Démonterápia – avagy Adam pszichológusnál 2. rész

A következő alkalommal direkt kicsit korábban érkeztem, mert kíváncsi voltam, hogy kikkel foglalkozik még a drágaságos doktor úr rajtam kívül. Nem szeretem, ha a kiszemeltjeim szerény személyem mellett bárki mással is foglalkoznak, de nagy önmegtartóztatásomnak hála, a dokitól távozó huszonéves leányka életben maradt. Lehet, hogy még huszon sem volt, inkább olyan tizennyolc.

– Milyen érzés egyik ember nyomorából a másikba csöppenni? – kérdeztem, mikor újra kényelmesen elhelyezkedtem a fehér fotelben, és magam mögé gyűrtem a zöld díszpárnát.

– Általában bőven hagyok időt a két időpont között, de néha megesik, hogy összesűrűsödnek a dolgok.

– És nem zavaró? – faggattam tovább, mivel még véletlenül sem válaszolt a kérdésemre. – Egyik percben még egy fiatal lány, utána rögtön egy teljesen másik eset. Hogy lehet ilyenkor átkapcsolni?

– Idővel megtanulja az ember – mondta barátságosan.

– Ha nekem befut egy megrendelés, utána néha még órákig képes vagyok az adott projekten agyalni.

– Most csak a tiéd a figyelmem, ne aggódj! – mosolyodott el.

Telitalálat. Álompasi. Ennyi, kell nekem.

– Hát jó – fészkelődtem a fotelben. – Hogyan tovább?

– Mi az, amiről még beszélni szeretnél? Visszatérhetünk Ravenre, ha gondolod.

– Áh, nem fontos. Most éppen megsértődött, és nem igazán beszélünk. Szerintem az is piszkálja a csőrét, hogy pszichológushoz járok. Soha, semmi sem jó neki, amit csinálok! Pedig most láthatná, hogy tényleg változtatni akarok! Ez azért nagy elhatározás, nem? Mármint azért nem egyszerű, mire rászánja magát az ember, hogy előadjon magáról egy vadidegennek mindent!

– Bizony, ez nagy elhatározás – bólogatott megértően. – Mások a környezetedben hogy reagálnak az elhatározásodra?

– Őszintén szólva? Kiröhögnek, hogy úgysem gondolom komolyan és ez az egész csak egy újabb múló szeszély. Meg hogy úgyis minden pontosan ugyan olyan lesz, mint eddig, az égvilágon semmit sem fogok változtatni a forgatókönyvön.

– De te szeretnél rajta változtatni, igaz? – nézett mélyen a szemembe.

– Abszolút!

– Kiknek meséltél még arról, hogy változtatni szeretnél?

– Csak néhány embernek. Ravennek amúgy nem személyesen mondtam el, csak van egy elég közeli közös ismerősünk, aki tudja, és persze eljárt a szája.

– Értem – bólintott.

– Úgyhogy ez a helyzet. Nem vesznek komolyan. Úgy gondolják néhány alkalom, és végzek ezzel az egésszel is. – És kivéreztetem a csinos kis tested.

– Ez csak rajtad múlik – bólintott.

– Tudom! És hidd el, nagyon-nagyon-nagyon nem szeretném megunni! Végig akarom csinálni! Tényleg!

– Miért érzed úgy, hogy minden untat? Mesélsz erről?

– Hát mert… Először tök jó szórakozásnak tűnik. Felpörget. Mondjuk, ha személyről beszélünk. Jön a szikra, beleszeretek, de fülig, akarom őt, minden porcikáját, mindenét, a szeme csillogását, a háta ívét, a legutolsó sóhaját is, aztán… Azán annyi. Ráuntam. Általában kinyírom. Vége. Nekem pedig még csak nem is hiányzik.

– Sok futó kapcsolatod volt? – kérdezte.

– Sok? Több, mint amennyit meg tudnék számolni, az biztos! És van, ami tényleg csak futó, egy gyors dugást, tudod – Dehogy tudja, első ránézésre látszik rajta, hogy nem az a fajta! –, az tök oké, a szarabb az, amikor tényleg azt gondolom az első percben, hogy hé, ebből lesz valami, aztán mégis megdöglik a dolog.

– Hol szoktál ismerkedni?

– Hát, úgy mindenhol. Bárokban, utcán, néha interneten. Annyira gyönyörűek az emberek! És olyan változatosak! Annyi szépség van bennük! Na meg persze annyi gonoszság. Imádom őket, egyszerűen imádom! Tudom, tudom, múltkor azt mondtam, hogy untatnak. Nem tudom. Néha ez van, néha az. Van, hogy teljesen rápörgök az emberiségre, máskor meg egy csettintéssel pusztítanék ki egész kolóniákat! Ez lehet borderline szindróma? Egyik ismerősöm azt mondta, hogy elég borderline vagyok. Meeeg… Kitöltöttem egy netes tesztet is, és 80% jött ki.

– A netes tesztekkel vigyázni kell, néhány kérdés alapján lehetetlen az ilyesmit megállapítani. Ahhoz, hogy bármi ilyesmit mondani tudjak, minimum négy alkalomra van szükségem nekem is! – okoskodott, természetesen teljesen jogosan. Azért hízelgő volt, hogy átérzi az aggodalmam. – Ha az ember olvas egy cikket egy mentális betegségről, akkor úgyis fel fog fedezni magában néhány tünetet. Ez úgymond normális.

– Oké, majd ezekről lenne pár kérdésem.

– Csak nyugodtan!

– Na a másik meg, hogy lehet, hogy azért vagyok ilyen, mert nem kaptam elég szeretet kiskoromban. Anyám lelépett a húgommal együtt, amikor még kissrác voltam – kezdtem bele a Caligós sztoriba, elvégre az a gyökere jelenlegi valómnak. – Apámmal és a bátyámmal maradtam kettesben. Apám szigorú ember volt, de mindig igazságos. De a bátyámban sokkal több közös volt apámmal, a mindenük volt a birtok, a földek. Egy kis gazdaság volt az övék. Szóval a bátyám mindig is apám nyomdokaiban képzelte el a jövőjét, én viszont… Hát, nem képzeltem el sehogy. Eleinte csak a lányok érdekeltek, aztán a fiúk is. Aztán inkább a fiúk. Visszatérve a családhoz, anyám keresésére indultam, és meg is találtam. De anyám volt a legvisszautasítóbb nőszemély a világon. A kicsi lányát persze imádta, mert saját magát látta benne, na de egy fiúgyerek? Ugyan már! Kinek kell az!

– Most milyen a kapcsolatod a szüleiddel?

– Semmilyen. Meghaltak – vigyorodtam el.

James arcán egy pillanatnyi meglepettség ült ki.

– Részvétem! – hajolt kicsit előre.

– Hát, köszi.

– Megkérdezhetem, hogy történt?

Apám egész szép kort ért hetvenvalahány évig, anyámat pedig a világgal együtt pusztítottam el.

– Apám rákos volt. Anyám pedig öngyilkos lett – kamuztam. Bár ki tudja, lehet, hogy apám tényleg rákos volt. Anyám meg végülis öngyilkos lett azzal, hogy megszült engem, szóóóóval…

– Tudom, ez durván hangzik – folytattam. – De az a legrosszabb, hogy emiatt sem érzek semmit. Meghaltak. Ennyi. Ez az élet rendje, nem?

– Hány éves voltál, amikor meghaltak?

– Hát, apám halálakor úgy tizenhat. Anyám hat éve halt meg, szóval huszonkettő.

– Testvéreiddel milyen a kapcsolatod?

– A bátyámmal semmilyen. A húgommal elég szoros a kapcsolatunk, persze a húgom, Priscilla anyámnak hála mindig egy kicsit hűvös és távolságtartó, de azért jól megértjük egymást. Én vagyok az ő hülye kis öcsikéje.

Nem kérdezett rá, hogy hogy is van ez az öcsém-húgom dolog.

– Nagyszüleidről mit tudsz elmondani?

– Az égvilágon semmit! – nevettem fel. – Mármint nem ismertem őket. Tényleg nem. Apám ágáról még talán elő tudnék kotorni halvány emlékeket, de anyám részéről semmi. Mintha nem is lettek volna szülei. – Mert hát nem is voltak.

A doki bólintott.

– Hát ez van, elcseszett egy család! – nyújtózkodtam, nem törődve azzal, hogy a hasam és a csípőcsontom kilátszik a pólóm alól. Sajnos James sem törődött vele.

– Van valami meghatározó gyerekkori emléked?

Hirtelen csak abból a másik világból jutott eszembe bármi is, ahol az anyámat Beatrixnak hívták, az apámat Ákosnak, és egy budapesti panellakásban laktunk. Caligóból alig maradt meg valami. Úgyhogy gyorsan ki kellett találni.

– Nem sok emlékem van… A házunktól nem messze lévő erőben sétáltam. Sötétben. Nem emlékszem, hogy kerültem oda. Az is lehet, hogy csak álom volt. Nem igazán vannak gyerekkori emlékeim, mármint ködös emlékek óvodás társakról, ilyesmi, de semmi igazán meghatározó. Talán amikor a húgom megszületett, és hazahozták a kórházból. A ragyogó, édes kis arca. Aztán meg hogy anyámmal együtt eltűntek.

– Hány éves voltál, amikor édesanyád elhagyott titeket?

– Hat? Igen, azt hiszem annyi. Még iskola előtt. Ja, durva volt így a beilleszkedés – sajnáltattam magam egy kicsit, hátha megesik rajtam a szíve, és kedve lesz lesmárolni. – De a suliról megint nem sokat tudok beszélni. Felsőben meg gimiben már talpig feketében jártam, Marilyn Manson minden mennyiségben, gyűrűk, láncok, percing, minden, ami kell – meséltem, megint csak arról a bizonyos másik életről.
 – Hiányzik Dorián! – sóhajtottam fel. Kivételesen több-kevésbé őszintén. – Doriánnal a gimi után jöttem össze. Illetve ő még gimis volt. Ő olyan igazi nagy szerelem volt. Szó szerint mindenemet odaadtam volna neki. Nem volt egy egyszerű eset. Az apja verte kiskorában, pszichiáterhez járt egész életében, gyógyszereket kellett szednie a pánikrohamaira, aztán… Aztán megismerkedtünk, és ha velem volt, nem volt szüksége a gyógyszereire. De tényleg, metrózni sem bírt, aztán amikor velem kezdett eljárni erre-arra, már nem voltak rohamai. Igazi regénybe illő szerelem volt! És Dorián… Nos, ő meg tudott törni. Darabokra tudott törni, és kicsinált, szó szerint. Megölt. Aztán vége lett, soha többé nem láttam.

– Milyen értelemben ölt meg?

– Átvágta a nyakam egy késsel. Ennyi volt, nyissz! – húztam el a mutatóujjam a nyakamon. – Beleszeretett egy lányba, és inkább őt választotta helyettem. Pedig olyan tökéletesek voltunk együtt! Tűz és jég! Nem mondom, hogy soha, senkivel nem szeretkeztem olyan szenvedélyen, mint Doriánnal, mert Dorián általában nem sok érdeklődést mutatott a szexualitás iránt, de amikor éppen mutatott, az aztán nem volt semmi! Nem az én műfajom, hogy én legyek az alárendelt fél, de Dorián határozottan meg tudott győzni. Az a tökéletes üresség, ami olyankor a szemében kavargott! A totális érzelemmentesség! Mindennél gyönyörűbb volt! Őszintén szólva Doriánnal sokkal izgalmasabb volt, amikor én voltam alárendelt pozícióban, mint ha ő. Pedig általában tényleg pont fordítva szoktam élvezni. De Dorián… Áh, James, amikor egyszerűen csak azt akarod, hogy valaki megöljön! Valaki elvegyen tőled mindent, mindent, ami te vagy! Csodálatos! – meredtem James barátságosan csillogó kék szemébe. Rezzenéstelenül állta a tekintetem. De nem szólt semmit, úgyhogy folytattam a nosztalgiát.

– Azóta sem találtam senki olyat, mint Dorián. Mert igazából nem is akarok. Maradjon meg csak Dorián az emlékeimben úgy, ahogy. Persze tudom, hogy előbb vagy utóbb őt is felfejeltem, de ah… A kamaszszerelem! Vagy valami.

– Milyen volt a legelső kapcsolatod?

– A legelső? – Na, megint megdolgoztat a doki! Néhány ezerév ide vagy oda!

– Tizenhét évesen lefeküdtem egy lánnyal. Igazából semmi extra nem volt köztünk. Néhány hétig jártunk, aztán annyi. Buzis duma, de ja, jobb lett volna valaki olyannal, aki igazán is jelentett valamit. Mint például Dorián. – Gondterhelten sóhajtottam.

– Beszélhetünk másról, ha gondolod.

– Áh, nem kell. Csak olyan üresnek érzem a szerelmi életem. Voltak a naaaagy szerelmeim, mindig volt egy húde nagy szerelmem, de semmi évszázadokon át tartó igazi románc. Mármint az talán Raven. De nem is vágyok stabil kapcsolatra. Nem is vágyok semmire. Csak csinálom újra és újra ugyan azt, évezredek óta. Mondanám, hogy azért, mert ezt élvezem, de ha eljöttem hozzád, mégsem élvezhetem annyira, nem? Te hiszel az örök szerelemben?

James mindig alig láthatóan felhúzta az orrát, ha hozzá intéztem kérdést, úgy látszik, nem nagyon volt hozzászokva, hogy a drága páciensek őt faggassák. Egy pillanatig habozott, hogy mit is feleljen, de szokás szerint megint a diplomatikus válasznál maradt.

– Abban hiszek, hogy két ember élhet boldog és harmonikus kapcsolatban, akár halálukig.

– Tudsz is erre példát?

Megint az az édes kis orremegés.

– A nagyszüleim remek példa rá. Tizennyolc évesen házasodtak össze, és még mindig nagyon boldogok együtt.

– Soha semmi vasárnapi tányérdobálás? – vigyorogtam.

James erőltetetten elmosolyodott. Ez volt az első nagyon látványosan erőltetett cselekedete a beszélgetéseink kezdete óta.

– Adam, rólad kéne beszélgetnünk, nem az én családomról – ingatta a fejét, még mindig a mű-mosolyával. Tetszett, ahogy kiejti a nevem.

– Éppen próbálom visszanyerni az emberiségbe vetett hitem! – sóhajtottam, én is mosolyogva. – Kérlek, mesélj valamit a nagyszüleidről! Olyan édes öreg párnak képzelem el őket, akik kézenfogva sétálnak a parkban.

– Pont olyanok – bólintott James, és most már őszintén mosolygott. – Nem mondhatom, hogy az egész életük tökéletes volt, és sosem veszekedtek! Viták mindig vannak. A lényeg, hogy kitartanak egymás mellet. Szóval az előző kérdésedre visszatérve, ha nem is az örök lángoló szerelemben, de egy jó kapcsolatban hiszek.

Amint itt végzek ma, ki kell derítenem, hogy James nagypapa vajon csalta-e a nénit, vagy fordítva…

– De azért az örökké mégiscsak kicsit hosszú idő, nem? – incselkedtem megint. – Te mit gondolsz, mi lesz a halál után?

Mély lélegzetet vett, és még a vállát is megemelte hozzá.

– Lényegtelen, hogy én mit gondolok róla.

– Már hogy lenne lényegtelen? Csak tudnom kell, mik a világról alkotott alapvető elképzelései annak, akivel éppen minden titkom megosztom!

– Sajnálom, de nem mondhatok semmi olyat, ami esetleg befolyásolna – mondta komolyan.

– Hát de nem pont az a dolgod, hogy befolyásolj? – nevettem fel, a fotel karfájára könyököltem, az állam pedig a kézfejemnek támasztottam.

– Nem a világnézetedet illetően.

– Pedig azt azért szeretném tudni, hogy hiszel-e benne, hogy ezen a világon kívül, hol éppen most beszélgetünk, sok-sok más világ is létezik – vigyorogtam.

– A tudomány jelenlegi állása nem zárja ki a dolgot – mondta.

– James… – csóváltam a fejem.

– Azt tisztáznunk kell, hogy örülök, hogy nyitott vagy felém, öröm az ilyen páciens, de egy ilyen terápiának megvannak a bizonyos keretei – mondta szigorúan. Na nem olyan szigorúan, mint mondjuk egy morcos tanár, egyszerűen csak úgy érezte itt az ideje fitogtatni kicsit, hogy ki is a szaktekintély a szobában.

– Én pofázok, te hallgatsz – bólintottam, gúnyos kis mosollyal.

– Valahogy úgy – mosolyodott el. – Természetesen nyugodtan tegyél föl kérdéseket, és válaszolok is, amennyiben azok nem konkrétan rám vonatkoznak.

– Oké, oké, értettem! – emeltem fel a kezem. – Nem fogom például megkérdezni, hogy a nők vagy férfiak társaságát preferálod!

Néhány pillanatra lehunyta a szemét, a szemöldökét pedig kicsit megemelte, nekem pedig kedvem lett volna homlokon csókolni.

– Mivel folytassam? – kérdeztem.

– Amivel csak szeretnéd.

– Azzal nem lehet. Jó, jó, bocsi! Nem akarom, hogy kirakd a szűröm! Tuti nem keresnék másik pszichológust! Na jó, szóval akkor mit kezdhetnék a bennem tátongó ürességgel?

– Próbáltál esetleg az utóbbi időben nem szexuális jellegű kapcsolatokat kialakítani?

– Nem, mert azok még jobban untatnak, mint a szexuális jellegűek! – nevettem fel. – Na meg… Akivel jól kijövök amúgy is, azzal miért is ne feküdjek le?

– A munkahelyeden a kollégákkal milyen a kapcsolatod?

– Naaa, azért nem mászok rá mindenkire kapásból!

– Nem is azt mondtam!

– Mondjuk néhány HR-es leánykát már megfektettem itt-ott. Nem is hinnéd, de a srácok mindig konzervatívabbak az ilyesmiben. Persze mert mindegyik húde heterónak képzeli magát!

James arcocskáján átsuhant az árny, hogy bizony ő is húde heterónak képzeli magát.

– Pedig mindenki biszex, csak valaki egész életében figyelmen kívül hagyja.

Majdnem közbeszólt, de csak majdnem.

– Mikor jöttél rá, hogy érdekelnek a férfiak is?

– Nem kellett erre rájönni. Érdekeltek ők mindig is.

– És a szüleid részéről mi volt a fogadtatás?

– Semmi extra. Anyám is az, úgyhogy őt aztán nem rázta meg.

James az ajtó felett függő órára pillantott.

– Ugye mondtam, hogy lesznek feladatok a számodra. Arra szeretnélek kérni, hogy a következő alkalomra írd össze, hogy milyen okok miatt értek véget a kapcsolataid, és hogyan lehetett volna ezen változtatni. Ha beleuntál a kapcsolatba, akkor is fejtsd ki, hogy hogy a másik félnek és neked mit kellett volna tenned ahhoz, hogy ez ne így történjen.

– Oké!

– Akkor egy hét múlva ugyan ekkor!

– Ki nem hagynám!

Távoztam a rendelőből, de nem teljesen. Rejtőzködve tovább követtem a doktorbácsi napját.