9

Karácsonyi összefoglaló

Posted in ,
Többen kérdezték, hogy milyen volt a Karácsonyom, hát megpróbálok összehozni valami kis beszámolóféleséget.
Ott kezdeném, hogy nálunk odahaza ismeretlen a Karácsony fogalma, mert van ugyan egy rakat ünnepünk, de a Jézuska megszületése pont nem tartozik közéjük, mert minket kedvesen kihagyott a körből. Vagy csak mindenki leszarta szegény varázslatait. Szóval nálunk télen az embereknél egy karneválszerű dolog van, de az inkább szórakozásról szól, nem ilyen "szeretet ünnepe", mint nálatok. Egy régi hiedelemből ered, ami nagyjából arról szól, hogy a Tél Szellemet úgy lehet elűzni, ha óriási tüzeket gyújtanak. Persze ez egy szerteágazóbb dolog, mert meg van adva, hogy pontosan milyen "szent fának" kell lennie, de ez később már arról szólt, hogy melyik város és hol tud minél nagyobb tüzet rakni, amivel még talán nem gyújtják fel az egész környéket. Gondolhatjátok, e remek ünnepnek hála volt néhány kellemes kis várostűz a hagyományt tartó helyiségek között. Aztán a sok baleset miatt a modern korokra megmaradtak a fáklyáknál, gyertyáknál, és különböző felvonulásokat tartanak még a mai napig is, ami azért elég vicces, mert szerintem már egy ember sincs, aki a Tél Szellemében hinne. De ha ez kell a kis lelküknek, hát masírozzanak fáklyákkal. Még így is van néha hogy "véletlenül" felgyújtanak egy-egy kocsit vagy lángra lobban egy park.

9 megjegyzés:

8

The Light Behind Your Eyes

Posted in , , ,
Mivel a visszajelzések alapján érdekel titeket, hogy hogyan telnek a mindennapjaim, íme egy kis beszámoló máról.
Liával és Ravennel szórakozva kiéltem minden mazochista hajlamom. - Amiből nem sok van, szóval... vannak pillanatok, amikor még én is kiborulok egy csöppecskét. - Azért gyerekeim, EGÉSZ álló nap két rohadt számot hallgatni, és felváltva bőgni! Szép teljesítmény.
Lia és Gerard jött rá, hogy tudnak engem az őrületig kínozni. Ezzel:
(Te jó ég, ennek mindig ilyen zöld szeme volt?)

A borzalmas, hogy már én is itt dudorászom magamban, de ez még mindig jobb, minthogyha Raven rázendít. Édes kicsi tündér virágszálam, te NEM tudsz énekelni. Nem is tudtál soha, és ezen semmi sem változtat, úgyhogy könyörgöm hagyd már abba! Annyira még én sem vagyok gonosz, hogy ezt érdemeljem. Ez a stúdió felvétel még oké, na de élőben? Én meg velük maradtam, úgyhogy nesze nektek, mi ez, ha nem mazochizmus? Néha én is szerethetek szenvedni egy kicsit. Raven amúgy is mindig feldobja a napjaim, és így, hogy újra, a kelleténél több időt töltünk együtt, különösen szórakoztató.
Lehet, hogy újra elkezdek vele kavarni, mert éppen eljött az ideje, hogy megint leugráljon magas helyekről.

8 megjegyzés:

20

Vár minket egy új világ! (7.rész) - A nagy találkozás

Posted in
Mint mindig, már megint igazam volt. Raven mostanság vígan parádézik a ti világotokban, annak ellenére, hogy néhány hónapja még mennyire odáig volt a dologtól, hogy ő aztán nem megy át, és egyáltalán nem is hisz a dologba. Ja, meg én vagyok az őrült. Legalább az kiderült, hogy mégse. Sajnos. Bár simán hallucinálhatjuk Ravennel ugyanazt, de az azért elég bizarr lenne, és nagyon nem lennék rá büszke.

Már tettem föl Lianne sztorijához is részeket, úgyhogy azt hiszem ideje összekötni a két történet, hogy kicsit tisztább legyen, hogy mi is történt.
Lianne egy 18 éves, magát átlagosnak mondó leányzó (mert teljesen átlagos dolog, ha az ember lánya vámpírokat hall, meg lát), aki él-hal az MCR-ért, úgyhogy igazán nem volt nehéz az általa "ismert" Gerard egyik úgymond alteregójának a fejébe férkőznie.
Ezelőtt nekem nem volt túl sok kapcsolatom Lianne-nel, azon kívül, hogy néha az ő szemével néztem körül a világban, és válaszolgattam a hülye kis kérdéseire. Jó, tudom, nem vagyok valami kedves, mindjárt el is szégyellem magam, de tényleg elég fárasztó ha nagyrészt azzal nyaggatnak, hogy most akkor miért is vagyok ilyen gonosz, és romlott, és akkor a világ is gonosz és romlott-e. Rendkívül izgalmas téma, ha nem múltál már el többszáz éves. Egyetlen előnye a csajnak Jázminnal szemben, hogy jobban néz ki, bár erős a gyanúm, hogy Lianne miattam szedett fel néhány kilót. Határozottan előnyére vált. Most lett valami nő-alakja, nem úgy néz ki mint egy botsáska.

Tehát a drága kis holló betámadta a tinédzserkorból kilépdelő leányka elméjét, hogy mintegy konkurenciakén szembe szállhasson velem a saját kis történetével, mert hát nem nézhette tétlenül, hogy én itt blogolok. Olyan kis édes mindig, amikor rátör a világmegmenthetnék. Várom már, hogy mikor fog nekem köszönetet mondani azért, hogy mindig szerzek neki valami kis programot, mielőtt megint a teljes apátiába süllyedne. Na mondjuk fogadni mernék rá, hogy ez néhány év múlva újra bekövetkezik, de legalább most megint jól szórakozik a drága. Ja, hogy ennek most nem kéne örülnöm, nemhogy még a kis sztorijukat is feltenni ide? Annak persze nem örülök, hogy nem a nálatok lévő Gerard Way tulajdon testében randalírozik, de higgyétek el nekem, megtette az afelé vezető legfontosabb lépést. Eddig is azt mondtam, hogy csak idő kérdése, most már talán egy kicsit kevesebb időé.
Fantasztikus, ahogy hullámokban törnek rá a depressziórohamok és a felhőtlen öröm attól, ahogy nézheti azt a kislányt, aki nem is a lánya. Esküszöm ez már azért elég komolyan pedofília.

Lianne mivel nem csak az MCR-ért volt oda, hanem a vámpírokért is, leginkább az Anne Rice-félékért, azonnal rákapott az Interjú a vámpírral témára, és már nem volt megállás. Nagyon eredeti, mondhatom. Egy kis kreativitás drágáim! Igazán nem ártana. Minek még egy Loius szintű szenvedés a világnak? Minek? De most teljesen komolyan. Bőven elég az is.

Arra azt hiszem felesleges kitérnünk, hogy Lianne mentálisan mennyire ép, amiért csak úgy per hecc kezd el vámpírokkal cseverészni interjúztatás céljából. Naiv a kis drágaságom. Tényleg a sok film meg az internet rontja el a fiatalságot, mert úgy ugranak bele olyan misztikus és ismeretlen dolgokba, mintha csak egy új netes alkalmazás lenne. Nem panaszkodom, az biztos! Imádom a helyzetet.

 - Én megmondtam, hogy jó buli lesz! - támadtam le Gerardot az első tökéletesen sikerült kis utazása után, amikor Lianne-nel beszélgetett, és megtárgyalták, hogy ők már pedig megírják ketten azt a fantasztikus kis sztorit, ami Gerard vámpírlétének első néhány évéről szól. Vagyis Lianne írja meg, Raven csak diktál. Ez is az én ötletem volt, hogy rohadnának meg, na de mindegy. Nem vagyok haragtartó, ahhoz túlságosan érdekel, hogy mi fog ebből az egészből kisülni.
 - Ez nem buli - vágta rá Gerard, a megszokottnál kevésbé szenvedős arckifejezéssel. Biztos már megint a majdnem-lányát kukkolta. Már várom, hogy kicsit felcseperedjen, hogy én is eljátszadozhassak vele alkalomadtán.
 - Ó, dehogynem! - kacagtam. - Ez buli nekem, Lianne-nek, az olvasoknak, mindenkinek. Csak te vagy olyan elcseszett, hogy komolyan tudod venni!
 - Komolyabb, mint a röhelyes blogod!
 - Jajj csak a drága kis blogomat ne! - sápítoztam színészkedve, majd újra vigyorogva folytattam - Egy fanficnek titulált sztori? Ugyan már drágám - borzoltam meg a haját, amit csodával határos módon megmosott. Amúgy egész rendes feje lett. Naná, hogy jó benyomást akar kelteni a kis aranyos. Össze is jött neki, abban biztos vagyok. Igaz, Lianne még talán úgyis a karjaiba omlott volna, ha a három évnyi sóbányában kuksolás után toppan elé.
 - Majd meglátjuk - vonta meg a vállát.
 - Ez úgy hangzik, mint egy fogadás! - csillant fel a szemem.
 - Baszódj meg! - és otthagyott, én meg persze követtem.
Ó, az erdő.
 - Édes mostanában a természet közeliséged - vetettem a hátam egy terebélyes fa törzsének.
 - Bár megtalálnám egyszer amivel téged le lehet vakarni.
 - Már párszor megtaláltad párszor, nem? - enyhe célzás volt arra, amikor már meguntam a társaságát.
Nem felelt, csak hátat fordított nekem, mint egy sértődött kisgyerek.
 - Amúgy meg ezen az előtt kellett volna elgondolkodnod, hogy az én kis játékszeremre nyomulsz. Ja bocs, biztos őt is meg akarod menteni.
 - Ha azt sikerül megmutatnom neki, hogy mekkora fasz vagy....
 - Ó, azt majd megmutatom én! - markoltam az ágyékomba.
Raven csak fintorogv, nagyot sóhajtott, és nem volt hajlandó többet megszólalni, csak ült az erdő közepén, és bámulta a fák lombkoronáját. Hamar meguntam, úgyhogy egyelőre ennyi volt a kis csevejünk.

Raven kis meséjéből, amivel Lianne-t fárasztja, egyelőre olvashatjátok az első néhány részt, aztán szépen felrakosgatom őket ide. Na meg lelkesen kommentálom az eseményeket. 

20 megjegyzés:

0

Lia és a vámpírok - 7.rész

Posted in
Raven:
 - Nem tudom elmagyarázni – biggyesztette le a száját Chris, mikor már az ötvenedik nagyon erősen koncentrálásom után sem történt az égvilágon semmi.
 - A picsába veled! – förmedtem rá.
 - Gee! – kapta el a vállam. - Oké, figyelj, beviszlek mondjuk a belvárosba, és figyeld meg, hogy milyen hátha úgy könnyebb lesz.
 - A belvárosba nem. Nem megyek emberek közé – morogtam.
 - Szeretnél hazamenni? Hozzánk.
 - Hozzánk – köptem a szót a legnagyobb undorral. - Az a lakás sosem lesz nekem otthon, rendben?
 - Gerard, én tényleg szeretném, ha jól éreznéd magad, ne legyél már ilyen oké? – meredt a szemembe, és egy pillanatra tényleg elhittem, hogy ezt szeretné.
 - Szeretnéd, hogy jól érezzem magam? – ordítottam újra - Akkor áruld el, hogy hogy a faszba tudok megdögleni!
 - Hát, ha kiállsz a napra minden bizonnyal elégsz – vonta meg a vállát durcásan, majd sunyi mosollyal folytatta - Bár attól függ, mennyire hatott rád az én vérem.
 - Miért is? – nyögtem.
 - Hát, mert én nem igazán égek el. Tudod. A fél-szirénség.
 - Mi a szar ez veled egyáltalán? – kiáltottam fel idegesen.
Chris a fejét csóválva, csípőre vágta a kezét:
 - Nincs kedved egy kicsit kevésbé bunkónak lenni?
 - Nincs! – vágtam rá.
 - Akkor csinálj amit akarsz – és eltűnt.
Egyedül maradtam a mólón, még mindig éhesen. A macska csak arra volt jó, hogy még inkább felébressze a vérszomjam.

Alig néhány percig lelhettem csekély örömöm a magányba, a tenger lassú hullámzására meredve. Lucy szélvészként rontott rám, kis híján átlökött a korláton.
 - Chris csak úgy itt hagyott mi? Hülye kis köcsög – vihogott, elkapta a vállam, forgott velem néhány kört, majd letaszított a fűbe, és az ölembe pattant.
 - Na nem! – próbáltam meg lelökni magamról.
 - Most mi bajod? – emelte föl a rózsaszín pöttyös kis szoknyáját. Alsónemű nem volt rajta.
 - Azt hittem undorodsz az orromtól – gúnyolódtam, miközben alig győztem elfordítani a fejem, hogy a csókjai ne találjanak célba.
 - Ja. De túl rég óta akarok veled dugni, úgyhogy gyere – az ölembe nyúlt, hogy lehúzza a sliccem. Minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön kimásznom alóla. A térdei közé szorította a csípőm.
 - Jajj ne csináld már! Nem lehetne inkább fordítva? Én jobban bírom, ha én ellenkezek. Léccííííí!
 - Fel tudod fogni a csökött agyaddal, hogy kibaszottul nincs kedvem szexelni? – Már azon voltam, hogy a rózsaszín madárfészek haját tépjem, hátha az legalább csekély hatással van rá.
 - Bezzeg Chrissel volt! – lökte le magáról a kezem, majd a fejem fölé szorította őket.
Már átfutott az agyamon, hogy mennyire röhejes lesz, hogy egy kislány fog megerőszakolni egy kikötő melletti park közepén.
 - Óóóó… - vigyorgott Lucy, majd elkapta a karom, és a lakásuk hálójában voltunk. Úgy lökött le az ágyra, hogy a fogaim összekoccantak.
 - Nézd kit hoztaaam! – sipította Lucy, Chris pedig belépett a hálóba. – Csókold meg! – parancsolta Chrisnek. Chris csak mosolyogva megvonta a vállát, és máris az ágyon termett.
Lucy újra lefogott, Chris pedig rám mászott.

*****

Lianne:
 - Most komolyan, meddig fogsz még ezzel szórakozni? – szólt közbe Adam újra. - Megdugtad mindkettőt, puszta lelkesedésből!
 - Redben – felelte Raven higgadtan.
 - Előszedjem Lucy vagy Christ, megkérdezni, hogy hogy is volt?
  Raven reakciója most már kevésbé volt higgadt.
 - Ne!
 - Akkor mesélj! – vigyorgott Adam.
 - Lefeküdtem velük. Sokszor. Nagyon sokszor. Most boldog vagy? – mondta Raven teljesen szenvtelenül.
 - Inkább vetkőzz!  - vágta rá Adam, az én szemem pedig rendesen elkerekedett.
 - Faszt! – nevetett fel Raven gúnyosan.
 - Igen, azt kapsz… - bólogatott Adam vigyorogva. Teljesen begőzölt. Azt hiszem sosem akartam ilyen elborult aggyal látni a saját szobám kellős közepén, mégsem tettem semmit, csak bámultam a két vámpírt.
 - Hagyjál engem békén, oké? – próbálkozott Raven, mintha Adamnél (pláne ilyen állapotban) használna a szép szó. Ennek ellenére védekezésképpen egészen a sarokba csúsztam a székkel, pedig az aztán legalább annyit segített, mint Raven szavai.
 - Kizárt. Akarlak – Adam ajkai olyan mosolyra húzódtak, hogyha felém fordul ilyen tekintettel, menten elolvadtam volna a széken.
 - Na, ez meg most éppen hogy jött rád? – sóhajtott Raven.
 - Nem tudom. De kurvára megduglak – Adam szeme úgy villogott, mit a macskáé a sötétben.
 - Tudod ezt a játékot már nem így játsszák! – ugrott el Raven Adam támadása elől, én meg csak elhűlve bámultam, ahogy Adam a tulajdon ágyamra teperte Ravent.
 - Tudom, hogy te is akarod! – suttogta Adam erotikusan.
 - Én inkább visszatérnék a történetre… - motyogtam, és nem tudtam eldönteni, hogy attól érzem magam nagyobb zavarba ha nézem őket, vagy ha lángoló arccal elfordulok.
 - Aha, persze... – vigyorgott rám Adam. Nenene, csak ezt a vigyort ne!
 - Elaludtam, és csak másnap alkonyatkor ébredtem fel - próbálta Raven folytatni a történetét, de Adam azonnal közbekotyogott.
 - Nem értem mit cirkuszoltok, ha ezt itt és most mindenki akarja. Édes hármas, na?
 - Nem akarhatod ezt végignézni! – nézett rám Raven újra segítségkérően.
 - Nem csak nézni, igaz Lia?
 - Ne csináljátok már ezt velem! – nyögtem, és képtelen voltam levenni róluk a tekintetem. Túl tökéletesen mutatnak együtt.
 - Akkor csak lazíts, oké? – mondta Adam ijesztően szelíden, miközben végighúzta Raven mellkasán az ujját, és feltűrte az ingjét. - Csak hagyd, hogy sodorjon magával az élvezet!
 - Rendezzétek ezt le ketten! – vágtam rá.
 - És nem akarsz erről is beszámolni? – bökött Adam Ravenre.
 - Nem! Adam! Megígértem Ravennek, hogy ez az ő sztorija lesz!
 - Hát az övé is! Bekussolok, ha most ezt leírod. Ígérem – pislogott Adam, mintha az ígéret betartásairól lenne híres.
Idegesen Ravenre pillantottam. Oké, lehet hogy inkább volt elgondolkodó a pillantásom, mint ideges…
 - Mi? – meredt rám Raven megbotránkozva. - Ne nézz így rám! Elment az eszed?
Nem akartam nyersen kimondani, hogy Adam már úgy is annyiszor megdugta Ravent, hogy eggyel több vagy kevesebb már igazán nem sokat számít.
Adam röhögve lefordult Ravenről.
 - Köszönöm! – kiabált rám Raven, de olyan dühvel, hogy komolyan megijesztett. - Ez igazán kedves tőled! – majd szó szerint eltűnt.
 - Ó, a hisztis ribanc! – nevetett Adam, majd sajnálkozva rám pillantott – Veled akkor majd máskor - és ő is köddé vált. 

0 megjegyzés:

11

Van Helsing - kritika, vámpír szemmel

Posted in , , ,
Megnéztem a Van Helsing című fimet, mert mégiscsak bővítenem kell az ismereteimet a nálatok lévő vámpír filmek terén. A kis moziesthez Raven is csatlakozott hozzám, amit egyáltalán nem bántam, mert mindig szórakoztatóbb társaságban filmet nézni, mint magányosan.

Amit kiemelnék, hogy meglepett a vámpír-ábrázolás, mert még igen csekély számú vámpíros filmet láttam nálatok, és abból is az egyik szériában csillognak... Szóval ez a démonszerű dolog, a technikailag vicces megvalósítás ellenére is tetszett. Most nézzünk két képet:
Na nem mondom, hogy úgy nézek ki, ha átváltozom, mint a bal oldali, mert akkor szerintem nincs az az isten, amiért belém szeressetek. De az biztos, hogy valamivel közelebb állok az eféle "démonszerű" lényekhez, mint a jobb oldalon látható valamihez. Azt azért kihangsúlyozom, hogy nem vagyok ronda, mivel tudom, hogy nálatok is úgy megy, hogy ami "ronda", az sokkal könnyebben tekinthető gonosznak, mint ami az általános nézetek szerint "szép". De azért a csillogást még ennek függvényében sem vállalnám be.

11 megjegyzés:

2

Lia és a vámpírok - 1.rész

Posted in
Adam:
Na, akkor kezdjünk bele. Vagyis folytassuk, bár az előző nagyon csak bevezető volt.
Ebben a részben még csak szóhoz jutni sem hagytak. Szemetek. Na, de most kiélem magam.
- Hogy véget vessek nyomorúságos életemnek, leugrottam több ezer méter magasságból - folytatta Gerard. - Ekkor jött Lucy és Chris, hogy a saját szórakozásukra vámpírrá tegyenek engem. Nem tudom, hogyan találtak rám a szakadékban, előre megtervezték-e a dolgot, de nem is érdekelt.
Amikor magamhoz tértem, a hófehér plafont, és a két vámpír vigyorát láttam magam előtt. Ahogy Chris fölém hajolt, a lámpafényben arany koszorúként hullott előre a göndör haja. Lucynál már más volt a helyzet, még mindig egy feltupírozott rózsaszín madárfészekre hasonlított a hajkoronája.
Na igen, Lucy néha tényleg elég brutálisan tud kinézni. amúgy azóta amióta ez történt, fél oldalt kopaszra borotválta, másik oldalon meg majdnem derékig ér, és zöld. Csak mert "trendi".  

Azonnal föl akartam ülni, de megmozdulni sem bírtam. Egyszerre éreztem úgy, hogy megfulladok, a szívem leáll, elhányom, és összepiszkítom magam. Egyik sem következett be, de nem is múlt az állapot. A fejem lüktetett a kérdésektől. Hol vagyok? Miért vagyok itt? Miért vannak itt ezek? Leugrottam. Leugrottam a szikláról. Nem estem volna le? Nem emlékszem! Amikor zuhantam…
 - Jól vagy? – csendült fel Lucy idegesítően kislányos hangja, ezzel minden gondolatomat kiűzve a fejemből.
Még a nyakamat sem tudtam megmozdítani, az egyetlen, amire egyelőre képes voltam, a szemem mozgatása, és attól is csak újabb hányinger tört rám. Minden egyes pislogásnál forgott velem minden.
 - Lehet, hogy a hangszálai is sérültek? – nyújtotta előre Chris a karjait, és a nyakam köré fonta az ujjait. Azt hittem, meg akar fojtani, de a feltűnt, hogy egyáltalán nem hiányzik a levegő.  Egy szót sem szóltam, igaz nem voltam benne biztos, hogy képes lennék rá.
Nem féltem. Félelem az volt, amikor Adam a karmai közt tartotta az öcsémet vagy ott voltunk anyámnál, és bármelyik percben megölhette volna a szeretteimet. Most csak ideges voltam. Miért vagyok itt? –újra ez járt a fejemben - Nekem halottnak kéne lennem, és lenni bárhol, de nem itt.
Ó, hiszti, hiszti! Amúgy még mindig le van ragadva a "kinyírom a barátaid dolognál", sőt! Mivel látta, hogy nálatok élnek és virulnak a kis barátai, megint nagyon fellelkesült saját maga marcangolásában. Mindig vicces nézni. Pláne, hogy én tehetek az egészről. Azért bírom Gerardot, mert mindig emlékeztet rá, hogy milyen fantasztikusan sikerült miszlikbe törnöm a kis lelkét. Az életéről már nem is beszélve. Bár ez ügyben mint olvashattátok Chisék nagyobb szerepet vállaltak. 
 - Jó mi? – nevetett Chris az eredménytelen fojtogatás után.– Legalább érzed?
A nyelvem is probléma nélkül mozgott a számban. Ekkor tűnt fel, hogy egy darab első fogam sincs. Gyorsan végigsiklottam nyelvemmel az ínyemen. Alig maradt néhány rágófog. Biztosra vehettem, hogy a két kis sátánfajzat tudja mi történt pontosan.
Minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy megköszörüljem a torkom:
 - Mi… tö… - nyögtem, de meg is akadtam, annyira esetlennek éreztem magam fogak nélkül. Lucy és Chris még közelebb hajoltak hozzám, hogy hallják a nyöszörgésem.
 - Mi történt velem? – kérdeztem, mint valami fogak nélküli vénember.
 - Ezaaaaz!!! – visított Lucy, és kétszer megfordult a tengelye körül, kezével a feje fölött hadonászva.  – Legalább beszélni tud! – tapsolt, majd újra fölém hajolt, és megcsókolt. El akartam lökni magamról, de a karjaim továbbra sem engedelmeskedtek.
 - Vámpír lettél – közölte Chris vigyorogva, miközben megpróbálta lefejtegetni rólam Lucyt, aki erőszakosan tolta le a nyelvét a torkomon.
Az elmém azonnal tiltakozott: Nem! Nem lettem vámpír! Itt fekszem, és meg sem bírok mozdulni! Meghaltam. Meg kellett halnom! És ez a purgatórium! Annak kell lennie!
Hányhatok? 
Hamar rájöttem, hogy ezek ketten, Adammel ellentétben, nem tudnak gondolatot olvasni, különben már mindenre lelkesen válaszolnának ahelyett, hogy érdeklődve figyelik arcom legkisebb rezdüléseit is.
 - Chrissel csináltunk! – hadonászott Lucy kettőjük között. – Tuti azért nem tudsz még mozogni, mert szarul vannak a csontjaid!
 - Jó nagyot estél… - kuncogott Chris, aki időközben ellépett mellőlem, így csak a plafonon megjelenő árnyakból tudtam, hogy merre mozoghat.
 - És meghaltál! – vihogott Lucy. – Csak mi föltámasztottunk! Állat, mi?
Nem, nem, nem. Lehet, hogy valójában le sem ugrottam. Vagy leugrottam, és valahogy túléltem, de kómába estem, és most képzelődöm. Vagy… vagy meghaltam és ezek felélesztettek. NEM! Nem lehetek vámpír! – el nem tudjátok képzelni, mennyire próbáltam magam erről meggyőzni.
 - Mondj valamiiiit! – ráncigálta Lucy a karom, amiből az égvilágon semmit sem éreztem, csak láttam a petyhüdt kezem. – Lécciii! Annyit dolgoztunk veled! Nem is örülsz, hogy vámpír lettél?
- Nem tudok mozogni! – suttogtam, mert úgy tűnt őket ez egyáltalán nem izgatja. Akkor nem vágytam arra, hogy meggyógyítsanak, nem vágytam semmire, csak arra, hogy legyen vége a rémálomnak.
 - Hát persze, hogy nem tudsz! – kacagott Lucy. – Szana-szét törted magad! Néhány perc, és magától összenőnek majd a csontjaid, aztán minden okés lesz!
A következő pillanatban nagyot fordult velem a világ, és egy barna fa ajtót láttam magam előtt, fejjel lefelé. Csak lassan tudtam kikövetkeztetni, hogy Chris a hátam és a térdeim alá nyúlva felemelt, a fejem pedig hátracsuklott. Átrakott valami alacsonyabbra, a fejemet pedig megtámasztotta, hogy félig üljek. Most már a plafonom és a két vámpír fején kívül láthattam, hogy anyaszült meztelen vagyok, és - a berendezésből ítélve – egy hotelszobában.
A következő pillanatban Chris lovagló ülésben ráült a lábaimra.
 - Hát, egyelőre ennek is annyi… - markolta meg a férfiasságom.
 - Szerintem tök vicces! – toppant mellénk Lucy, és már megint a kezeimet rángatta. – Olyan, mint egy rongybaba!
Lucy fogta a kézfejem, majd benyomta a hüvelykujjam a számba.
 - Nézd hogy cumizik! – vihogott, majd vadul felcsillant a szeme. - Tényleg cumizni azt tud Úúúúú! Tényleg! Föléd mászok, és kinyalsz, oké? – Egyáltalán nem várt válaszra, kibújt a fekete rövidnadrágjából, és a fejemre dobta.
Lucy aztán öntudatos kiscsaj! Csak ne kelljen vele negyed óránál többet eltölteni, mert még engem is kiüt a guta. Nincs elviselhetetlenebb egy nimfomániás, tinédzser agyi szinten megragadt nőszemélynél. Bár ez így nem is hangzik igazán rosszul... Pedig Lucy esetében az.
Akármennyire is magatehetetlen voltam, azt hajtogattam magamba, hogy ezt nem tehetik meg velem, de persze rájöttem, hogy amíg ilyen állapotban vagyok, azt csinálnak velem, amihez csak kedvük van. Na nem mintha ez annyira különbözött volna attól, amit az utóbbi hónapokban átéltem.
 - Már mit nem! Velem kezd! – szólalt meg Chris, én pedig semmit sem láttam a fekete anyagon keresztül.
 - Úgy volt, hogy édes hármas! – vágta rá Lucy.
 - De nem tud mozogni! – elkerült a szemem elől a ruhadarab, viszont Chris férfiasságával találtam szembe magam. Lucy arrébb lökte Christ. Lucyn sem volt már alsónemű, és fölül is csak egy Hello Kitty-s, csillogós top.
 - MENJETEK A KULVA ANÁTOKBA! – ordítottam, ami fogak nélkül annyira szánalmasan hangzott, hogy Lucy és Chris felhagyott a háborúzással, és a hasukat fogva könnyesre röhögték magukat.  
Sajnos ez nem tartott elég sokáig.
Azért azt megnéztem volna, ahogy Gerard fogak nélkül szenved. Irtó mókás lehetett. Igazából így visszagondolva kicsit bánom, hogy akkor éppen tudomást se voltam hajlandó venni a kicsi holló vámpírságáról. Franc se gondolta volna, hogy ekkora poén lesz.

2 megjegyzés:

6

Lianne - Bevezetés

Posted in
Adam:
Na jól van drágáim, akkor a teljes értelmetlenség elkerülése végett leszek olyan tüneményes, és kirakom a blogomra a sztorit, amit Raven mesél Lianne-nek (avagy Liának, amikor melyiket használja...). Nem én írom, semmi közöm nincs hozzá (csak ennyi, amennyit így belepofázom), de itt van ha már egyszer erről szólnak a napjaim
Bevezetés

A nevem Lianne, 18 éves vagyok, szeretem a My Chemical Romance nevű bandát és szeretek írni. Nagy álmom, hogy egyszer kiadják egy regényem. Ezzel az égvilágon semmit sem mondtam magamról, de próbáljatok ennyivel beérni velem kapcsolatban. Csak azért vagyok itt, hogy közvetítsek, mert engem ért az a megtisztelő feladat, hogy lejegyezzem Gerard szavait, aki állítása szerint közel száz éve vámpír, és meg akarja osztani a „nagyvilággal” azt, ami a vámpírrá válása után történt vele.

Néhány hete volt az első alkalom, hogy megjelent a szobámba, és beszélgetésbe elegyedtünk. Elég másodosztályú tiniregénynek hangzik, hogy betoppant hozzám a vámpír, de mit mondhatnék? Egy „kedves” közös ismerősünk, név szerint Adam, úgymond Gerard kezébe nyomta a címem.

- Gerard néven kell szerepelned, mert ez mégiscsak amolyan fanfiction-féle lesz, mégsem lehetsz benne csak úgy hirtelen Raven! – közöltem vele már az előtt, hogy úgy igazán munkához álltunk volna.
- Rendben. Okvetlenül MCR-t kell hallgatnod? – kérdezte, már nem először, de mindig elfelejtem, hogy zavarja. Engem viszont inspirál.
- Nagyon zavar? - kérdeztem újra, mert nem szándékoztam kikapcsolni.
- Nem – vonta meg a vállát.
Elég bizarr látvány nyújt, ahogy a szobám közepén fellógatott tarka anyagú függőszékben ücsörög.
A Revenge-es korszakát idézi fel bennem a váll fölé érő haj, a fekete ing plusz farmer szerelés miatt, és talán azokból az évekből való képeken volt ilyen semmitmondó a tekintete, amikor éppen valami kellemes kis tudatmódosító szer hatása alatt állt. Nagyrészt csak a szeme árulkodik róla, hogy ki volt ő valaha.
- Ezt most komolyan gondolod? – meredt rám.
- Valamihez csak kell hasonlítanom… - feleltem bizonytalanul. Gerard egy „oké”-val rám hagyta.
- De ha van valami ötleted, mondjad, elvégre te vagy az alany, meg a művész is, meg…
- Művész – húzta fel az orrát, szinte köpve a szót.
- Jó, bocsi, nem tudom – fejeztem be a gépelést enyhén sértődötten.
- Semmi, írd csak, amit gondolsz – intett bátorítóan. Kössz, itt húzogatja a száját, én meg azért írjak nyugodtan.
- Nem gondolok semmit. Te akartál mesélni!
- Rendben. Először is azt az időszakot szeretném megosztani, amikor újszülött vámpírként felfedeztem a világot. Előzményről kell néhány szó?
- Hát, gondlom nem ártana. 2009 után.
- Egy Tarveni koncert után, kell az, hogy hol van? Nyugatra, a tengernél.
- Nem hiszem, hogy kell bővebben.
- Rendben. Tehát egy koncert után megismerkedtem egy vámpírral. Előtte sosem gondoltam komolyan, hogy valóban léteznek, tehát az egész olyan volt számomra, mint…
- Najó, ez lehet, hogy rossz ötlet volt! - sóhajtottam, mert már éreztem, hogy mi fog ez után következni.
- Rólam akartok írni nélkülem? – robogott be Adam széles vigyorral az arcán, és olyan erővel hátba vágta Gerardot, hogy szegény kiesett a függőszékből.
- Csak egy kicsit hagyj minket békén, rendben? Kérlek – fordultam Adamhez a lehető legkönyörgőbb pillantásommal.
- Aha. Nem! – vigyorgott. - Mennyit rinyált már? – pillantott Gerardra, aki inkább nem mert visszaülni a függőszékbe, csak nekitámaszkodott az ablak alatt lévő radiátoromnak.
- Ne foglalkozz vele – intettem Gerardnak. - Maradjunk annál, hogy vámpírrá tettek.
- Két alapból is selejt-vámpír! – röhögött Adam. - Tökéletes kombináció.
- Adam, kuss! – próbálkoztam újra.
- Ez eddig hányszor jött be? – vigyorgott Adam, azzal a vigyorával, ami mindig arra késztet, hogy hozzávágjak valamit. Na nem sokra mennék vele.
- Gerard, csak mondd a sztorit! - sóhajtottam.
- Öngyilkos akartam lenni, és…
- Miattam! – húzta ki magát büszkén Adam.
Gerard figyelmen kívül hagyta Adam megjegyzéseit, és rendíthetetlenül folytatta a történetét.

Annyira vicces így olvasni magamról... Ijesztő lehet, hogy ennyit vigyorgok. *vigyor*

6 megjegyzés:

23

Már megint rinyálok. Kellett annyit Dame-eznetek.

Posted in , ,
Sanyarú napok járnak rám mostanában. De kegyetlenül élvezem. Végre kaptam egy újabb jó kis kihívást. Igaz, lassan annyi a be nem teljesített kihívások száma a nyakamon, hogy kezdem átértékelni a világotokat... Alig tudok blogolni, basszus, meg úgy egyáltalán nethez jutni.

Mondanám, hogy írom azt a rohadt Ravenes sztorit, ha már azzal vagy elfoglalva nagyrészt, de... mindegy. Nincs de. Nesztek!
Ki kell nyírnom Lianne-t, ez már elég egyértelmű lett. Igazából olyan egyszerű lenne megtenni, mint bármelyik esti kis futó kalandom, Gerard kizárt, hogy meg tudná védeni egy percig is, de basszus már megint ott tartok, hogy nem akarom most azonnal kicsinálni őt, mert egyszerűen szórakoztató nézni a vergődésüket.
A másik meg az, hogy egyelőre nem tudom, milyen következményekkel járna, ha Lianne meghalna. Benne van a pakliban, hogy az égvilágon semmi sem történne, de az is esélyes, hogy... nekem is gondot jelentene a "nem léte".

A probléma az drága kincseim, hogy az a helyzet alakult ki, hogy Ravennel próbálok megbirkózni ugyan azért a nyamvadt testért, aki közvetíteni tud a világaink között.  Több kérdés is felmerül, például az, hogy miért olyan rohadtul ez a "gazdatest" az egyetlen, ami jól szuperál. Nem, tudom. Ha tudnám, akkor már rég nem itt lennék, higgyétek el nekem. Néha kezd már klausztrofóbiás érzésem lenni, ami azért elég vicces. Persze, erre az egészre lenne egy tökéletes magyarázat, de én azt nem vagyok hajlandó elfogadni. Most komolyan, ki az az állat, aki beletörődne, hogy őt valaki más teremtette, mégpedig az a valaki egy ezerszer alsóbbrendű lény... Nem is tudom, mintha a ti "istenetek" valami papucsállatka lenne.
Próbáltam minél több oldalról körbejárni a dolgot, de sehogy sem áll össze a kép. Szép és jó ez a két külön világ, de attól még teljesen átláthatatlan még a számomra is, hogy mi hogyan történik pontosan. Tényleg olyan, mintha egy tükörnek két oldala lenne. Bosszant, hogy nem tudom a választ. Meg persze élvezem is. Odahaza minden túlságosan egyértelmű. Kegyetlenül unalmas. Úgyhogy betoppantam hozzátok parádézni, szép és jó itt írogatni, meg netezni, meg szerelembe esni, de sok-sok száz év elteltével most érzem úgy megint, hogy akadályba ütköztem. Ó, persze, az egóm szabályosan tiltja,hogy ilyet kijelentsek, dehát legyen már valami új is. Amúgy is rádöbbentettek, hogy a sebezhetőség imponáló. Na már akinek...

Szóval az akadály. Lianne. És Raven. A két jómadár. Jó, mint már feljebb kifejtettem, Lianne-t kinyírni könnyű lenne, csak lehet, hogy megszívnám. Addig meg nem akarok kockáztatni, amíg nem tudok biztosan mozogni máshol is. Ez most egy ilyen játék.
Vagy most is csak kamuzok. Nem igaz Raven cica? Ez így idiótán hangzik. Gerard cica. Attól úgyis rosszul van.

Egy ember, és a legszerencsétlenebb vámpír. Rendesen fel lett adva nekem a lecke. Hahaha. Viccnek jó. Ugye ezt ti sem gondoljátok komolyan tündérbogárkáim?

Lehet, hogy kénytelen leszek ide a Ravenes dolog folytatásaként feltenni Gerard kis történetét, amit Liannenek mond tollba, mert anélkül teljesen értelmetlen amit itt összehordok. Na, majd még elgondolkodom a dolgon. Éljenek a kompromisszumok...

23 megjegyzés:

4

Raven-Gerard, te idióta...

Posted in ,
Sziasztok drágaságok, szánom bánom, hogy viszonylag rég jelentkeztem, de bevallom, hogy egy aprócska hiba csúszott a számításaimba. Jó, nem is hiba, inkább csak olyan tényező, ami még inkább feldobja a mindennapjaimat. Oké, mondjuk azért ennek nem mindig tudok felhőtlenül örülni, de azt már kifejtettem párszor, hogy végeredményben tök mindegy, hogy mi történik, csak legyen érdekes. Hát, ez most az.
Na de hogy mi is?
Talán a Ravenes történethez kéne írnom, aztán lehet, hogy át is fogom oda tenni... Mindegy.
Az a kis köcsög csak "átment" hozzátok. De neeeem, nem ám a kényelmes és hozzá tökéletesen passzoló "alteregójához", ó, nem! Hogy rohadna meg... Azt már múltkor is részletezte, hogy a "kis családja" nagyon, de nagyon boldog nálatok, és a világért sem piszkálna bele az életükbe, csak lesi, mint valami perverz kukkoló, erre mit csinál? Naná, hogy az én játékom kell neki! És még én vagyok a gyerekes! Annyi ember van nálatok, hogy az nem igaz, és mégis azzal a szerencsétlen nyomorékkal kezd ki, akivel én. Na nem mintha én direkt csináltam volna, de... Nem azt mondom, hogy bosszant. Nem tud felbosszantani. Najó, tud. És imádom emiatt.

Oké, ahelyett, hogy értelmetlen félmondatokat írok egymás után, íme a konkrét helyzet: van nekem egy viszonylag kényelmes kis gazdatestem, persze nem csak egy testet szoktam néha-néha megszállni, de van egy "központi", ha fogalmazhatok így. Legyen ennek a gazdatestnek a neve egész véletlenül Lianne. És mivel Gerard imád bárkit megmenteni, Averytől meg aztán pláne kedvet kapott az utóbbi napokban, így hát - dobpergés - Gerard, a magányos hős útnak indult, hogy ha már a saját világunk az orra előtt hullott darabokra, máshol élhesse ki a beteges hős-szindrómáját. Az egésszel csak az a baj, hogy imádom a sztorit. Persze, Averyt is imádom, csak nem olyan izgalmas. Na de az, hogy Gerard végignézheti mindazt, ami rá vár, az felér mindennel! Merthogy azt vette a kis buksijába, hogy már pedig ő elmeséli "nektek", hogy milyen sanyarú az ő vámpír léte, és milyen borzalmas a világ. Felemelő kis történetnek ígérkezik. És már hány szerencsétlen emberrel végighallgattatta a nyomorát.

Nem fogja sokáig bírni. Néhány hetet adok neki, és kiborul. Már a "Frerard" szó hallatán sírógörcs kerülgeti.
Annyira várom már, hogy beleolvasson az "eredeti" ficben (na meg a kommentekbe), hogy az nem igaz. Sírni fog. Egészen biztos vagyok benne, hogy elbőgi magát.
Aztán lehet, hogy van annyi maradék esze még véletlenül, hogy elkerüli a témát...

Én pedig már megint Gerardról írtam. Ironikus. És ilyen szempontból tényleg igazad volt Aysha, hogy azt ugyan megtehetném, hogy ezt most nem is írom le nektek, viszont ettől még Gerard továbbra is nyomatná a hülyeségeit. Na de azért nekem is lesz (van...) beleszólásom!

4 megjegyzés:

2

True Blood - vélemény az 5. évadról

Posted in , ,
Ezt a kritikát most majdnem elfelejtettem feltenni... Megkésve, de azért itt van. Úgy tűnik hamarabb túltettem magam a True Blood dolgon egyelőre, mint gondoltam, úgyhogy lelkesedés szempontjából jó, hogy már régebben megírtam, csak össze kellett kicsit szedni a dolgokat.


A 4. évad borzalmai után ez egy valóságos felüdülés volt! Mészárlás dögivel, csak úgy pukkadtak szét a vámpírok szép sorban, és kegyetlenül vicces volt az egész.
Hol is kezdjem. Mondjuk az elején, valahol ott, hogy Pam vámpírrá változtatta Tarát. Pam totálisan odáig volt Taráért (szerintem) az első pillanattól fogva, úgyhogy megérem, hogy nem okozott neki nagy problémát csak úgy pikk-pakk átváltoztatni a csajszit. Az már kevésbé volt logikus, hogy utána Eric jött a nagy „a teremtő mindig felelős a gyermekéért” blabla szöveggel.
Bájos volt a kis múltba tekintés is Pamtől, tökéletes fő-kurvának, annyira illik hozzá, hogy bármi mást mondtak volna róla, úgysem hiszem el. Az érfelvágós jelenete kicsit szánalmassá tette a szememben, de lássuk be, azért jó húzás volt. Velem is próbálták már ezt a „zsarolást”, de én röhögve végignéztem ahogy az illető elvérzett.

2 megjegyzés:

3

Lusta vámpír

Posted in
Ez lennék én. Legalábbis blogolás téren. Nem arról van szó, hogy nem történik velem elég sok minden, csak mindig kimarad, hogy leültessem a kis szolgámat segítőmet a gép elé, blogolás céljából. De legalább regény ügyben van valami, bár egyesek azt mondják, hogy a világ nem fogja értékelni a törekvéseimet. Én bízom a világtokban annyira, hogy elég elmebeteg lélek van ahhoz, hogy élvezettel olvassanak egy "nem éppen mindennapi történetet". Oké, arra már rájöttem, hogy a legtöbb regény, ami ezzel a szlogennel nyomul, hogy ilyen nem mindennapi, meg olyan nem mindennapi, az a végén tök unalmas.

Averyről van szó. Nem sokat írtam róla, de aki tüzetesen vizsgálódik a blogomba, esetleg a kommentek között is, az elég könnyen rájöhet, hogy miből indult ki az egész "szerelmem" az aranyos kis doktornő iránt. Most írjam le ide is? Nem, inkább nem. Az túlságosan illúzió romboló. Még reménykedem benne, hogy belezúgok mint Gerard a szakadékba.
A baj csak az, hogy én próbálom őt tényleg szeretni, de... Kell még valami extra. Gondolom nem kell nektek ecsetelgetnem, hogy milyen pocsék egy állapot az, hogyha nem életed nagy szerelmét kéne annyira szeretni, hanem valaki mást. Jó, persze a "kell" erős kifejezés. Nekem semmit sem kell. Ez csak egy jó kis játék. De túl sok a zavaró tényező. Például Gerard. Túlságosan utálom azt a kis pöcst. Egyszerűbb volt az a néhány év, amíg az égvilágon nem éreztem iránta semmit, mert hát tudjátok hogy van ez, a szeretet kéz a kézben jár a gyűlölettel. Ha valakit nagyon utálsz, az sajnos valami fantasztikus érzelmi kötődés. Ez tény.

Tehát Raven. Hogy a francba tudott magának pont egy ennyire elcsépelt nevet találni? Jó, az Adam se a legfantáziadúsabb, de legalább sok mindent rá lehet aggatni, na. Nekem tetszik az Adam. A Dame meg... ó, imádom!
A Gerard sokkal jobb név, mint a Raven. Annyi "misztikus irományban" van Raven, hogy az nem igaz, dehát mit csináljak, ha ennek a kreténnek ez volt a szíve vágya.
Valahogy úgy érzek Gerard iránt, mint Sookieval kapcsolatban. Mégis mi jogon ő a főszereplő?
Mi imponáló egy rakás szerencsétlenségben? Tudok én is nyavalyogni, látjátok? Igazán nem nagy tudomány. Mindenki tud,  és a legtöbben természetesen élvezik is.
Mióta izgalmas az, hogy egy lelki roncs vergődik megállás nélkül?
Kiakaszt, hogy az emberek mennyire "együtt tudnak érezni" Ravennel. Én meg hiába tépem a szám, alig van valaki aki felfogja, hogy miről is van szó. Igen, ezért kéne többet blogolnom, hogy legalább itt megosszam a nézeteim.

Ja, nem ide tartozik, de belenéztem a Dexterbe. Volt a környezetemben valaki, aki nagyon ajnározta, én meg gondoltam, vér, meg elembeteg gyilkos, aki tök normális életet él az emberek szeme előtt, belenézek, hátha szórakoztató. Hát nem az. Mármint ez az igazságosztás megint. Menjenek már a francba. Ennyi erővel Gerardot is nézhetem az "ölnöm kell, muszáj, de legalább rosszakat ölök, hogy jobbá tegyem a világot" hülyeségével. Ebbe mi a jó?

3 megjegyzés:

0

Lia és a vámpírok - 6.rész

Posted in
Raven
 - Ajj, ez így nem jó! Gyere! – fogta meg a kezem Chris és váratlanul felrántott a kanapéról, mikor vége lett az aktuális filmjének. Nagyon megszédültem, olyan érzés volt, mintha nem én mozdultam volna el, hanem az egész világ rohant volna a képembe.
Idegesen elhúztam tőle a kezem.
 - Elhiszem, hogy haragszol ránk, de hidd el, kurva nagy buli az egész! – mosolygott. Nem bírtam tovább elviselni ezt a gusztustalanul érzelgős mosolyát.
 - KURVA NAGY BULI, HOGY AZ EGYIK LEGJOBB HAVERODNAK KITÉPTÉK A FÉL SZEMÉT! – ordítottam, és legszívesebben bemostam volna egy óriásit Chris szürkéskék szemei alá, de nem tettem.
Úgyis csak élvezné.
 - Meglátogathatjuk, ha gondolod – vonta meg a vállát.
 - Baszódj meg, te is meg az összes vérszopó! – szorult ökölbe a kezem.
 - Te is az vagy… - kuncogott. – Naaaa, lécci, csak egy kicsit sétáljunk!
Gyerekes gondolat volt, de elhatároztam, hogy meg sem mozdulok a foteltól, bármit is csinál Chris.
 - Kérlek szépen! – rebegtette a szőke szempilláit.
Nem telt sok időbe, Chris megunta a szép szót, én pedig rájöttem, hogy Chris hiába néz ki törékeny kamaszfiúnak, az ereje messze felülmúlja az enyémet.

A Nyugat-Bartoni kikötő parkjának közepére kerültem, és Chrisnek kellett elkapnia, hogy ne essek hátra, amiért hirtelen eltűnt alólam a fotel. Hangosan kacagott az ügyetlenkedésemen. Az az egy nyugtatott, hogy a nevetésében semmi sincs, ami Adam kegyetlen röhögéséhez hasonlítana.

Abban igazat kellett neki adnom, hogy hiába minden bánatom és nyomorúságom, ahogy a sós levegőbe szippantottam, mintha az minden egyes porcikámat kitöltötte volna a levegő anélkül, hogy a legkisebb szükségem is lett volna rá. A fák levelei alig rezegtek a szellőtől, én mégis úgy éreztem, mintha a szél a mellkasomnak csapódna, de ahelyett, hogy eltaszítana, átrohant a testemen.
Döbbenetes érzés volt.
 - Na, éhes nem vagy? – vigyorgott Chris.
 - Nem – hazudtam. Akármennyi vért is kaptam Andortól a műtét során, már jó pár órája elveszítette a hatását, csak úgy gondoltam, hátha sikerül elnyomnom az éhséget, ha egyszerűen nem veszek róla tudomást.
 - Kíváncsi vagyok, meddig bírod – tűnődött Chris és felpattant a móló rozsdás korlátjára.
 - Meddig bírhatom? – kérdeztem bizonytalanul. Arról már volt szerencsém Adamtől is hallani, hogy egy vámpír előbb vagy utóbb, de valami áron inni fog.
 - Passz.
 - Állatvér is elég?
 - Valamennyire. De nagyon pocsék – húzta el a száját.

Mivel nem szóltam többet, Chris kecsesen leugrott a korlátról és megcsókolt.
 - Na, mondj már valamit!
Kibújtam az öleléséből, és a vízbe köptem, hogy megszabaduljak a nyálától. Chris kuncogott:
 – Szóval? Dumcsizunk inkább?
Egyre éhesebb lettem. A testem hasonló jeleket produkált, mint régen, a nikotin utáni vágy. Csak sokkal őrjítőbb, és nem oldotta meg a problémát egy szál cigaretta.
Uralkodnom kellett magamon, nem veszíthettem el a fejem, és ne adj isten rátámadjak egy emberre.
Sehol nem volt egy lélek sem, de rettegtem attól, hogy mire lehetek képes az új testemmel.
 - Rosszul vagy? – simogatta meg az arcom Chris - Enned kéne.
 - Kizárt.
 - Hát te tudod, de én már láttam olyat, hogy egy vámpírnak elborult az agya az éhségtől. Oké, én is kipróbáltam. Baromi vicces.
 El tudtam képzelni, hogy mi számíthat az ördögfiókának viccesnek.

Egy macska rohant át az egyik stégen, egy halat cipelve a szájában. Emberi érzékszervekkel még csak fel sem tűnt volna, hogy valami elsuhan, olyan halkan lopakodott. De így semmi esélye sem volt.
Nem voltam elég halk, a macska észrevett engem, viszont én voltam a gyorsabb. Elképesztő sebességgel nyúltam az állat után, és bármennyire is undorodtam a dologtól, minden önuralmamat elveszítve vájtam a fogam a húsába. Még csak hasonlót sem tapasztaltam ahhoz, amit Lucy-nél vagy Andornál. Az állat forró vére semmi nem volt ahhoz a mindent elfeledtető ízhez képest.

*****

Lianne:
 - És még én vagyok a vadállat! – kiáltott fel Adam a lehető legnagyobb felháborodással. - Mit vétett neked az a szerencsétlen kiscica? Egy bolyhos kis…
 - Inkább volt koszlott, és bolhás – szólt közbe Raven.
 - Ó, ha már nem olyan puha és selymes, akkor már rögtön megérdemli a halált? – méltatlankodott Adam.
 - Hagyd rá – fordult felém Raven. - Egy macska halálát képtelen végignézni, de bármelyik embert röhögve megnyúzza.
 - Most gondolj bele… Egy cuki kiscica! – pislogott Adam túlságosan is aranyosan. Mielőtt nagyon elgondolkodhattam volna a macska- és embergyilkolás mérlegelésén, Raven folytatta.

*****

 - Amúgy Andornak vannak valami tablettái vér helyett – mondta Chris félvállról, miközben én térdelve, undorral bámultam a macskatetemet, és szedegettem le a szám széléről a véres szőrszálakat.
 - És ezt csak most mondod?– kiáltottam fel.
 - Kíváncsi voltam, hogy vadászol. Aranyosan.
 - Dögölj meg! – pattantam föl a tetem mellől. Legszívesebben minden húst leszaggattam volna puszta körömmel Chris kisfiús testéről, de miután ez a kellemes kép végigpörgött az agyamban, ráeszméltem, hogy semmi esélyem sem lenne, úgyhogy csak annyit mondtam: - Vigyél Andorhoz!
 - Nem hiszem, hogy örülne neked – ingatta a fejét Chris, majd akkorát rúgott a macskatetembe, hogy az hangos csobbanással merült el a vízben. Émelyegni kezdtem. Minden erőmmel megpróbáltam elterelni a gondolataim a macskáról, ami legalább már nem volt szem előtt.
 - Hogy tudom én azt csinálni, amit ti? A teleportálást?
 - Hát… én kicsi koromban tanultam meg – vonta meg a vállát Chris. Rettentően bosszantott, hogy egy ilyen tizenévesnek kinéző, nyüzüge srác sokkal, de sokkal erősebb nálam.
 - Hogy csinálod? – kérdeztem idegesen.
 - Csak odaugrom.
 - De hogy? – olyan erővel szorítottam ökölbe az ujjaim, hogy a körmeim alatt kiserkent a vérem.
 - Nem tudom. Ez csak úgy megy…
 - Kurva jó! – ordítottam - Csak úgy megy!
 - Koncentrálj rá erősen, hogy mondjuk, annál a fánál akarsz lenni, ott – húzott magával Chris néhány lépésnyire, és a park felé bökött.
 Koncentráltam ahogy csak tudtam, semmire sem vágytam jobban, mint hogy ott lehessek egy „ugrással” annál a fánál.
Semmi. 

0 megjegyzés:

0

Lia és a vámpírok - 5.rész

Posted in
Raven
 - Nekem nagyon bejön az új külsőd – húzta végig Chris a mutatóujját az orromon, miközben az ölem fölött körözött a csípőjével. - Olyan… karakteres. És tudod mit akarok?
 - Vannak elképzeléseim… - húztam el a szám, és mozdulatlanul ültem Chris dörgölőző teste alatt.
 - Melyik elképzelésedet váltsam valóra? – suttogta vidáman.
 - Mondjuk a halált – csattantam föl, és igyekeztem megálljt parancsolni a testem egyéb reakcióinak. - Egyéb értelemben nincsenek nagy vágyaim, csak hagyj békén.
 - A tested nem ezt mondja… - búgta Chris a fülembe. Az egész fiú maga volt a megtestesült erotika, ahogy fölöttem tekergett.
 - A testem már egyszer meghalt, úgyhogy nem szándékozom rá hallgatni – morogtam.
 - Én azért még elszórakoznék vele – és még ki sem mondta, máris hozzám ért.
Nem ellenkeztem. Nem is érdekelt. Csak ültem, és hagytam magam. Próbáltam nem annyira élvezni, amennyire Chris jó munkát végzett.

*****

Lianne:
 - Ó, kezdődik az álszent picsogás! – nyögött föl Adam. - Azért azt tudd, hogy Chris nyála kurvára nincs rá hatással már! – mondta nekem, majd vigyorogva Ravenhez fordult. – Hányszor is kúrtad meg, amíg fel nem lettél világosítva? Ez ám a placebo hatás!
 - Ez nem erről szól – motyogta Raven zavartan.
Majdnem rákérdeztem, hogy miért nem hat rá a nyál, de nem akartam még jobban zavarba hozni.
 - Na nem mintha Chris nem élvezte volna – mesélte Adam vidáman. - Nem ugorhatnánk arra a részre, amikor rájöttél, hogy teljesen magadtól lettél olyan kis csődör?
 - Nem! Az ami Chris és köztem…
 - És Lucy között – javította ki Adam.
 - Ami köztünk történt, az lényegtelen.
 - Szerinted is lényegtelen? – pillantott rám Adam vigyorogva. Azonnal elvörösödtem.
 - Igen – motyogtam bizonytalanul.
 - Ne csináljátok már! Legalább egy kis szex legyen benne! Raven, hadd halljuk a beható, nedves kis részleteket! – Adam végigsimított a testén, én pedig minden erőmet összeszedtem, hogy még véletlenül se kövessem a kézfejét a tekintetemmel.
 - Nem! – vágta rá Raven.

*****



Mivel Andor egy csomó vért adott nekem, megmenekültem az „újszülöttek vérszomjától”. Eljött a vámpírként töltött első nappalom.

*****

Lianne:
 - Ki nem szarja le??? – kiáltott közbe Adam újra. - Chris baromi jó az ágyban amúgy!
 - Ki nem szarja le? – kiáltottam föl én is, mert momentán sokkal jobban érdekelt Raven első nappala, mint Adam állandó szexmániája.
 - Mikor is lettél egy frigid picsa? – húzta el a száját Adam gúnyosan, de legalább hagyta, hogy Raven folytassa a történetet.

*****

Chris és Lucy teljesen napfénybiztossá tették a lakosztályt, igaz, Lucy nem tért vissza a kiakadása után. Csak reménykedhettem benne, hogy kint ég a napon bánatában.
Eljátszottam a gondolattal, hogy egyszerűen csak le kéne lépnem, és vélhetően nekem is szénné égni a napon, de már közel sem volt meg bennem az az elhatározottság, ami akkor, amikor leugrottam a szikláról. Úgy éreztem, ha bármi is van, ami a világot irányítja, a lehető legaljasabb módon bánt el velem, azzal, hogy nem hagyott meghalni.


Csak ültem a kanapéban, és nem tudtam, mit kezdhetnék újdonsült önmagammal.
Chris tévét nézett. Valami romantikus filmet, az egyik legfelkapottabb női főszereplővel. Annyira kiábrándító volt. Mintha én is egy túlexponált filmbe kerültem volna. Minden túl éles volt. Túl tiszta.
Képtelen voltam fölállni. Hova mehettem volna?
Erről eszembe jutottak a szeretteim. Eszembe jutott, hogy mi történt. Tegnap. Olyan idegesen csaptam ököllel a karfára, hogy a tartóváz eltörött, a szivacsos bélés pedig behorpadt.
 - Mi a baj szívem? – pillantott rám Chris, majd vissza is fordult a filmhez, mert a főszereplő férfi éppen szerelmet vallott a nőnek. Erős volt a késztetés, hogy megkérdezzem, miért nézi ezt a szart, de a dac még erősebb volt bennem.
 - Hogy itt vagyok.
 - Ne szenvedj ezen – felelte, még mindig a képernyőre tapadt tekintettel. - Tök jó buli vámpírnak lenni.
 - Valahogy nem tudom átérezni.
 - Pedig sokkal jobb, mint embernek. Gondolom. De az embereket elnézve, biztos jobb. Szeretnél beszélgetni Gee? – A szerelmet vallós jelenetnek vége lett, úgyhogy megint rám pillantott.
 - Csak ne hívj így, kérlek!
 - Oksi. Na, tőlem dumálhatunk ám, csak azt hittem nem akarsz beszélni – fordult el a tévétől, most már véglegesen.
 - Nem akarok beszélni.
 - Most mégis beszélsz – mosolygott pofátlanul édeskésen.
 - Egyáltalán nem vagy képes belegondolni, hogy min mentem át, nem igaz?
 - Adam? – vonta fel a szemöldökét. - Hát, van neki egy stílusa, de most már nem az övé vagy.
 - Remek. Komolyan, mit gondoltatok, mi lesz, ha vámpírrá tesztek?
 - Hát én gondoltam, hogy eleinte ilyen durci leszel. Lucy meg nem gondolta, hogy Andor kicseszik vele, szóval… Ez van – kúszott mellém, és gyengéden végighúzta vékony ujjait a mellkasomon.
Nem feleltem semmit, csak üres tekintettel bámultam a képernyőre. Elég szánalmas, hogy így töltöttem az első nappalt.

*****
Lianne

 - Ó, nem csak ez szánalmas a te vámpírlétedben! – zendített rá Adam újra.
 - Jól van Adam, értjük! – sóhajtottam idegesen. Nem igaz, hogy nem hagy semmit tisztességesen végigmondani Ravennek.
 - Tudod én mit csináltam, amikor vámpír lettem? – kacsintott.
 - Igen, kinyírtad a feleséged, majd az volt az első szavad utána a bátyádhoz, hogy a kocsmában kihánytad a bort. Nagyon megindító történet, Adam. Akkor inkább maradnék Ravennél.

*****
Raven
Még csak lefeküdni sem voltam hajlandó, pedig Lucy és Chris vásároltak külön az én tiszteletemre egy olyan ágyat, amin hárman is kényelmesen elférnek. Legalábbis nekem ezt állították. Milyen kedvesek.
Chris egy ideig rendíthetetlenül próbálkozott szóra bírni, aztán néhány óra elteltével beleunt, és csak akkor kezdett rá újra, amikor beesteledett. Addig mozdulatlanul ültem a kanapén, és próbáltam nem gondolni semmire, ennek viszont az lett a következménye, hogy elkezdtem Lucy és Andor vérének ízén gondolkodni.
 - Nem akarsz sétálni? - kérdezte Chris.
Megráztam a fejem.
 - Én ugyan sosem változtam így át, de akivel eddig dumáltam erről, mindenki azt mondta, hogy az első napok az igazán felejthetetlenek!
 - Minden bizonnyal tényleg azok – morogtam.
 - Nem kell rögtön ölnöd! Az biztos nem könnyű. Gondolom. De megnézhetnéd, milyen a friss levegőn! Állítólag olyan érzés, mintha az egész természettel eggyé olvadnál!
 - Én csak földdel akarok eggyé olvadni. 
 - Na majd szólj, ha már jobb hangulatban vagy – sóhajtott Chris, és újra a tévé felé fordult. Hogy képes ennyi nyálas baromságot nézni órákon keresztül? Ráadásul biztos nem először látja őket, mert az „izgalmasabb” jelenetek előtt előre fészkelődni kezdett. 

0 megjegyzés:

4

Régimódi vámpír, Halloween, boszorkányok, miegymás

Posted in

Most Leelantől (vagy Sophie Scrawl, nem tudom, melyiket szereti jobban) kaptam néhány kérdést (és még ezt a szép táblát is, amit remélem nem baj, hogy lenyúltam), amikre lelkesen válaszolgattam.

1.Hogy-hogy nem vagy olyan...hogy is mondjam...régi módi? Úgy értem,beszéded terén.
Viccesnek találom ezt a vámpír-sztereotípiát, hogy meg kéne ragadnunk egy régebbi korban, mondjuk ott, amikor még emberek voltunk.
Mégis minek? Az öröklétnek az a lényege (szerintem), hogy megállás nélkül haladok a változó világgal. Higgyétek el nekem, a legtöbb vámpír azért lesz depressziós, meg önsanyargató, mert nem tudja feldolgozni, hogy minden változik. Igaz, ez azért a legtöbb emberre is jellemző... Erre csak azt tudom mondani, hogy ki kell élvezni a változatosságot. Nem fogok lírai, cikornyás körmondatokat írni, ha egyszer most a rövidítéseké a világ. Főleg az interneten. Hogy nézne már ki, ha egy "XD" helyett azt írnám, hogy "Megjegyzésed rendkívül szórakoztatónak találom."? Oké, vicces lenne, de valahol szánalmas is. Most ez a jellemző nyelvezet, hát én is ezt használom.

2.Mikor születtél/változtál át?
Erről már emlékeim szerint valahol tettem említést, de azért leírom újra. Azért használok kevés évszámot az írásaimban, mert teljesen más az időszámítás a dimenzióinkban. Ha azt mondom, hogy nálunk nincs olyan se, hogy Kr.e meg Kr.u., mert konkrétan Krisztuska se látogatott meg minket... Mit szóltok? Pedig ez a nagy helyzet. Az meg már pláne bekavarna, hogy lehet, hogy egy nap sem 24 órás mi felénk. Úgyhogy próbáljatok meg elszakadni az időtől, amúgy is teljesen lényegtelen. Egy emberi élethez képest jóval öregebb vagyok.
De ha arra vagytok kíváncsiak, hogy nagyjából hogy nézett ki a kor amiben szó szerint éltem, felétek valami igencsak archaikus korra saccolnám. Vagy esetleg ókor.
Mondjuk maják? Az mostanság úgyis menő felétek. Világvége, meg ilyenek.

3.Hogyan viszonyulsz a Halloween-hez?
Ó, bulizni fogok egy jót. Szimpatikus ünnepecskének találom, egész testhez álló. Szellemek, holt lelkek, ide nekem! Hátha segít valami mágikus folyamat abban, hogy pont eme remek napon fogok megtestesülni. Ha jobban belegondolok már egyszer Halloween alkalmából majdnem sikerült, csak én hülye akkor még nem vettem olyan komolyan a dolgot.

4.Volt már példa rá,hogy szívesen fogadtál volna egy embert felednek?
Nem tudom, pontosan mire gondolsz e téren. Időközben kicsit kaptam pontosabb definíciót. 
Volt hát, de még mennyi! Gerard is egy "jó" példa rá.
Most Gizit akarom. Apropó, hiányzol, jut eszembe!
Meg egy kicsit Averyt is... Jó lesz még valamire.

5.Mi késztetett arra,hogy létrehozd a blogod?
A világuralomra vágyás, na meg a magamutogatás. Ha már testben egyelőre nem megy, hát jó lesz így, írás formájában is. Emellett az, hogy így még több embert ismerhetek meg, többet mint mondjuk egy fanficnek köszönhetően. Igaz, kevesebbet, mint egy regénnyel, de az is szerepel a napirendi pontok között.

6.Mit gondolsz,mi az oka annak,hogy annyi nevetséges tévhit,film van a vámpírokról? pl:Twillight
Drágám, ezt a kérdést meg is válaszoltad. A Twilight. Úgy látom, eléggé az indította el a lavinát. Amúgy meg nem vagyok ítélkező típus (miért hajtogatom folyton ezt?), simán létezhet olyan világ, ahol a vámpírok TÉNYLEG csillognak, és retardált kis csajokba szeretnek bele. Szóval az eddigi ismereteim alapján semmiről sem merném kijelenteni, hogy tévhit lenne. Annyit tudok, hogy mifelénk nem csillognak a vámpírok. Azt nem mondhatom, hogy és nem is szerencsétlen balfaszok, mert Gerard tökéletes példa rá.

7.Hogyan viszonyulsz más "misztikus lényekhez"? pl:Boszorkányok
Szeretnék megismerkedni egy boszorkánnyal. Bár Giziből kinézem, hogy titokban boszorkány.
Amúgy a többi misztikus lényre is az vonatkozik, hogy szívesen találkoznék velük, bármi is legyen. Felénk van még néhány vérfarkas-szerűség, meg szirének. Na meg azért a démon-téma is elgondolkodtató.
Bármilyen misztikus lény jelentkezését szeretettel várom!  

8.Miért érzem úgy,hogy néha lenézed az embereket?
Minden bizonnyal azért, mert "néha" lenézem az embereket. Felettetek állok a táplálékláncba, ti vagytok a vacsim, úgyhogy bocsi. De azért nagyon, de nagyon szeretlek titeket!

+1.Egyértelműen látszik,hogy rendszeresen eléggé egoista,esetleg beképzelt vagy.Mi az oka ennek?

Erre itt már válaszoltam de azért ide is leírom, hogy: azért, mert tisztában vagyok az adottságaimmal. Különben is, jól esik imádni magam. Nyugodtan jöhettek azzal, hogy ez biztos amiatt van, mert nem vagyok megelégedve magammal, és így leplezem a külvilág előtt, de aki igazán ismer, az tudja, hogy ez baromság. 

Köszönöm szépen a kérdéseket! :)

4 megjegyzés:

11

Vár minket egy új világ! (6.rész) - Ők ott boldogok!

Posted in ,


Hogy mi a történt Ravennel az utolsó kis beszélgetésünk óta?
Játssza a hőst, és közben a nyakamon lóg, mert még mindig halálosan szerelmes belém. Csak a szokásos. Mondanám, hogy közben Avery-vel, a dögös vámpír-kutató doktornénivel is elszórakozik, de az a kis történet nem kapcsolódik olyan szorosan a ti világotokhoz. Jó vicc... Na mindegy, legyen elég annyi, hogy az most nem ide tartozik.

Tehát kanyarodjunk vissza oda, hogy mivel állított be hozzám a kicsi holló a legutóbb, igen zilált tollazattal:
- Kurvára nem fogok úgy táncolni, ahogy te fütyülsz! - robogott be a szobámba, megzavarva ezzel a kellemes meditálásom - Minek nézel te engem?
- Egy szeretetéhez balfasznak.
- Mégis hogy fordult meg a degenerált fejedben, hogy én csak és kizárólag azért át fogok menni egy másik világba, tönkrezúzni mindent, hogy te elkápráztass egy szerencsétlen lányt? 
Ó, rendesen rákezdett a sipítozásra. Szép napom lesz.
 - Szerencsétlen? Na, azt nem hinném…
Sok mindent tudnék most Gizire mondani, de azt hiszem a szerencsétlen nincs benne a repertoárba.
 - Adam! – kiabált Gerard - Nem-fogom-megtenni! Világos? Ennél értelmesebben nem fogom tudni elmagyarázni! Ők ott boldogok! 
 - Tehát megtetted! - csaptam össze a tenyerem, és próbáltam nem túl diadalmas arcot vágni. 
Néhány másodpercig hápogott valamit, hogy előadja ő a megtestesült jófiú, és csak véletlenül történt meg az egész, meg ilyesmik, de végül kibökte:
 - Szeretem nézni, jól esik látni azt az örömöt, jól esik érezni, éppen ezért nem fogom semmire rávenni őt!
 - Rávenni. Szóval rá tudnád venni őt dolgokra – pattantam föl a kanapéról, és Gerard elé ugrottam.
 - Nem! Vagyis… Tudod mit? Igen! – húzta ki magát büszkén. Hogy oda ne rohanjak.
 - Akkor tedd meg!
Gerard egy elég bágyadtan gúnyos mosolyra húzta a száját.
 - Ez nem áll jól neked - csóváltam a fejem, majd csak úgy mellékesen hozzátettem - Akkor megölök mindenkit, akit szeretsz.
 - Ó! A kedvenc slágered! De tudod mit? Most nem jön be. Tudom, hogy nem tudod őket megölni. Még csak bántani sem. Ó, ezúttal megtennéd, ebben biztos vagyok, de a nagy és hatalmasságos Adamnek nincs ereje hozzá, különben nem rinyálna nekem! Ezt a játszmát most az egyszer elvesztetted! Tehetsz velem bármit, de nem fogok átmenni. 
"Tehetsz velem bármi..." neki meg ez a kedvence. De most megszívta, mert nincs kedvem örömet szerezni neki egy kis kínzással.
 - Akkor keresek mást - vontam meg a vállam, és visszaültem a kanapéba. Gerard dacosan az egyik márványoszlopnak vetette a hátát. 
 - Azt megnézem.
 - Biztos van még olyan, aki mind a két világban jelen van. Vagy várj! Megemlítem anyának a dolgot.
 - Annyira még te sem vagy segg.
 - Gondolod, hogy nem ér meg nekem ennyit?
 - Biztos vagyok benne. Téged most ez a kis játék életet! Ha elpusztulna, neked is véged lenne! Úgy végignézném, ahogy összeroppansz!
 - Megható szónoklat, de megint csak azt tudom kérdezni, hogy te ezeket el is hiszed cicabogár?
 - Láttam, hogy mennyire nem volt ínyedre a város, és mennyire untad még az apró lázadásokat is! Nem vagyok hülye, Adam.
 - Mégis kihagyod ezt a lehetőséget.
 - Mégis mi lenne nekem ebbe a lehetőség? Elvenni valaki életét, ahogy te tetted? Nem, köszönöm.
 - Tehát maradsz itt, nyalogatni a sebeid.
 - Maradok itt. Igen.
Hadd viruljon egy kicsit a feje. Hátha ettől is erőre kap:
 - És ha… alkut ajánlanék?- villantottam meg a legbájosabb mosolyom.
 - Alkut? Te? Mégis mit tudnál nekem adni?
 - Bármit - egy kemény farkat a seggedbe, de ezt most inkább kihagytam. 
 - Semmit sem tudsz nekem adni.
 - Szeretnél könyörögni látni? Hogy a lábad előtt csússzak?
 - Ó Adam, te sose fogsz tudni őszintén könyörögni! Csak egy szerep lenne neked, mint most ez is. Egy üres báb nem tud nekem semmit adni.
 - Ez fáj - vigyorogtam - És ha mondjuk… hagyjuk hogy itt az emberek boldogan éljenek?
 - Csak azért, hogy egy másik világot nyomorba taszíts?
 - Egyáltalán nem biztos, hogy attól még hogy te ott mozognál, én is meg tudnám csinálni!
 - Ne nézz idiótának, kérlek! Egy nőért csinálod az egészet? Én meg mit kaptam? 
 - Édes, neked bőven elég volt az a tény, hogy vámpír vagyok, és sipítozva rohantál a karjaimba! Valakiért jobban meg kell dolgozni.
 - Világos, tehát én rontottam el. Egy komplett világot kellett volna kérnem mielőtt lefekszem veled!
 - Igen, te rontottad el, de ezt már szerintem tisztáztuk párszor – vigyorogtam.
 - De nem fogom még egyszer elrontani.
 - Oké. Van még valami mondandód?
 - Továbbra is élvezem nézni, ahogy kínlódsz. 
Csak én érzem úgy, hogy egy kicsit összekeveri, hogy ki is kínlódik? 
 - Azt hiszem az előbb rosszul fogalmaztam. Nem fogok mást találni. Már találtam. 
Higgyétek el, nincs ennél jobb motiváció. 
 - Aha. 

Pár perce hatásszünet, amíg Gerard azt nézte, ahogy Kisdög bevonult a szobába egy méretes patkányt vonszolva a szájában, majd a bokámnak dörgölőzött, lerakta a patkányt elém, és felugrott az ölembe. Jót tesz neki a vámpír vér, simán leterít egy patkányt ami alig kisebb nála.
 - De ügyes vagy - vakartam meg az állát gügyögve - Hoztál ajándékot a gazdinak. 
Lehajoltam a patkányért, vágtam rajta a körmömmel egy nagyobb nyílást, és facsartam belőle a számba néhány csepp vért, majd visszaadtam Kisdögnek, hogy egyen belőle. 
 - Oké... - vonta föl a szemöldökét Gerard némi undorral. 
 - Most mi van? Ha nem iszom belőle megsértődik, mert azt hiszi nem értékelem a vadászatát. 
 - Kemény dolog lehet összetörni egy macska szívét. 
 - Igenis érző lélek. 
 - Hát, hozzád képest biztos. 
 - Ne is figyelj a ribancra - dünnyögtem Kisdög hátát vakargatva.
 Gerard még néhány percig figyelte ahogy macskázom, majd nem bírta tovább:
 - Ki mást? 
Nem kellet nagy ész ahhoz, hogy rájöjjek, ezzel arra a kar célozni, hogy ki mást találtam helyette a dimenzió-utazásra. 
 - Valakit, aki egy icipicit hasonló hozzánk.
 - És mégis hol találtad?
 - Egy másik világban - feleltem unottan.
 - Még egy világ – mormolta az orra alatt Gerard – Ennek semmi érelme.
 - Meglepődnél, hogy mindenhol ez a dilemma. Na, ha nincs más, menj, és nézd nyál csorgatva a tökéletes világot. Ja, egy fontos kérdés! Franknek van fia?
 - Dögölj meg Adam! – köpte felém, mintha valami borzalmat kérdeztem volna, és eltűnt.
Hé! Komolyan kérdeztem. Mekkora pöcs ez még mindig. 

Na mindegy, a lényeg tehát ebből az egészből az, hogy a dolgok szép lassan kezdenek összeállni. Nem mondom, hogy a ti Gerardotok napokon belül felvágja az ereit, vagy ilyesmi, de már az is haladás, hogy Raven elkezdte magát rendesen emészteni a dolgon. Még az a szerencsém, hogy neki a szenvedés a fő motivációja. Amennyire imád kínlódni, nem sokáig fogja bírni nézni a megtestesült vattacukor álmot a szeme előtt. Sajnos a ti időszámításokban nem tudok tippelni, hogy mennyi lesz ez. Remélem néhány hónappal megúszom. 
Látni akarom, ahogy kikészül! Megint.

11 megjegyzés:

Wattpad