Lia és a vámpírok - 13.rész

Raven:
– Bocsi amiatt, tényleg… – próbálkozott Chris angyali ábrázatot magára varázsolni, de én úgy ráordítottam, hogy az emberi tüdőm beleszakadt volna.

 – BOCSI?
Hangosítás nélkül betöltött volna egy stadiont a kérdésem. Egy pillanatra elhűlve pislogtam azon, hogy ez a már-már pokolbéli hang az én torkomból szakadt fel.
Chris egyáltalán nem tűnt meglepettnek, csak maga elé tartott, mereven kinyújtott kezekkel próbált csitítani.

 – Figyelj, Adam előbb vagy utóbb úgyis…

Olyan higgadt volt, mintha csak valami apró civódás lenne az egész. Részéről minden bizonnyal annak is tűnt, és kegyetlenül ingerelt, hogy nem találom a módot, amivel megértethetném vele a borzalmat, amit tett. 

 – Úgyis mi? – Megragadtam a természetellenesen csontos és keskeny vállát. Megráztam, hogy a fogai összekoccantak. – Hogy tehetted ezt Frankkel? Hogy tehettétek?! A kibaszott életbe, én meg itt fetrengek veletek, mintha mi sem történt volna! Ez is a te kurva nyálad miatt van!
Legalább annyira undorodtam Christől, mint önmagamtól.

 – Oké Gee… Itt vagyok. Mit szeretnél csinálni?

 – A kibaszott képeddel feltörölni a kibaszott padlót!
 – Rendben, de előtte hallgass végig!

 – Kurvára nem érdekel! – törni, zúzni akartam. Rombolni. Bármit.
Az étkező berendezése pont megfelelőnek tűnt.
 – Figyelj, tényleg bonyolultabb örökké élni, mint gondolod! Csak csináljuk a dolgokat, amik poénosnak tűnnek, és nem érdekel, hogy mi lesz. Akkor viccesnek tűnt. – Gyorsan elillant az egyik falnak vágódó szék útjából. – Hadd mondjam végig!

 – Kibaszott seggfej, itt adod nekem a cukifiút, az érzékeny lelkű kis buzit, én meg már majdnem bekajáltam! Kibaszottul jó vagyok! Kétszer átbaszni ugyan azzal a szarsággal! Tapsot nekem!

 – Azért ne hasonlíts össze Adammel…

 – Miért?! Mert neked az számít, hogy basszanak?! Tök mindegy!

 – Gee, csak higgadj le… – mondta, és mondta, a világrengető közhelyeket, és mesterien játszotta, hogy tényleg a szíve mélyéről bán mindent.

 – Ha még egyszer Gee-zel, én… én…!

 – Oké, csináld! – tárta szét a karját, és megadóan meredt a szemembe.

 – Tök mindegy, úgyis csak kibaszottul élveznéd! Attól se lenne semmi bajod, ha szétloccsantanám az agyad a padlón, te tetves kis gennyláda! Gondolom, arra élvezel!
Azt akartam, hogy szembe szálljon, hogy nekem essen, és úgy fojthassam belé a szót, de ő rendíthetetlen gyengédséggel fojtatta:

 – Sajnálom! Tényleg! Ha tudom, hogy közülünk való leszel, akkor…

 – Sosem leszek közületek való!!!
Mindennél jobban esett az ordítás. Talán ebben az állapotban még a vérnél is jobban. Már nagyon közel álltam ahhoz az artikulátlan üvöltéshez, ami egy koncerten még jól is mutatna két szám között.

 – Kérlek… – nyögte Chris. Könnyek ültek a szemében. Elképzelésem sem volt, hogyan tudott ilyen mű-sírást produkálni. Bőven volt ideje rá gyakorolni. A könnyektől csak még nagyobb dühbe gurultam. Magam sem tudom, honnan lett ennyi erőm, de sikerült ököllel úgy állon vágnom Christ, hogy nekitántorodott a már előzőleg felborított asztalnak. Minden bizonnyal hagyta magát.
Az volt az egyetlen vágyam, hogy felnyársaljam az asztal felfelé meredő fémlábaira.

 – Ne engem hibáztass! – igazította helyre az állát, de még mindig tökéletes pózban állt a felnyársaláshoz – Oké, az én nyálam volt, de ha nem így, akkor sokkal rondábban történik!

 – Ennél rondábban???
Talán egy mozdulat is elég lenne hozzá, hogy átdöfjem rajta az asztallábat.

 – Adam bírt téged. Jó, ez nála más, de…
Annyira elöntött a düh, hogy már azt sem érdekelt, miből vonta le azt a következtetést, hogy Adam bír engem.

 – Idióta kis… – minden létező és nem létező szitkot szórtam, a szóösszetételek többsége más helyzetben kegyetlenül viccesnek hatott volna.

 – Figyelj! – ugrott arrébb az asztaltól. A bárszekrény ráborítása már nem tűnt olyan csábítónak, de azért több volt a semminél. Végeredményben természetesen semmit sem ért.
 – Láttam már párszor ugyan ezt a forgatókönyvet nála. Ha nem kedvelt volna, akkor a szemed láttára nyúzza meg a barátaidat, és sokkal, de sokkal nagyobb kínokat okoz, mint azzal, hogy…

 – Mindjárt meghatódom! – minden egyes porcikám lüktetett a dühtől.

 – Mivel tehetném jóvá?

 – Mi van???

 – Hogy a nyálam… – meredt a padlóra, és egyik lábáról a másikra billegett az üvegszilánkok között.

 – Jóvátenni? – Már képtelen lettem volna normális hangnemben beszélni.

 – Andor talán megcsinálná a barátod szemét – pislogott, mintha csak valami eltörött kisautóról lenne szó, amire véletlenül lépett rá a játszótéren.

 – Dögölj meg a pokolban és… – kezdtem bele újra, de Chris nekem ugrott, és a derekam köré fonta a karját.
 – Nem! Ne ölelgess, a kurva életbe! – lökdöstem el magamtól, de piócaként tapadt a testemhez.

 – Lehet, hogy gonosz vagyok, de azért bánt, hogy ilyen letört vagy! – meredt rám könnyes szemekkel, és mielőtt a képébe ordíthattam volna, hogy „Letört?”, gyengéden megcsókolt. Egy pillanatig átvillan az agyamon, hogy vajon ki tudnám-e úgy tépni a szemüregből azt a kék kis könnyesen csillogó vackot, mint ahogy Adam tette, de mire megvalósíthattam volna, hatott az átkozott nyála.
 – Vagy mégsem vagy olyan letört? – mosolyodott el, amikor a jobbja az ágyékomhoz ért.

*****

Lianne:

 – Ugorjunk már oda, hogy koppansz, és rájössz, hogy csak elég komoly szexmániád van, ráadásul totálisan belezúgtál Chrisbe, és nem sokáig nyafogtál azon, hogy a barátodat miatta vakítottam meg fél szemre – hadarta Adam röhögve.
Adam beszél a szexmániáról? Inkább bele sem gondoltam a további szavaiba. Legszívesebben az egészből kívülállóként maradnék, mert képtelenség igazat adni bármelyiküknek is.

 – Nem ő tehet róla – vágta rá Raven.

 – Ó, avathatjuk Szent Christophert! Pedig el tudom képzelni milyen hatásos hisztériát csaptál. Chris meg persze élvezete. Tökéletesen megértem, hogy miért találtatok annyira egymásra. Két igazi kis köcsög.

 – Ezerszer többet ér nálad.
 – Ó, milyen kis partit nyomtatok le a lezúzott lakosztályban! Chris tényleg keményen szereti. Igazából mindig nagy dilemmám, hogy kettőtök közül ki a nagyobb faszsóvár ribanc.
 – Elég legyen! – szóltam közbe, mielőtt még Adam úgy igazán belelendülhetett volna az elemzésbe.
 – Ne mondd, hogy te nem nézted volna végig mit művel a két kis nyomi egymással! Fogadni mernék, hogy még szerephez jutott az az asztalláb.
 – Chris milliószor többet ér nálad, bármit is tett – közölte Raven ridegen.

 – Az előbb még csak ezer volt. Ez a szerelem! – tárta szét a karját Adam.
Raven csak az orra alatt morgott.

 – Nem. Nem ez az.

*****

 – Anyámat egy vámpír ölte meg – suttogta Chris néhány óra múlva, és a nyakamba fúrta a fejét.

 – Mivan? – nyögtem unottan, és arrébb löktem a mellkasomról a kezét.

 – A szirént. Édesanyámat. Én meg megöltem az apám. Rendezhetünk ám kinek volt elcseszettebb élete versenyt – mosolygott. A kósza göndör hajszálak az államat csiklandozták.  – Gondolj bele… Nem vagyok se igazán vámpír, sem igazán szirén. Csak egy kicsit mindkettő.

 – Hüpp-hüpp – morogtam, arrébb toltam magamtól Chris fejét, és a hűtőhöz sétáltam, újabb tasak vérért. Még a tombolásom közepette is azt diktálta a tudatalattim, hogy a vérre ügyeljek, így a hűtő sértetlenül állt a romos étkezőben.

 – Egy jó kis vadászat biztos jobban feldobna, mint ez az állott vacak – szólt utánam Chris.
 – Pont leszarom.