Mindig kell valami...

Úgy tűnik, minden karakter máshogy hiányzik.
Adam eltűnéséhez képest Ravenét többé kevésbé jól viselem.
Vagyis inkább máshogy.
Elég látványosan szenvedtem itt is Adam elkódorgásától. Amíg ő távol volt,  úgy ahogy volt, eltűnt egy részem, és csak a teljes üresség maradt a helyén. Most már Adam szerencsére itt vigyorog miközben írok, úgyhogy minden rendben. "Minden rendben" - ez jellemzi leginkább az állapotom mióta Adam visszajött.
Adam jelenléte el tudja velem feledtetni azt is, hogy Caligónak vége.
Azt is, hogy megölte a lányát.
Elég rosszul is érzem magam emiatt, mert például (Trónol Harca 5. évad spoiler!) amikor Stannis égettel el máglyán a kicsi lányát, hát annál nagyobb borzalmat én a Trónok Harcában még nem láttam! Legalábbis akkor így éreztem. Adamre meg még olyan igazán tisztességesen sem tudok mérges lenni amiatt, amit tett. Pedig Mindra nagyon-nagyon nem ezt érdemelte.  

Tovább olvasom!

Honorous Jorg Ancrath

*Lia beszélgetni akar egy kicsit egy fárasztó nap után. Ahhoz viszont újabban téma kell Adamnek, habár korábban e nélkül is mondta a magáét.*

– Mi a véleményed Jorgról?

– Dugnám.

– Bővebben?

– Keményen. Amúgy nem félsz? Tudod, mi volt a vége, amikor múltkor elkezdtél nekem cuki pszichó kissrácot nyomatni – Adam nagyon gúnyosan vigyorog.

– Nem hiszem, hogy Jorg miatt lelépnél. És múltkor sem Johnnal volt az igazi gond, hanem ami utána jött. Jorggal amúgy sem tudnál semmit kezdeni. Mármint olyasmit.

– Mert nem, mi?

– Na, pont emiatt a reakció miatt nem!

Adam a szemét forgatja.

– Addig a pillanatig leszartad az egészet – folytatom az eszmefuttatásom –, na jó, ez nem teljesen igaz, minden estre nem is igazán érdekelt, amíg én azt nem mondom, hogy úgysem lenne nála esélyed.Neked is minden egyes motivációd azzal kezdődök, hogy valaki valamire azt mondja, hogy nem tudnád megcsinálni.

– Minden nyomorék boszorkány az agyába mászik, mit gondolsz, nekem mennyi időbe telne?

– Igazából az a baj, hogy annyira ugyan olyanok vagytok, hogy még a végén a saját gondolatának hinne téged. 

 

– Hát, azért a teljesen ugyan olyant nem merném még kijelenteni...

– Nem? – most rajtam a vigyorgás. – Most mondd, hogy nem ugyan az a szitu! Érdekel engem ez a Mark Lawrence! Annnnnnnyira nagyon érezni, hogy Jorg ugyan azt művelte vele, mint te velem. A sztori úgy ahogy összeáll, a főszereplő mindent visz, de közben ott van valami, valami borzasztóan bosszantó. Az író tudja, de nem adja át ez a dolgot. Legalábbis az első részben nagyon ez volt. Baromira érezni lehetett, hogy csak a felszínét kapirgálja valaminek. Naaagyon kíváncsi vagyok a végére. Hátha téged is meg lehet szelídíteni.

– Tudod, hogy simán elkapnám a kölyköt.

Tovább olvasom!

A materializálódás első lépése

Korábbi örömöm tárgyát végre kézben foghatom.
Ha én azt le tudnám írni, hogy milyen jó érzés egy igazi könyv lapjairól olvasnom, hogy "vigyorgott Adam"!
Kis léptekkel ugyan, de csak halad Adam valamerre. Az pedig külön megtiszteltetés, hogy Adamem és Lujzám micsoda novellákkal van körülvéve.

Annak is örülök, hogy Lujza Adam képzeletének szülötte, szomorú lennék, ha Caligóval együtt ő is megsemmisült volna.

Nem kéne ennyire boldognak lennem, amikor Adam éppen megsemmisítette Caligot.

Forró nyári nap volt.
Van.
És én egyszer csak tudtam, hogy Caligónak vége.
Adam nyűgös volt, nagyjából az óta, hogy a lányával visszatértek. Szétcsúsztak a dolgok.
És egyszer csak…
Nem, nem felrobbantotta, nem hullott atomjaira a bolygó a világűrben, egyszerűen csak eltűnt, mintha beszippantotta volna egy fekete lyuk. Nem úgy történt, mint a filmekben, hogy a lyuk csak nőtt és nőtt, és kitört a pánik, hogy el fogja nyelni a világot és akkor jöhetett volna Raven, a Megmentő, egy igazi Bosszúálló…
Egyszerűen csak az egyik pillanatban még ott volt Caligo, aztán pedig már nem, és felmerül a kérdés, hogy ott volt-e valaha egyáltalán.

Tovább olvasom!

"A kezdet kezdetétől szörnyeteg volt. Csakis dacból és gonoszságból választotta az életet."

.... Avagy így jár, aki A Parfümöt olvassa.

Nick az igazi.

Ezért van még mindig életben. Vagy valami olyasmi.

Nem démon, nem ember, nem élő, nem halott. Karakter. Ő most az egyetlen olyanom, akinek nincs sztorija. És köszöni szépen, meg is van nélküle!  

Nem is konkrét regényre, vagy novellára gondolok, hanem egyszerűen arra, hogy Nick az egyetlen, aki mindenki más nélkül létezik. Adam mondogathatja, amilyen hangosan csak akarja, hogy mit neki száz év egyedül elásva, barlangban, vagy akárhol. Oké, simán kibírja. Lehet, hogy még jobban meghülyül tőle, de alapvetően ellenne. Igen ám, de miért csinálná az egészet? Hogy bebizonyítsa, Ő meg tudja csinálni. Viszont mivel ő tudja jól, hogy meg tudja csinálni, nem önmagának bizonyít. Mindig kell neki valaki. Valaki, aki foglalkozik vele, valaki, aki igazolja a létezését. Raven dettó ugyan ez. Csak ő megment. Chrisről már nem is beszélve, igaz, neki nem hódolók tömege kell, ő megelégszik mindig egyetlen személlyel. Priscilla ugyan nem kifejezetten társas lény, de neki meg Adam kell. Legalábbis úgy gondolja, hogy kell neki Adam.
(Rólam meg inkább ne is beszéljünk…)

Tovább olvasom!