My Vampire Romance - 11. fejezet

Gerard:
Csöndben üldögéltünk; én a földre meredtem, és egy fűszállal babráltam, Adam pedig velem babrált. Szerencsére csak a hátamon húzogatta finoman föl le a körmeit. Kérdezni akartam. Rengeteget. Milyen ereje van még egy vámpírnak? Hány vámpír van? Van-e valami tanácsuk? Vannak törvényeik? Tényleg örökké élnek, vagy valamitől azért elpusztulnak? Mik ők tulajdonképpen? Kárhozott lelkek? Bukott angyalok? Honnan ered a fajuk? Mióta léteznek a Földön? Hogy repül? A nyála gyógyítja be a sebet, vagy mi ennek a folyamata? Hogy működik a teleportálás? Hogy válhat egy ember vámpírrá?
Ahelyett, hogy én bármelyiket feltettem volna, ő kérdezett.
– A Barátnőcskéddel mi van?
Ez a három szó körülbelül úgy hatott rám, mint nemrég a fülem mellett elsuhanó lövedék.
– Hogy kicsodámmal? – hebegtem.
– Hát a Lidsey Lohan. Ja, bocs, az másik.
Tud Lindseyről. A kurva életbe, ő sincs biztonságban. Fel kell hívnom. A rohadt életbe, már hat napja fel kellett volna hívnom! Vagy legalább egy e-mailt küldenem!
– Be kell látnod, hogy nem valami gyakran gondolsz rá. Ejnye-bejnye – csóválta a fejét. –Milyen férj leszel te? Néhány hónap alatt már ki is szeretsz a kedvesedből? Szép kis dolog mondhatom!
Adam hangját most egészen távolinak hallottam. Rá fog szállni Linre. Ő semmiről sem tehet! Még csak nem is látta!
– Tudod, cica, magadat becsaphatod, ha akarod, de minek? – nyújtotta ki a nyelvét. – Nagyon szívesen meghallgatom a szerelmi életed problémáit, aztán betömnék néhány tátongó űrt.
– Nincsenek problémáim a szerelmi életemmel! – vágtam rá felháborodva, majd rádöbbentem, hogy már órák óta egy vámpírral „enyelgek”.
Csak azért nem beszélek Linnel, hogy megvédjem.
Adam gúnyosan nevetett, aztán lesmárolt.
Gyengéden, mint amikor számoltam.

Adam:
Teljes lelkit terror, egy kis lelkiismeret-furdalással fűszerezve! Ezt már szeretem!
Ha belátja, hogy tényleg nem is szereti már azt a nőt – ami egyébként világos, mint egy neoncső –, akkor még könnyebb dolgom lesz vele. Amúgy is, Gerard jobbat érdemel. Személy szerint engem. De erre majd rá is jön idővel. Ha meg nem, akkor Priscillának és Lucynek lesz egy szép éjszakája. Á, nem lesz itt gond! A finomabb stílusú csókom már egészen kezd neki tetszeni. Oké, a farka még nem áll a dologra, de még túlságosan frusztrált a drága. Még elmesélek neki néhány apró történetet, és az ölemben fog sikoltozni.

*

Gerard feje egyre gyakrabban billent oldalra, és a szeme is többet volt már csukva, mint nyitva. Nem lenne jó, ha a kimerültségtől mondaná be az unalmast a szervezete. Azért egész jól bírta, figyelembe véve, hogy talán a turnébuszban szunyókálhatott egy kicsit az előző látogatásom után.
– Keresünk valami luxushotelt – térítettem egy kicsit magához. Válaszként csak elnyomott egy ásítást.
Magamhoz szorítottam, és máris egy puccos szálloda fényárban úszó folyosóján voltunk. Ugyanott, ahol három emelettel lejjebb a banda többi tagjának lakosztálya is volt. Vagyis lett volna, ha ők nem Gerardot keresik égen-földön. Kíváncsi vagyok, mit csinálnak a kis vámpírvadászuk fejével. A többi részével egyelőre nincs gondjuk, mert azt poénból a hotel konyhájának egyik hűtőjébe dugtam. Néha-néha felbukkan egy ilyen túlbuzgó fanatikus, ha valakit szimpatikusnak találok akár heteikig is eljátszom vele, de ennek most szerencséje volt, hogy Gerard jobban leköt.
– Talán ebben a szobában nincs senki – ragadtam meg a legközelebb eső ajtó kilincsét. – Ha meg van, akkor már nem sokáig!
Az ajtó is nyitva volt, és nem tartózkodott bent senkit. Micsoda véletlen... Beterelgettem Gerardot.
– Arra van a fürdőszoba – mutattam a megfelelő irányba. A kis rocker megtorpant.
– Cicám, a higiénia nagyon fontos! Te meg már vagy négy napja nem fürödtél rendesen! – szidtam le nevetve.
– Akkor még egy napot kibírok – próbálkozott.
– A-a! Irány a zuhany! Vagy akarod, hogy én vigyelek?
– Nem! – kiáltott föl, és azonnal indult a fürdő felé.
– Tempósabban! – dirigáltam.
A fürdőszobában álló, kis zongoraszékhez hasonlító ülőalkalmatosságot a zuhanyzóval szemközti falhoz húztam, majd méltóságteljesen leültem rá.
– Tied a pálya! – mutattam ívesen a zuhanyzó felé.
Gerard kővé dermedve megállt a fürdőszoba közepén.
– Tessék levágni nekem valami ütős kis sztriptízt! Nézd, még láthatod is az előadásod! – böktem a mosdókagyló feletti falra szerelt óriási tükörre.
Bedobott egy erőltetett ásítást, hátha ásítozva majd kevésbé találom vonzónak a helyzetet.
– Ne aludjál, hanem dobd be magad, és VETKŐZZ! – kiabáltam rá erélyesen, amitől összerezzent, és magához tért. Jól hallhatóan nagyot nyelt, és levette a farmerdzsekijét.
– Add csak ide! – nyújtottam ki a kezem nyájasan. Sértődött arckifejezéssel a kezembe nyomta a dzsekit.
Egy pillantással jeleztem, hogy tovább, tovább.
Unottan levette a pólóját, és szabályosan hozzám vágta. Lerúgta a lábáról a tornacipőit, levette a zokniját, aztán jött a nadrág, és ott állt előttem egy szál boxerben. Nem várta meg, amíg én tépem le róla, gyorsan megszabadult tőle, és a zuhanyzó felé iszkolt.
– Ide gyere! – csettintettem. – És húzd ki magad!
Engedelmeskedett.
– Na látod, így mindjárt nem olyan a tartásod, mint egy bokafogásban pózoló kurvának!
Megfogtam a derekát, és a lábam közé húztam a testét. Lehajoltam a hasához, csókokat nyomtam rá össze-vissza, aztán a köldökébe dugtam a nyelvem. A hajamba markolt, és megpróbált magától eltolni, de én csak erősebben szorítottam. Folyamatosan Gerard szemébe néztem, és a lehető legszenvedélyesebben próbáltam vigyorogni. Igaz, ez az ő szemszögéből inkább tűnhetett eszelősnek.
– Nagyon – adtam egy puszit a hasára – nagyon – egy puszi kicsit lejjebb – nagyon – még lejjebb – szeretlek! – már csak centikre voltam a férfiasságától, ami csalódottságomra még mindig petyhüdten lógott. Ilyen szempontból határozottan jobbak a nők. Elsütök nekik egy szeretleket, és máris tocsog a bugyi. Mondjuk ha most tövig kapnám Gerard kis pöcsét, biztos nagyobb lenne a lelkesedése, de nem az a fajta vagyok, aki előbb szop, mint a drága partner.
Jó erősen belemarkoltam a seggébe, és körbenyaltam a számat. Már tényleg nagyon álmos lehetett a kis drága, mert csak ködös szemekkel bambult maga elé, és még a gondolatai közül sem lehet kiszedni valami izgalmasat. Talán adnom kellett volna neki a véremből. Na majd holnap. Hátha előjönnek valami szexi kis elvonási tünetek is.
– Gyerünk fürdeni! – kacsintottam, és rácsaptam a meztelen fenekére.
Gerard feltűnően megkönnyebbült, hogy most nem fogok vele semmi csúnyát csinálni, mert meglepő gyorsasággal berombolt a zuhany alá, és elhúzta az tolóajtót.
És mily kegyes velem a sors, hogy az ajtó, és a zuhanyzó fal áttetsző volt.
Álló farokkal néztem végig az egész előadást. Az ilyen helyzetek nagyobb hatással tudnak rám lenni, mint bármelyik vad és brutális, megerőszakolós, gyilkolós éjszakám. Jó, néha az önmegtartóztatás. Utána még nagyobbat szólnak a harangok.

Gerard elzárta a csapot, én meg pattantam, és előkerítettem egy törölközőt, amit rögtön finoman ráterítettem, amint kilépett a zuhanyból.
Törölközőbe bugyolálva vacogott a karjaim között. Elkezdtem törölgetni a testét, ő pedig csak szó nélkül tűrt, és tűrt. Oké, azt mondtam, kinyírom, ha unalmasan viselkedik, de tök aranyos ettől a holtfáradtságtól.
– Elhiszed, hogy két percen belül idehozom neked a saját pizsamád? – kérdeztem halkan, amikor már elég száraznak ítéltem.
Kómás fejjel bólintott. Ahogy elnéztem, bármit elhinne nekem. Elmosolyodtam.
– Maradj itt, kincsem, és hozom is! – csókoltam homlokon, és eltűntem a szeme elől.

Gerard:
Egy szál törülközőbe tekerve álltam a fürdőszoba közepén, és már meghalni sem lett volna erőm. Teljesen üresnek éreztem magamat, és mindent körülöttem. Már régebben is tapasztaltam, hogyha nyugtatóval ütöm ki magam, akkor ugyan hosszú órákig alszom, mégsem leszek tőle kipihent az ébredésnél. Azóta pedig egy szemhunyásnyit sem aludtam az elmúlt huszonnégy órában – vagy ki tudja, mennyi lehet már az idő –, ami azt jelenti, hogy Adam két látogatása között egy másodpercem sem volt regenerálódni.
Csak aludni akartam. És ha az kell hozzá, akkor egy rohadt vámpír karjaiban fogok elaludni.
Adam két perc múlva tényleg előbukkant, a pizsamámmal a karján.
– Na, bújj bele! – nyújtotta felém.
Elvettem tőle, elengedtem a törölköző sarkát, ami így a földre hullott. Az a tekintet, ahogy újra végignézett rajtam, egyszerre volt megalázó, és elismerő. Az elismerést minden bizonnyal az engedelmességemmel érdemelhettem ki.
Miután felöltöztem, megfogta a vállam, és kivezetett a párás fürdőből.
Természetesen egy franciaágy volt a háló közepén; vastag, puha, hívogató párnákkal és paplanokkal. Gondolkodás nélkül lerogytam rá, és a hátamra fordultam. Adam rögtön fölém mászott, és elkezdett csókolgatni. Nem érdekelt. Ahogy vízszintes helyzetbe került a testem, átzuhantam a félálom édes állapotába. Már csak valami ködös kép derengett az erdei patakról, hegyekről, meg a dús bundájú, szelíd farkasról.

Adam:
Csak úgy elaludt. Én csókolgattam, ő meg hopp... Hát ez kész! Ennyire azért nem fárasztottam ki! A lusta mindenit.
Mosolyogva néztem egy darabig, aztán a lábait is föltettem az ágyra, és az egész Gerardot elforgattam úgy, hogy lehetőleg minden testrésze a matracon legyen.
Annyira ártatlan, és olyan sebezhető, és annyira kívánom, és annyira kibaszott nagy balfasz vagyok, hogy itt csöpögök e fölött a nyomorék kis élőlény fölött. Mindjárt fölébresztem, és ráparancsolok, hogy azonnal szopjon le, vagy különben mit tudom én... kibelezem az öccsét.
Nem, nem, ez most nem olyan játék.

Elmentem a szokásos vérdús vadászatomra, hogy kielégítsem a szokásos igényeim, utána pedig készítettem Gerardnak egy apró kis meglepit. A meglepi mellé csináltam még egy kis extra szórakozást is magamnak.
Pirkadat előtt a fürdőszobából összeszedtem Gerard minden egyes ruhadarabját, és megkerestem a bandát. Nem volt nehéz a nyomukra bukkanni. Most már nem néhány szinttel lejjebb, a lakosztályukban tartották a kupaktanácsot – ami abból állt, hogy mindenki sírt rítt, hogy merre lehet Gerard –, hanem a turnébuszban tipródtak. A göndör srác megfeszített arcizmokkal pakolt egy nagy bőröndbe, Frank és Mikey pedig különböző érzelmekkel viaskodva nézték társuk tevékenységét. Legnagyobb meglepetésemre a kis vámpírvadász fejét egész ügyesen eltűntették. Na, máskor majd keresek nekik valami nagyobb kihívást. Talán szállítom a srác többi részét is.
A busz ajtaja nyitva volt, a sofőr sehol. Egyszer érdekelne, ő hogy éli meg a banda összes kis nyomorúságát. Biztos talál magának elfoglaltságot. Letettem Gerard felszerelését a lépcső legfelső fokára, megnyomtam a dudát, és elrejtőzve figyeltem a tevékenységüket.
Frank ért oda először, de ő a sofőr fülkében nézett körbe; Mikey volt az, aki elsőként megpillantotta a lépcsőn heverő ruhakupacot és bakancsot.
– Úristen – motyogta elhaló hangon, amikor fölemelte a dzsekit, és beazonosította.
Ray is tétován közelebb lépett. Úgy odavoltak néhány ruháért, mint szűzlány a nászéjszaka előtt.
A következő pár pillanat igazán meghitt volt. Mikey magához szorította a gazdátlan kabátot, és Ray mellkasához dőlt. Meglepően élethűen képzelték el mindannyian, hogy Gerard valami mocskos sikátorban, összezúzott és vérbefagyott testtel, meztelenül fekszik. Micsoda élénk fantáziájuk van!
– Szerintetek... – kezdett bele Mikey, de a hangja elcsuklott.
Ray üres tekintettel meredt a két bakancsra.
Talán szólni kéne nekik, hogy Gerardnak kutya baja, és békésen alszik pár méterrel magasabban.
– Megölöm azt a dögöt! – ordított fel Frank, de úgy, hogy így még „éneklés” közben sem hallottam tőle, majd kirohant a buszból. Kivágtatott a parkolóból, át a hotelt körülölelő kis parkon. Egész helyes kis kertecske, hangulatos így az éjszaka közepén, kár, hogy még a portán is szunyókál a biztonsági őr, és nem figyeli a monitorokon, ahogy az egyik hírességnek számító vendég éjnek évadján dúvadként rohangál a parkban. Pedig az ilyen felvételeket jó pénzért kicsempészhetné valamelyik menő zenei tévécsatornának.
Én is Frank után iramodtam, elvégre mégiscsak engem keres.
Szerencsétlen csak rohant, rohant, teljesen be volt pörögve. Szerintem azt se nézte, hogy merre megy. Rendkívül okos fiú. Vagy csak a maratonra készül, és jót tesz neki az adrenalin.
– Khm – köszörültem meg a torkom, amikor mögé kerültem. Így visszagondolva hagynom kellett volna, hogy a város központjáig elkószáljon, hátha ott csinálta volna a jelenetet.
Rögtön megtorpant, hátra fordult, és szembe találta magát velem.
Egy pillanatig elképedve bámult, aztán gondolkodás nélkül a nyakamnak esett, és fojtogatni kezdett. Vagyis próbált.
– Hol van Gerard? – ordította a képembe. A többiekhez képest nem is olyan töketlen. Nem csoda, hogy rá maradt a vámpírvadász fejének eltűntetése. Ha még egyszer kezdeném, vele játszanék. Gizi miatt is. Oké, az is lehet, hogy csak miatta. Héhé, bocs, ez másik történet, elkalandoztam. Nem, ettől még nem lesz kihúzva a bekezdés.
– Ha azt mondom, hogy két utcával arrébb egy konténerben, ahhoz mit szólsz? – vigyorogtam a hiperaktív gitárosra, az pedig csak még jobb kedvre derített, hogy lábujjhegyre kellett állnia, hogy kényelmesen elérje a nyakam.
– Ha megölted, te… – Töpszli kis testének minden egyes porcikája remegett a dühtől. Az legalább leesett neki, hogy a nyakam helyett akár az egyik rózsabokrot is próbálhatná megfojtani, annak se lenne több eredménye. Amennyiben egy egyszerű ember lettem volna, tuti szétveri a fejem a napelemes kerti lámpával. Pechére egy vámpírral próbálkozott, és még felnyársalnia sem sikerül a műanyag bevonatú fényforrással. Többet kellett volna böngésznie a „vampirvadászat.org” oldalon.
– Ó! Ha csak megöltem volna! Komolyan érdekel, hogy mit csináltam vele? – vigyorogtam szakadatlanul.
Franknek kezdett derengeni, hogy rajtam aztán egy mamutfenyőt is megpróbálhatna keresztülszúrni, attól sem lenne rajtam egy karcolás sem.
– Nyugi, egyben visszakapjátok a kis ribancot – vontam meg a vállam, és eltűntem.
Néhány perc múlva Frank, a megdöbbenéstől enyhén rángatózó arcizmokkal visszaindult a buszhoz, jobb kezében még mindig a lámpa földbe szúrható nyelét szorongatta. Összefutott Rayékkel, Mikey már javában zokogott. Igazán jó testvér. A tesztoszteron teljes hiánya úgy látszik családi vonás.
Szánalmas, hogy felnőtt férfiakból egy kupac ruha ilyen reakciókat tud kiváltani, nem?

Az azgardi kis barátom: Loki

Mielőtt bármit is mondanék, nézzétek meg ezt a videót:

Zseniális. Oké, egy rohadt nagy ripacs, na de én aztán igazán nem róhatom fel ezt neki.
Úgy néz ki, ért a szép szóból a gyerek.

Mit tippeltek, mennyi az esélye annak, hogy egy karakter megszálljon egy színészt? Jó, persze, money, money, money, az egész egy csajok alá tocsogó bugyit varázsló hatásos reklámfogás, de azért be kell látnom, hogy kevés dolgot élveznék annál jobban, mint ha egy mitikus lényként a 21. században garázdálkodhatnék. Meg kell keresnem ezt az embert. Én mondtam Liának, hogy azonnal takarodjon a főváros közepére, amikor a színészke erre sétált, de neeem, mert úgyse lenne akkora mázlija, hogy összefussanak. Még mindig nem képes felfogni, hogy velem az ilyesmik nem a szerencse függvényében történnek.

Az a nagy helyzet, hogy nagyon meg kéne már írni azt a rohadt könyvet, és nagyon világhírűnek kéne már lennem ahhoz, hogy megfilmesítsenek, válasszanak egy jó kis színészt, és tadám, meg is van nekem a test. Kicsit elkeserítő, de megtestesülésileg mostanra már ez tűnik a legjárhatóbb útnak.
Karakternek kell lennem.
Nem újdonság, de azért jobb lenne vájni egy dimenziókaput a világmindenségen és átsétálni rajta. De hát olyan a világotok, amilyen! A 16. században simán lett volna esélyem arra, hogy túlvilági istenségkén tiszteljenek nálatok, ha megszállok egy embert. Manapság már az ördögűzés sem menő. Ami régen gonosz szellem kísérő munkálkodása volt, az ma már pszichológia. Semmi bajom a pszichológiával, tök érdekes dolog, és rengeteg mindent meg tudtok már fejteni az emberi lélekről, de... Jajj, mit lehet erre mondani. A fizikai valótokból kiveszett a varázslat. Talán nem is volt soha, ezt nem tudhatom. Maradnak a filmek és a könyvek. Láthatjátok, hogy úgyis jobb befolyásoló eszköz, mint bármi más. Már ha nem vesszük figyelembe a halálos fenyegetettséget.

Loki karaktere (úgy értem EZ a Loki, a névadó norvég félisten más kérdés) egy 1949-es képregényben bukkant föl először - azért az a Stan Lee is tudott valamit, hogy csak úgy ontotta a szuperhős/szupergonosz karaktereket -, 2013-ban pedig igazi emberek éljenzik. 64 év. Hát, lehet hogy páran lemaradtok majd az én parádézásomról, de a gyerekeitek csápolhatnak az első sorban. Az már más kérdés, hogy Gizikém sem biztos hogy megéli a 88-at. Azt hiszem rendesen ki lenne bukva, ha végül matuzsálemi kort élne miközben már most alig várja, hogy meghaljon.
Jó, ennyi erővel az is kérdés, hogy a bolygótok kibír-e még hatvan-néhány évet, de legyünk optimisták.  

Ennyit akartam eredetileg, Loki rendesen felpörgetett, úgyhogy Liával megyünk gőzerővel írni, hogy azzal is közelebb jussak a világhír felé. Talán gyorsabb leszek mint Loki, mert én azért nem csak egy nyikhaj istenke vagyok. Mondjuk az meg nagy hátrány, hogy nem Amerikába kerültem. Megfordult már a fejemben, hogy csak úgy spontán angolul is elkezdjek pofázni a nagyvilágba, de Lia azt mondja nélküle még magyarul is borzalmasan írok, angolul meg ő se tud segíteni. Hát édesem, ideje lenne megtanulni! Most lesz időnk, mert két hétre megint elhúzunk Balatonra. Sajnos nem édes kettesben. Pedig az lenne a jó! Elmenni valahova, csak mi ketten, na meg esetleg még néhányan otthonról, aztán csapni egy jó kis bulit. Lia válasza erre az volt, hogy velem nem megy sehova egyedül. Nem tudom mit fosik annyira. Beláthatná, hogy baromi gyorsan kész lenne egy regénnyel, ha akár csak egy hétig nem foglalkozna semmivel, csak az írással. Még aludni se kéne sokat. De neeem, ő akar "élni" is. De azért én oldjak meg helyette mindent a regényekkel kapcsolatban. Igen, igen, ez nagyjából mindennapos téma nálunk.

Apropó, írás... megpróbál ám kicseszni velem a kis ribanc! Ha emlékeztek - meg ha nem, akkor is -, az Elveszett Próféciák kritikámban írtam, hogy felőlem aztán írhat Azirafael Crowley slasht, mert úgyis össze fog mosni engem a démonkával. Na, hát úgy látszik a mesekönyvbe illő páros nem adja olyan könnyen magát, Lia meg úgy látott neki az egésznek, hogy tartsam távol magam Azirafaeltől.
Majd meglátod drágám,hogy mennyire fogom megkopasztani a kis angyalszárnyasokat!

Mint néhány sorral feljebb írtam, megint elutazunk, úgyhogy nem tudom előre, mikor meg milyen bejegyzések lesznek a blogon, de legalább az MVR folytatását megpróbálom majd föltenni, meg ha eszembe jut valami hülyeség, és Lia éppen nem hajlandó regényt írni, akkor megosztom veletek. 

Csók!

Lia és a vámpírok - 15. rész

– El sem hiszem, hogy csak úgy berakott téged a pirítóba! – törölgette a szemét Chris a nappali közepén ácsorogva.
– Ne bőgj már ennyit! – fakadtam ki, miközben Andor szavai dübörögtek a fejemben. Visszatérhetünk a témára. – Engem rakott be, nem téged!

– Hát ez az, te seggfej! – mosolygott, és gyengéden megcsókolt. Elhúzódtam tőle, és morogva leültem a fekete bőrfotelbe. Nem fogok embert ölni azért, hogy tanítson. Nincs szükségem tanításra ilyen áron.
– Eddig csak azért feküdtél le velem, mert azt hitted a nyálam miatt gerjedsz be, mi? – Csevegte a szőke vámpír, és az ölembe ugrott.

Nem feleltem. Különben is költői kérdés lehetett. Lelökdöstem magamról Chris, és átültem a kanapéra.

– Nem mindegy, hogy csak simán én tetszem neked? – újra előttem termett, és a nyakamtól az ágyékomig végighúzta a kezét. – Mi bajod velem?

– Soroljam? – Most már nem löktem le az ölemről, úgyis csak szélmalomharcnak bizonyult volna a dolog.

– Szexuális értelemben gondoltam. Na gyere, csináljunk valami mocskosat. Csak mi ketten – dörgölőzött a mellkasomnak.

– Éppen elég mocskos dolgot csináltam az elmúlt napokban. – Az elmúlt év már egy másik életnek tűnt. Bizonyos szempontból az is.

– És? Nem élvezted? – mivel nem feleltem, folytatta a monológját. – Ne csináld már, hogy Adam ennyire kikészített.

– Csak nincs kedvem a dologhoz, rendben? – Ehhez azzal sem segített, hogy Adamet emlegeti.

– És ha azt játsszuk, hogy még mindig hat a nyálam? – Idegesen felhorkantam. – Gee… – Chris úgy biggyesztette le az ajkait, mint egy kislány, akitől elveszik a kedvenc plüssmackóját.

– Ne hívj így, a rohadt életbe!

– Akkor hogy hívjalak? – pislogott ártatlanul.

– Csak hagyj békén, oké? Ha az a szíved vágya, hogy itt legyek, hát rendben. De fogd be a szád!

– Tetszik, amikor keménykedsz. Mindjárt reggel, Lucy valahol elvan, mi mással üthetnénk el az időt? – dorombolta. – Eddig is olyan jól elvoltunk, ne rontsa már el ilyen apróság a napunk.

Chris puhán megcsókolt, és egészen az ölembe simult, hogy egy négyzetmilliméternyi hely se legyen közöttünk.

Adam:
 „– Ezt már szeretem… – búgta Chris, és sztriptíztáncosokat megszégyenítő erotikával rázta meg a göndör sörényét.

A mellbimbóim körül körzött az ujjbegyeivel, és szenvedélyes csókokkal borította a nyakam. Úgy voltam vele, hogy most már teljesen mindegy, mit teszek. Chris tökéletesen tudja, hogy mennyire fel tud izgatni, Lucy meg nincs itt, hogy órákon keresztül vihogjon rajtam. Nem volt ki előtt… – Az álszenteskedni szót keresed! – Ledöntöttem Christ a hátára, és gyors mozdulatokkal lehúztam róla a pólót. A feje fölé szorítottam a csuklóit, és végignéztem a hófehér és törékenynek látszó testén. Mellette az én bőröm szinte barnának tűnt. A lábát a derekam köré kulcsolta, és magához szorította a csípőm. A derekamhoz nyomta a sarkait. Erőszakosan a hajába markoltam, és oldalra nyomtam a fejét, hogy a hófehér nyakának íve harapásra kínálja föl magát.
– Szeretlek Gee! – nyögte, amikor a bőréhez hajoltam, hogy felhasítsam.
– Faszt szeretsz! – morogtam.
– Az is igaz! – kacagott.” – Csak nektek, csak most. Legyen már valami szinte szórakoztató is ebben a tömény szenvedésben! Tudom, hogy díjazzátok az ilyesmit. Na meg Ravent eszi a fene, hogy ezt is belecsempésztem ebbe a részbe.

*

– Adammel mi történne abban a gépben? – kérdeztem. Chris a mellkasomra hajtotta a fejét, én pedig szórakozottan csavargattam ujjaim között a göndör tincseit. Minden vágyam az lett volna, hogy Adam szénné süljön abban a szerkezetben.

– Semmi – hangzott az elkeserítő válasz.
– Nem olyan, mint a napfény?

– A fiatal vámpírok porladnak el benne.
– Adam hány éves?
– Pont Neked nem dicsekedett a korával? – kerekedtek el a szőkeség szemei.
– Valami kétszáz körülit mondott – vontam meg a vállam. Az utóbbi események fényében eddig a legkevésbé sem érdekelt Adam pontos életkora. Vagy elhalálozásának kora.

– KÉTSZÁÁZ? – pattant fel Chris, és egyáltalán nem zavarta, hogy emiatt elég rendesen megtéptem a haját. – Hát ezt nevezem! Jó alacsonyra tette a mércét. Én elmúltam már kétszáz! – kacagott lányosan csengő hangon. – Fura, hogy pont neked jött ilyen fiatal korral.

Nem ért különösebb meglepetésként, hogy még a koráról is hazudott. Ami azt illeti, meglepett volna, ha bármiről is kiderült volna, hogy igaz vele kapcsolatban.

– Valójában mennyi? – Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy tudni akartam. Még mindig azon bánkódtam, hogy őt sem lehet Andor vámpír-sütőjével elintézni. Elég élethűen magam elé tudtam idézni a kínhalálát.
– Azt szerintem senki se tudja! – nevetett Chris, mintha Adam kora lenne a legszórakoztatóbb téma a világon. – Oké, talán Pris, de ő se biztos. Adam előszeretettel hangoztatja, hogy ő a világgal egyidős.
 – Na igen. Ez már inkább rá vall – motyogtam.

A legkevésbé sem akartam többet Adamről vagy egyéb vámpírokról cseverészni. A tekintetem az összegyűrt magazinra tévedt, amit Lucy hozott még az elmúlt napokban.

*

 Lianne:
– Várj, várj! Mi az, hogy Pris se tudja, hogy Adam hány éves? Nem testvérek? És az anyja? – zúdítottam Ravenre a kérdések áradatát.
Csak egy morgásszerű választ kaptam.

– Ez egy hosszú történet.
Adam vigyorgott.
– Ha annyira imádsz magadról mesélni ezt miért nem mondod el? – pillantottam Adamre szúrósan.
– Hát, az úgy volt, hogy…
– Ne most! Most Raven!
– Később meg nem fogom – vonta meg a vállát, és durcásan elfordult.
– Oké, bocsi, akkor… – néztem Ravenre bocsánatkérően.
– Sajnálom, ez a vonat már elment! – legyintett Adam hűvösen.
– Adam…
– Én meséltem volna.
– Akkor most!
– Már nincs kedvem.
Raven nem bírta tovább hallgatni a nyöszörgésem, úgyhogy végre közbeszólt.
– Az az egyik meséje, hogy ő a világgal együtt született, mint minden fölött álló szellem, vagy mi a franc, és csak utána testesült meg emberként.
– Akkor nem is harapás miatt lettél vámpír, hanem eleve az voltál? – pislogtam. Az első sokk után azóta már egészen sikerül feldolgoznom ezt a tényt.

– Ennyire sötét vagy? – vigyorgott Adam. – De akkorsem mesélek.

– Emberként született meg, nem vámpírként, így vámpírrá kellett tennie valakinek, hogy vámpír legyen. Mindegy. A legnagyobb faszkalap az összes világon. Továbbléphetünk?
– Oké, persze! – bólogattam hevesen.

*

My Vampire Romance - 10. fejezet

Gerard:
– Hát ez nagy buli volt! – vigyorgott a vámpír, és ledobta magát egy fa kiálló gyökerére, ami a fotel helyén állt.
Egy kis tisztás közepére kerültünk, körbe égig érő hegyek és fenyves erdők. Na meg a kis patak, amin játékosan tükröződött vissza a Hold képe. Nagyon festői volt a táj, csak nem egy ilyen szituációban.
– Na, hogy tetszett? Gyorsan letéptem a fejét, mi? – lelkendezett Adam nagyjából úgy, ahogy a srácok egy véres videojáték menet után szoktak.
Képtelen voltam szavakká formálni a gondolatfoszlányokat, amik a fejemben tolongtak. Az elsőrendű dolog az volt, hogy a bandát élve hagytuk magunk mögött. A második pedig az, hogy honnan a jó életből kerítették azt a vadbarmot, aki pisztollyal kezdett hadonászni Adam előtt.
Adam temetős gyilkosságával ellentétben ez olyan gyorsan történt, hogy igazán fel sem voltam képes fogni, hogy az a fej, ami végiggurult a parkettán, az egy igazi emberi fej volt, és az az ember még az előző másodpercben hozzám beszélt, nem csak valami profin elkészített színházi kellékként funkcionált.
Nem is lett volna időm ilyesmiken gondolkodni. Adam rám szegezte a pisztolyt. Ő a terebélyes fa gyökerein ült, én pedig megérkezésünk óta lecövekelve álltam előtte.
– Annyira vicces, hogy ti még egy apró kis golyótól is kipurcantok – mosolygott szórakozottan.
Nem féltem tőle, hogy meglő. Ha valamiben, hát abba biztos voltam, hogy nem ilyen halált szán nekem. A lövöldözés nem az ő stílusa.
– Lássuk, mennyire célzok jól? – színészkedett.
Én pedig tévedtem.
Adam meghúzta a ravaszt.
Ordítva szorítottam a tenyerem a nyakamhoz.
– Tökéletes! – Tapsolt, mint egy kölyök, ha eltalálta a hőn áhított nyereményt a céllövöldében.
Halálos sebet ugyan nem kaptam, de ha ember célzott volna – nem pedig egy vámpír, aki minden bizonnyal kilométerekről is eltalál egy legyet –, nem sokon múlt volna, hogy át legyen lőve a torkom. A lövedék felhasította a bőröm, és a vér lassan a pólóm nyakára csordogált. Adam előttem termett, a sebhez hajtotta a fejét, karjaival átfogta a derekam és inni kezdett. Remegett a lábam, de ahogy Adam nyelve a sebhez ért, azonnal elmúlt a nyakamban lüktető fájdalom.
– Van ám még! – suttogta, és az állam alá nyomta a pisztolyt. – Tudom, hogy viccesen fest egy vámpír pisztollyal, de van valami mocskosul izgató abban, ahogy a fém az álladnak feszül.
Önkéntelenül nyeltem egy óriásit, és éreztem, ahogy az ádámcsutkám hozzáér a fegyverhez.
Nem tudtam mit hozzáfűzni a kijelentéséhez. Csak az járt a fejemben, hogy én is inni akarok belőle, legalább egy apró kortyot.
A kezembe nyomta a pisztolyt.
– Te jössz! – kacsintott, „te vagy a fogó” hangsúllyal.
Reszkető kézzel tartottam a fegyvert, és tettem egy lépést hátra. Egyetlen egyszer volt éles lőfegyver a kezemben, tizenhét évesen, mégpedig anyám egyik szeretőjének szolgálati pisztolya. Nem éppen felhőtlen hangulatban tértem haza a tanítás után, a nappaliban szétdobált ruhadarabok, az egyik kupacban anyám ruháit véltem felfedezni, a másikban egy rendőr egyenruháját, pisztolytáskástul, pisztolyostul. Kecsegtető alkalomnak tűnt, hogy főbe lőjem magam anyám kedvenc antik perzsa falvédője előtt.
– Tudom, hogy eleged van már belőlem – fecsegett a vámpír. – Vezesd le a feszültséget! Úgysem lesz bajom, nem? Lőj csak!
Felemeltem a pisztolyt, és a szíve felé szegeztem. Elképzeltem, ahogy a golyó átszakítja a testére feszülő fekete inget, majd a húsába vágódik, kerek, vérző sebet hagyva maga után, én pedig abból a sebből szívom ki az isteni nedűt. Te jó ég, nem szabad megtudnia, hogy arra gondolok, hogy a mellkasát nyalogatom!
Meghúztam a ravaszt. Kicsit hátra tántorodtam, ahogy elsült. Adam nem is veszített az egyensúlyából, amikor a bordái közé fúródott a lövedék. Jobb kezével a mellkasához nyúlt, majd egy egyszerű mozdulattal kiszedte a töltényt, és felemelte:
– Ügyes; ez a tüdőm volt! – hörögte elismerően. A legnagyobb bánatomra az ingen sehol sem kezdett átszivárogni a vére.
Visszaült a gyökérre, mintha mi sem történt volna, és megveregette maga mellett a fát.
– Na, csüccsenj le te is!
Leültem. Az ajkai rögtön erőszakosan az enyémhez tapadtak. Hosszú percekig tűrtem mozdulatlanul, hogy az egész számat körbejárja a nyelvével. Néha már olyan mélyre tolta, hogy szinte öklendeznem kellett. Nyoma sem volt a tegnapi, már-már bizarr módon kellemesnek is mondható csóknak.
– Mit tennél meg a véremért? – suttogta, és a keze már megint a privát területeimet simogatta.
A „Semmit.”-től a „Mit kell megtennem?”-ig elég sok válasz felmerült bennem, de mivel képtelen lettem volna a megfelelőt kiválasztani, csak bámultam magam elé.
– Úgy emlékszem beszéltünk már arról, hogy vagy rendesen kommunikálsz, vagy…
– Rendben! – kiáltottam föl. – Nem kérek a véredből.
Ekkorát hazudni, a rohadt életbe!
– Hát, akkor tegyük fel, hogy ezt elhiszem. Milyen volt a napod?
– Tessék?
– Hogy telt az időd, amióta utoljára zaklattalak?
– Öhm… Sehogy.
– Hogyan tud valami sehogy telni, tündérkém? – Ráncolta a homlokát, amiből azonnal tudtam, hogy nem kéne erőltetnem a semleges válaszokat.
– Nem tudom! – nyögtem, majd szinte az elvonási tünet jeleit produkálva kérdeztem. – Mit kéne tennem a véredért?
– A kérdés az, hogy mit teszel meg érte?
– Egy… csók?
– Az a kérdésekért volt, és azt már ellőtted tegnap. Na jó, kapsz belőlem, ha az ölemben ülve szívsz – jelentette be kegyesen.
– Szóval kapok a véredből, ha az öledben ülve iszom a véred? – Próbáltam egyértelműsíteni a dolgot.
– Ó, látom már nagyon tanulsz. Igen, így értettem.
Már éppen kezdtem volna beadni a derekam, amikor Adam folytatta.
– De szétterpesztett lábbal ülsz, mintha akármelyik percben megbaszhatnálak.
– Inkább kihagyom – motyogtam az orrom alatt, és reszkető szívvel vártam Adam újabb akcióját.
Szexuális zaklatás helyett azonban lírai hangon felsóhajtott.
– Tudod, volt egy lány...
Lány? Mégis milyen lány? – kaptam föl a fejem, és döbbenten Adamre bámultam. A legkevésbé sem számítottam ilyen hangnemre.
– Vele jöttem ide nagyon gyakran. Szeretett itt lenni – folytatta. Tudtam, hogy ez most olyan kijelentés, amire nem feltétlenül kell reagálni, azt viszont nem értettem, miért éppen velem oszt meg ilyen dolgokat.
– Persze akkor még több fa volt. Nem irtották még őket – nosztalgiázott tovább. – Először hoztam ide bárkit is azóta.
Akkor miért nem érzem magam megtisztelve? – Nem szóltam semmit, csak örültem, hogy Adam bármiféle ellenszolgáltatás nélkül mesél.
– Tudod ez mit jelent? – nézett a szemembe. Váratlanul ért a pillantása, de az még váratlanabb volt, hogy a tekintetében nyoma sem volt az eddigi szűnni nem akaróan csillogó szadizmusnak. Bánat.Csak erre tudtam asszociálni.
Bizonytalanul megráztam a fejem, és abban sem voltam biztos, hogy meg akarom tudni.
– Hát, én sem – nevetett föl keserűen. Saját magán nevetett. Ha nem ölt volna meg a szemem láttára három embert, és nem zaklatott volna napok óta szexuálisan, és nem kényszerített volna, hogy hozzáérjek, egészen biztos, hogy közelebb húzódtam volna hozzá, és barátian megpróbálom megveregetni a vállát. Így csak egy kérdést préseltem ki magamból, őszintén remélve, hogy nem csak valami újabb beteges játék fog kisülni a beszélgetésből.
– Ki volt Ő?
– Lorennának hívták. Lelki társ, szerelmem, elég sok szóval megpróbálhatnám körülírni azt, amit iránta éreztem. Amióta meggyilkolták, nem voltam nővel. Annyira gyönyörű volt. És szexi. Pont, mint te – az utolsó mondatnál újra felcsillant a szemében az az eszelős fény, ami után általában jönnek a perverz parancsai.
Elkapta a vállam, a következő pillanatban pedig ő már hátát a fa törzsének vetve ült, engem pedig hanyatt fektetett a füvön, hogy a fejem az ölében legyen.
Tehát, volt egy nő. Tök mindegy, hogy nő; volt valaki, akit Adam valaha is szeretett. Ez pedig sokkal több, mint amit az utóbbi napok történéseinek köszönhetően kinéztem volna a vámpírból. Azt mondta, meggyilkolták. Talán a vámpírok ölték meg, azért, mert emberi lény volt, és mégis egymásba szerettek egy vámpírral? Ez hülyeség, én is ember vagyok, mégsem tűnik úgy, hogy a többi vámpír különösebb erőfeszítéssel ki akarna csinálni. Bár a legtávolabbról sem szerelmes a viszonyunk, de nevezett már szerelmének. Talán ha kölcsönös lenne, az lenne a baj? Hülyeség. Vagy nem? Nem kérdezhetek rá, hogy „Bocsi Adam, tiltja valami törvény, hogy emberekbe szeress bele, és ők viszont szeressenek?”
– Miért ölték meg Lorennát?
Válasz helyett elővett egy doboz cigit. Ez is meglepetésként ért. Könyörgő szemekkel néztem rá, hátha engem is megszán.
– A-a! Neked ez megárt – fújta rám a füstöt vigyorogva.
Nem mertem még egyszer feltenni a kérdés, hiszen nem sok jó származhat abból, ha valamire nem akar válaszolni, én pedig tovább próbálkozom. Az is fantasztikus, hogy egyáltalán ennyit mondott!
Elfordultam a patak felé, és mivel még mindig az ölében volt a fejem, ezzel akaratlanul örömet szereztem Adamnek.
– Ó! Ha ezt folytatod, lehet, hogy kapsz! – lengette meg az orrom előtt a cigarettát.
Azt lesheti, hogy a fejem még egyszer a farkához nyomom!
A homlokomra tette a kezét, és lenyomta a fejem.
– Mi lenne, ha megfordulnál, és inkább úgy csinálnánk? – vigyorgott.
Föl akartam ülni, de Adam erősen tartotta a fejem.

Adam:
– Ma orálisan fogsz kielégíteni – mondtam, csak úgy egyszerűen. Ha már ilyen szépen ráharapott a Lorennás maszlagra, nekem is legyen valami örömöm!
Elakadt a lélegzete. Ha sokat ijesztgetem ilyesmikkel, még a végén megfullad. Tényleg, arról nem esett szó Lucyékkal, hogy mi van, ha véletlenül idő előtt kinyiffan. Gondolom akkor is vesztettem.
– Ez most a „nem kell mindent komolyan venni” kategóriába tartozik? – Rámnézett nagyon-nagyon reménykedve.
Na, mi van, ennyire felbátorodott azon, hogy tegnap nem néztem végig, ahogy a seggével játszik?
Vetettem felé egy gúnyos pillantást.
– Szóval nem? – motyogta megszeppenve. Legalább dumál. Ez is valami.
Megfogtam az állát, és az arcát az ágyékom felé fordítottam. Ő egy egész ügyes mozdulattal kiszabadult, felpattant, és vagy tíz méterrel arrébb ugrott tőlem. Persze hagytam neki.
– Cöcöcö – csóváltam a fejem. – Gerard! Lábhoz! – mutattam a lábamhoz, és még füttyentettem is egyet.
Hogy miért jó ezt csinálni? Néha nem is tudom. De rohadtul élvezem!
Gerard a legnagyobb undorral, és megvetéssel nézett rám. Lehet, hogy nem valami felemelő érzés, ha úgy bánnak az emberrel, mint egy kutyával.
– Na, gyere szépen! – hívogattam. Kár, hogy kutyakeksz nincs nálam. – Ugye nem szeretnéd, hogy a te makacsságod miatt bántsak emberkéket? Mélytorokkal hogy állsz, szívem csücske?
– Tudod mit? – kiáltott fel enyhén hisztérikusan, mint egy menstruáló nő. – Irtsd ki a fél világot!
Nini, kiborult a bili a kis aranyosnál! Ennyire kiakad egy kis szopástól? Pedig tegnap igen jól kézimunkázott, és egész szépen rám is bukott volna.
– Oké. Kezdem az öcséddel. Na, pá! – intettem, és köddé váltam. Valójában csak elrejtőztem egy fa mögé. Gerard holtra vált arccal fordult körbe.
– Adam... – szólongatott. – Adam! – most már kiabált. – Hé! Leszek a kutyád, cicád, vagy amit akarsz! Adaaam! Le is szoplak, hallod!?
Vártam még, hogy legyen egy kis hatásszünet, hadd boruljon ki még jobban (bár ezt már nem tudom meddig lehetett volna fokozni, szívszélütés nélkül), aztán hátulról a földre tepertem:
– Itt vagyok!
Megfordult alattam, és a szemembe bámult.
– Ugye... ugye, nem bántottad Mikeyt?
– Ennyi idő alatt? Ugyan már. Akkor leszopsz?
– Igen!
– Oké. Majd szólok, ha igényt tartok rá – vigyorogtam, és feltérdeltem.
Gerard elképedten pislogott, hogy nem is tartok igényt a szolgáltatásaira, majd mikor magához tért, kikúszott alólam. A farmerdzsekijére rátapadt néhány falevél, amit egy erélyes mozdulattal lesöpörtem róla.
– Most! – jelentettem be drámaian.
Tényleg meg fog fulladni, ha így folytatja.
Nem tudtam megállni, hogy ne kukkantsak bele a fejébe. Erősen azt tervezgette, hogy perceken belül belefojtja magát a patakba. Pedig gyakorlott mániás depressziósként tudhatná, hogy az ember nem igazán képes magát belefojtani egy alig méter mély kis patakba, ha eszméleténél van.
– Jól van, na! – ölelgettem meg erősen. – Lazíts bébi, lazíts!
Már tényleg elég rendesen a padlón lehetett mára, mert minden férfiasságát – amiből amúgy sincs sok – félredobva felnyüszített.
– Meddig kínzol engem?
Pedig még azt se mondhatja, hogy nem sikerült kipihennie magát az előző találkozásunk óta. Majdnem egy teljes napja volt. Hát igen, ez a kedves vámpír-szadista vámpír játék első körben elég hamar kikészíti az emberek idegeit.
– Kínozlak? Ez neked kínzás? Tudod, mi lenne kínzás? Ha téged kikötöznélek ahhoz a fához, valamelyik barátod pedig a szemköztihez, és neked végig kéne nézned, ahogy mondjuk, egyenként vágom le róla a végtagjait szép lassan, ő meg csak ordít, és ordít és...
– Oké, oké! Megértettem! – kiáltotta, és azonnal visszavett a hisztiből.
– Tudom, hogyan lehet egy embert még élve rosszabb helyre juttatni, mint a pokol – tettem hozzá nyomatékosításképpen. – Még szerencséd, hogy téged ennyire piszkosul imádlak!
Gerard csak erőtlenül felhördült.
Ültünk egymással szemben, én éppen azon gondolkodtam, hogy mivel kéne még kicsit húzni az agyát, amikor valami neszezést hallottam a fák közül. Gerard is felkapta a fejét.
– Vagy farkas, vagy medve – vontam meg a vállam. – Gondolom ide tart.
Gerard kicsit összerezzent.
– Biztos szexi, énekes husimusira vágyik – rántottam magamhoz Gerardot, aki már megint beletörődött sorsába, és meg se próbált elhúzódni.
A fák közül pár pillanat múlva elő is bukkant a jószág. Egy közönséges szürke hím farkas, de a megtermettebb fajtából.
– Ez tényleg egy farkas? – suttogta a rockcsibém elképedve. Na, pont kapóra jön a vadállat. Jobban fogja imádni a következő mutatványt, mint a Lorennás sztorit.
– Nem drágám, ez egy elefánt. Nem látod a hosszú ormányát? – röhögtem. A sok hülye városi ember. (J)És mégsem őket mutogatják ketrecben, hanem az „állatokat”. Pedig ez a farkas egész biztosan nem tűnődik azon, hogy ez a kis mitugrász húscafat ember-e. Kaja, és kész.
Ahogy a farkas közeledett, Gerard kicsit közelebb húzódott hozzám. Ó, tehát jobban megbízik bennem, mint egy egyszerű farkasban! Bájos.

Gerard:
A farkas elért hozzánk, és a cipőmhöz nyomta az orrát. Elkaptam a lábam tőle.
– Csak semmi hirtelen mozdulat! – szólt rám Adam.
Rájöttem, hogy nincs sok értelme aggódnom, hiszen Adam után egy kis farkas igazán nem félelmetes. Lehet, hogy szegény párát pillanatokon belül megöli a vámpír.
– Csak ismerkedni jött – mondta Adam, újra meglepően gyengéd hangnemre váltva, amikor mellé ért a farkas. Megvakarta a füle tövét, mintha csak valami házőrző kutya lenne.
Döbbentem figyeltem őket. Ha nem látnám az állat fogait és karmait, nem hinném el, hogy tényleg egy vadon élő farkas. Annyira szelídnek tűnt, hogy még azt is kinézném belőle, visszahozná az elhajított fadarabot. Egy vámpír simogat és egy szelíd farkast – de legalább most nem engem –, hát ez nagyon aranyos… Te jó ég!
– Vérfarkasok is vannak? – néztem kigúvadt szemekkel a farkasra meredve.
– Bemutatom Marcust – biccentett Adam.
Még pont volt időm végiggondolni, hogy te jó ég, egy vérfarkas, aztán Adam úgy felröhögött, hogy még az állat is elmenekült volna, ha nem szorítja meg a grabancát. Fájdalmas nyüszítéssel visszaült a vámpír mellé.
– Ez csak egy szimpla farkas, te szerencsétlen! Hidd el, ha vérfarkas lenne, feltűnne.
– Miről? – kérdeztem vissza élesen.
– Mondjuk, hogy négy lábon is cirka másfél méter magas, és mire észbe kapnál, hogy jé, egy várfarkas, már a gyomorsavában oldódnál.
Némán bólintottam.

– Nem simogatod meg? – kérdezte Adam, és megpaskolta a farkas oldalát. Bizonytalanul végighúztam az ujjaim a hátán. Ki ne szeretett volna kissrác korában szelídített vadállatot? A lelkem egy része máris repesett a gondolattól, hogy magammal vihetném-e. Persze sejtettem, hogyha Adam nem lenne mellettem, akkor kevésbé lenne ilyen készséges a vadállat, de akkor is lélegzetelállító érzés volt egy ekkora farkas gyönyörű és dús bundáját simítani.
– Mennyi vérfarkas él a földön? – érdeklődtem, remélve, hogy Adam megint megoszt velem néhány, emberi szemmel bizalmasnak mondható információt.
– Nem sok. Egész szépen sikerült őket kiirtaniuk az embereknek. Ha valakiről kiderült, hogy vérfarkas lett, azt szépen ember létében mérgezték meg, vagy ilyesmi, mert természetesen nem mertek volna vele kikezdeni az átalakult formájában. A vérfarkasok a vámpírokkal ellentétben nem halhatatlanok, na meg harapáson kívül nem nagyon szaporodnak, ha meg születik gyerek, azt később általában felfalják, szóval nem volt olyan nagy hadművelet a megritkításuk.
– Szóval, holdtölte, meg minden? – pislogtam.
– Jaja! Teliholdkor változnak át.
– És akkor, ha megharapna egy…
– Bezony – bólogatott. – De mondom, most már alig él egy-kettő. Van egy haverom, de szerintem már ő sem húzza sokáig.
Ezek az új információk eléggé sokkoltak, de mégis rettentően örültem, hogy a birtokomban vannak.
– És... ha... – Azt akartam kinyögni, hogy ha ennyi „furcsa” teremtmény van a világon, akkor erről miért nem tudnak az emberek.
– Na, nyögd már ki, cicabogár, vagy kiolvasom a fejedből!
– Erről én miért nem tudtam eddig?
– Mármint? – vonta föl a szemöldökét.
– Hogy a Föld hemzseg a vámpíroktól, és van néhány vérfarkas is valahol.
– Mi az, hogy nem tudtál róla? Maximum nem hitted el, vagy nem vetted komolyan. De tudtad. Csak sosem gondolkodtál el rajta komolyan, hogy egyszer a világ legvonzóbb vámpírjával fogsz romantikázni egy gyönyörű erdei kis patak partján! – vigyorgott.
Igaza van. Főleg a romantikázás részben.

– Farkasnak kellett volna születnem – szólalt meg Adam vontatottan.
Gyanakodva néztem föl rá.
– Akkor talán engem is simogatnál – sóhajtott művien.
– Patkányokat nem szívesen simogatok – csúszott ki a számon, és már bántam is, hogy meggondolatlanságból játszom a saját, és mások épségével.
Adam meglepő módon nem kezdett el kurvázni, és még csak nem is fenyegetett meg.
– Jót mulatsz rajtunk, mi? – kérdezte.
– Ki? – pislogtam körbe, de rajtunk kívül nem láttam senkit, akihez Adam beszélhetett volna.
– Ő – mutatott az állatra.
– Micsoda? Te... neki is olvasol a gondolataiban? – hebegtem.
Megvonta a vállát, mintha valami teljesen triviális dolgot kérdeztem volna.
– Egy állatnál? Te látod, amit gondol? Vagy hallod? Vagy mi? – Ez már azért tényleg sok volt. Pláne, hogy Adamnél egyáltalán nem tudni, hogy mikor van vicces kedvében.
– Fogjuk rá. Most éppen azon filózik, hogy beleharapjon-e a kezedbe, amiért úgy markolod a szőrét, hogy mindjárt kitépsz egy csomót.
Valóban, görcsösen szorítottam a farkas bundáját a nagy álmélkodásomban. Azonnal elengedtem, és visszatértem a simogatáshoz.
– Adam! Most esküdj meg, hogy nem csak szívatsz! Te tényleg tudsz az állatokkal is kommunikálni?
– Az értelmesebbjével igen. Egy földigilisztával nem igen végezhetnék eszmecserét. Bár egy emberhez képest néha az is IQ bajnok – csevegte.
– De ez most komoly? – Teljesen elkapott valami kisfiús hév, és legszívesebben térden állva könyörögtem volna Adamnek, hogy meséljen még, és még, mindenről amiről eddig azt hittem, hogy tényleg csak mese. A térden álláshoz nem kellett sok, így is Adam és a farkas mellett ültem magam alá húzott lábakkal.
– Komoly hát! Most miért vagy így meglepve?
– És még tudsz valamit? – kérdeztem mély áhítattal.
– Hát, állítólag remekül kefélek. Szívesen bemutatom! – A vigyortól, amit megint produkált, egy másodperc alatt visszazökkentem a valóságba, ahol én még mindig csak valami játékszer vagyok. Jobbnak láttam visszavenni a kérdések lendületéből.

– Simogatod még, vagy mehet? – kérdezte Adam.
– Ja! Persze. Menjen csak! – emeltem föl a kezem a farkas hátáról. A farkas rögtön fölállt, rám nézett, majd Adamre, és befutott a fák közé.
– Végre újra kettesben vagyunk! – villantotta rám az összes fogát Adam. – Szóval szeretnéd, hogy bemutassak neked néhány trükköt? – húzta végig a kezét a felsőtestemen.
– Inkább nem – kúsztam hátrébb.
– Pedig tudok ám repüli is! – hencegett.
A szívem óriásit dobbant a repülés szó hallatán, de sikerült megfékeztem magam.
– Jó neked. – Fél percig sem bírtam ki. – Repülni?
– Megmutatom, ha... – kezdett bele éneklő hangon, de gyorsan közbevágtam.
– Tudom, ha leszoplak, vagy kiverem. – Csalódottan forgattam a szemeim.
– Vág az eszed. Mint egy gilisztának.

Zenék és szövegek - so give me love give me every little bit of your broken heart

Már elég szó volt Adamről és Ravenről – bár az előbbiről, véleménye szerint nem lehet elég szó, és nehéz vele vitatkozni –, úgyhogy most másik karaktert szedek elő nektek. (Aki legalább nem kap dührohamot, ha karakternek nevezem. Nem, Adam sem kap dührohamot. Raven viseli nehezen a dolgot.)

A következő dalról mindig Chris jut eszembe, rengeteget hallgatom ezt a számot, ha éppen róla írok.
Viszonylag kevés szó esik itt a blogon Chrisről, de én nagyon szeretem, mert sokkal több van benne, mint ami eddig a történetekből kiderül róla. Gerard az állandó világfájdalmával nyomja el szegényt, Adam meg hát... Ő Adam, elég sokáig azt hittem, hogy mellette az égvilágon senki sem lehet életképes, és mondjuk nem is nagyot tévedtem.

Még rengeteg elmesélni való történet vár Christől is, mert azért azok a szirénes kis sztorik, amiket néha elejt nekem valamelyikük, nem semmik! Kalózok, csaták szárazföldön és tengeren, és Chris a kis szirén-vámpír.
Igen, Adam már kiosztott engem a múltkor, hogy írnom kell, és tisztában vagyok vele, hogy nagyon itt lenne már az ideje, de valahogy mindig az MVR-rel vagy Raven sztorijával haladok. Az utóbbival jóval lassabban.

Amióta többet tudok Chrisről, mint hogy egy tejfölfejű kis... (díszköcsög – Adam szavaival élve), legszívesebben mindig megölelgetném, még akkor is, ha utána keresztbe harapná a torkom.

My Vampire Romance - 9. fejezet

Gerard:

Mozdulatlanul ültem az összetúrt ágyban Adam mellett, és a pulzusom lassan egészen visszatért a normálisnak mondható tempóra.
Hiába mostam meg az arcom, még mindig éreztem magamon Adam szagát. Mintha a bőrömbe ivódott volna. Émelyegtem a gondolattól, de minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ez ne üljön ki az arcomra. Adam mérges lenne érte, vagy éppen élvezné, bármelyik is lenne, egyiket sem akarom.
Egy nővel sem tettem volna ilyet. Senkivel. Soha nem aláztam volna meg ennyire. Egyszerűen nem lettem volna rá képes, pedig pályafutásom során volt szerencsém feslett lányokhoz, akiket nem különösebben zavart volna, ha ilyen módon "jutalmazom a munkájukat".
Sokáig úgy gondoltam, az lesz életem legmegalázóbb élménye, amikor tizenhat évesen egy szedett-vedett garázsbandában gitárosaként beugrottam a színpad előtt álló emberek közé, és senki sem kapott el. Ezzel az élménnyel most már versenyre kelhetett, hogy egy vámpír a szemem közé élvezett.

Ez ám a pornós; igen, ez tényleg az. Ennyit még én is tudtam, pedig nem voltam az a nagy pornónéző. Persze, láttam jó párat, amikor még álmodni sem mertem volna, hogy csinos barátnőm lesz, vagy hogy egyáltalán lesz barátnőm. De Mikey-val ellentétben engem nem igazán kötött le, hogy mit csinál a képernyőn egy, vagy több nővel egy, vagy több férfi. Vagy nők egymással. Olyat meg végképp nem néztem, hogy két férfi mihez kezd ruha nélkül. Pedig nem ártott volna, mert akkor legalább halvány elképzelésem lenne azokról a dolgokról, amiket Adam kíván tőlem.
Csak szórakozott. Nem kellett megtennem. Az, hogy ki kellett vernem neki, és rám élvezett, már egyáltalán nem tűnt olyan megalázónak, mint hogy azt is végignézte volna, ahogy… és ami utána következett volna, abba szinte biztos, hogy belehalok, mert Adam mindennek tűnt, csak figyelmes szeretőnek nem.
Nagyobb biztonságban éreztem volna magam, ha már a bőrnadrágját is visszaveszi az alsójára.

– És a koncertekkel mi lesz? – érdeklődött csevegve. – Remélem, több fellépést nem mondtatok le!
– Nem tudom! Én fellépnék! Esküszöm! – Nem sokon múlt, hogy azt is hozzátegyem, „neked bármit”!
– Győzd meg szépen a többieket is, mert nagyon szeretlek a színpadon látni.
– Igen!
– Jól van, jól van, azért nem kell ilyen papucsnak lenni, mert az untat – forgatta a szemeit.
– Oké – vágtam rá, aztán ráeszméltem, hogy ez is a papucs kategóriába tartozhat Adamnél. – Mármint… Baszd meg, hogy ne legyek papucs, amikor bármelyik percben kibelezhetsz bárkit? – fakadtam ki.
– Nehéz, mi? Csak egy játék, lazíts!
– Egy játék, amiben élet vagy halál a tét!
– Azt nem mondtam, hogy fair játék – vigyorgott. – Ne mondd, hogy nem jeleztem az elejétől fogva a szándékaim! Ne akadj már ki annyira egy kis szextől.
– Egy kis szextől?! – Szívesen kioktattam volna, hogy emberi szemmel nézve a „Takarodj be a fürdőbe, és ujjazd meg magad, aztán megduglak szárazon” igencsak kimeríti a kis szex fogalmát.
– Igen? – vonta fel a szemöldökét érdeklődve.
– Semmi…

Elképzelésem sem volt, hogy Adamnek még milyen tervei vannak az este hátralévő részére, úgyhogy mielőtt megint azzal fenyegetett volna, hogy unja a társaságom, megpróbáltam újra előhozni a néhány órája elszalasztott témát.
– Mesélnél még a családodról?
– Már nem is érdekelnek a vámpírok, mi? Amúgy is, Priscillával már találkoztál. Ő az én családom.
– Anyád már… meghalt?
– Á, ő olyat nem tud – legyintett.
– És te?
– Majd pont a te orrodra fogom kötni, mi?
– És a vérivás… Mindenképpen szükséged van a vérre? Csak emberi vér jó? Vagy az állati is elég? Rendes ételt tudtok egyáltalán enni? – lendültem bele a kérdésekbe.
– Hajjaj, ennyi információért meg kell ám dolgozni! – simította végig a csípőjét.
– Az előbb vertem ki neked!
– Kérdezhettél is párat, nem? – ráncolta a homlokát, de a következő pillanatban már mosolyogva csóválta a fejét. – Áh, túl édes vagy! Most egy hosszú és szenvedélyes csókért válaszolok azokra, amiket az előbb feltettél.
Nem fogok néhány válaszért kurválkodni!
Levettem a tekintetem a plafonról, aminek már minden négyzetmilliméterét volt időm megvizsgálni, és Adam felé fordultam.
Csak egy csók.
– Várj! Milyen hosszú az a hosszú csók? – kérdeztem gyorsan, mielőtt még bármi meggondolatlan dolgot tettem volna. Az ilyen apróságokat jobbnak tűnt tisztázni Adammel.
– Számolj el százig.
Nagyot nyeltem, és az ajkaihoz hajoltam. Résnyire nyitottam a szám, és a vámpír nyelve máris végigsimította az enyémet. Egy, kettő, három… Nem mertem túl gyorsan számolni, nehogy Adam azt ne tekintse érvényesnek.
Basszus, ez tényleg hosszú lesz, négy, öt, hat…
Adam eddigi csókjaihoz képest kevésbé volt erőszakos, a nyelve játékosan körözött az enyém körül, ahelyett, hogy le akarna hatolni egészen a nyelvcsapomig.
… huszonöt, huszonhat, huszonhét…
Határozottan szenvedélyes volt a részéről. A tarkómra tette a kezét, de nem nyomta bele az arcom a képébe, csak finoman kócolta a hajam.
Csókolóztam már valaha ilyen hosszan bárkivel is? Negyven… A francba, hol tartottam? Negyven, negyvenegy… Hogy csókolhat ilyen jól? Olyan könnyed, mint… Nem, nem! Negyven… Vagy még csak harminc? Nem számoltam tovább, belefeledkeztem a csókba. Csak akkor húzódtam el, amikor már biztos voltam benne, hogy akár kétszázon is túl lehetünk.
– Száz!
– Nem, nem, igen, igen – hadarta Adam.
– Mi? – pislogtam a szokatlanul kellemes csóktól még kissé kótyagosan.
– Na, mi van, már azt is elfelejtetted, miért smároltál ilyen lelkesen?
– Én… Várj, melyik kérdésre, volt melyik válasz?
– Hé, én azt mondtam, válaszolok a kérdéseidre! Megtörtént!
– De…
– Az már a te bajod, hogy a csókunk hevében elfelejtetted a kérdést!
Arra emlékeztem, hogy a vérivással kapcsolatos kérdéseket tettem fel, de hogy pontosan milyen megfogalmazásban és sorrendben, arról már halvány fogalmam sem volt.
– Nem lehetne esetleg, hogy…
– A következő kérdésért már a farkamon csüngve számolhatsz! – nevetett, és megborzolta a hajam, mint egy kisfiúét.
Ennyit azért nem ért meg a dolog.

*

Mikor Adam végre magamra hagyott a végtelennek tűnő együtt töltött négy óra után, első dolgom az volt, hogy kirohantam a nappaliba.
Mikey, Ray és Frankie a kanapén ültek, és úgy tűnt, eddig mozdulatlanul várták, hogy legyen valami mozgás a hálóból.
Az arcukra kiült az őszinte megkönnyebbülés, amiért egyben láttak kilépni a hálószobaajtón.
– Jól vagyok – húztam erőtlen mosolyra a szám, mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna. – De máskor ne próbáljatok segíteni, mert...
– Máskor? – ugrott fel az öcsém, szinte sikoltva.
– Mikey – sóhajtottam, és megint csak bánni tudtam, hogy nem maradtam még néhány percet a szobámban, hogy előálljak valami aranyos kis mesével arról, hogy miért hallatszottak ki olyan hangok, amilyenek egy pornófilmbe illenek.
Mindenki holttá vált arccal bámult rám. Még Frankie is, pedig rá egyáltalán nem jellemző a sápadtság. Mindig azonnal paprikapiros lett az indulattól.
Fogalmam sem volt, mit gondolhatnak, hiszen a saját gondolataimat sem voltam képes értelmes sorba rendezni. De nem is az volt a dolgom, hogy rájöjjek, mi jár a fejükben, hanem az, hogy meggyőzzem őket: most azt lesz a legjobb, ha nem foglalkoznak Adammel, és holnap szépen fellépünk a Greenlamp Arénában. Nem kell tudniuk semmiről, ami az ajtó mögött történt. Semmit sem javítana a helyzeten, sőt, egész biztosan csak rontana, ha megtudnák, hogy kénytelen vagyok az életemért cserébe kurválkodni.
A tegnapihoz hasonlóan megint egyszerre kezdtek el hozzám beszélni, mint egy sereg kisgyerek. Még a saját szavukba is belevágtak, nem hogy egymáséba.
„Gerard, mit tegyünk?”
„Mit csinál veled?”
– Figyeljetek! – emeltem föl a kezem, erre elcsöndesedtek. – Minden rendben van. Adam nem bánt engem...
– Nem bánt!? – Mikey torkát újabb sikolyszerű hang hagyta el. – Amikor bementem, akkor... akkor... Harapta a lábad!
Szegény öcsém nyitott már rám cifra helyzetben, de be kellett látnom, hogy ez a jelenet még annál is bizarrabb lehetett a számára, mint amikor tizennégy évesen poénból felpróbáltam Audrey unokanővérem néhány ruháját, meg kipróbáltam pár smink kellékét, amikor egyszer nálunk töltötte egy hétvégét.
– Neki csak én kellek. Semmi több – feleltem határozottan, és próbáltam elűzni a fejemből, hogy Adam mennyire élvezné, ha Audrey ruháiban látna.
– SEMMI TÖBB? – ordították hárman egyszerre.
– Azonnal szólnunk kell a – kezdett bele Ray, de Frank csendre intette.
Nem képes feldolgozni, hogyha még több embert vonnak ebbe bele, az csak gyarapítja a lehetséges áldozatok számát? Frankie-nek legalább ennyi esze van!
Nem tudtam, hogy kivételesen nem a rendőrökre gondol, hanem amíg én össze voltam zárva Adammel, ők az interneten minden bugyrában vámpírvadász után kutattak.
– Ha úgy csináltok mindent, ahogy mondom, nem lesz semmi baj!
Határozottnak és magabiztosnak kellett tűnnöm ahhoz, hogy hallgassanak rám. Megpróbáltam úgy mondani, hogy szinte már saját magammal is sikerüljön elhitetnem.
– És mégis mit csináljunk? – sóhajtott Mikey kínlódva. Jó ég, hány Halloween alkalmával öltöztünk be vámpírnak, szellemnek, zombinak, meg efféléknek! Franc se hitte volna, hogy huszonéves fejjel arról fogunk vitatkozni, hogy mit tegyünk egy vámpírral!
– Semmit. Minden úgy lesz, ahogy elterveztük. Megyünk tovább. Már úgyis csak öt fellépés van hátra – magyaráztam elszántan, és csak reménykedni tudtam benne, hogy a menedzserünk csak annyit tud az egészről, hogy volt egy kis afférom egy elmebeteg férfi rajongómmal.
– Gee, ezt nem mondhatod komolyan – meredt rám Ray.
– De, teljesen komolyan mondom!
Frank, aki az elmúlt néhány percben viszonylag csendesen hallgatta a mondandómat, most nekem szegezte a nagy kérdést.
– És mégis mennyire vagy benne biztos, hogy nem lesz semmi baj, ha mindent úgy csinálunk, ahogy mondja?
Óriásit nyeltem, majd csak úgy gördültek ki az ajkaim közül a hazugságok.
– Már háromszor voltam vele huzamosabb ideig kettesben, de egyszer sem bántott! Egyáltalán nem akar bántani. Igen, a véremből ivott, hiszen egy rohadt vámpír, de egyáltalán nem fájt. Csak dumáltunk. Ha akarjátok, elmegyek orvoshoz, egy árva karcolás sincs rajtam. – Nyomatékosításképpen felhúztam a pizsamanadrágom szárát.
– De azok a hangok – ingatta a fejét Mikey.
– Csak szórakozott! Semmi nem történt köztünk. Rátok akart ijeszteni, hogy ne tegyetek keresztbe, mert… Oké, odáig van értem! – tártam szét a karom, mintha ez lenne a nagy titok. – A koncert után is azért támadott rám, mert hát… Féltékeny lett. – Frankre sandítottam, hogy teljesen egyértelmű legyen a dolog.
– Mi a szar? – röhögött Frankie.
– De tudja, hogy nincs semmi esélye, mert nem vagyok meleg! Megértette, tényleg csak hülyéskedik. Egy vámpír, srácok, gondoljatok bele!
– Szerinted mit csináltunk az utóbbi napokban? – húzta el a száját Ray, és enyhe sértődöttséggel visszaült a kanapéra.
– Ha lenyomjuk a turnét, és senki sem hergeli Adamet, akkor nem lesz semmi gond.
Ebben mindannyian találtak kivetnivalót, de Ray szólalt meg először.
– Majd csak úgy el fog sétálni, mi? Egy vámpír? – utánozta az én hangsúlyom.
– Nem, de… Gondolom az nektek is feltűnt, hogy probléma nélkül kicsinálna bárkit, ha akar. De nem akar! És ez a lényeg. Értitek?
– Rendben, és akkor meddig szándékozol egy vámpírral hetyegni? – érdeklődött Frankie.
– Csak végezzünk a turnéval. A többi ráér.

*

A legnagyobb jóindulattal szólva is borzalmasan telt a nap. Szerencsére sikerült kiharcolnom, hogy tovább menjünk. Nekem kellett felhívnom Scotty-t, és elmagyaráznom a „megszállott rajongó” dolgot. Hogy még hihetőbb legyen, azt is beleszőttem, hogy ez a rajongó egészen véletlenül azt képzeli magáról, hogy vámpír, és teljesen odáig lett a Vampires Will Never Hurt You számunktól, aztán addig erősködött, amíg le nem léptem vele a koncert után. Azért mentem vele, mert a következő album egyik lehetséges témája a rajongás, és kitől lehetne több ihletet szerezni, mint egy igazi megszállott rajongótól. Így hát beültem vele egy közeli kis gyorsbüfébe kajálni, és gyomorrontást kaptam valamitől. Nem győztem mondogatni, hogy mennyire sajnálom, hogy emiatt akkora bonyodalmat okoztam, és le kellett mondani egy koncertet. Persze a kis sztorim millió sebből vérzett, de szerencsére Scotty nem kért bővebb magyarázatot.

A turnébuszban zötykölődve alig beszéltünk egymással. Szinte tapintható volt a feszültség, hiába tűnt külső szemmel nézve átlagos utazásnak. Mikey és Ray kártyáztak, Frankie már vagy ötvenezredszerre olvasta a Harry Potter akárhányadik kötetét, én pedig bámultam ki az ablakon, és hogy ne tűnjék úgy, mintha semmit sem csinálnék, előttem hevert a jegyzetfüzetem, és egy tollat szorítottam az államnak.
Jobbnak is láttam, ha az utat bámulom, mert akárhányszor társaim egyikére nézem, ők pedig elkapták a pillantásom, láttam a szemükből visszatükröződő félelmet. Az, hogy én teljesen elvesztem, az egy dolog, de őket semmi pénzért nem akartam volna belevonni.
Elködösült tekintettel bámultam az aszfaltra festett sávokat, és azt kívántam, bár soha többé ne kéne gondolkodnom.
Az egész légkör ahhoz hasonlított, mint amikor még nem voltam hajlandó belátni, hogy tennem kell valamit az alkohol- és drogfüggőségemmel, ők viszont már felfedezték, hogy nagy a baj. Borzalmas napok voltak, egy vámpírhoz képest mégis apró, hétköznapi problémának tűnt az egész. Minden rockbandának van valami köze a drogokhoz. De kivel kezd ki egy kibaszott vámpír?
Szinte jobb volt összezárva lenni Adammel, a két lábon járó halállal, mint most a legjobb barátaimmal a kínzó hallgatásban.

*

Kivonultunk a színpadra. A közönség őrjöngött. Nyögtem nekik is néhány szót, hogy miért maradt el a tegnapi koncert, hiszen a különböző internetes felületeken máris megindul a találgatás, hogy mennyire vagyok halálos beteg. Szinte biztos voltam benne, hogyha a három lány – akik autogramot kaptak hajnalban –, eléggé aktív, akkor már a vámpíros történetek is szárnyra keltek.
Vigyorogva poénkodtam azzal, hogy milyen veszélyes ismeretlen gyorskajáldában tojásos szendvicset rendelni. A nagy lelkesedésemben akár már pontos leírást is tudtam volna adni róla, hogy hogyan is nézett ki a nem létező büfé, és a pincérlány, aki felszolgálta a „gyilkos szendvicset”.
Igencsak elősegítette a helyzetem, hogy Adamnek semmi nyoma sem volt az arénában.
Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen tegnap is nagyon ragaszkodott hozzá, hogy a színpadon lásson.

*

Estére újabb hotel, és újabb megrázkódtatás, amire a legkevésbé sem voltam felkészülve.
A srácokat kiküldtem a lakosztályomból, hogy még véletlenül se kelljen találkozniuk Adammel, amikor a semmiből betoppan hozzám. Hiába nem láttam a koncerten, biztos voltam benne, hogy azért egy teljes estét nem hagyna ki.
Jól gondoltam.

– Szépjóestét szerelmem! – csendült fel Adam hangja mögülem, én pedig kis híján lefordultam a fotelből, ahol éppen olvasásnak álcázva töprengtem azon, hogy hol marad már a vámpír.
– Helló – nyögtem. Adam lazán a fotel karfájának támaszkodott, és lehajolt a fülemhez.
– A kis barátaid igazi meglepetéssel készültek mára. Kíváncsi vagy te is, igaz? – suttogta.
– Mi? Nem! Nem fognak bejönni! Megbeszéltük! – Azon kaptam magam, hogy megragadtam Adam karját, mintha ezzel bármitől is visszatarthatnám.
– Ó, igen? Hát, most már legalább tudni fogod, mennyit ér a szavuk. Még cirka három másodperc. – Lassan végignyalta a nyakam, a vállamtól egészen a fülem tövéig. Még mindig a karját szorongattam.
A szoba ajtaja kivágódott, és legnagyobb meglepetésemre az a motoros dzsekis, hosszú, szőke hajú, Rambo méretű férfi állt a küszöbön, aki a Backstage-ben folyamatosan körülöttem mászkált, én meg úgy gondoltam, csak egy hangtechnikus. Mögüle Mikey, Frank és Ray lesett be az ajtón.
– Kezeket a tarkóra, agyaras! – dörmögte a szőke férfi, és pisztolyt szegezett Adamre. – Maradjon, Mr. Way! – biccentett felém.
– Mit akarsz egy kibaszott pisztollyal!? – ordítottam, szinte már hisztérikusan röhögve a félelemtől. Adam viszont nem szólt semmi, csak karba tett kézzel támasztotta a fotelt, amiről én már felpattantam.
– Menj távolabb a szörnyszülöttől! – magyarázta a férfi. – Az ezüstgolyó pont a hozzá hasonló álla…
Egy pislogásnyi idő sem volt, a férfi feje Mikey-ék lába elé gördült, a test pedig halk puffanással dőlt egyenesen a bőröndömre. Adam kényelmesen támaszkodott a fotel karfájának, mintha meg sem moccant volna.
– Van még önjelölt vámpírvadász a tarsolyotokban? Nincs? Akkor ezt takaríthatjátok! – röhögött, a hotelszoba pedig eltűnt körülünk.

Adam, az Antikrisztus - Neil Gaiman, Terry Pratchett: Elveszett próféciák

Azt hiszem ez a legjobb könyv azok közül, amit eddig nálatok olvastam.
Hogy miért? Mert minden egyes oldala szórakoztatott. Nem volt az, hogy hosszú bekezdéseket, fejezeteket Liára bíztam, aztán miután ő átrágta magát rajta, kiszedtem a fejéből, hogy mi is volt a lényeg.
Ennek köszönhetően rekordméretű irományt kaptok most tőlem a könyv kapcsán.

Nem akarom még többet szapulni a Harry Potter szériát, de jó volt végre letenni a negyedik kötet után a sorozatot. Ha már 11 éves kölökről szóló történet, milliószor inkább Adam, mint Potter a Bölcsek Kövében. Nem, nem vagyok elfogult a druszámmal szemben. Sokkal tökösebb kis srác.
Oké, előnyére legyen mondva, hogy a megtestesült Antikrisztus, nem csak egy kis nyomi, akinek megölték a szüleit.
Jó, befejezem! Csak nem akarok több Pottert olvasni, könyörgöm! – Szépen néz Liára.
Lenne még pár Gaiman, Pratchett alkotás, amit szívesen elolvasnék.

Tovább olvasom!

Ahhoz, hogy író legyél, többek közt írnod is kell… Durva, mi?

Már viszonylag rég volt spontán agymenés, meg amúgy is kérdezgettétek, hogy milyen volt a nyaralás. Igazából nem sok érdekes történt, Lia nem volt hajlandó velem foglalkozni, na meg támadt egy kis vitánk afelől, hogy ki is az isten, úgyhogy egész véletlenül leforrázta a kezét, összetört három tányért (nem egyszerre, külön-külön, másik nap) amiből az egyiknek a szilánkjára aztán rá is lépett, és a strandpapucson keresztül állt a talpába, ezenfelül leesett a biciklilánca és kis híján beesett egy autó elé. Hát ennyi. Csak hogy tisztázzuk, hogy nem szabad engem elhanyagolni. Oké, hogy hagyott netezni néha, na de már sok-sok sztori van, amit igencsak ideje lenne leírni.
De ő most novellát akar.
Hát írjon azt!
Na de olyat, aminek ÉRTELME van. Hát boccs. Egy több ezer éves, túlvilági démon (igen Gizi, most írom le másodszor így szépen, feketén-fehéren, mert miért ne) történetei már nem érdekesek. Mert mindegyik a szexről szól. Ez nem is igaz.
Oké, igaz. Végigkeféltem a fél örökkévalóságot, ez van. Továbbra sem fogok ódákat zengeni a Mindenség Végtelenségéről meg hasonlók. Vérontás, orgia, kegyetlenkedés. Már nem azért de mi lehetne ennél izgalmasabb? Az ezer éves háborúskodások, mi? A nagy csaták, uralkodók, istenek, félistenek, démonok, angyalszerű ízék, mi? Az kéne. De annyira unalmasak, a rohadt életbe! Tudom mi fog történni, mert már átéltem. Na de egy gyerek... egy aranyos kislány a karjaim között, akinek apja lehetnék, az már valami! Már a neve is megvan.
Na és Georgina, Lizbeth meg Jázmin? Hahó! Nem, most az istenek a téma. Az elején még baromira élveztem, meg már elterveztem, hogy miket fogok a vendégkönyvben lezajló dolgokra reagálni, de Lia még attól is elvette a kedvem a nyöszörgésével. Meg amúgy is, Heydi drágám mondja a magáét a Sátánjáról, akivel igen szívesen találkoznék - olvasgatok ám a témában lelkesen -, Gizim pedig, életem szerelme meg... hát, ő mondja-mondja, mióta megismertem. Azt elismerem, hogy minden egyes porcikáját megcsókolnám őszinte hálám jeléül, mert az ő szövegelése nélkül valószínűleg még otthon punnyadnék, blog meg nagyra törő álmok nélkül, ami azért elég unalmas lenne. Nem mintha most olyan nagy lenne a pörgés, de legalább alakulgat valami. Mondjuk az a pártucat regény, amit már meg kéne írni. Már félig a kezemben lenne a világ, ha néhány kötet a könyvespolcokon virítana. Vagy sötétlene. Ki köttetne narancssárga borítóba egy vámpírról szóló könyvet? Na majd én.
Szóval én már nagyon-nagyon szeretném, hogy legyen valami használható kézirat, és ne csak azzal a nyomorul Címesincs tiniregénnyel példálózzon Lia, hogy az már kész van, azt segítsek kiadatni... A kész van természetesen erős túlzás. Háromezerszer át kéne még bétáztatni, mire egyáltalán félkésznek lehetne nevezni, és minimum négy szereplőt ki kéne belőle nyírni, hogy olvasható legyen. Az olvashatót úgy értem, hogy a csökött agyú tinilányok akik a Twilightra nyáladzzanak, azok élvezzék. Ó, és most megint jön a szöveg, hogy csak féltékeny vagyok, mert Nekik, a Címesincs Húdetiniregényben, van dimenziókapujuk. Hát, kenhetik a hajukra, mert ilyen tempóban messzebb van a kiadástól, mint én a megtestesüléstől. Ja, és a másik szuper Lia-érv, hogy az a regény(nek nem nevezhető izé...) igenis kell, mert az Én előtörténetem. Az én előtörténetem a te jó édes anyád! Hümm... ez mondjuk nem is olyan nagy hülyeség. Szóval. Maximum Raven előtörténete, de hogy hozzám köze nincs, az biztos! Na mindegy is, ha annyira imádja azt a történetet, legalább írja meg rendesen, aztán, mint ígértem is párszor, segítek neki a többit elintézni, na de hogy segítsek, amikor Lia meg nem csinál semmit? Helyette megírni nem fogom, az biztos.
Tőlem aztán nevezhet engem segítő démonnak, de az őrangyalt is bevállalom, esküszöm édes mindegy hogy hív, csak akkor már csináljon is valamit, hogy segíteni tudjak, ne forrázással meg porcelándarabkákkal keljen munkára bírnom.

Amúgy ez a csodálatos bennetek, emberekben. Ahogy már a Hasznos Holmik kritikámban is írtam, mindent akartok a semmiért, és lehetőleg azonnal. Ezt általános esetben én nagyon szívesen megadom bármikor, semmi sem élvezetesebb, mint mindent megadni valakinek, aztán még többet elvenni, mint amennyi eredetileg volt, de a könyv, a regény kell nekem, és még mindig bízom Liában, hogy képes lesz kezdeni magával valamit. Hogy egy kis dicséretet kapjon, a My Vampire Romance-szel egész szépen haladunk. Csak mivel az a rendkívül mély mondanivalóján kívül kőkemény buzipornó, még minimum tíz év, mire bármelyik kiadó bevállalná.
Visszatérve az elején említett dologra, miszerint mindig csak a szexről tudok beszélni, ott van az A Bizonyos Sztori, és leszarom, hogy novellát akarsz, az minimum lesz kétszáz oldal, csak írjad már, különben kénytelen vagyok blogolni. Ami mára elég volt.

Elég unalmas így "veszekedni" Liával, hogy nem is válaszol. Jobban szeretem, ha ő is partner. Konkrétan 160 oldal van Word dösiban a közös kis beszélgetéseinkből, na azzal például érdemes lenne kezdeni valamit, ha mást nem, ide feltölteni, mert eszméletlen vicces, amikor Lia magának mond ellent nagyjából két óra elteltével. De neeeeem, mert az túl személyes. Nincs olyan, hogy túl személyes!. Tündérem, az emberek imádnak más életében kutakodni! Tízből kilenc ember imádná olvasni a te pszichikai leépülésedet egy édes kis démonnal folytatott beszélgetések során. Komolyan. Egy év alatt már tapasztaltam, hogy az emberek legalább annyira kajálják az elmebajosokról szóló sztorikat, mint a vámpíros/démonos történeteket. Neked meg mindkettő kéznél van. Írjál te szerencsétlen!

Lia drága, remélem elég motiválóra sikerült ez a blogbejegyzés!
Csók!

Ui.: Végre arrébb rakhattam azokat az... aranyos kis Potter-könyveket. George R. R. Martin: Sárkányok tánca mellett elkezdtük olvasni Neil Gaiman – Terry Pratchett: Elveszett próféciák-at. Az utóbbit az első ötven oldal alapján imádom. Már szinte az első lapon:
Szereplők: ADAM (Antikrisztus)
Hogy a pokolba ne imádnám? :D

Lia és a vámpírok - 14.rész

Lucy nem hagyott fel a vadászattal kapcsolatos hisztijével. Addig bőgött – szó szerint patakokban folytak a könnyei –, és nyávogott, amíg Chris be nem adta a derekát, és vele nem ment „szórakozni”. Képtelen voltam elhinni, hogy ez a lány már bőven túl lehet a tinédzserkoron a valós éveit tekintve, mégis úgy hisztériázik, mint a legelkényeztetettebb kislány a világon, akinek legszívesebben lekevernél egy óriási pofont. Már emberként megállapítottam róla, hogy egy elmebeteg tinilány, akinél rémesebb rajongót keresve sem találna az ember, de akkor még nagyobb volt bennem az izgatottság amiatt, hogy egy tini vámpírlány éppen az én együttesemért rajong, mint az undor. Na meg a rózsaszín madárfészek haja ellenére is keltett bennem némi félelmet. Még most is tartottam tőle, de a hisztirohamai inkább voltak kínosan nevetségesek, mint rémisztőek.

Így, hogy Chris engedett az érzelmi zsarolásának, legalább rólam leakadt a tupírozott kis boszorkány.
Távozásuk után hosszú percekig mozdulatlanul ültem a kanapén. Chris a fejébe vette, hogy ha nincs kedvem semmihez, legalább keresztrejtvényt fejtsek, mert őt le szokta kötni, ha nagyon unatkozik, úgyhogy most egy nagy kupac rejtvényújság hevert mellettem.
Egy isteni szikrától vezérelve, gondolkodás nélkül felvettem a cipőm, és egy kabátot, amit még Chris szerzett nekem néhány napja. Igazán drága darab, de egyáltalán nem izgatott, mivel biztosan nem fizetett érte egy fityinget sem, csak leemelte egy fogasról. Magamhoz vettem a maradék tasakos vért, és most először kitettem a lábam a hotelszoba ajtaján.

Egy lélek sem járt a folyosókon. Ez volt az én nagy szerencsém. Jobbnak láttam, ha lépcsőn megyek, ott talán még kevesebb emberrel van esélyem összefutni, mint a liftben.
Alig jutottam el a lépcsőház ajtajáig, és élvezhettem a pillanatnyi szánalmas kis szabadulás okozta örömet, – egy óriási lökés ért oldalról, a következő másodpercben újra a szobában voltam, háttal a világosbarna padlószőnyegen.
 – Csak nem szökni készülsz? – nevetgélt Lucy, felrántott a földről, majd szinte azzal egy időben lenyomott az egyik konyhaszékre, a tegnapi gyerekes tombolásom egyetlen túlélőjére. Pislogni sem volt időm, és egy olyan vastag láncot kezdett el körém tekerni, amiről csak azt tudtam gondolni, hogy egy kikötőből lopta. Csoda, hogy a vasmacska nem csüng még a végén. Megpróbáltam hadakozni, de persze semmi esélyem sem volt, csak annyit értem el, hogy Lucy felpofozott, rikítórózsaszín körmeivel jó erősen belekarmolva az arcomba.
Szorosan tekerte körém a többkilós láncot, tudtam, ha akarná, az összes csontom összeroppanthatná vele. Megállás nélkül szitkozódtam magamban, amiért ez a rózsaszínhajú, és jelenleg rózsaszín műszempillás kislány egy igazi démon erejével bír. Chris egyik lábáról a másikra álldogálva nézte Lucy tevékenységét, de nem szólt semmit. Az, hogy segítsen rajtam, meg sem fordult a fejében.

Újra egyedül hagytak.

Órák hosszat ültem magányosan, megkötözve a lerombolt konyha közepén. Tökéletes alkalom volt újra belemerülni az önsajnálatba.

*

Lianne:
 – Újra? Mikor jöttél ki belőle?

 – Köszönjük Adam a mély hozzászólást! – csattantam fel.
 – Szívesen máskor is!

*

Hálát adtam az égnek, amiért Chris egyedül tért vissza.

 – Szerintem nyugisabb, ha itt maradsz – mosolygott, és elkezdte rólam visszafejteni a súlyos béklyót.

 – Ti mitől vagytok olyan kurva erősek? – morogtam.

 – Hát csak úgy – vonta meg a vállát. – Biztos te is megtanulhatod használni a tested. Tudod, mint amikor először elsültél, mint valami szűzsrác az első randin, most meg már órákon keresztül bírod. Mit szólnál, ha azt játszanánk, hogy te kötözöl ki, mondjuk az ágy támlájához, és addig…
 – Felejtsd el! – vágtam közbe.
 – Most miért? Azt csinálhatnál velem, amit csak akarsz!
Jelenleg csak az jutott eszembe, hogy Chris nyaka köré tekerem a láncot, és addig húzom, amíg le nem esik a feje. Mivel esélyét láttam, hogy még ezt is élvezné, inkább témát váltottam.

 – Ha már itt maradok, taníts valamit, basszus! Vagy te csak kijöttél anyádból, és máris mindent tudtál?

 – Hát, tanultam, mint bármelyik gyerek.
Már majdnem mondtam, hogy bármelyik gyerek általában gügyögni, meg mászni tanul, nem pedig hidegvérrel gyilkolni. Inkább megtartottam magamnak.
 – Király – morogtam.
 – Amúgy talán… Szerintem Andor segítene neked. Tanulni. Persze nem biztos, de nála nem lehet tudni.

 – Miért is segítene?
Andor az eddigi ismeretségem alapján mindennek tűnt, csak segítőkésznek nem.

 – Az ő vére is vagy – magyarázta Chris, miközben sebesen nekilátott rendet rakni az étkezőben. Még jó, hogy ilyen kis házias. Ha rajtam múlna, örökre így maradna ez a tetves konyha.  

 – Nem hiszem, hogy annyit ittam volna belőle – horkantam fel gúnyosan, és néztem, ahogy egy szempillantás alatt eltűntette az asztal romjait.

 – Jajj, nem azért, te butus! Ha úgy vesszük, Andor a nagyapád.

 – Andor a te… – meredtem rá tágra nyílt szemekkel.

 – Mondtam, hogy megöltem az apám! Ennyire nem figyelsz rám?

 –Bocs.

 – Lucy apja. Azt legalább tudod, hogy Lucy az egyetlen…

 – … vámpír, aki két vámpír gyereke – fejeztem be unottan. –  Igen. A sok faszsága mellett említette – nem mondtam ki Adam nevét, úgyis egyértelmű volt Chris számára. – Vigyél Andorhoz!

 – Kérésed számomra parancs! – kuncogott Chris, nyomott egy csókot az arcomra, ahol Lucy felhasította a karmával, és máris a laborban voltunk. Amikor utoljára ilyen készséges volt az ügyben, anyaszült meztelenül álltam Andor előtt.
Kellemes csalódás volt, hogy most egyszerűen csak odavitt.

 – Még mindig nem vagy képes magadnak vacsorát szerezni? – Andor egy asztal fölé görnyed, egy pillantásra sem méltatva minket, bütykölt valami furcsa, fekete szerkezetet, amiből különböző méretű tüskék álltak ki.

 – De! – vágtam rá gyorsan, majd a lényegre tértem – Hogyan erősödhetek meg?
Esetlenül hangzott, de azt már volt szerencsém megtapasztalni, hogy a vörös vámpír nem díjazza a köntörfalazást.
 – Tanulással.
Mit kérnél a tanításért? – villant át az agyamon.
 – Valami piaci kofa vagy, hogy ennyit alkudozol? – emelte fel a szemét az asztalról, és rám nézett – És nem, nincs szükségem segédre.
Nem vettem volna rá mérget, de a hangulata még a visszautasítás ellenére is kedélyesebbnek tűnt, mint az előző alkalmakkor.
 – Hogy halhatok meg?
 – Még mindig itt tartasz? Próbáld ki! És nem, nem maradhatsz velem!
 – Bocsánat – kegyetlenül zavarban éreztem magam attól, hogy minden egyes gondolatomat hallja, mégsem hajlandó igazi kommunikációra –, csak eddig nem találkoztam ilyen értelmesnek tűnő vámpírral.
 – Én viszont jó pár ilyen zöldfülűvel találkoztam, mint te és meg kell mondjam, eléggé untattok.
 – De a te véred is vagyok!

 – Ó, melyik kis idiótának járt el a szája? Úgy beszélek a lányomról ahogy akarok, nem?

 – Sajnálom – motyogtam, teljesen feleslegesen.

 – Szóval még mindig meg akarsz semmisülni? Kár. Pedig akkor talán még hasznodat vehettem volna.

Igen?

 – Ha már úgyis kifecsegték, hogy mi a helyzet, elvégeznék néhány kísérletet rajtad.

 – Cserébe tanítasz?

 – Nem – felelte ridegen, és következő gondolatra sem volt időm, belökött egy szűk kapszulába, amibe csak úgy fértem el, hogy a vállaim közé húztam a nyakam. Egy lélegzetvételnyi időt sem hagyott ellenkezésre. Hangos kattanással rám zárta az ajtaját, bármi is legyen a tárgy, amibe beletuszkolt. Se ablak, se szellőzőnyílás, se bármiféle bélése nem volt.
Chris felsikított, de olyan szívszorító hangon, hogy a legvadabb fantáziámat bevetve sem tudtam elképzelni, mi történt. Egy éles villanás, és olyan kín hasított minden porcikámba, amihez foghatót még sem éltemben, sem pedig vámpírrá tételem óta nem tapasztaltam, pedig Andor műtéte sem volt egy kellemes dolog. Mintha az agyam szénné égett volna a koponyámban. Egy pillanatig biztosra vettem, hogy Andor végezni akar velem, örökre, de mire ez a gondolat elharapódzhatott volna az elmémben, már el is múlt a fájdalom, a kapszula fedele kinyílt, és Chris elborzadt arcával találtam szembe magam.

 – Édes istenem, jól vagy? – hebegte elcsukló hangon, és reszkető kézzel ülő helyzetbe húzott a kapszulában. A legnagyobb jóindulattal is borzalmasan nézett ki. Mintha húsz évet öregedett volna, annyira megnyúlt a képe a rettegéstől. Belém hasított az érzés, hogy ezt a tekintetet nem lehet megjátszani.
 – Belebetegedtem volna, ha elveszítelek! – zokogta a nyakamba, én pedig azt se tudtam, mi történt.

 – Ezt lehetne később? – szólalt meg Andor unottan, de magához képest mégis így is meglepően lelkesen.

 – Mi… mi volt ez? – nyögtem, miközben próbáltam a nyakamból lefejtegetni Chris karjait.

 – Csak kipróbáltuk, hogy bírod a napfényt. Meglepően jól.

 – Mi? – a fejem még mindig kótyagosan zúgott, mintha apró tűkkel szurkálnák át a koponyám.

 – Egy hozzád hasonló, néhány napos vámpírt most söprögethetnénk ki a szemétbe – közölte Andor szárazon.

Chris erre még hangosabban zokogott, és ha szükségem lett volna levegőre, minden bizonnyal megfojtott volna az ölelésével.

 – A kis bőgőmasinának köszönheted, hogy egyben vagy. Szép teljesítmény Chris. Add a karod!
Mielőtt fölfoghattam volna, hogy ezt nekem címezi, maga elé rántotta a karom, és belém mart.
 – Na igen. Nem rossz – lökte arrébb a kezem néhány korty után. – Ahhoz képest, hogy elvileg fele-fele arányban adtátok neki a vért, még mindig rendesen érezni rajta a szirénvonást.

 – Ezt nem lehetett volna az előtt, hogy berakod abba a borzalomba? – hüppögte Chris.
 – Nem fogom olyanra pazarolni az időm, akiből bármelyik percben találhatok egyet.

 – Chris, kérlek! – nyögtem, mert már a hátamon folytak le Chris könnyei. – Mit jelentsen ez a szirén dolog?

 – Egyelőre annyit, hogy jobban bírod a napfényt, mint egy átlag vámpír – hadarta Andor. – Volt emberrel szexuális kapcsolatod az utóbbi elmúlt napokban?

Megráztam, a fejem, és még mindig azon voltam, hogy lefejtsem magamról Chris testét.
 – Vámpírokra meg nincs hatással, úgyhogy ez a része egyelőre tárgytalan – mormolta Andor inkább csak magának, és egy ugrással a munkaasztala előtt termett, ahol az érkezésünkkor is munkálkodott.

 – Várj! Nincs hatással? Chrisnek a… nyála? Rám?

 – Miért lenne?

 – Mindegy. Semmi – vágtam rá. Igyekeztem mindent kizárni a fejemből, mert nem akartam, hogy Andor szembesüljön a szexuális életemmel. Szerencsére tényleg nem az a fajta, akit érdekelt a téma.

 – Tehát ha már kis híján megsütöttél, hajlandó lennél tanítani? Annyit kísérletezel rajtam, amennyit csak akarsz! Bármit! – próbáltam kijátszani azt az előnyöm, hogy Andort, ha nem is nagyon láthatóan, de felcsigázta a tény, hogy nem lett belőlem hamukupac a gépezetében.

 – Gee – nyögte Chris.

 – Mit szeretnél tanulni? – kérdezte Andor.

 – Teleportálás, gondolatolvasás, mindent!

 – És hogyan szeretnéd mindezt elsajátítani, ha még embert ölni sem vagy képes? A kellemetlen hír számodra, hogy ezek mind olyan dolgok, amikhez elengedhetetlen a friss emberi vér, szóval gyere vissza, ha már elég nagyfiú vagy. Most pedig tűnés!

 – Emberi vért iszom!

 – Ja, a kis zacskókból. Mondom, majd ha több eszed van, és nem sikerült kinyírni magad, visszatérhetünk a témára. Chris, vidd innen, vagy mindkettőtöket megpörköllek!
Chris azonnal engedelmeskedett.