Mesélek én, ha szeretnéd! Tudom, hogy ha a főgonosz értelmes
lenne, akkor nem kotyogná ki csak úgy a terveit, de hát úgyis mindenhol ezt
csinálják, én meg már annyiszor megkaptam, hogy semmi értelme a
cselekedeteimnek, hogy már számolni is unom, tehát nesze.
Az világaink közti időben van egy csöppnyi kis eltolódás,
számolj cirka 100-200 évvel. Nem olyan nagy szám, de azért szerintem neked
fontos lesz. Párszáz év viszonylag sok mindenre elég, például egy bolygó
kipusztítására is, de most nem ez a lényeg. Ne nézz rám így! Tényleg nem ez a
lényeg.
Ja, és ami fontos, hogy aki még esetleg olvassa azt a „fantasztikus”
(= szenvedős, és unalmas) fanfictiont Gerard és az én kalandjaimról, az ne
olvassa ezt a bejegyzést, mert tömény spoiler az egész, aztán csak elrontaná a
mókát. Bár lehet, hogy azon nincs is mit elrontani…
Gerard itt cirka 150 éve vámpír (igen, hogy őszinte legyek,
meglep hogy eddig bírja a dolgot…), és egy rohadt nagy lúzer. Nem, nem kell
beleszeretni. Ha úgy kiábrándítóbb a dolog, akkor azt is hozzáteszem, hogy már
rohadtul nem olyan kis cuki a pofikája mint annó, mert az a barom kés alá
feküdt. És már rohadtul nem szereti, ha Gerardnak hívják. De ez a sztori
titeket nem érdekel. Világos? Egyáltalán nem valami romantikus csöpögés, inkább
csak egy leépült alak még inkább leépülése. Tömény szenvedés, és nyavalygás.
Amíg én végigröhögtem száz évet, ő végigbőgte, és természetesen arra nem volt
képes, hogy kiálljon a napra, és szénné égjen, hogy megmentse a világot a
szenvedésétől.
A lényeg az, hogy nekem elegem lett belőle, hogy a fichez
képest túlságosan sokan foglalkoznak azzal a nyomorékkal, és ha nálatok
meglátok egy képet a Ti Gerard Wayetekről, legszívesebben kirohannék az összes
világból, és… megölelgetném azt a kis nyomorékot. Nem tudok vele nem
foglalkozni, és ez borzalmas. Ó, dehogy borzalmas. Valójában élvezem.
Azt élvezem, amit én érzek iránta, de azt már kevésbé, amit a többség érez. Igen,
nagyjából ez volt az ami annó idehaza is megfogott benne, hogy mennyien
imádják a rocksztárokat, úgyhogy jó játék volt kisajátítani. Csak itt meg nem tudok hozzá odamenni,
és leugrasztani a szikláról. Pedig vicces lenne. Egy világhírű énekes csak úgy
a semmiért öngyilkos lesz. Ja, hogy ez egyáltalán nem nagy szám. Gyakran
előfordul az ilyesmi.
Hogy nagyjából világos legyen a helyzet, még így ezzel a jó kis időeltolódásokkal
is, az én Gerardomat az után szedtem össze, hogy kiadták a The Black Parade
albumot, és ez után értelemszerűen a bandának lőttek, aztán meg szépen az
összes bandatag kinyiffant, úgyhogy engem rohadtul nem kötött le, hogy mi a
tököm itt az a Danger Days, igazából ott kimerül az érdeklődésem, hogy el
akarok szórakozni Fun Ghoullal. És básszátok meg, csomó ideig nem is esett le,
hogy az Frank kibaszott Iero! Ja, mert nem is ő. Nekem nem. És erről Gizi tehet, azzal a rohadt kis
sztorival, amit be se fejezett tisztességesen. Én meg eddig voltam olyan hülye,
hogy hagytam az egész Danger Days
mizériát a francba. Most meg már igazából mindegy is, mert az is lehet, hogy
vége, aztán csókolom.
Viszont továbbra is van nektek egy Gerardotok, aki
igazából egy vén farok, és már azt se lehet rákenni, hogy tininek néz ki, de
ott van, él és virul. És nekem, a rohadt életbe, még mindig bejön.
Helyesbítek,
a szituáció jön be. Elég nagy különbség. Az én szívem jelenleg Gizié, és amíg ő
meg nem hal, nem mászik be oda semmiféle Gerard.
Viszont azt úgyse tudom senkinek a torkán lenyomni (már aki
úgy ahogy ”ismer”), hogy engem már semmilyen formában sem érdekel az a kis
pöcs, úgyhogy, ahogy az agyturkászok is mondanák, meg az összes spirituális
marha, itt az ideje hogy szembenézzek a félelmemmel. Az én kis cicuskámmal. Aki
jelenleg inkább hollócska…
A szembenézés úgy kezdődött, hogy egy időre otthagytam
Jázmint (könyv, könyv, tudom, na de rám fér, hogy kimozduljak a
mindennapokból), és berobbantam Ravenhez. Esküszöm, hogy nem tudott jobb nevet
kitalálni. Annyira röhejes szerintem, hogy az nem igaz. Raven. Úgy tűnik a
méltóságával a fantáziája is távozott annó.
Szerintem egyértelmű, hogy már csak bosszantásból sem voltam hajlandó
így szólítani.
Egy romos, New Merloi épületben tanyázott, egyedül. Egy fokkal jobb, mint a
barlang, ahol évekkel ezelőtt időzött, és fetrengett a „depresszióban”. Na
persze a vámpírrá válása, és a nagy gyűlölködése után alig telt el 50 év, és
máris a nyakamba lihegett. Ez van, ellenállhatatlan vagyok.
Eleinte persze meg
akart ölni a „sok szörnyűség miatt” amit vele, és még sok mással tettem, aztán
mikor rájött, hogy még ha elég erős hozzá, akkor se tud kicsinálni, más okból
kifolyólag járt a nyakamba. Természetesen ő maradt a szilárd, halhatatlan jóság,
az emberek védelmezője, még az után is, hogy eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy
mindent elvesztett. Még most is, hogy nincs semmit védenie, megszállottan
ragaszkodik a „jósághoz”, és hiába követett el talán még nálam is nagyobb
bűnöket (oké, ez lehet, hogy túlzás), meggyőződése, hogy ő „jó”. Ha ha ha. Csak
annyira jó, amennyire én is.
Itt az ideje megint megbolygatni azt az imádni valóan
örvénylő lelki világát.
- Szia Cica – rúgtam bele szórakozottan
egy festő állványba, hogy még jobban magamra vonjam a figyelmet. Mániákus
művész lett a drága. Annyi képe van, hogy egy felhőkarcolót lehetne belőlük
építeni. Nem reagált az üdvözletemre, csak tovább kenegetett fekete festékkel
egy négyzetméternyi vásznat.
- Már meg sem kérdezed, hogy miért
vagyok itt? – álltam mögé, egészen közel.
- Nem érdekel, hogy miért vagy itt –
felelte színtelen hangon.
Jajj, ez a fene nagy érdektelenség… Hogy oda ne rohanjak!
Felkapott egy vörös festékes tubust, és úgy ahogy volt, a festményre nyomta.
- Újabb posztmodern alkotás? – felkaptam
egy tiszta, méretes ecsetet, és végighúztam a nyakán.
- Adam, mikor fogod már fel, hogy
kurvára hagyjál békén? – végre felém fordult.
- Az állad meg mitől festékes? –
töröltem le röhögve a hüvelykujjammal a fekete foltot. Gerard idegesen elkapta
a fejét. Mielőtt elküldhetett volna, lesöpörtem egy csomó vázlatot egy
szófáról, és ledobtam magam, az ujjaimat a tarkóm mögött összekulcsolva.
- Mindig azt mondod nekem, hogy elvettem
az életed – kezdtem bele a mondókámba, Gerard pedig újra a vászon felé
fordult, és úgy tett, mintha nem figyelne rám. Ó, dehogynem figyelt! Minden
csepp ínycsiklandózó gyűlöletével rám koncentrált. – Most visszaadom neked.
Csönd. Eltelt vagy fél óra, egyre több vörös folt került a képére, mire nem
bírta tovább a hallgatást:
- Nem vagy vicces.
- Nem viccelek! – vágtam rá fontoskodva
– Ha kell, visszaadom a szaros kis életed, ahol élnek a szeretteid, és mindenki
boldog.
- Inkább húzz el a picsába. Nem
érdekelnek a színjátékaid.
- Ó, pedig ez a legtökéletesebb
színjáték! Eldobnád magadtól a lehetőséget, hogy visszatérj az időben vagy 100
évet, és mindent majdnem onnan folytathass, ahol a csúnya Adam tönkretette?
- Az ilyen érzelmi baromságaiddal már
nem mész semmire, úgyhogy ne is törd magad.
Nem szóltam semmit, csak vártam. Egy napot is eltöltethettünk így szótlanul, de
én türelmes voltam, ismertem Gerardot annyira, hogy tudjam, egyáltalán nincs
még túl az „érzelmi dolgokon”, csak hagynom kell neki, hogy felforrósodjon a
téma a „lelkében”.
- Mi a szarért vagy
még mindig itt? – nyögte reggel, mikor a falhoz állította a most már elkészült,
teljesen absztrakt vörös-fekete-zöld kompozíciót.
Mivel nem feleltem, kénytelen
volt folytatni:
- Ha megkérdezem, hogy mégis hogyan
adnád vissza az életem, akkor eltakarodsz végre? – forgatta a szemeit unottan.
Pedig nem volt unott! Ó, nem! Mintha felrántottak volna a szemei elől egy ködös
fátylat. Nem hiába, még egyszer sem álltam elő neki ilyen „élet visszaadós”
dologgal, úgyhogy nem hibáztatom, amiért még ennyi év múlva is harap a témára.
- Ez természetes! – dörzsöltem össze a
tenyerem vigyorogva. – Na, annyi az egész, hogy van ezen kívül rengeteg másik
világ…
- Már be is fejezheted! – csattant fel,
és széttárta a karjait. – Tudom, hogy mivel játszol! Tudom, mi forog kockán!
Hát, ezek szerint ő is cseveg Andorral, vagy a nővérkémmel.
- Nem forog kockán semmi! – kacagtam.
- Neked nem – meredt rám lenézően. El sem tudjátok
képzelni, hogy ebbe a kis pöcsbe mennyi felsőbbrendűségi érzet szorult az
elmúlt években.
- Neked se – feleltem kuncogva. – Oké,
kímélj meg a szokásos, „de én jó vagy” szövegedtől! – intettem, mielőtt
belekezdhetett volna. – Azt pedig lásd be, hogy egy bafasz vagy, ha ezt
visszautasítod.
- Mit?
- Egy emberi testet, családdal, barátokkal,
rockbandával, rajongókkal…
- Nekem ne ossz lapot a szánalmas kis
játékaidban.
- Ennyire nem érted, hogy mit
megtehetnél? Abban a világban te fizikailag, tökéletesen egészségesen és
vámpír-mentesen létezel!
- Nekem bőven elég ez a világ.
Nem volt neki elég. Természetesen ezzel a szenvtelen, üres tekintetével
bármelyik halandót meggyőzhetné, de én tudtam, hogy a „visszaadom az életed”
óta a markomban volt a kicsi holló, de türelmesen vártam, ami meghozta
gyümölcsét.
- És hogy csinálod? Kibaszottul élvezed,
hogy mentálisan zaklatod az embereket, igaz? Hogy lehetsz ennyire szánalmas, és
undorító, hogy…
- Nehéz ezt kimondanom, de most nem én
vagyok a lényeg – vigyorogtam. – Neked olyanod van, ami nekem nincs.
- Többek közt értelmes gondolataim –
horkant fel gúnyosan. Ráhagytam.
- Tested! A Saját tested. Csak egyszer
nézd meg! Elképesztően vicces, hogy milyen boldog vagy te nélkülem!
Sikerült addig feszítenem a húrt, hogy kis híján nekem essen, de sajnos még
időben kapcsolat, hogy ezt csak még jobban élvezném.
- Gondolj bele, hogyha csak egyszer
kipróbálnád, amivel most én szórakozom, simán ember lehetnél egy napra! Igazi
ember! Emlékszel még Lindseyre?
Már hogy ne emlékezett volna.
- Na, ő a feleséged! És van egy
nagyon-nagyon aranyos kislányotok is! Biztos bombanő lesz. És ott van az öcséd,
a barátaid, meg mindenki, akit szerettél.
Gerard profi lett az
érzelmei leplezésében, de attól még egyértelmű volt, hogy mindjárt megpukkad a méregtől.
Vagy sírva fakad.
- Nem érdekel – felelte, mint egy
durcás kislány.
- Dehogynem! – röhögtem, és faképnél
hagytam.
Oké, a magvacska elültetve. Most már csak várnom kell, hogy szárba szökkenjen.
Tökéletes lesz! Gerard egy kis elmebeteg. Persze, megvan neki az az érzelmi
gát, ami nekem nincs, de ez csak még gördülékenyebbé teszi majd a dolgot.
Meg fogja csinálni. Ki fogja próbálni, és utána már nem lesz megállás! Az
biztos, hogy eleinte nem lesz valami húde erős, de talán az is megkönnyíti majd
a dolgát, hogy gyakorlatilag a saját bőrébe kell majd belebújnia.
Nagy buli
lesz, csak figyeljétek!
0 megjegyzés: