Sok szeretettel - avagy soha ki nem fizetett promóciós tartalom

"Jajj Adam, hát nincs neked egy blogod? Igazán kitehetnéd ezt, hogy legyen valami friss, nem?" - nyafog Lia a csodálatos, tavaszias decemberi reggelen.

- Aha. Hát rohadj meg drágám - felelem, jogos sértettséggel. - A lassan egy éve kitett poszt is a Poison of Tinirinyáról szólt, most komolyan, komolyan erre használjuk a blogomat?
- Nem használod semmire a blogodat - világít rá a tényre Lia.
Na jó, ez mondjuk jogos.
Ebből levonhatjátok a következtetést, hogy a kapcsolatunk többé-kevésbé még mindig a régi.

Szóval akkor legyen, Poison of Love karácsonyi promóciós tartalom.
De előbb én.
Mert ezt a rajzot szeretem magamról, még akkor is ha drága Lia még véletlenül sem vette a fáradtságot arra, hogy be is fejezze a vázlatot.

 

Ennyi a véleményem Natalie-ről és az egész Poison of Love-os bagázsról. 

Úgyhogy, ha érdekel, milyen depresszióba sikerült süllyesztenem a csodálatos és megismételhetetlen (csak tízmilliárdnál is több darab van belőle...) Adrian Arront, olvassátok el a bejegyzés végén letölthető novellát.

Oké, oké, két novella van, de a második teljesen lényegtelen, csak arról szól, hogy a látens transznő Adrian odáig van egy szőrmegalléros kabátért.

Az első novellában viszont legalább az az Adrianke szerepel, akit én is baszogattam. (You know what I mean...) Igen, igen, rohadtul nekem adták el a (testüket) lelküket, Adrian és Natalie is, csak hát erről nem szól a fáma, mert a balladai homály aztán olyan rohadt izgalmassá teszi a dolgokat. Vajon, ki lehetett az, aki szétcseszte a békés kis életüket, na, vajon ki? 

Na mindegy, ha másért nem is, azért kiteszem ide ezt a két remekművet, hogy legalább ti se felejtsétek el, hogy még én is köszönöm szépen nagyon is létezem, csak Lia megfogadta, hogy semmi olyat nem publikál se rólam, se másról, ami nincs befejezve, szóóóóval... Így nincs feltöltve ide semmi. :D

Pedig legalább néhány firkás vázlat van rólam. 

No de itt van az a két novella, melyből az egyikhez semmi közöm, a másikban pedig csak zokognak afölött, hogy milyen gonosz vagyok. 

.pdf letöltés

.mobi letöltés

Csók, hű híveim, és ígérem, valahol, valamikor, valamilyen formában még találkozunk!

Tovább olvasom!

Írói válság, avagy Adam még mindig egy seggfej

Előzmény: Adam meggyőzött, hogy írjak. Megint. Aranyos, ifjúsági sztorinak indult. Megint.

– Adam, bírjál már magaddal! – kiabálok, a helyzethez képest egész visszafogottan fogalmazva.

– Most miért? – vigyorog.

– Miért? Mert a „Cute guy f*cked by a demon caught on camera” nem az a fajta sztori, amit írni szeretnék! És már megint átbasztál! Írjak, mi? Cuki kis kiadható sztorit!

– Most haragszol? – pislog elképesztőn bénán játszott ártatlansággal.

– Nem lehet veled írni! Előkerül egy helyes fiú, és neked annyi! Egy tisztességes démon kell, aki…

– Egy tisztességes démon? Drágám, a fiú eladta a lelkét, mire számítottál?

– Mondjuk, hogy nem dugod meg az első hat oldal után!

– De hát olyan csini – von vállat. – Te meg, ki tudja meddig vagy éppen hajlandó írni. Addig kell ütni a vasat, amíg forró.

– Akkora seggfej vagy!!! Ez… ez megint jó sztori lehetett volna, erre te csak… Áh! Járj Lucy bordélyába! Szedd szét magad! Bános is én! De ne akarjál már megint mindenáron, minden sztoriban dugni! Annak az időszaknak vége, érted? VÉ-GE.

– Pedig a pornó a legnagyobb iparág.

– Elmész te a francba. De most komolyan, miért kellett ezt?

– Mert kanos voltam.

– De… Basszus már, gürcölök a 100 kérdéses kérdőíven, már a testvérei tanulmányai átlagát is kicsikartam belőlük, erre te… Megdugod. Miért, Adam, miért? Jó, én voltam a hülye, nem adtam neked más nevet, de Doriánnál működött, gondoltam most is fog.

– Azért ne hasonlítsd össze Doránt ezzel a kis nyomingerrel!

– Egyszerűen csak… Nem értem. Nyomatod, hogy írjak, hogy csináljam, hogy „we can do it”. Erre… Ja. „do it”. Az van.

– Mit kell ebből ekkora cirkusz csinálni? – vigyorog. – Le sem írtad.

– De láttam!

Tovább olvasom!

Nem mindenki viseli könnyen az öröklétet

Sziasztok drágaságok!

Igen, igen, a rendszeres írás dolog nem igazán akar összejönni, ennek az az egyik oka, hogy Lia mostanság írás helyett a rajzolást választja, én pedig tulajdonképpen élvezem, ha rajzol.Addig se nekem rinyál.

Bármelyik erre tévedő „szellemnek” azt ajánlom, hogy SOHA, de SOHA ne kezdje el a titkára lelkét ápolni.
A munkakapcsolatnak munkakapcsolatnak kéne maradnia. Lia szenved, hogy mennyire beteges a kapcsolatunk, hát könyörgöm, én mit mondjak? Pedig ez most még egy viszonylag kiegyensúlyozottabb fázis… No mindegy, tudjátok, hogy igazából nem zavar, mert ha zavarna, már itt sem lennék.

Hogy mi történik azon kívül, hogy 24 órás lelkisegélyszolgálatot tartok egy én-soha-nem-leszek-író nőszemélynek?

ABBA-t hallgatok.

Lia persze erre is csak hisztizik, hogy ennél már nem süllyedhet lejjebb az élete, hogy a házidémonja ’70-es évekbeli szinti-popot hallgat. Egyébként is ő tehet róla, nekem aztán eszem ágában sem lett volna megnézni a Mamma Mia-t, pláne nem mindkét részt egymás után. Ilyen szar filmet, te jó ég!

De hé, a Waterloo szuper szám, annyira, hogy ha eleget éneklem Ravennek, még kis híján halandó is velem lefeküdni.

Kis híján…

Most jön a „Jajj, ne rakd már föl a blogodra!” Liától, de ha nem akarod, minek írod le, baszdki? Ha már egyszer leírod, akkor ennyi. Különben is, rólam van szó, szóval személyiség jogok, meg ilyenek. Annyira meg azért nem volt izgalmas a dolog, hogy nekiálljak leírni az én szemszögemből.

Szóval a kép után Lia jegyzetei következnek (én nem fogok belejavítani, ha akar, akkor javítgat ő):

Tovább olvasom!

Összefoglaló, képekkel

Igazán örülök, hogy nem halt még ki teljesen a blog, és ennyi idő elteltével is szívesen olvassátok a világmegváltó gondolataimat.

Amíg én távol voltam, nem állt ám meg az élet. Úgyhogy összedobok nektek egy kis gyorstalpalót, hogy képben legyetek, mi a helyzet az én kis pajtásaimmal. Néhány illusztrációt is kaptok hozzá.

Lucy. Tudjátok, a vattacukorhajú vámpírleányzó Caligóból. Anyja és apja is vámpír volt, ráadásul apja egy amolyan őrült tudósféle. Hmm, hány őrült tudós apa fér meg egy multiverzumban? Még jó, hogy Andort kinyírtam. Egész Caligóval együtt. Bevallom, néha elmerengek azon, hogy Caligo hirtelen felindulásból való elpusztítása nem volt a legjobb ötlet. Persze azért annyira nem bánt a dolog, hogy újjáépítsem. Raven tett rá egy próbát, de ha jól emlékszem, a világ néhány héten belül magába omlott. Jajj, tudom már! Az volt, hogy Nélkülem próbálta meg újra összerakni Caligót. Na, hát ez olyan próbálkozás volt, mint tojás nélkül rántottát sütni. Bár, a vegánok biztos azt is megoldják valahogy. (Amióta láttam hús nélküli kolbászt, végképp kiveszett a hitem az emberiségből.)

Lucy portré

Tovább olvasom!

Priscilla ajándéka Adamnek

Úgy történt, hogy még Karácsonykor ajándékozós húzást szerveztek egymás közt Chrisnél.
Raven, Chris, Lucy, Priscilla, Adam és... Lia.

Elvileg minden ajándékból egy történet lett volna.
Néhányból lett is, de a nagy részük nem érte meg, hogy szavakká is összeálljanak.

Pris ajándékát viszont most találtam meg, és úgyis olyan ritkán van itt bármi új... (Nem mintha egy négy hónapos iromány újnak nevezhető lenne.)

* 

Adamnek

Amikor Mavis reggel felébredt, már tudta, hogy az élete soha többé nem lesz a régi.

Először csak egy sötét álom ködös emlékképének rémlett a kávézó, az öccse, és minden démoni varázslat. Aztán ahogy ébredezett és érezte maga alatt a matracot, a puha párnát, a meleg takarót, már képtelen volt tovább tagadni. 

Ez nem álom volt. Hanem egy döntés. 

Hátára fordult, és a plafonra bámult. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ő Mavis Polaczky, mellette fekszik férje, Victor. A szemközti szobákban pedig gyerekeik, Judith, Sarah és Maurice szunyókálnak. 

Csendesen kimászott férje mellől, és mezítláb a fürdőbe sétált. A tükörbe pillantva halványan elmosolyodott, hogy még mindig ragaszkodik a szőke hajzuhataghoz. Valamihez ragaszkodni kell. Az arca ugyan kicsit pufókabb volt, mint amire elsőre számított, harminchét éves kor ellenére még mindig némileg kislányos benyomást keltett.

Eleinte még többször próbálta ki úgy, hogy emlékezett. Nagyjából az ötödik, hatodik alkalom után azonban rá kellett jönnie, hogy így nem az igazi. És ő a teljes elmebaj helyett inkább a felejtést választotta. 

Jobb volt újra meg újra megszületni úgy, hogy mit sem tudott az egészről. Hogy fogalma sem volt arról, hogy kicsoda valójában. Most mégis az őrült öccse számára készül valami bizarr ajándékot nyújtani. Pontosan azt készül neki adni, amit az az idióta igazán szeret. Önmagát adja neki. Az egyik életét. Egy egész jó életét. Kissé ugyan átlagos, de pont ezért kényelmes. 

Felhúzta rózsaszín pöttyös pizsamafölsőjét, hogy a tükörben megszemlélje a császármetszése hegét. Tiszta szívéből szereti Saraht, Judithot és Maurice-t. És mégsem jelent neki semmit ez a három gyermek. Egy röpke pillanatra átsuhant fejében a gondolat, hogy ez azért jóval több, mint amit ajándékként adna bárki is. Amit a gyerekei iránt érzett, az a gyönyörű, feltétel nélküli szeretet bemocskolódott attól a pillanattól fogva, hogy ma reggel kinyitotta a szemét. A három gyönyörű gyermek emléke ugyan úgy a semmibe fog veszni, mint az előzőké. 

Szerette volna a hülye öccsére fogni az egészet, de a fürdőszoba jéghideg padlócsempéjén állva, (ezeket a csempéket többhetes hetes kutatást követően választotta ki még öt éve), bele kellett törődnie, hogy legalább annyira a testvéréért, mint saját magáért. Hiszen hol a határ? Ő a szőke a feketéhez, ő a nő a férfihez, ő a jin a janghoz, és néha szereti úgy gondolni, hogy ő a tudatosság a tomboló káoszhoz. Vagy éppen fordítva. 

Még egyszer belepillantott a tükörképe szemébe, aztán lesétált a konyhába.

Sarah, a legnagyobb lány mogyorókrémes kenyeret kent magának a konyhapultnál. Szőke, hátközépig érő hullámos haj, kerek arc, kék szem. Összegömbölyödött macska mintás pizsama.

Mavis szó nélkül leült vele szembe a pulthoz.

– Jó reggelt – préselte ki magából, de tudta, hogy még csak közelébe sem ért a szokásos hangsúlynak. Na meg valami jelzővel is szokta illetni a kicsiket. Drágám? Szívem? Édesem?

A lánynak is feltűnt a szokatlan viselkedés, először csak lopva sandított anyjára, de aztán megkérdezte:

– Jól vagy?

– Talán – hangzott a legkevésbé sem várt válasz.

– Kérsz? – emelte fel a fél szelet megkent kenyeret Sarah, mintha attól minden megoldódhatna.

Priscilla bólintott.

Természetesen ez a neve.

Mavis olyan borzasztóan messze volt már. Mavisnek olyan nyolcvan éves kora körül kellett volna meghalnia, erre harmincas évei végén érte el a vég.

Próbált arra gondolni, hogy ez most nem róla szól, ez most egy ajándék. De mivel Adam úgyis annak örül a legeslegjobban, ha nagyon is róla szól... 

Beleharapott a kenyérbe, amit a kislány kent meg neki. A kislánya kent meg neki. Érezte, ahogy fogai alatt szétválik a krém és a tészta.

– Nem iszol egy kávét? – kérdezte Sarah kissé aggódva.

Olyan szép kislány.

Priscilla arra gondolt, hogy ha kést döfne a kislány nyakába, az sem jelentene az égvilágon semmit. Minden menne ugyan úgy. 

Megint érezte, megint értette, hogy Adam miért nem bírja elviselni. Mindig is értette. Eszébe jutott egy másik, messzi történet is, amiről igazából nem is különösebben kéne tudomást vennie, mégis elkalandoztak a gondolatai az öngyilkos hajlamú fiú felé. 

Minden olyan zavaros volt.

Olyan értelmetlen, és mégis kristálytiszta. 

Ennek a szép álomnak vége. 

Tovább olvasom!

Halvány fogalmam sincs, merre haladunk

Még élünk, illetve én, Lia élek. Valamilyen formában. Rengeteg minden történik Adammel, vagyis azzal, aki darabokra hasadt. Minden része másfelé kódorog, és csinálja a felfordulást maga körül.
Az utóbbi hetekben pedig Raven is rákapott ennek az ízére. Persze nem olyan konkrétan tépte magát darabokra, mint Adam, sőt, inkább éppen hogy megpróbálja egybe gyúrni a lényét, és ebből elég kusza dolgok kerekednek.

Mint például:

Ravennek határozottan nem így kéne kinéznie. Pláne, hogy októberben még egészen máshogy festett a helyzet. Abban az egyben legalább biztos lehetek, hogy Raven füstöl, mint a gyárkémény.

Természetesen nem vagyok hülye, pontosan tudom, mit akar Raven kifejezni ezzel a tegnap rajzolt képpel.
Rengeteg, rengeteg apró kis szösszenetem van velük az utóbbi hetekből.

De van, ami sosem változik.

jan.29.

"Égen földön kerestem tegnap Ravent, erre hol találom meg? Nazarell csarnokában. A piros hajú Even sehol.
Adam pedig Ravent dugja a trónuson.

Rendkívül romantikus.

Raven Adam csupasz hátába mar, póló egyikükön sincs, nadrágjuk a bokájuknál gyűrődik.

Imádják egymást.

Egyszerűen nem is értem, hogy bírnak ennyire odáig lenni a másikért. Mindig aktuális lesz az I Hate You a Sick Puppiestől.

És most mégis blogodnak tűnnék.

Elégedettnek.

Kielégültnek.

Mindkettőjük részéről legalább ugyan annyira szánalmas, hogy képtelenek elszakadni egymástól.

Pedig most nem én voltam. Komolyan nem. Olyan kegyetlenül idióták. Bármit megtehetnének. Adam még szét is tépte magát, de nem, egy jó dugást azért nem hagyna ki.

Nazarell és Even sehol.

Szeretem azt a verziót, ahol Adam tényleg valami nagyságos.

Mert Adam tényleg valami nagyságos.

De ha választani lehet aközött, hogy istenként lebegjen a végtelenben, vagy belemásszon egy sztoriba, akkor mindig az utóbbit fogja választani.

Azt mondtam, hogy Adam sosem lesz képes lemondani isteni hatalmáról.

Ez nem igaz.

Éppen azt élvezi legjobban, amikor lemondhat róla."

Azóta többé-kevésbé együtt vannak.  

Adam darabokba tépve, Raven pedig mindent magába olvasztva. Igen, ez pontosan olyan kaotikus, mint amilyennek hangzik. De egyszer mindent össze fogok gyűjteni egy szépen felépített regénysorozatba, egészen attól a pillanattól, hogy Adam a koncertnek helyet adó stadion elé teleportált, hogy felszedjen egy énekest.

Tovább olvasom!

Adam nélkül sincs hiány szemétládákból

Ő itt a Szőke.

Mit tudni róla? Nagyjából annyit, hogy valami köze van Bill Cipherhez. Hogy mi a köze, az egy remek kérdés, tekintve, hogy az említett démon Gravity Fallsban egy háromszög, semmi több. Viszont a fanok közt sikerült magának valamiféle (igen változatos) emberi alakot szereznie. És a Szőke elég sok minden lenyúlt magának ebből, a ruháját viszont határozottan a Black Parade-ből szerezte.

A kétes kiléte miatt a nevét is homály fedi, próbáltam meggyőzni róla, hogy a Soren egészen passzol hozzá, de hosszútávon a legkevésbé sem ragaszkodott hozzá. Viszont rövid időre James, a pszichológus bőrébe bújt, és sikeresen kigyógyította Adamet önmagából.

Szóval összességében igen, ezt a szőke szemétládát kell okolni azért, hogy Adam most darabokra esve, és mégis nagyobb egységben mint valaha, kering az univerzumban. Vagy multiverzumban. Nézőpont kérdése.

Tovább olvasom!

Szellemváros

Mindenkinek ajánlom Dan Wellstől a Szellemvárost. Hogy miért? Mert még Adamet is előcsalogatta. Nem mondhatom, hogy Azt Az Adamet, aki elkezdte a blogolást, viszont egy hozzá nagyon közel eső részét. Ami higgyétek el, azért már valami az utóbbi hónapok fényében.

Igen, Adam még mindig tudathasadásos állapotban található, és már létszámban túl vagyunk a múltkori bejegyzésben helyet kapott öt személyiségen. Majd egyszer újra számolom őket, a lényeg, hogy időközben, szégyen, nem szégyen, nekem is lett egy elég lapos Adam-szerű kis „házikedvencem”, aki ha sok másra nem is jó, legalább van. Felfedezhető benne ugyan néhány vonás az eredetiből, csak éppen sokkal, sokkal melankolikusabb.

De akkor lássuk is, mi volt a Szellemvárossal.

*

Tényleg képes valakinek az elméje kivetíteni egy nem létező személyt úgy, hogy az teljesen valóságosnak hat?

– Na vajon? – dönti az állát az ágy szélére. Kék szem, fekete haj, mint mindig. Illetve majdnem mindig.

– Te most melyik vagy? Nazarell? De azt nem érdekli az ilyesmi. Az Enyém pedig depisebb.

*

– Adam, mennyire állok távol attól, hogy megőrüljek?

– Éppen engem kérdezgetsz, miközben egy paranoid skizofrén sztoriját olvasod...

– A paranoid tuti kiesik. Érted. De ez a minta... Az eltűnés. A tanácsadás... A JÓ tanácsadás... Hm... Persze tudom, hogy nem valóság, de...

– Tudod, hogy nem valóság?

– Persze. És egyébként nem látlak igazán. Mindig inkább mögöttem vagy. Mellettem. De most sem látlak, csak... Ha látlak, akkor sem te kerülsz a való világba, hanem én kerülök hozzád.

Tovább olvasom!

A teljes egész nagyobb, vagy a részeinek összessége?

Adam az egykori vámpír - későbbi démon -, azóta a bizonyos terápiája óta szép lassan egyféle tudathasadás-szerű állapotba lépett. Csak mivel ő nem a mi fizikai világunkban él, megtehetette, hogy nem csak a tudata hasadt meg, hanem az egész lénye.

Nézzük azt az 5 részét, amiről éppen tudomásom van.

Res (más éven az Izé)

Kavargó fekete köd és csillogó-ragadó kátrány. Bármilyen alakot fel tud venni, bármivé tud válni, de ő a színtiszta sötétség, üresség, nincs neve, csak megtűri, hogy valahogy nevezzék. Nem is igazán személy, inkább állapot, egyszerre minden és semmi.

Elvégre Buddha sem csak egy valaki, hanem a tökéletes megvilágosodás állapotát elért személyeket is buddhának nevezik bizonyos tanok szerint.

Csak éppen a Res mindennek ellentéte, ami öröm, boldogság, szeretet. Res célja a káosz, hogy mindenki a másik ellen legyen és senki se találjon békére.

Ha nagyon alakba akarnánk tuszkolni Rest, akkor jellegzetessége, hogy jelenleg egyik szeme kék, a másik sárga.

Nazarell

A trónusán ülő gyönyörűséges „Nagyúr”. Ő az a bizonyos N. betű az Adam N. Calrum névben, rá hivatkozik néha Priscilla ’Za-ként, és ebből eredt Mindra Zarell, Adam lányának vezetékneve is.

Látnátok az a kő trónust! Támlája égbetörő fekete márványoszlop, minden oldalán ősi jelekkel vésett történetek, talán mind Nazarellről. A karfa szintén fekete márvány, Nazarell karja kényelmesen pihen a kőbe csiszolódott mélyedésben. Hány évezrede ücsöröghet itt ez az... istenség? Ujjai karmosak és feketék, mintha eggyé akarna olvadni a márvánnyal.

Tovább olvasom!

Szappanopera démonokkal

A hátránya annak, ha mindent leírsz, hogy még csak le sem tagadhatod, amikor Adam azt mondja, hogy "Én megmondtam!".

*

2014. december 7.

Adam ritkán boldog. Pláne ahhoz képest, hogy állandóan vigyorog. Ravennek viszont olyan örömet sikerült szereznie Adamnek, hogy olyat már nagyon-nagyon-nagyon rég nem sikerült senkinek.

Ha egy másodpercre is, de sikerült kizárnia Adamet. Igazából külső szemlélőként nem nagy dolog. Ha eszembe jut a Lázálom, akkor eszembe jut az is, hogy mennyire nevetséges ez az egész, és Adam csak egy fasz, és már megint szórakozik mindenkivel, de legfőképp Ravennel… De az a pillanat! Talán egy kicsit tényleg boldog volt. Már amennyire egy elmebeteg boldog lehet attól, hogy… Mihez is hasonlíthatnám. Talán amikor egy nagyobb gyerek csúnya szavakat tanít egy kisgyereknek, aki éppen alig kezdett el beszélni, és a kölyök megállás nélkül mindenre azt a szót hajtogatja. Nem tudom, miért ez jutott szembe.

A múltkori dolog után azt hittem – hogy lehetek ennyire naiv? –, hogy Adam fel fogja húzni magát Raven egyre növekvő erején. Ugyan már, miért tenné? Raven világrengető mutatványát Adam azzal kontrázta, hogy amíg Raven totálisan kifulladva álldogált, Adam állva az ölébe kapta, és nekiállt csókolgatni. Mikor Raven persze azonnal nekiállt hadakozni, amikor sikerült egy kicsit összeszednie magát.

Tovább olvasom!

Fire walk with me

Valamikor réges-régen, egy elpusztított világban.

Gerard:

Csak az tartotta bennem a lelket, hogyha jól viselkedem, tényleg nem fog senkinek sem bántódása esni. Anyának sem.
– Ha minden vágyad teljesítem, nem bántom anyát se – mondtam ki.
– Ez csak rajtad múlik cicafalat… Tudod, igazából őt is megdughatnám. Nézd meg az anyját, vedd el a… ribancot. Régi mondás – vigyorgott.
Amíg csak vigyorog, és nem csillog a szemében az őrület, addig nincs gond – nyugtattam magam.
Megteszek mindent. És nem fog bántani senkit. Össze kell szednem magam.
– Bizony! – vigyorgott, és megcsókolt.
Végül is, eddig is így volt. Csak nem mondta ki konkrétan. Meg akkor még úgy éreztem, hogy szeret. Most is azt mondta, hogy szeret.
– Szeretlek! – röhögött. – Nyugodj meg, vegyél pár mély lélegzetet, és felejtsük el az egész baromságot, ami a nyomikkal volt.
Ha az olyan könnyű lenne!
Adam megköszörülte a torkát.
– Igen. Elfelejtem – bólintottam.
– Na, már csak azon kell dolgoznod, hogy így is legyen! Dolgozni fogsz rajta, igaz? – hunyorgott rám.
– Igen. 
– Elfelejted ki voltál, és csak az én szolgálatomra élsz, rendben vagyunk?
– Igen.
És ennek örömére megyünk anyámhoz. Hát persze, hogy elfelejtem!
 – Ez az első próba édesem! – kacagott Adam. – Menni fog ez, én igazán bízom benned! Hidd el, én sem szeretném a szeretteid halálát. Ja, várjunk csak… Én pont leszarom őket! Szóval csak rajtad múlik. Meg tudod csinálni, igaz?
– Igen.
Meg tudom csinálni. Meg kell tudnom. Nincs választásom.
 – Tökéletesen látod a helyzetet! Gyakorolni fogjuk bőven a dolgot, úgyhogy én biztos vagyok benne, hogy nagyon ügyes leszel! – fecsegte negédesen. – Most pedig had halljam, ki is vagy te?
– Én… én csak a ribancod vagyok.
– Jajj édes, ne legyél ilyen szerény! Ez a világ legnagyobb megtiszteltetése, amiben nincs része csak úgy bárkinek! Te vagy A Ribancom. Adam, a vámpír egyetlen, és pótolhatatlan ribanca. Oké?
– Oké.
– Ez a beszéd! – és finom csókot nyomott a számra.

*

Napjainkban, valahol a világok közti térben.

Lia:
És most állnak egymással szemben.

Adam vigyorog. Vigyorog, mint mindig. Mint öt éve. Mint tíz éve.

Raven, pedig itt van, mert… Talán érdekli Adam. Talán látni akarja. Rég volt már ilyen. Még régebben volt, hogy hallgatott a Gerard névre. Már ha hallgatott rá valaha.

– Na mi van, szívem? – vigyorog Adam. – Én drága, drága, drága egyetlen ribancom. Hát nem hiányzik? Nem? Hány anyádat kell még kinyírnom? Tééényleg! Adrian babának is egészen biztosan van egy anyucija!

Raven nem szól semmit.

És Adam megteszi. Mert megteheti. Egy pillanat alatt átvágja egy negyven év körüli, festettszőke nő nyakát, és most a hajánál fogva lóbálja a kezében.

Tovább olvasom!

Már megint ki akarnak nyírni... Hányadszor is?

Csak egy tanács. Titkos tervet ne mondj el Liának, mert amit Lia tud, azt előbb vagy utóbb megtudom én is, ha máshogy nem, akkor elolvasom a cuccait. Ha meg pont az volt a terv, hogy feltegyem ide, hát oké. Olyan kis édes ez a Danny-fiú, meg kell zabálni! Jah, én, mint a suicid. Na de olvassátok, legyetek tanúim! Élek és virulok. - Adam

Danny szövegel, Lia hallgatja:

Nevezz nyugodtan Danielnek. Vagy Davidnek. Vagy Aidannek. Amelyik csak tetszik. Hogy akkor ki is vagyok valójában? Noss… Az vagyok, aki fel fogja falni a te kis drágaságod, az vagyok, aki fel tudja falni a kis drágaságod. Darabról darabra fogom szétmarcangolni, amíg nem marad belőle semmi más, csak… Én.

Bizony.

Ambíciók?

Azok vannak. Elvégre a legjobbtól tanultam, nem igaz? Erre lettem létrehozva, hogy letaszítsam a királyt a trónról. Egy romhalmaz királyát, de ez most lényegtelen.

Tovább olvasom!

Hát akkor mesélek én

Az van gyerekek, hogy kénytelen leszek én leírni a saját sztorijaim, mert egyszerűen nincs arra érdemes író, hogy ezt megtegye helyettem. Szidhatnám Liát, de már túl vagyok rajta, leszarom. Ő akart a nagyságos íróasszonyság lenni, hát semmit nem tesz érte, akkor ez van. 

Na tehát, hogy velem mi újság? Igen, igen, a világuralom még mindig... Eh. 

Negan-en felbuzdulva, (mondjuk már fogalmam sincs, hogy mi is váltotta ki a lelkesedésem, valószínűleg a hosszú hajával lassan lánynak kinéző Carl), tehát még úgy néhány hónappal ezelőtt úgy voltam vele, hogy most már aztán tényleg kell nekem egy szolgalélek, aki mindig kéznél van, ha éppen szükségem van egy kis khm... Közönségre. Szóval fogtam magam, elnéztem a Gamma Ilioneus nevű csillagrendszerbe (nincs olyan messze a Tejútrendszertől, csupán néhány millió fényév...), hogy összeszedjek egy igényeimnek megfelelő társat. Csinos, húsz év alatti hím egyed, akit könnyen le lehet venni a lábáról egy kis "tiéd lesz a világ" szöveggel. Világosbarna haj, kékeszöld szem, és olyan ártatlan, hogy megzabálom! Ami azt illet meg is zabáltam... A lelkét legalábbis. 

Nem tudom mennyire vágjátok ezt a karakter témát, a legegyszerűbb karaktert csinálni úgy, ha ellopod valaki lelkét, aztán átformálod olyanra, amilyenre csak szeretnéd. (Lia itt duruzsol a fülembe, hogy nem is írok jól, mert össze-vissza csapongok és semmi értelme a szövegelésemnek... Hát baszd meg kislány, te nem írtad le, szartál rá, mindig csak majd egyszer leírod, hát engem már nem érdekel te mit csinálsz, én bizony mesélek. Szóval kuss.)

Tovább olvasom!

Van, aki pontosan annyinak lát, amennyi vagy

– … és még csak észre sem veszed, ahogy felzabál! – sóhajt Priscilla szórakozottan. Keresztbevetett lábbal ül a kőfal tetején. Bokáig érő fekete szoknya, combközépig érő hasítékkal, csontfehér selyemblúz. Cipői valahol a kőfal aljánál.

– Miről beszélsz? – hebeg Adam és a lábát lógázza.

– Ugyan már! Te vagy a kedvenc desszertje! Ne mondd, hogy nem tűnt fel. Komolyan azt hitted, sikerült kiraknod a sárga démonkát a kastélyodból? Ennyire nem lehetsz naiv!

– Aha. És mégis mi a francot csináljak? – mordul fel Adam durcásan.

– Hagyd abba a faszoskodást.

– Tudtam, hogy rád mindig számíthatok, Sis. – Adam összeszorított fogokkal vigyorog.

Pár perc csönd, Adam szólal meg újra.

– Lehet, hogy Caligo meg mindent tényleg… – Valami olyasmit akart mondani, hogy fontos volt-e a világ, de Pris félbeszakítja.

– Ó, igen? – Szemében harag robban Adam szavaitól. – Tudod, drága egyetlen kisöcsém, veled ellentétben én TÉNYLEG szerettem Lucyt. Ne, ne gyere itt nekem a baromságaiddal! És ne merd még egyszer előhozni, hogy jajj de jó volt Caligo… Vagy az a kis észak-amerikai kocsma. Én túl tudtam lépni úgy, hogy örökké megőrzöm az emlékét. Te csak ne nyafogj a mondvacsinált szerelmeiddel! Ó, Gerard, ó életem szerelme, ó, Lorenna, ó, Gizella! És én mindig jövök amikor utánam nyavalyogsz. Ja, hát mert egy barom vagyok, az tény – sóhajt Pris, majd mosolyogva folytatja. – De élvezem a könnyeid, Adam, Zarell, Dilan... Dame? Ez van.

– Ki voltam Adam előtt? Mielőtt anyánk megszült. Kik voltunk?

– Még hogy Bill nem rágja az agyad! Még hogy Lia már nem korlátoz! – hüledezik Pris művien, aztán felkacag.

Tovább olvasom!

Valami Adames

Egyszer befejezünk egy történetet. De ez sem az lett. Amíg nem kerül megírásra Adam legújabb hülyesége, addig itt egy kis nosztalgia.

Annyira, annyira fájdalmasan Adam:

Finoman csókoltam, magamhoz képest alig követelően. Teljesen magába bolondított minden egyes rezdülése és imádtam, hogy én vagyok az első, aki úgy igazán fúrja át a nyelvét az ajkai közt. Olyan finom volt, olyan élettel teli olyan ártatlan. Oké, ártatlan a legkevésbé sem, de az újdonság ereje mindig felvillanyozó. Beletúrtam a tarkóján a hajába, majd végigsimítottam a nyakát, és végig a csigolyáin. Az első másodpercekben sokkal inkább volt zavarban, mint hogy élvezte volna. Aztán szép lassan sikerült felvennie a tempómat. 

Az ölembe húztam, ő pedig nem ellenkezett. Bármit a hatalomért. Testét, lelkét. És én persze kész voltam megadni mindent, amire vágyik. Cserébe persze azért, amire én vágyom. Rá. Nekem csak ő kellett, de a lábujja hegyétől a feje búbjáig.
Előnyös üzletnek tűnt.

Hogy miért imádom a fiatalokat? Mert csak ők érzékelik hasonlóan az időt, mint én. Persze ők tudják, hogy valamikor azért vége lesz, de ez részletkérdés. Oké, nem akarok túl sokat filozofálni, amikor egy tizenhatéves srác ül az ölembe. Szeretem. Minden egyes lélegzetvétele értelmet ad a létezésemnek. 

- Együtt fogjuk uralni a világot! – suttogom a fülébe, majd óvatosan a fülcimpájába harapok. Ölelem magamhoz, mint egy kisgyerek a kedvenc játékát. Az enyém. És ő visszaölel, és én mindennél boldogabb vagyok. Szeretek szeretve lenni, ez van. Persze azt is szeretni fogom, amikor kínkeserves szenvedések közepette a haláláért fog rimánkodni.

Nyálas dolognak tűnhet, de a szeretet olyan erős emberi érzés, hogy azt bizony még egy démon is megérzi. A szeretet persze igazából nem más, mint ragaszkodás és elégedettség egyvelege. De olyan jó lubickolni benne egy kicsit. 

Olyan egyszerű dolgokat szeretne. Olyan egyszerű dolgok fogják elégedetté tenni. Pont, mint most engem. 

Hogy miért csinálom? Megint ugyan azt?

 

Tovább olvasom!