Nem csak kitaláltalak - 3. fejezet

Scott reggel nem vesződött a farmernadrággal. Mivel előző nap látta, hogy a bentlakók körében a bő nadrág, egyszerű póló kombináció a legelterjedtebb, az anyja által becsomagolt Nike melegítőnadrágot húzta magára. Anyja figyelmesen elrakott ugyan egy pár kényelmes papucsot is, de a fiú azt már kicsit túlzásnak érezte. A negyven plusszos, zoknis-papucsos nénik és bácsik szintjét nem akarta elérni rögtön a második nap. Inkább ütött-kopott fehér Conversébe bújva sétált le a menzára.

Hét és kilenc között svédasztalos reggeli várta a betegeket, a vacsorához hasonlóan széles kínálattal. Scott a gőzölgő kávé láttán meg is döbbent, hogy még ilyesmit is lehet kapni egy diliházban, aztán a reggelinél segédkező ápolók felvilágosították, hogy természetesen koffeinmentes. Így is elfogadott egy bögre habos kapucsínót. Az asztalsor szélén tornyosuló papírtányéroszlopról leemelt egyet, zsákmányolt két teljes kiőrlésű, magokkal megszórt zsömlét, néhány szelet sonkát és háromféle sajtot. A rengeteg földi jóval terített asztalt szemlélve azon töprengett, vajon hogy nem híznak el idebent a betegek.

Az ebéddel ellentétben, most tartotta magát az elhatározásához, és Marcie és Pete társasága helyett leült egy külön asztalhoz. Az is nagyban segítette a döntést, hogy Niels nem volt velük.

A szőke srác nagyjából tíz perc múlva érkezett meg az étkezőbe, és úgy tűnt, problémája akadt a reggeli mellé kapott gyógyszereivel. Scott még a gyógyszeres asztalkához való járulás nélkül megúszta a reggelt. Mivel a csilláros akcióját követően, a kórházban beletömött fél kiló antidepresszáns után, semmi jelét nem mutatta annak, hogy újabb kísérletet tenne élete kioltására, a Központban csak a személyes terápia megkezdésével állítják össze neki a „menüt".

Scott a szendvicsét majszolva figyelte, ahogy a nagydarab „konyhás bácsi", aki egy fiatalabb nő mellett osztotta a gyógyszereket, Nielsszel vitatkozik. Viszonylag reggeli rutinnak tűnt a dolog. A gyógyszeres haspit jól láthatóan nem különösebben hatotta meg Niels akadékoskodása.

Scottot sem igazán a vita tárgya kötötte le, hanem az, hogy a szöszi, sok reggelizőhöz hasonlóan, még pizsamát viselt. Képtelen volt levenni a tekintetét a bő pamutnadrág alól kivillanó meztelen bokáról és strandpapucsos lábfejről. Abba már inkább bele sem mert gondolni, hogy a laza pizsamanadrág alatt Niels valószínűleg semmi egyebet nem visel. Azt viszont kifejezetten érdekesnek tartotta, hogy mennyire leköti a szőke srác teste, és azon mélázott, vajon ha közelebb menne, látna-e a srác bokáján szőke szőrszálakat.

Ha eddig bárki megkérdezte volna Scott-tól, százszázalékosan heteroszexuálisnak vallotta volna magát. Úgy érezte ugyanis, hogy semmilyen egyéb szexuális orientációt nem engedhet meg magának. Ez még persze az előtt volt, hogy spárgát hurkolt a nyaka köré, és egy diliházban kötött ki.

Nem tudta tovább szemlélni Niels formás hátsóját, sem a saját szexuális irányultságán merengeni, mert váratlanul Marcie zuttyant le a szemközti székre. Kitakarva Niels és a gyógyszeres férfi szócsatáját.

– Van valami a srácban, nem igaz? – kérdezte Marcie mosolyogva. Hófehér fogai szinte világítottak az egészen sötétvörösre rúzsozott ajkak között. Scotthoz hasonlóan a lány is átöltözött reggel előtt, térdig érő bő pulcsit viselt cicanadrággal.

– Mármint? – kérdezte Scott, mintha fogalma sem lenne, miről beszél a lány.

Marcie mosolyogva ingatta a fejét.

– Én is rögtön odáig meg vissza lettem tőle, amint megláttam – csevegte bizalmasan. – Mármint komolyan, hogy tud így kinézni? Valami divatcég óriásplakátján kéne látni, nem egy ilyen helyen.

Scott csak megvonta a vállát és nagyot kortyolt a kapucsínójából.

– Rossz lehet paranoiásnak lenni, miközben tényleg figyelnek, pusztán azért, mert úgy nézel ki, mint egy északi félisten – folytatta a lány.

– Nem szokta bevenni a gyógyszereit? – pillantott el Scott Marcie válla fölött, hogy terelje a témát. Niels és a nagydarab hapsi már eltűntek a gyógyszeres asztal mellől.

– Sajnos nem mindig. Ezért is nagyon nehéz a skizofrén betegekkel – mondta a lány, mintha legalább olyan szakértelemmel rendelkezne a témában, mint az orvosok. – De Niels állapota elképesztően sokat javult az utóbbi hetekben. Persze, most még valószínűleg minket látva is azon kattog az agya, hogy összeesküvést szövögetünk ellene. De amikor először láttam, még sokkal rosszabb állapotban volt. Egy nappal azután hozták le, hogy én idekerültem.

– Honnan hozták le? – kérdezte Scott, és próbálta nem túl feltűnően keresni, hogy hova tűnhetett Niels, meg a gyógyszeres ember.

– A másodikról.

– Ja! Az ön- és közveszélyesek! – esett le Scottnak, és máris Marcie mondandójára figyelt. Lelki szemei előtt bevillant Niels vastag bőrszíjakkal az ágyhoz kötözött testének látványa.

– Elképesztő, hogy micsoda javulás érhető el a gyógyszerekkel, és olyan szomorú, hogy nem látja be – folytatta Marcie halkan. Scott pedig próbálta elűzni a képzeletéből a szorosra húzott szíjak alatt megfeszülő izmok, összeszorított fogak és hátrahajló nyak képét. Aztán rájött, hogy rohadtul nem is akarja elűzni ezt a fantáziát.

– Milyen, amikor nem veszi be a gyógyszereit? – kérdezte leplezett izgatottsággal.

– Sokkal zavartabb. Sokkal. – Marcie a színes karkötőivel babrált. – Mármint... Igazán durvának nem láttam. De elég heves természetű tud lenni. Mondjuk, mindenki az lenne, ha úgy érzi, hogy az életét fenyegetik.

– És a magában beszélés?

– Áh, az Rem – mosolyodott el a lány, mintha csak egy régi ismerős került volna szóba. – Legalábbis általában. Rengeteget mesél róla. Ő a... Hát, képzeletbeli barátja.

Scott akaratlanul is gúnyosan felhorkant, mire Marcie rosszallóan forgatta a szemét.

– Ez nem vicces. Csak azért mondom el ezeket neked, mert a vak is látja, hogy folyamatosan stírölöd, és csak azt szeretném, ha tiszteletben tartanád a...

– Nem stírölöm!

– Jó, lehet, hogy nem ez a megfelelő szó, de... Képzeled magad a helyzetébe! – Marcie hangja a bájos csevegésről egy csapásra kioktatóvá vált.

– Hidd el, az én szüleim is ugyanannyit fizetnek, mint az övéi. Ha az én elmebajom az, hogy egész nap őt bámulom, akkor így járt – közölte Scott szárazon.

– Váó, nem is tudtam, hogy szimplán azért is kerülhet ide ember, mert egy paraszt! – Marcie felpattant az asztaltól, belökte a széket, olyan lendülettel, hogy Scott kávéja kis híján felborult. A lány még vetett rá egy gyilkos pillantást, aztán elvonult a folyosó irányába.

Scott pár másodpercig még fortyogott magában, aztán elöntötte a keserű érzés, hogy ő nem akar paraszt lenni. Nem akarta Marcie-t megbántani. Csak felhúzta a nevetséges tény, hogy a skizofrén kölyök a képzeletbeli barátjával akar összeköltözni.

A koffeinmentes kapucsínó pedig teljesen kihűlt.

Menjen oda a lányhoz, és kérjen bocsánatot? De miért kérjen bocsánatot? Mert már megint ránézett egy elmebetegre? Ha nem szabad nézni, hát vigyék szépen vissza a második emeletre.

Reggeli után Scott megint leült egy babzsákfotelbe, de most másikat húzott el magának, mert még csak gondolni sem akart a Marcie-éktől elkértre.

Nem mintha így nem gondolt volna rájuk. Gyűlölte, hogy még itt is ilyen teljes mértékben jelentéktelen dolgokkal foglalkozik.

Miután kidühöngte magát a fotelbe süppedve, végre egészen ebédig élvezhette a semmit.

Egyedül ebédelt, délután pedig Doktor Lynch várta a terápiára.

Niels

2017.szept.5. (kedd)

Rem ma nem tudott jönni. Telefonon azt mondta, hogy próbáljam meg valahogy kijátszani a gyógyszereket, mert amit mostanság kezdtek el adni, az különösen erős, és nagyon megzavarja a fejem.

Reggelinél megpróbáltam beszélni Masonnel, hogy rosszul éreztem magam este a gyógyszerektől, szóval szeretnék inkább visszaállni a korábbira. Mason erre természetesen azt mondta, hogy nem tud mit tenni, ez a mai adagom, mindenképpen be kell vennem. Erre azzal próbálkoztam, hogy azonnal beszélnem kell Sherman doktorra, aki a gyógyszereimet állítja össze. Nem vagyok hajlandó olyan pirulát bevenni, ami rontja az állapotom. Mason azt felelte, Sherman doki utasítása, hogy mindenképpen be kell vennem a gyógyszert, és ha nem veszem be, akkor kénytelen megint az injekcióra. Mindig az injekció. Azt még inkább el kell kerülnöm, mint a bogyókat. Erős a gyanúm, hogy már így is nyomkövetőt fecskendeztek belém. Ki kell derítenem, hogy mi módon szabadulhatok meg a mikrochiptől.

Újraolvastam a korábban írtakat, és azok alapján az alábbiak az elsőrendűek:

- kiszedni a nyomkövetőt, hogy megszökhessek

- kitalálni egy megbízható technikát, amivel megúszhatom a gyógyszert, és sem a vizeletvizsgálat, sem a vérvétel nem mutatja ki, hogy nem vettem be

(Ehhez mindenképpen szükségem lesz valakire, mert ilyen témában még Rem sincs otthon, és nem hiszem, hogy a neten találni bármi hasznosat. Találnom kéne egy megbízható orvost, akit nem Ők felügyelnek. De kétlem, hogy ide beengednének olyat.)

- ha Marcie-t tényleg kiengedik a jövőhéten, addig ki kell derítenem, hogy tényleg megbízható-e, és számíthatok-e a segítségére a szökésben

- meg kell tudnom, ki küldte a Scott Renner kölyköt

Reggelinél Marcie beszélgetett vele, de a úgy tűnt, hogy nagyon felidegesítette Marcie-t. Fogalmam sincs, mint mondhatott neki. Próbáltam kiszedni Marcie-ből, de a lány csak annyit mondott, hogy ne foglalkozzak Scottal, mert csak egy seggfej, és kizárólag azért figyel engem, mert egy idióta.

Örülök, hogy Marcie is egyetértett abban, hogy a srác figyel engem. Persze ez jelentheti azt is, hogy ellenem forralnak valamit. Lehet, hogy a srác lesz Marcie utódja, miután a lány elmegy? Annyira szeretnék Marcie-ben megbízni, de túl sok a gyanús körülmény. Rem mindenesetre azt mondja, hogy bízhatok a lányban, nem akar semmi rosszat, tényleg csak segítene.

Rem hajlamos túlságosan megbízni az emberekben. Lehetne körültekintőbb.

Nagyon félek, hogy valami történt vele odakint. Bizonyos szempontból olyan naiv tud lenni. Szeretem a pozitív gondolkodásmódját, de... Nem bírnám elviselni, ha valami történne vele.

Visszatérve a reggeli gyógyszerekre.

A reggeli után megpróbáltam úgy tenni, mintha lenyelném a bogyókat, azonban még a müzlim kanalazása közben az asztal aljára ragasztottam, a művészeti foglalkozásról szerzett gyurmás ragasztóval. Már álltam volna fel az asztaltól, amikor jött Mason, és megkért, hogy fáradjak vele az egyik külön szobába, ahol a bezártak hozzátartozóival szoktak beszélni az orvosok.

Először megkért, hogy nyissam ki a szám. Egy műanyag kanállal tologatva a nyelvem, körbenézett a számban, mint valami fogorvos. Aztán benyúlt a pizsamafölsőm kis zsebébe, és a papucsomat is levetette velem. Komolyan, még a lábujjaim közét is végigfogdosta. Aztán felszólított, hogy adjam oda a gyógyszert, vagy toljam le a nadrágom, mert mindenhol meg kell néznie.

Ekkor már bántam, hogy nem volt tényleg nálam a gyógyszer. Mindig is sejtettem, hogy Mason egy perverz, de hogy pont csak az alkalomra várt, hogy bezárkózzon velem egy szobába! Hogy nem számítottam erre?

Közöltem vele, ne is álmodjon róla, hogy hozzám érhet. Erre persze gúnyosan forgatta a szemét, és azt mondta, hogy esze ágában sincs hozzám érni, de ha nem csinálom, amit kért, akkor ő fogja rólam lerángatni a nadrágot.

Jó erőben vagyok, de Masont nem biztos, hogy le tudnám gyűrni.

A kegyetlen emberkísérletek egy dolog, de azt nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy egy ilyen behemót molesztáljon!

Legalább annyi tisztesség lehetne bennük, hogy nem ilyen aberrált izomembert vesznek fel! Vajon az orvosok tudnak róla? Hány beteggel „játszadozhatott" már el abban a szobában? Még most is beleborzongok, ha rágondolok.

Már a falhoz szorított, és rángatta volna le rólam a nadrágot, amikor kopogtak az ajtón. Mason zavarba jött, és hátralépett.

A fiatal gyógyszeres nővér lesett be, aki csak nemrég kezdett el itt dolgozni. Lehet, hogy még nem sejt semmit az egész helyről.

– Megvan – csipogta a lány. – Az asztal alá ragasztotta.

– Remek – sóhajtott Mason dühösen, amiért megszakították a kis akcióját. Én pedig nem győztem magamban hálálkodni az lánynak, hogy még pont időben érkezett. Talán ő tényleg nem beépített ember? Vagy csak nem beszélték meg pontosan, hogy Mason mikor végez velem?

– Kelly, kérlek, hozz be egy pohár vizet hozzá – folytatta Mason, hogy időt nyerjen magának.

Szerencsére a vadállat tisztában volt vele, hogy nem sok mindent tud kezdeni velem, amíg a lány elsiet a gyógyszerért. Úgyhogy csak perverz tekintettel méregetett, miközben arról magyarázott, hogy higgyem el, hogy nekem is jobb lesz, ha nem ellenkezem, és nem csinálok többet ilyen jelenetet.

A nővér visszatért a gyógyszerekkel és egy pohár vízzel, majd Mason el is küldte. A nagydarab felém nyújtotta a bogyókat és a poharat, majd közölte, hogy addig maradunk itt, amíg nem veszem be. Megkérdeztem, hogy mégis mi a biztosítékuk arra, hogy nem fog megerőszakolni, miután bevettem a gyógyszert. Erre igazán feldühödött. Nem számított rá, hogy nem csak csöndesen hagyni fogom, hogy megtörténjen. Mint talán annyi áldozata előttem...

Mason dühöngve lecsapta a gyógyszereket és a poharat az asztal szélére, és kicsörtetett a kis tárgyalóból. Nem zárta rám az ajtót. Kilestem, hogy mi a helyzet a folyosón. Sehol nem volt senki, úgyhogy nem vártam meg, amíg Mason visszatér valami undorító szex-kellékkel, vagy bármiért is rohant.

Gondoltam, meghúzom magam a szobámban, de még a lépcső előtt összefutottam Lars doktornővel, aki szintén félrehívott az irodájába. Ott volt Mason is. Teljesen megrökönyödtem, hogy ennek a törékeny doktornőnek is szerepe van ebben a beteg játékban. Aztán a doktornő szavaiból az jött, le, hogy nem sejt semmit. Vagy talán csak remek színésznő.

Mindenesetre elég nevetséges húzás volt Masontől, hogy azon háborgott, hogy esze ágában sincs megerőszakolni, és még azt is volt képe előadni, hogy mennyire borzalmasan esik neki ez a vádaskodás.

Mason szava az enyém ellen. Tulajdonképpen azt tesznek velem, amit csak akarnak. Még a saját anyám sem hinne nekem. Én vagyok az őrült.

Ennek az egésznek is az lett a vége, hogy még ott, Lars doktornő irodájában bevettem az idióta gyógyszereket, mert már megint jöttek az injekció-témával. Csak miután lenyeltem, akkor döbbentem rá, hogy lehet, ha ezek a bogyók is csak Mason beteg tervéhez kellenek? Mi van, ha viagra, vagy valami hasonló? De már késő volt.

Amint bevettem, el is engedtek, mintha mi sem történt volna.

Egész nap igyekeztem minél távolabb lenni Masontől, és minden időmet Marcie és Pete társaságában töltöttem. Marcie előtt nem mertem beszélni a történtekről, mert tudtam, hogy mennyire felzaklatná a dolog.

Szerencsére a vágyfokozó piruláknak nem volt túl durva hatása. A szobámban elfantáziáltam kicsit a Remmel együtt töltött pillanatokról, aztán meg is oldódott a dolog.

Valahogy meg kell szabadulnom Masontől.