszoknya és felemás térdzokni. Egyik rózsaszín alapon fekete pöttyös, másik fekete alapon fehér csíkos. A megannyi kiegészítőről már ne is beszéljünk! Nekem valahogy nem sikerül első ránézésre – mondjuk a kismilliomodikra sem –, a „szexire” asszociálnom, de hát van akinek ez bejön. Ízlések és pofonok.

Egymás mellet Mirandával úgy néznek ki, mintha egy tarka kanári rózsaszín vattacukorba ragadt volna. Mirandán most egy sárga kertész nadrág volt és valami hawaii-mintás blúz, amiből kilátszott a lapos kis hófehér hasa. Idióta sztereotípia, hogy a vámpírok csak sötét színeket hordanak. Oké, én momentán igen, de csak azért, mert példának okáért hawaii-ingben nem nyűgözném le annyira Gerardot.

– Ismerem ezt a vigyort! – sóhajtott fel a húgocskám, amint betoppantam. 

– Mintha Adam nem vigyorogna állandóan! – támaszkodott föl az ágyon Miranda, Lucy pedig már mellettem ugrált, hogy „Gerard, Gerard, Gerard!”, úgy kellett levakarnom magamról. 

– Ó, én meg tudom különböztetni azt a kétszázezer vigyorát! – kacagott Pris a pincérlány megjegyzésén. – Ez éppen a „Megtaláltam újabb életem szerelmét” vigyor! Mondd, hogy az este találtál valaki mást a kis puhapöcs énekes helyett! – csücsörített rosszallóan. A szája rúzs nélkül is olyan vörös volt, mint az érett cseresznye.

Pris tényleg ismeri a testem minden egyes rezzenését, egy vigyor igazán nem okoz neki kihívást. Bőven volt is időnk megismerni, és behatóan vizsgálni egymás viselkedését.

– Mekkora neki állva? – vinnyogott Lucy. 

– Még nem jutottam el oda, hogy lemérjem. 

– Neeeeem? – hebegett őszinte borzalommal.

– Múltkor azt az asztronautát megértettem – ingatta a fejét Priscilla. Arrébb rúgtam a hullát, és a húgom mellé telepedtem. Pris az ölembe lendítette a pofátlanul tökéletes lábait, és tovább ócsárolta Gerardot. – Mióta eseteid az önsanyargató nyomik? Ó, bocs, hülye kérdés volt! – nevetett, és a lábfejével finoman megböködte a vállam. Elkaptam a bokáját, és csókot nyomtam a hófehér bőrre. A bal combján még csillogott a nemrég kimúlt áldozata nyála. Meglátta, hogy megakadt rajta a szemem, és egy laza mozdulattal letörölte.

– Nem hiszem el, hogy még nem volt meg neked! – zendített rá Lucy újra, és hátulról a nyakam köré kulcsolta a karjait. Miranda időközben eltűnt, valószínűleg Tomnak volt rá szüksége odalent, na meg közel sem kötötték le annyira a kalandjaim, mint a bennmaradt nőszemélyeket.

– Pedig nem volt – vontam meg a vállam, mintha tényleg untatna a téma. 

– Ha nem húztad meg, akkor mit csinálsz? Csak nézed, vagy mi? – vinnyogott Lucy a fülembe.

– Rátapintottál a lényegre – nyújtottam ki a nyelvem.

– Majd, ha vége megdugod, mindenképpen szólj, mert nagyon benne lennék egy hármas menetbe! – mászott az ölembe a vattacukor hajú tinilány. – Majd ő lesz középen és... – itt elkezdet, minden apró részeltre kitérő beszámolót tartani arról, hogy mit fog majd csinálni. Mi tagadás, nem hangzott rosszul.

– Álmodj királylány! – röhögtem és lelöktem magamról, a hulla mellé.

– Most mit izélsz? – pattant föl Lucy morcosan, és megigazította a strasszköves, denevéres övcsatját. 

– Azt ne mondd, hogy addig akarsz várni a kis malacképűvel, amíg önként szét nem teszi a lábát! – csavargatta a tincseit Pris az ujjai körül. – Ó, helyben vagyunk. Pont ezt akarod mondani.

– Nincs is malacképe! – vágta rá Lucy. – Amúgy meg, fogadjunk, hogy nem bírod ki! – fordult felém.

– Fogadjunk! – Gondolom feltűnt, hogy a gyengém a fogadás.

– De ha vesztesz, akkor egy éjszakára odaadod nekünk, nekem és Prisnek, és akkor aztán azt csinálunk vele, amit akarunk! És ujjazni sem ér! Se a szopás! Semmilyen módon nem hatolhatsz be Gerardba, akarata ellenére! Jajaja, és nincs se zsarolás, se semmi csel, csak akkor ér, hogyha tényleg ő akarja a dolgot! És józanul! Se pia, se drog, se semmi! Totál tisztán! Különben elveszted a fogadást! – hadarta tapsikolva, mint akit felhúztak.

– Rendben! – bólintottam. – És ha én nyerek?

– Akkor mondjuk... – tűnődött a hugicám, jóval higgadtabban, mint a kis barátnője. – Á, nem fogod bírni. Nincs semmi extra a srácban. Most komolyan, mi fogott meg benne ennyire, hogy még él? 

Prist mindig érdekelte a szerelmi életem, szerintem egyenesen csodálta, hogy én, vele ellentétben, gond nélkül tudok már-már az emberihez hasonló érzelmeket produkálni. Én húsz évemet mégiscsak emberként töltöttem, ő viszont csecsemő kora óta vámpírok közt nőtt fel. Tizennyolc évesen lett vámpírrá voltoztatva, mire a teste már teljesen kifejlett. Ebből adódik az örök cívódásunk, hogy ki az idősebb, mert én előbb születtem meg, mint Pris, ő viszont előbb lett vámpír. 

Azt, hogy egyetlen évet sem élt igazán emberként, sosem fogja megbocsájtani anyánknak.

– Tehát, ha nyerek? – kérdeztem újra.

– Akkor nyertél – kacagott Pris, és hátra simította az eddig tekergetett aranyló hajtincsét. Tudta, hogy ennyi elég is nekem, ahogy azt is tudta, hogy a fogadásokat sokkal inkább kötöm saját magammal, mint másokkal. 

Zenék és szövegek - Love it, or leave it, you can't understand

Mivel még nem volt My Chemical Romance dal ebben a "rovatban", pedig Ravennek azért mégiscsak van némi köze a bandához, hát most íme. Ez a 2004 körüli dal elég hűen tükrözi a depis vámpírom jelenlegi lelkiállapotát is.


Ui.: Soha az életben nem gondoltam volna, hogy "Gerard" nekem fogja címezni ezt az igazán kedves kis dalt... Igazából kicsit szar érzés.

Biszex vagyok, komolyan!

(Jajj de elhúzza a bejegyzés melletti képet...Ráuszítom Liát, hogy csináljon vele valamit.)
Mint láthatjátok, az utóbbi napokban elszaporodtak a blogon a történetekhez feltöltött új részek, és viszonylag rég olvashattatok tőlem egy kis spontán agymenést. Úgyhogy most kaptok belőle megint egy dózist, nehogy nagy hiányérzetetek támadjon.

Lássuk csak, miről meséljek. Zajlik felém az élet, ami abból áll, hogy nagyjából mindenki utál mindenkit. Én meg természetesem röhögök az egészen. A mindenki alatt leginkább Ravent és Liát kell érteni. Revnek végre kezd leesni, hogy Lia igencsak önös célokra használja föl az ő szenvedéseit. Lásd: My Vampire Romance.
Adam, menj a francba! - Lia.

Hé, kislány, mondtam, ha blogolni akarsz, csak tessék, de most ez az én bejegyzésem.
Szóval ja. Lia azt hangoztatja, hogy ő nem, ő soha, ő még véletlenül sem élvezi Raven szenvedéstörténetét.Ja. Én sem élveztem soha. Csak nem repedezik a plafon?

Ha már Raven, megosztom veletek az egyik legújabb felfedezésem! Hadd utáljon a kis holló néhány órára jobban, mint amennyire ki van akadva Liára. Pedig igazán bájos, amikor veszekednek.

Tehát a felfedezésem. (Írhatnék most Istenről, meg a Sátánról, de nincs kedvem.)
Lia úgyis mesélt a Mindless Self Indulgence iránti rajongásomról, úgyhogy ahelyett, hogy a Harry Potter olvasása közben szerzett tapasztalataimat osztanám meg (erre is sor kerül majd valamikor), íme egy kis random eszmefuttatás, hogy tudjátok, nem kizárólag csak a pasik képesek felkelteni a figyelmemet.

Amikor megnéztem életem első Mindless Self Indulgence koncert felvételét, akkor döbbentem rá, hogy a világaink egyáltalán nem hasonlítanak. Oké, ez persze érzelmektől túlfűtött megállapítás, de amikor megláttam Ezt a Nőt a színpadon, akkor esett le igazán, hogy aközött a két illető között, aki mind két világban Gerardnak hívnak, ugyanabban a bandában játszott, és nagyjából mindenkit ugyan úgy hívtak körülötte, valójában nincs sok közük egymáshoz.
Nincs az az isten, amitől Raven össze tudna szedni egy ennyire dögös csajt:

Nem hogy emberként, de még vámpírként sem! Nálatok meg még gyereket is csinált neki, meg franc se tudja hány éve együtt vannak...

Eddig is tisztában voltam vele, hogy "Lyn-Z = Gerard nője a ti világotokban", meg futólag láttam róla néhány képet, és megállapítottam már, hogy Gerardhoz képest aránytalanul nem rossz bige, de most jobban megnézve a képeket, meg videókat... Az a nő, akit Gerard otthagyott miattam, határozottan nem így nézett ki. Az lehet, hogy Lindseynek hívták, még az is lehet, hogy fekete volt a haja, de hogy ennyire dögös nem volt, az is biztos. Akkor hagytam volna Gerardot a francba! - Utólag persze könnyű dumálni.
De az biztos, hogy az a csaj, akivel akkor Gerard kavart, jóval súlyosabb volt, és... Az a rossz, hogy akkor pont leszartam hogy néz ki, mert egyáltalán nem találtam vonzónak
Most akkor vagy megváltozott azóta az ízlésem (száz év alatt mondjuk megesik), vagy Gerard nálatok nem full buzi... Igazán érdekes gondoltok.

Azért szerintem abban egyetérthetünk, hogy egy ilyen csaj elhagyni egy olyan démonért, aki az egész öröklétedet megkeseríti, nem túl jó üzlet. Nem mintha Gerardnak lett volna választása. És pontosan ez az, ami miatt összevesztek Liával, és amiről Lia nem akar mesélni... Majd úgyis kihúzom belőle, és megpróbálom rávenni, hogy írjon nektek a dologról, mert úgy sokkal viccesebb, mintha én adom elő. Na, majd meglátjuk.

Tudom, tudom, ez a bejegyzés nem sokat mond nektek, de legalább írtam egy nőről, aki külsőleg bejön, és nem Gizi.
Ebből azért senki se vonja le azt a következtetést, hogy Gizi hasonlít erre a csajra. Azt se tudom megmondani, hogy melyikük jobb, mert mindketten totálisan más ideámat testesítik meg.

My Vampire Romance - 6.fejezet

A város szélén lévő temetőbe teleportáltam magunkat. Ahogy megérkeztünk, elengedtem Gerardot, úgyhogy arccal egy sírhalomra zuhant. A napokban temetett Georgina Russ-t („szerető anyánk”) már aligha zavarta a dolog.
Az énekes kicsit öklendezett, ahogy ez az embereknél lenni szokott ilyen utazás után, de legalább nem hányt. Ez is valami. Kilencven százalékban amúgy azonnal okádnak. Történt már olyan, hogy mezítláb voltam, aztán az aktuális szerzeményem lehányta a lábam. Azóta inkább mindig húzok cipőt, ha ilyen kiruccanás van kilátásban. Mondjuk, a hányás is még mindig a jobbik variáció, mert az is megesett már, hogy maga alá csinált az illető. Szóval, az emberek nem viselik valami jól a tér-váltás dolgot. Örültem, hogy Gerard legalább az efféle kellemetlenségektől megkímélt.
Leguggoltam mellé, és a farmerkabátja nyakánál fogva ülő helyzetbe rántottam.
– Na ide figyelj! – sziszegtem a megszeppent rocksztár arcába. – Engem kibaszottul nem érdekel, hogy te hogy kornyikálsz, meg van egy bandád, világos? Csak egy büdös kis ribanc vagy, és szétteszed nekem a lábad, ha azt akarom, különben a barátaid nagyon megjárják! – ordítottam rá teljes hangerőből, majd rávetettem magam, elterültünk a síron, és újra lesmároltam. Nem is mozdult semmit, csak fájdalmasan felnyögött.
A farkam keményedett, de nem akartam ilyen egyszerűen elintézni a dolgot, ha már a kis cuncimókusnak olyan érzelmeket sikerült belőlem kiváltani, ami emberi szemmel nézve csak ünnepnapokon jön elő. Értve ez alatt a féltékenységet.
Felemelkedtem róla, megszorítottam az állát, és úgy fordítottam a fejét, hogy csak rám tudjon nézni:
– Értve vagyok? – vigyorodtam el. Nem felelt, úgyhogy jó erősen megráztam. Ráharapott a nyelvére.
– Igen – tátogta holtsápadtan. Persze, ez a hasonlat kicsit sántít, mert én elméletileg már halott vagyok, mégis több szín volt jelenleg az arcomon, mint a kis aranyosnak.
Hát, ebbe a ribancos dologba egész gyorsan beletörődött. Elégedetten bólintottam.
Jóval gyengébb mozdulattal megérintettem a kezét, hogy felsegítsem ülésbe. Mintha jégcsaphoz nyúltam volna.
– Jó ég! – kiáltottam föl drámaian. – Te tisztára meg vagy fagyva! Miért nem szóltál, hogy fázol? – tapogattam meg a nyakát, és az arcát, ami szintén hideg volt. Gyorsan levettem a bőrkabátom...

Gerard:
... rám terítette, és átkarolta a vállam.
Nem elég, hogy vámpír, gyilkos, buzi, perverz és még sorolhatnám, még skizofrén is! Miért nem szóltam, hogy fázom? Végül is, miközben finoman közli, hogy mik is a céljai velem, tényleg gondolhattam volna, hogy megemlítem, hogy a szar is belém fagy.
Valóban rázott a hideg, bár én nem mertem volna rá megesküdni, hogy az alacsony hőmérséklettől.
Hagytam, hogy magához öleljen.
Adam a hátamat simogatta, vagy azért, hogy felmelegítsen, vagy azért, hogy fogdosson. Az utóbbi logikusabbnak tűnt. Jobbnak láttam, ha elkezdek beletörődni, hogy ez a vámpír ezennel az ágyasává választott engem. Annak ellenére, hogy milyen módon közeledett felém az elejétől fogva, váratlanul ért a bejelentés. Akármilyen sokkoló is volt Adam kitörése, semmi, ahhoz a tényhez képest, hogy egy szemvillanás alatt a benderi stadiontól egy isten tudja hol lévő temetőbe kerültem.
Temető! Így nem lesz gond a hullával. Mi lesz a srácokkal? Mikey. Nem hagyhatom egyedül. Anyát még mindig nem hívtam fel. Lindsey. Miért nem hívtam fel őket? Mit csináljak? 
– Majd én megmondom, mit csinálj! – szólalt meg Adam derűsen. – Legyél jó kisfiú, és ne csinálj semmi hülyeséget!
Nem is gondolkodhatok. Dögölj meg, te állat! Ez persze csak egy átsuhanó gondolat volt. Sokkal inkább az zakatolt a fejemben, hogy miként fog velem végezni.
– Ilyen az élet, szivi! – röhögött maró gúnnyal a hangjában.
Gondolatot olvas. Teleportál.
Az elmém képtelen volt befogadni azt, ami velem történik. Még a tegnap esti vámpír bárban megesett dolgokat sem tudtam feldolgozni, egyéb információnak már szinte nem is jutott hely.
– Látom, kicsit ki vagy bukva – simogatta, jobban mondva, már dörzsölte a hátam.
– Bazd meg magad! – fakadtam ki.
Adam „együttérzően” ingatta a fejét:
– Az nem olyan izgalmas, mint amilyennek hangzik.
Görcsösen markoltam a nedves földet.
Percekig néma csöndben ültünk, én valahol az agyhalál küszöbén.
Adam feltűrte az ingujját és a kabátja zsebében kezdett keresgélni, ami mellesleg rajtam volt, így ki nem hagyott volna egy újabb turnus felesleges fogdosást. Sokkal jobban megrettentem a kósza érintésétől, mint eddig bármikor. Most már nem hajtogathattam magamnak, hogy csak flörtöl velem, és nem fog komolyan hozzám érni.
Megint elővette azt a hegyes szerszámot, amivel a bárban sebezte meg magát. Végighúzta az alkarján, valahol az ütőere környékén. Elém tolta a kezét.
– Igyál! – parancsolta.
– Miért? – kérdeztem bugyután, és most eszméletem csak rá, hogy idegességemben már vagy csuklóig a földbe vájtam a kezem. A körülményekhez képest jelentéktelennek tűnt a sírgyalázás.
– Miért? Mert én azt mondom – hangzott a logikus, és ellentmondást nem tűrő válasz.
Mélyet sóhajtottam, a karjához hajtottam a fejem, és szívni kezdtem a sebet. Jobb volt, mint bármilyen nyugtató. Az első korty után, már nem is tűnt olyan bonyolultnak megbékélni azzal, hogy teleportáltunk, és Adam azt tesz velem, amihez csak kedve szottyan.
– Bébi... – suttogta vagy egy perc múlva, és megpróbálta arrébb tolni a fejem. – Bébi, ennyi elég lesz! – szólt, most már erélyesebben, de én két kézzel markoltam a karját, és tovább szívtam. Annyira isteni volt! Úgy éreztem, a fulladásig tudnám inni a tömény gyönyört, ami Adam ereiből áradt.
– Gerard! – most már kiabált.
Igen. Ez lesz a megoldás. Mindenre. Addig szívom a vérét, amíg belőle el nem fogy!
Komikusan naiv elképzelés volt, de a vér hatása alatt nem igazán voltam képes az összeszedett gondolkodásra.
– Gerard, te meg akarsz ölni? – köszörülte meg a torkát.
Ó, igen! – kis híja volt, hogy felnyögjek.
– Gerard, nem teheted... hagyd abba, hallod? Kérlek... könyörgöm... már... – nyögte. – Szerelmem, ne tedd!
Csak nyeltem, és nyeltem, semmi mással nem törődve, csak a vér-kéjjel, ami testem minden pórusában szétterjed. Szemem szorosan becsuktam, hogy még véletlenül se nézzek rá. A nyakamon is csorgott le a sűrű vörös folyadékból. Már azt hittem, én fogok összeesni a mámortól, amikor egyik pillanatról a másikra elállt a vérzés.
Te jó ég, lehet, hogy tényleg megöltem?
Kinyitottam a szemem. Lassan felpillantottam, Adam pedig kegyetlenül hangos röhögésben tört ki.

Adam:
Nem bírtam befejezni a nevetést.
Általában hasonlóan reagálnak az áldozataim a véremre, na de, hogy egy pillanatig is megforduljon a fejébe, hogy majd kiszívja belőlem az utolsó cseppig, aztán majd megdöglök szép csendben!
Mást szívjon ki az utolsó cseppig.
Még mindig kacagva átkaroltam a nyakát, és egy óriási cuppanós puszit nyomtam az arcára.
– Te aztán tényleg édes vagy! – borzoltam meg a haját, és kinyújtva keresztbe tettem a lábaim. – Komolyan meg akartál ölni? Hogy egyem a kis szívedet! Na, ne keseredj el! A szándék a fontos! – próbáltam komoly lenni, de a végére megint felröhögtem.
– Csupa vér a pofikád. Meg a kabátom is – jegyeztem meg, aztán végignyaltam az arcát, hogy letisztogassam. Még csak nem is tiltakozott.
Ez így már kezdett unalmas lenni. Most, hogy már befejezte a szlopálást, megint elkezdett felesleges dolgokon agyalni. Ideje felturbózni az eseményeket!
– Haza menjünk? – dobtam be az ötletet.
Úgy nézett rám, mintha valami megválaszolhatatlan kérdést tettem volna föl.
– Tudod. Hotel, a haverjaid, meg ilyenek – magyaráztam. – Gondolom, a kis bulink után nem kapkodják még el az indulást a következő állomásra.
Kinyitotta a száját, de egy hangot sem tudott magából kipréselni.
– Jó, ha gondolod, maradhatunk itt is, tudok egy kényelmes kriptát, remekül elleszünk egész nap.
– Nem! – kiáltott föl hisztérikusan.
Fölpattantam a sírról, Gerard azonnal követett, bár közel sem pattant, inkább csak tápászkodott, mint egy vénember.
Megállapítottam, hogy neki is jól áll a lelki terror.
A földes keze után nyúltam, de elhúzta előlem. Morcosan néztem rá, ettől rögtön jobb belátásra tért.
– Gyere, drágaságom – húztam a kijárat felé, ő pedig engedelmesen követett. Gyanúsan engedelmesen. Lehet, hogy titkon mégiscsak szeretne egy farkat a helyes kis fenekébe?

– Stoppolni fogunk – jelentettem be, amikor kiértünk az úthoz, ami a temető előtt húzódott.
– Miért nem úgy megyünk, ahogy jöttünk? – kérdezte bizonytalanul.
– Nem akarom, hogy az utazástól visszanézzen belőled az a vérmennyiség, amennyit szlopáltál – hazudtam.
Bólintott, és már bánta, hogy olyan nagy hévvel ivott.

Nagyjából öt perc múlva lassított egy kocsi.
Az addig rendelkezésemre álló időt Gerard molesztálásával töltöttem. Most semmi komoly, csak úgy finoman. Hagytam egy kis pihit a következő akció előtt.
A kocsi megállt előttünk. Kanárisárga Toyota. Igen apró, de megteszi.
Egy laza mozdulattal kirántottam a sofőrt – harminc körüli fehér férfi – az ablakon keresztül, reccs a nyaka, nyamm a vére.
Gerard felordított, mintha őt ölném, ha már a pasinak nem volt ideje arra, hogy bármiféle hangot adjon ki.
Jé, egy csaj is visít az anyósülésen. Kétfogásos vacsora.
A hapsi tetemét az út közepére hajítottam, a nő közben sikítozva megpróbált kivergődni a kocsiból. Ilyenkor természetesen minden nehezebben megy. Beakad a biztonsági öv, kicsúszik a kilincs a reszkető ujjak közül, ilyesmik. Megvártam, amíg sikerült kievickélnie. Szembe találta magát Gerarddal, aki azt sem tudta, hogy magánál van-e, vagy csak egy nagyon, de nagyon hosszú és elmebeteg rémálom kellős közepén toporog.
– Gerard! Ne hagyd, hogy meglógjon! – rikkantottam, de szerencsétlen akkora sokkot kapott, hogy szerintem meg sem hallotta. Nem valami férfias, mit ne mondjak. Volt már dolgom sokkal tökösebb kiscsajjal hasonló helyzetben.
A nő futni kezdett, a temető felé. Végül is, jó az irány.
Miután láttam, hogy Gerard teljes mértékben hasznavehetetlen, én iramodtam utána. Egy ugrással a sikítva rohanó hölgyemény mögött termettem, hátulról elkaptam a nyakát, lusta voltam neki is eltörni, úgyhogy hagytam hadd visítson, amíg el nem alél a karjaimban. A temető kapujában érte a halál. Hát nem gyönyörű?
Elégedetten fordultam vissza Gerardhoz.
Egy pillanatra az hittem megszökött, de csak a földre rogyott, mint egy zsák.
Tényleg nem vert belé férfiasságot az apja, az már biztos! Néhány atyai pofon csodákra képes.
Megfogtam a hóna alatt, és talpra állítottam.
– Szállj be! – parancsoltam.
Megrázta a fejét.
– Azt mondtam, szállj be! – mutattam a kocsira.
Nem mozdult.
– Jó – vontam meg a vállam.
A volánnál lévő, törött ablakú ajtóhoz sétáltam, de még mielőtt beültem volna, visszanéztem rá:
– Van egy olyan sanda gyanúm, hogy kocsival előbb odaérek a barátaidhoz, mit te gyalog – vigyorogtam.
Bevágódott az anyósülésre.
– Okos döntés – kacsintottam.

Gerard:
Adam beindította a motort.
Még mindig hallottam a fejemben a nő sikoltását, és azt a száraz gallyhoz hasonlító reccsenést, ahogy a férfi nyaka eltörött.
Láttam, hallottam, átéltem, ahogy a két ártatlan emberből Adam kitépte az életet. Próbáltam magamban minél mélyebbre temetni mindezt a tapasztalást, mert karnyújtásnyi távolságból végignézni egy ilyen kivégzést nem tartozik azon dolgok közé, amit az ember fel tud dolgozni, miközben beül az anyósülésre, a gyilkos mellé.
– Hát már nem élvezed, hogy velem vagy? – fordult felém Adam, és az egyik kezét lazán a combomra tette.
Mikor élveztem? – erre nem volt nehéz felelnem magamnak. Minden egyes percben élveztem, amíg nekem nem rontott az aréna hátsó kijáratánál.
Könyörgöm, ne olvasd a gondolataimat! Fogdosd csak a farkam nyugodtan, de a gondolataimat hagyd békén! – görnyedtem enyhén előre, hogy a műszerfalra támaszkodhassak. Két embert megölt. Mit megölt! Kivégzett! Egy szempillantás alatt. Azt a férfit egy mozdulattal kirántotta a felhúzott ablakon.
– Miért ne? A jó párkapcsolatok titka, hogy a feleknek nincs takargatni valója egymás előtt – csevegte, miközben már padlógázzal száguldtunk az éjszakába.
Szállj ki a fejemből! Könyörgöm!
– Könyöröghetsz, de úgysem fogok.
Gondolatok összefüggéstelen foszlányai lebegtek a fejemben, feltűnt Mikey arca, ahogy kiáltott, mikor láthatatlan erővel lökte el tőlem Adam, előttem volt a színtiszta halálfélelem a nő szemében. A filmekben szereplő színészekről elhiszi az ember, hogy maximális hitelességgel tudják eljátszani a legmélyebb rettegést, de aki így gondolja, még sosem találta magát szembe olyan nővel, akinek a párját (férjét, testvérét, munkatársát?) kitépik az autó szűk ablakán.
A bárban, naiv meggyőződésem volt, hogy Adam majd szépen meglakmározik belőlem az estére, és annyi. Nagyon kecsegtetőnek tűnt az a fajta halál.
Miért nem ölt hát meg? Miért hozott ide? Miért akar most visszavinni? Miért, miért, miért? – dübörgött a fejemben, és a tudatom lebillent a józanész határáról.
– Pontosan mi, miért? – érdeklődött Adam szórakozottan.
– Engem miért nem ölsz meg?! – ordítottam, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve pedig megmarkoltam a kormányt, és teljes erőmből balra rántottam, abban a reményben, hogy ilyen sebességnél talán felcsavarodunk egy fára, és az megállít egy vámpírt. Ha őt mégsem, akkor legalább saját magamat könnyedén elintézem, és nem kell megvárnom a következő lépést.
Sajnos azonban, Adamnek túl jók a reflexei. Az autó csak pördült egyet, amíg Adam egyenesbe nem hozta. Még arra is volt ideje, hogy fél kézzel az ülésbe szorítson, különben kirepültem volna a szélvédőn. A gyomorszájamba vágódó tenyere némileg visszahozott a – nagy jóindulattal – józannak mondható állapotba.
– TE TELJESEN MEG VAGY HUZATVA? – vágott tarkón, úgy, hogy lefejeltem a műszerfalat. – Na, most elbeszélgetünk egy kicsit – mondta jeges higgadtsággal, mintha valami apai dorgálásra készülne, és lekanyarodott az útról, majd megállt.
Már egyáltalán nem tűnt jó gondolatnak, hogy egymagam megpróbáljak végezni egy elmebetegség jeleit mutató gyilkos vámpírral, és vele együtt magammal is.
– Most jól nyisd ki a füled, cicám! – fordult felém, és a mellkasa előtt összeszorította az ujjbegyeit, mint aki nagyon komoly beszédre készül. – Azt hittem, a ribancos dologgal egész jól sikerült kifejtenem, hogy te csak azt, és csak akkor csinálhatod, amit én mondok. Nem emlékszem, hogy a kormánytekergetésről egy árva szót is ejtettem volna. Ameddig aranyos, cukifiú vagy, addig én is jópofozni fogok veled, de hogyha hülyeséget csinálsz, akkor... Nem, nem úgy foglak kicsinálni, mint az előbb a hapsit meg a csajt, hanem... – suttogta elvetemült vigyorral az arcán, majd megragadta a derekam, és az ajtónak döntött. Az arcáról sütött a kéjes élvezet.
Ha nem rántom el a kormányt, talán simán visszavitt volna.
– Okos meglátás – hajolt olyan közel hozzám, hogy az előre lógó tincsei az arcomat csiklandozták.
– Adam – kétségbeesetten próbáltam távolabb kerülni tőle. – Én... én ígérem, hogy mostantól nem csinálok hülyeségeket – motyogtam, miközben lerángatta rólam a kabátját, és a hátsó ülésre dobta. Ahhoz képest, hogy néhány másodperce eltökélten meg akartam halni, most a fülemben dübörgött az életösztön.
Csak az járt a fejemben, hogy milyen könnyedén végzett azzal a két emberrel, és velem sem lenne nehezebb elbánnia. De biztos nem lesz ilyen kegyes.
– Késő bánat – kacagott, és lassan elkezdte kigombolni az ingem.
– Esküszöm, hogy...
– Sss! – csücsörített, majd szájon csókolt. Követelően és erőszakosan.
Megunta a gombokat, letépte rólam az inget. Mindkét kezével, a nyakamtól elindulva végigsimította a testem, egészen a csípőmig. Ott egyik kezével mögém nyúlt, és felfelé nyomta a derekam, másik kezével pedig kigombolta a nadrágom, majd lehúzta a sliccem. Hagynom kellett, hogy lehúzza rólam a farmert egészen a térdemig. El nem vette volna a száját az enyémtől. Nem mertem megmozdulni.
Amikor a szája eltávolodott, nemes egyszerűséggel rám parancsolt:
– Vedd le a boxert!
Úgy gondoltam, talán jobban járok, ha engedelmeskedem. Elképzelésem sem volt, hogy mennyire fog fájni, bármit is csinál majd.
Ügyetlenül levettem a cipőmet, és a nadrágommal együtt letoltam az alsómat is, majd kiléptem belőlük.
– Zokni – ingatta a fejét Adam.
Most már semmi sem fedte a testem. Már azon kezdtem el gondolkodni, hogy mégis hogyan akarja megejteni a dolgot egy ilyen szűk kis autóban.
Adam elégedett és pszichopata vigyorral végigmért, megnyalta a szája szélét, visszafordult a kormányhoz, gázt adott, és visszagördültünk az útra.
Egyik részem sikítva kérdezte volna, hogy most mi a szent szart tervez velem, de némán és megsemmisülve tapadtam a fekete műbőr kárpitba. Igyekeztem nem gondolni semmire, nehogy Adam kedvet kapjon valamelyik, a rettegésnek köszönhetően, agyamba furakodott képtől. Mivel nem gondolni semmire nem éppen kivitelezhető ilyen helyzetben, megpróbáltam legalább a tényekénél maradni:
Meztelenül ülök egy vámpír mellett, aki háromszázzal hajt, ki tudja melyik autóúton.
Jobbját megint a combomra tette, és a mutatóujjával szórakozottan simogatta a bőröm. Nagy volt bennem a késztetés, hogy a kezeimmel eltakarjam a csupaszságom, de mivel biztos voltam benne, hogy Adam nem venné jó néven, ha megpróbálnék enyhíteni a megalázottságomon, inkább görcsösen markoltam két oldalt az üléshuzatba.

– Öltözhetsz! – csettintett Adam.
Csak valami nyögésszerű hang tört fel belőlem.
– Mondom, visszaveheted! Hideg van. Öltözz vissza, mert így meg fogsz fázni – mosolygott bájosan, mintha nem ő tépte volna le rólam az inget. Már megint a kurva megfázás!
Ügyetlenül visszakapkodtam magamra a ruháim, jóval nehezebb volt a szűk kocsiban végrehajtani ezt a műveletet, mint a levetkőzést. A legkevésbé sem volt világos előttem, Adam miféle perverz játékot űz velem.
A látszat szerint egyszerűen csak jól szórakozott.
Bekapcsolta a rádiót.
AC/DC.
Highway To Hell.
Felröhögtem kínomban.
– Jó buli lesz, cicám! – veregette meg a combom, és csücsörítve csókot dobott.

My Vampire Romance - 5.fejezet

Gerard:
Kulcs fordult el a zárban, de ez még összemosódott egy álommal, amire később egyáltalán nem emlékeztem.
– Basszus Tom! Megint itt hagyta a hullát valami barom! Nehogy már megint nekem kelljen fogdosni! – A sipító hang úgy rántott ki az álomvilágból, mint máskor a kávéfőző fütyülése. A hang gazdája fölkapcsolta a villanyt, én pedig a szemem elé kaptam a kezeim.
– Bazd meg, ez még él! – kiáltott föl az ajtóban álló lány, és undorodva felém bökött. Hevesen pislogtam, hogy ne csak az ággyal szemközti falon lévő, hullámvonal mentén elhelyezett lámpaégők táncoljanak a szemem előtt.
Azt se tudtam, hol vagyok, végigpörgött a fejemben vagy öt hotelszoba, ahol a turné alatt megszálltunk, de egyik sem passzolt a képbe. Csak akkor kezdett derengeni a dolog – jobban mondva nekem vágódott –, amikor elővillantak a lány szemfogai. A hölgyemény a vámpírfogakat leszámítva is érdekes jelenség volt. Mezítláb állt előttem a bézs padlószőnyegen, egy tarka, földig érő, rongyos hatást keltő szoknyát és szűk, pánt nélküli pink toppot viselt melltartó nélkül, zafírkék hajából pedig a szélrózsa minden irányába színes tollak lógtak ki. A „hippi vámpír” gondolat futott át az agyamon.
A lány az ágyhoz ugrott, és vészjóslóan közel hajolt hozzám.
– Hol van Adam? – bukott ki belőlem gondolkodás nélkül. Kicsit meglepődtem, hogy milyen magas és cincogó a hangom. Hál’ istennek csak a halálfélelemnek volt köszönhető.
– Ja! – csapott a homlokára a lány. – Persze! Te vagy George, akit hagyni kell, had pihenje ki magát. Hopsz – harapott az ajkába gondterhelten.
– Valójában Gerard – motyogtam, nem mintha a nevem egy cseppet is mérvadó lett volna a helyzetben.
– Ja, igen-igen! Adam hagyott neked valami levelet. Nézd, ott van! – mutatott a mellettem heverő, félbehajtott papírra. Eddig nem is volt időm körbenézni. Szerencsére semmi olyan kalandra utaló nyom nem ötlött azonnal szembe, amiben nem akartam részt venni.
Enyhén remegő kézzel felvettem a levelet, széthajtottam és elolvastam a rajta álló cikornyás betűkkel írt szöveget:

Bocsi Cicám, de el kellett mennem, remélem nem haragszol, és azért jól aludtál nélkülem is. Megbeszéltem Tomékkal, hogy kapsz kaját, piát, meg amit csak akarsz reggelire. Majd a koncert után találkozunk. Ügyes legyél!

Csók,
Adam

– Hát akkor további jó pihenést, és bocsi, hogy felébresztettelek. Lehetne róla szó, hogy Adamnek nem köpsz be? – kérdezte a lány. Értetlenül pillantottam föl a levélből.
– Hogy nem hagytalak aludni.
– Ö… persze – nyögtem, bár még mindig nem voltam magamnál.
– Köszke. Csáó! – intett. Lekapcsolta a lámpát, és lendületesen bevágta az ajtót maga után.

Újra eldőltem az ágyon, a levelet a hasamra ejtve. Végigtapogattam magam, és megnyugodtam, hogy mindenem meg van még, és nem is fáj semmim. A nemi erőszak gyanúját az is kizárta, hogy talán nem öltöztetett volna vissza ugyan úgy, ahogy voltam, viszont azt nem néztem ki Adamből, hogy szó nélkül hagyta, hogy csak aludjak. Onnan szakadt meg a film, hogy a húga odaadta azt az italt. Lehet, hogy a húga erőszakolt meg? Akárhogy is néztem, ez kevésbé tűnt elborzasztónak, mint az Adames verzió, de a szobában továbbra sem találtam semmi szexre utaló jelet. Talán csak lakmároztak belőlem egy kicsit. – bizarrul pozitív gondolat volt a jelen szituációban. Mindkét oldalt végigsimítottam a nyakam, de seb sehol. Ez persze nem zárta ki a vérivást, hiszen rengeteg filmben láttam már, hogy a vámpírok nyála szinte azonnal képes begyógyítani a foguk okozta sebet.
Felkattintottam az éjjeli lámpát, és még az ágy alá is belestem. Sehol szétdobált ruhák, ostor, bilincs, szájpecek, vagy bármi, amit ezekből kinéznék.

Elolvastam még egyszer a levelet, mert elsőre az égvilágon semmit sem sikerült felfognom belőle, azon kívül, hogy tényleg vámpírok közt töltöttem az estét, és minden jel arra mutat, hogy még mindig élek.

Hosszú percekig feküdtem még az ágyban, hogy rendbe rakjam az agyamban tolongó gondolatokat, de nem jártam túl sok sikerrel. Szórakozottan elmosolyodtam azon, hogy Adam a koncert után megint látni akar. Legalább nem olyan, aki az első éjszaka után lelép. Erről rádöbbentem, hogy nekem van egy bandám, akikkel ma koncertet tartunk a városban, és fogalmam sincs hány óra lehet, mert sehol egy ébresztőóra, a szoba pedig teljesen be van sötétítve.

Pánikszerűen felpattantam az ágyról, de azonnal vissza is szédültem. Az első lépések nehezen mentek az agyamat ellepő, másnaposságot idéző köd miatt.
A harmadik emeleten voltam. Teljesen modern berendezési tárgyak, még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy a legújabb trend szerint. Lenéztem, és láttam magam alatt a bár asztalait és a rájuk pakolt, felfelé meredő lábú székeket.
Lebotorkáltam a lépcsőkön, és még a fejem fájlalása közben is kerítettem időt arra, hogy megcsodáljam az emeletenként változó stílusú korlátot és lépcsőfokokat.
A tollas csaj felmosott a legalsó lépcsőfok előtt. Csak később vettem észre, hogy vérrel kevert vizet csavar ki a felmosórongyból. Szerencsére nem voltam képes felfogni a jelenetet, különben biztosan elhányom magam.
A bárpult mögüli ajtóból előkerült a nagydarab, mosolygós csapos.
– Jó reggelt! – köszönt vidáman.
– Jó reggelt – motyogtam, és sebes léptekkel haladtam az ajtó felé. Ha már eddig nem ettek meg, most se fognak!
– Nem akarsz bekapni valamit reggelire? Adam mondta, hogy estesselek meg, ha éhes vagy.
Már a „bekapni valamit”-tól is kisebbfajta pánikroham tört rám.
– Nem, köszönöm! – utasítottam vissza nem éppen udvarias hangnemben, és a következő lépésnél már kint is voltam. A biztonsági őr sehol. A fényes napsütésben úgy támaszkodtam a koszos falnak, mintha kilométereken keresztül üldöztek volna.
Túléltem. Egy kibaszott vámpír kocsmában töltöttem az estét, és mégis élek! – ezzel a kellemes gondolattal löktem el magam az épület falától. Most már, hogy biztonságban éreztem magam, hülyeségnek tűnt, hogy olyan gyorsan kiiszkoltam, ahelyett, hogy megszemléltem volna még minimum négy emeletet, a festményeivel együtt. Természetesen inkább nem mentem vissza bepótolni a mulasztást.
Megpróbáltam előkotorni az emlékeimből, hogy merre jöttünk tegnap este. Túlságosan azzal voltam elfoglalva, hogy Adam a seggemet taperolja.

Alig lézengtek emberek az utcán, ebből, és a nap állásából azt sikerül leszűrnöm, hogy kora délelőtt lehet még. Erről aztán bevillant, hogy ki tudja melyik délelőtt, hiszen akár napokon keresztül is feküdhettem eszméletlenül. Egy kis újságosbódé előtt elhaladva végigsiklott a szemem a napilapokon, és fellélegezhettem, hogy valóban csak egy éjszaka erejéig rabolt el a vámpír.
Egy ötven év körüli hölgytől kértem útbaigazítást (belőle néztem ki azt, hogy még csak hírét se hallotta az MCR-nek), aki elhadarta ugyan, hogy merre van a keresett hotel, de közben olyan megbotránkozva meredt rám, hogy utána gyorsan megnéztem magam egy kirakat üvegében. Nem éppen szívderítő látvány fogadott. Egy koncert után nem vagyok ilyen szar állapotban. A hajam szanaszét állt, mint Toroé, ha elfekszi, a szemfestékem pedig úgy folyt végig az arcomon, mint egy másnapos kurvának.
Megszaporáztam a lépteimet.

A célhoz közeledve elmormoltam pár néma imát, hogy a srácoknak még csak fel sem tűnt, hogy szó nélkül kimaradtam az este. A régebbi zűrjeim miatt nem igazán díjazták a „szó nélkül eltűnök” dolgot. Volt, hogy az út közepéről kellett összeszedniük, mert annyira belőttem magam, hogy négykézláb se igen tudtam kúszni, ha meg mégis nekiindultam volna, darabokban kanalazhattak volna fel az autópályáról.
De ezek már rég voltak. Ahhoz képest most, majdnem józanon visszataláltam egy vámpírbárból, és még azt is megúsztam, hogy valaki szétkúrja a seggem. Egy év tisztaság eredménye. Nem rossz.

– Te meg hol a jó büdös picsában voltál? – fogadott Frank lelkesen, mikor beléptem a hotelszobám nappalijába. Az öcsém ült mellette a kanapén, jól láthatóan éppen egy Resident Evil pálya közepén zavartam meg őket. Ray minden bizonnyal a gitárját nyúzza valahol a szomszédban.
– Azt mondtad, hogy szarul vagy! – nézett rám Mikey is rosszallóan. Már majdnem rávágtam, hogy csak nem volt kedvem virtuálisan aprítani a zombikat, amikor igazi élőhalottakkal tölthettem az estém.
Persze azonnal tudtam, hogy nem véletlenül az én szobámban nyomkodták a konzolt. Két fertőzést terjesztő hulla lekaszabolása között aggódtak értem, melyik árokból kell hiúzniuk, ha délig nem kerülök elő. Útközben igazán lehetett volna annyi eszem, hogy kitalálok nekik valami, szinte már hihető sztorit, de csak az újdonsült élményekkel volt tele a fejem. Kénytelen voltam improvizálni.
– Tudjátok hány vámpír van Benderben, és hány embert gyilkolnak meg egy éjszaka? – kérdeztem tőlük halál nyugodtan.
Néma csönd.
– És tudjátok, hogy legalább a felük homokos?
Még mindig semmi reakció, azon kívül, hogy Mikey résnyire nyitotta a száját.
– Én most mennék aludni – jelentettem be, és elindultam a szobám felé.
Nem akartam, hogy utánam jöjjenek és faggatózzanak, mert elképzelésem sem volt, mi bővebbet mondhatnék. Néhány lépés után már hallottam a lövöldözést a játékból.
Én visszatértem egyben, ők nem csesztetnek, hogy azonnal végezzenek el rajtam vérvizsgálatot, egyszóval mindenki boldog.
Bevonultam a szobámba, bekaptam két szem Aspirint, az egyetlen gyógyszert, amit megtűrtek a közelemben, szigorúan csak egy kisebb kiszerelésű doboz erejéig, hogy ne kelljen minden egyes fejfájásomra térden állva könyörögnöm valamelyikük előtt, azt bizonygatva, hogy egy pirulától még nem leszek függő.
Úgy ahogy voltam, cipővel, mindenestül, elborultam az ágyamon, nem törődve azzal, hogy lassan nagyon rám fért volna egy fürdés.
Habár órákat aludhattam a kocsmában is, úgy nyomott el az álom, mint akit fejbe vágtak.

*****

Lindsey, az aktuális, drága barátnőm vagy ötvenszer próbált hívni a nap folyamán.
Három hónapja járogattunk akkor, és egész jól megvoltunk. Egy fesztiválon ismerkedtünk meg, és az első találkozásunkkor rajtaragadt a szemem a feslett iskoláslányt idéző szerelésén. Elmosolyodott, én is elmosolyodtam, és elkezdtünk beszélgetni.
A Midless Self Indulgence nevű banda basszerosa volt, úgyhogy zenéről megállás nélkül tudunk beszélgetni, a szó szoros értelmében megtaláltuk a közös hangot. Képtelen vagyok belegondolni, hogy ha akkor nincs Adam, közös turnéra indulunk a bandáinkkal, talán néhány hónap múlva összeházasodunk Lindseyvel, rá egy évre pedig születik egy gyönyörű kislányunk.
Így viszont nem vettem föl a telefonom, és nem is hívtam vissza.
Majd koncert után.
Majd Adam után. Jobb, ha így nem beszélek vele, mert csak megbántanám, amíg nem tudok valami normális dolgot kitalálni erre a vámpír ügyre.
Ez persze csak gyenge kifogás volt, még magam előtt is. Egyszerűen csak nem akartam vele beszélni. Ahogy senki mással sem.

A srácok megpróbálták még kicsit firtatni a homokos vámpír ügyet, amiről a megérkezésemkor hadováltam. Csak annyit felteltem, hogy kicsit berúgtam az este, de már minden oké – ezt már-már nekem is sikerült elhinni.
Egyelőre többé-kevésbé kielégítette őket a válasz. Persze tudtam, hogy ez az egyelőre maximum a koncert utánig tarthat ki, most is csak azért hagynak békén, mert nem akarják balhéval elrontani a fellépést.
Jobb lesz Adamet úgy bemutatni, hogy a srácok el is higgyék, hogy nem csak az alkohol beszél belőlem.

*****

Adam:
Lassan már mondhatom azt, hogy a szokásos. Itt vagyok a koncerten, és bámulom Gerardot. Gyakorlatilag már attól ráizgulok, ha csak látom, ahogy teszi-veszi magát a színpadon. Néznének a kiscsajok, ha elkezdeném itt mellettük verni magamnak. Bár annyira a koncert révületében vannak, hogy talán fel sem tűnne nekik.

Nem kellett gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy egyértelművé váljon, a bandatagok közül ki mit keres a színpadon. Az én kis kiszemeltem a gyerekkorában elszenvedett sérelmeit próbálja azzal kompenzálni, hogy ő most A Rocksztár, a mélynövésű kis törpe, az agyában dübörgő agressziót vezeti le a folyamatos ugrabugrálással, Gerard egyszálbél öcsikéje pedig élvezi a sikongató csajok tekintetnének kereszttüzét, mert ha nem egy rock bandában játszana, semmi esélye sem lenne dögös csajok felszedésére. Aki határozottan kilógott a sorból, az Ray a göndör gitáros, mert ő jól láthatóan, és főleg hallhatóan, tényleg ért a zenéhez. Nagy peche, hogy évekkel ezelőtt belefutott a megalakuló garázsbandába, különben már a Valery-i Filharmónikusok között lehetne. Mindenesetre Gerard a legfinomabb falat közülük, az biztos.
Nem ússza meg a kis aranyos! Ma ki nem üti Priscilla!
Na persze óvatos leszek. Eleinte. Először csak simogatni fogom, meg ölelgetni, játszom a romantikus szeretőt, meg… – éppen ilyesmiken tűnődtem, amikor valami olyasmi történt, amire a jelenlegi helyzetben a legkevésbé sem számítottam.
És legalább olyan hatásos volt, mint Pris kis koktélja.
A Frank gyerek, gitározás közben odavonult Gerardhoz, és csak úgy pikk-pakk lesmárolta. De úgy rendesen, nyelvesen.
Az összes kiscsaj körülöttem nedves bugyival sikoltozott, az én agyamat pedig ellepte a zöld köd. Megindultam a színpad felé, hogy a gitárost elevenen kibelezzem, Gerarddal pedig nem döntöttem el hogy mit fogok csinálni, de abban biztos voltam, hogy nem élvezné.
Fél úton megtorpantam (addigra már lecuppantak egymásról), és néhány másodpercig bambán élveztem, ahogy a féltékenység lüktet bennem. Ez a lüktetés teljesen más fajta, mint amit az ágyékomban szokott összpontosulni, viszont bármiféle lüktetetést élvezek, ami a testemben vagy éppen a „lelkemben” végbe megy, mert az egyértelmű bizonyítéka, hogy még mindig eleven vagyok.
Álltam a színpad előtt, és ízlelgettem az érzéseimet.
Ezek szerint eddig elkerülte a figyelmem, de Gerardot máris a magaménak érzem, annak ellenére, hogy fizikailag még nem tettem magamévá.
Szép munka.
A kibelezésnél humánusabb módszerrel is meg lehet oldani ezt a kis zavart. Nem kell vérfürdőt rendeznem, csak azért mert rám tört egy kis féltékenység.
Kár lenne elpazarolni a rock-csibét.

Gerard:
A koncert alatt végre sikerült egy kicsit kikapcsolnom, még annak ellenére is, hogy tudtam, Adam most is figyel. Bármilyen szar helyzetben voltam, a fellépéseinket mindig imádtam, mert bármi is uralkodott körülöttem, a színpadon minden gond megszűnt, és ehhez még drogok sem kellettek. Az utóbbi kijelentést persze évekig nem vettem figyelembe.
Egészen addig felszabadultan énekeltem, amíg Frank a maga lendületes módján oda nem ugrált hozzám, és ugyanazzal a lendülettel le nem smárolt.
Nem ez volt az első eset, hogy a köztünk kialakult feszültséget ezen a kissé egyedi módon vezettük le a színpadon. Valami bizarr okból, általában használt is a kapcsolatunknak, hogy ha valami miatt felhúzta az agyunkat a másik, akkor egyszerűen csak lesmároltuk. Eleinte persze polgárpukkasztás volt az egész, az első csókunk elcsattanásakor annyira be voltam tépve, hogy csak felvételeken láttam viszont a dolgot. Frank sem volt éppen józan. Csak később kaptunk rá a terápiás vonzatára. Nem volt ezekben a csókokban semmi szenvedély. Illetve szenvedély volt, csak a legkevésbé sem a szerelmes fajta. Én mindig úgy éreztem, hogy egy gigantikus orrba vágás, és egy megbocsájtó baráti ölelés keveréke. A jelen helyzetben nagyjából annyit jelentett: „Gerard, mekkora barom vagy, amiért este szó nélkül lelépsz, aztán reggel részegen baromságokat hordasz össze.”
Persze ez nem magyarázza azt, hogy miért csak Frankie-vel békültem ilyen módon. Talán nem is érdekes. A többieket nem érdekelte. Lindseyt sem érdekelte. A rajongók meg imádták a dolgot. A homofóboknak pedig felcseszte az agyát. Akkor miért is ne?
Most mégis azt éreztem, hogy nem kéne, de mivel tudtam, hogyha most ellököm magamtól az adrenalintól túlpörgött ritmusgitárost, akkor megint hosszú hónapokig mindenhol olyan rajongói üzenetek fognak fogadni mindenütt, hogy min vesztem össze Frankie-vel, inkább hagytam, hogy az ajkamba harapjon.
Ha azt is tudom, hogy rajongói levelek ezrei helyett mi fog történni, akkor a színpad másik végébe taszítom Frankie-t.

Épp hogy elindultunk a srácokkal kifelé, a turnébuszhoz, amikor egy teherautó erejű lökés ért oldalról, és teljesen a falnak szorított.
Adam úgy nyomott fel a betonfalra, hogy a lábaim le sem értek a földre, mert valahol a térdeim alatt tartott. Szétfeszítette a combjaim, és közéjük állt.
Keményen lesmárolt – sokkal keményebben, mint ahogy Frankie valaha is tette –, teljesen nekifeszült a mellkasomnak, levegőt is alig kaptam, közben pedig fel-le tolt, és éreztem, ahogy a merev farka a fenekemnek nyomódik.
Már ez is éppen elég volt, de abbahagyta az erőszakos csókokat, és helyette két ponton erős szúrást éreztem a nyakamon. Tehetetlenségemben felordítottam.
Frank és Ray felénk rohant, én pedig már azt üvöltöttem, hogy ne jöjjenek közelebb, de Adam feléjük nyújtotta egy egyik karját…

Adam:
… úgy vágódtak a falnak, mint két rongybaba. Mit képzel magáról ez a két kis pöcsfej? Megmenthetik Gerardot?
Költői kérdés volt, naná, hogy ezt képzelik. Ezért szeretem jobban a pasikat. Sokkal aktívabbak. És krízishelyzetben gyakran azt hiszik, hogy a szükség majd különleges erővel ajándékozza meg őket. Oké, ez néhány helyzetben össze is jön, de ellenem még a dühtől felpumpált erő is csak lenge simogatás lenne.
Ha akarnám, itt, a szemük láttára csinálnám fel a kis dalos madárkámat. Igaz, nem volt valami nagy a közönség. Csak a banda tagok. Hol maradnak ilyenkor a sajtósok? Az állítólagos biztonsági embereikről meg már nem is beszélve. Még jó, hogy valahol a turnébuszban verik a farkuk. Vagy felszedtek néhány kiscsajt azzal a szöveggel, hogy majd bemutatják őket a bandának.
– Menjetek innen! – nyöszörgött Gerard a barátai felé. Édes. Az ő tesztoszteronmennyiségéből kinéztem volna egy csajos „Segítség!” kiáltást is.
Átöleltem, és már el is tűntünk a többiek szeme elől.