Lia és a vámpírok - 16. rész

*

Lehajoltam a magazinért, és újra széthajtogattam a gyűrött lapokat. Az első mondat után képtelen voltam tovább olvasni a rejtélyes eltűnésemről szóló cikket. A szövegnél már csak a képek voltak borzalmasabbak. Sápadtra kisminkelt arc, elkent fekete szemfesték, hogy még meggyötörtebbnek nézzünk ki. Talán ezzel akartuk visszaadni mindazt a szenvedést, amit az élet okozott. Legalábbis így gondoltuk. Drogfüggőség, alkohol, szerelmi bánatok, háborúk. Olyan dolgok, ami köré építhetsz egy egész albumot, és magad is elhiszed, hogy borzalmas egy világban élsz. Pedig nem tudsz semmit. Még ennél is többet akartam felejteni, ehhez viszont le kellett zárnom dolgokat, amit nem halogathattam tovább. Nem simogathatom örökké egy tejföl szőke kis démon fejét, miközben a barátaim, a családom azt sem tudják, hogy meghaltam.

– Adj egy telefont! – mordultam Chrisre.
– Majd talán ha szépen kéred.
– Chris! – kiabáltam.
– Ajj, úgy imádom, ahogy a nevem tudod mondani! – és a kezembe dobott egy rózsaszín, fekete strasszkövekkel díszített mobilt. Inkább nem kérdeztem rá, hogy ez az övé, vagy Lucy-é. 
Az öcsém számát tárcsáztam. Nem mintha más számát tudtam volna fejből. Reménykedtem, hogy nem fogja fölvenni. Amint kicsengett, már legszívesebben nyomtam volna ki a hívást, de Mikey szinte azonnal beleszólt.
– Haló?
– Gerard vagyok – a hangom elcsuklott. Gyors búcsút akartam.
– Uram isten! – nyögte olyan megtörten, amilyen hangot senki sem szeretne egy rokonától sem hallani. – Tényleg te vagy az?
– Én – suttogtam elhaló hangon. Folytatni akartam, de a szavak a torkomon ragadtak, majd könnyként távoztak a szememből.
– Hol vagy Gee? – Mikey zokogott. – Mindenki attól retteg, hogy… hogy… Istenem, Gee…
– Én… én jól vagyok – Ennyit tudtam kinyögni. Gyorsan, fejben elképzelni egy rögtönzött búcsúbeszélgetést milliószor egyszerűbb, mint megvalósítani. – Figyelj, ezt így telefonon nem jó. Otthon vagy?
Mi a lószart csinálok?
– Igen! Persze! Gee, én…
– Néhány perc és ott leszek! – hadartam, anélkül hogy egyáltalán belegondoltam volna, és lecsaptam a telefont.

– Vigyél Mikeyhoz! – parancsoltam Chrisnek, és villámsebesen lediktáltam a címét.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – húzta el a száját.
– Leszarom! – ordítottam. – Vigyél hozzá!
Chris a fejét csóválva megvonta a vállát.

– Hát jó. – A vörösesbarnára mázolt ajtó előtt álltunk, kis híján bevertem az orrom az arany 23-as házszámba.
Mikey sosem zárta be az ajtót amikor otthon volt, akár be is sétálhattam volna, ahogy megannyiszor hónapokkal ezelőtt. Csengettem.
Az öcsém úgy tépte föl az ajtót, mintha az élete függne tőle, ugyan azzal a lendülettel a nyakamba akart borulni, de megtorpant, és elhűlve bámult végig rajtam.

– Te hogy… és az orrod… és… – hebegte. Én magam teljesen meg is feledkeztem róla, hogy az arcom már nem egyezik azzal a képpel, ami Mikey emlékeiben élt. Nem tudtam semmit felelni, csak könnyezve a nyakába borultam. Nem találtam a megfelelő szavakat arra, amik az utóbbi napokban történtek velem. Ő is reszketni kezdett a sírástól, és átölelt.
– Hívtam anyát is, hogy… hogy… – hüppögte a fülem mellett, könnyeivel az ingemet áztatva.
Néhány másodperc sem kellett, hogy rádöbbenjek; nem a testvéremnek kellett volna az első embernek lennie, akivel vámpírként találkozom. Ahogy a vállára hajtottam a fejem, éreztem az ereiben áramló vér lüktetését, mintha a koncerten a dübörgő erősítők előtt állnék.
Egy öntudatlan állapot határmezsgyéjén állva kicsit elfordította a fejem, hogy az ajkaim a nyakához érhessenek. Először csak óvatosan előre toltam a nyelvem. Mikey lélegzete a fülemet súrolta. Lassan csókot nyomtam a forró, szinte izzó bőrére, majd… Bár mondhatnám azt, hogy elsötétült előttem a világ, és a tudatom uralmát átvette valami szörnyeteg.
Minden porcikám tudta, hogy mire vágyom mindennél jobban, és ez a vágy egy pillanat alatt elnyomta azt, hogy Mikey az öcsém, akit imádok, és sosem lennék képes bántani. Nem is bántani akartam. Csak a vérét. A sűrű, vörös nedűt, ami az ütőerében lüktetett, az életet, a legutolsó cseppig. Csak Mikeyt.
A nyakába mélyesztettem a fogaim, átöleltem a testét, és egyé váltam vele, az egész lényével. Mindet akartam. Az utolsó lélegzetvételét is. Örökre.
Chris elkapta a vállam, és megpróbált elhúzni az öcsémtől, aki a rémülettől megmozdulni sem bírt, mi több, belenyugvással hagyta, hogy szívjam. Nem csak a vérét. Mindenét. Mintha összevágott videoklip pörgött volna, úgy láttam a lehunyt szemhéjam előtt együtt töltött gyermekéveink egy-egy villanását, és a film haladt tovább, és tovább, és tudtam, hogy így kell történnie, így kell elvennem Mikey életét, elvenni mindent, ami maga Mikey.
Az, hogy így rám bízta magát, és egy pillanatig sem ellenkezett, csak fokozta a földöntúli élményt.
Az egész alig néhány másodperc alatt zajlott le, én mégis az örök élvezet egy darabjának éreztem.

Chrisnek sikerült lefejtenie az öcsémről, és visszarángatott a hotelbe. Hosszú másodpercekig bármit megadtam volna, hogy a legutolsó cseppig kiszívjam az öcsém vérét.
A szőke vámpír leültetett az egyik fotelbe, az ölembe mászott, és a támlának szorította a vállaim.
– Ne borulj ki, csak vegyél mély levegőt! – suttogta, arra várva, hogy újra tombolva szétverek mindent. Először valóban ez volt a tervem, de végül moccanni sem voltam képes a ténytől, hogy a legkisebb lelki vívódás nélkül kioltottam volna Mikey életét.
És megtenném, újra, meg újra.

*

Eltökéltem, hogy amint feljön a nap, átadom magam a sugarainak.

– Nincs semmi baj – mondta Chris és csitítóan az arcomat simogatta. – Alig ittál belőle valamit, nagyobb volt az ijedtség!

Megöltem volna. Mindennek tökéletesen a tudatában voltam, és meg akartam ölni.
– Hát ti meg már megint nélkülem basztok? – rikácsolta Lucy. Észre sem vettem, hogy előkerült, de most a legkevésbé sem érdekelt.

– Luc, most ne! – torkolta le Chris.
– Ennek meg mi baja? – bökte meg a vállam a rózsaszín kislány.
– Mindegy, csak hagyd!
– Faszom ki van már veletek, engem mindenből kihagytok!
– Lucy!
– Chris! – Egyik jobban affektált, mint a másik.
– Csak hagyj minket, oké?
– Azt lesheted! Mi baja van?
– Kicsit megharapta az öccsét, úgyhogy most ne szekáld.
– Nem máááár! – Tapsikolt Lucy ugrándozva, majd megállt és csalódottan lebiggyesztette az élénk lilára kent ajkait. – És én kimaradtam belőle? Miért nem ölte meg?
– Hülye vagy?! Ha hagyom neki, hogy kinyiffanjon, még jobban megutál minket!
– Hát aztán! – kacarászott Lucy. – Hol az öccse?
– Ne is gondold!
– Mekkora segg vagy már megint! Mindegy, már találtam egy ezerszer jobb pasit! Modell! Tuti imádnád! De ha nem akarsz jönni, feldughatod magadnak a zombi farkát! – Lucy köpött felém egyet, majd köddé vált, maga után hagyva a tömény vattacukor illatot, amit a ruhái árasztottak magukból.

– Gee, nincs semmi baj, oké? Ha néha iszol emberből, akkor simán kordában fogod tudni tartani az ilyesmit. Nem lesz semmi gáz. Ettől még nem kell kimenned a napra – Chris megállás nélkül simogatta az arcom. – Iszol egy-két emberből aztán akkor találkozol a tesóddal, amikor csak akarsz, és egyáltalán nem lesz rá késztetésed, hogy megedd! Oké, lehet, hogy késztetésed lesz, de simán ellen fogsz tudni neki állni, mert erős vagy ám! Kibírtad Andor pirítóját! Egy kis önkontroll meg sem fog kottyanni, előtte gyakorolunk egy kicsit, és… – Már nem is figyeltem Chris szavaira, lehunytam a szemem, és felidéztem magamban azt a gyönyörű pillanatot, amikor öngyilkos lettem. Sosem éreztem magam annál szabadabbnak, mint ahogy ott álltam a szakadék szélén, mezítláb, talpam alatt az apró, éles kis kavicsokkal. Aztán csak előre dőltem. Csukott szemmel zuhantam. Annyira egyszerű volt, annyira könnyed, annyira tökéletes, megsemmisülve átadni magam a gravitációnak. Egyáltalán nem fájt. Fogalmam sincs, mikor vágódhattam úgy az egyik kiálló sziklának, hogy kitörtem a nyakam, vagy csak eszméletemet vesztettem, és a szakadék aljára érve ért a halálos becsapódás.
Mennyire szép volt.
Ez a szőke kis buzi pedig elvette tőlem.

Visszaszerzem. Lehet, hogy nem lesz olyan kellemes, ahogy a nap sugarai szénné égetnek, mint szabadon zuhanni a semmibe, de nem is baj. Aki a saját öccsét ölné meg, az nem is érdemel meg olyan luxust, mint a gyors halál.

*

Lianne:

– Már nem azért, de senkit nem zavar, hogy állandóan halni készül, de még mindig itt van?
– Pofa be Adam, ez az én történetem! – morogta Raven.

– De ha egyszer borzalmasan szenvedős?

– Akkor az! Attól még, hogy te nem vagy képez érezni még…– Ez nem az érzésekről szól, hanem arról, hogy „Jajj meg akarok halni, de jajj mégse!”

– Le vagy szarva Adam, keres valami más elfoglaltságot! – kiabáltam rá.

Tovább olvasom!

Lia és a vámpírok - 15. rész

– El sem hiszem, hogy csak úgy berakott téged a pirítóba! – törölgette a szemét Chris a nappali közepén ácsorogva.
– Ne bőgj már ennyit! – fakadtam ki, miközben Andor szavai dübörögtek a fejemben. Visszatérhetünk a témára. – Engem rakott be, nem téged!

– Hát ez az, te seggfej! – mosolygott, és gyengéden megcsókolt. Elhúzódtam tőle, és morogva leültem a fekete bőrfotelbe. Nem fogok embert ölni azért, hogy tanítson. Nincs szükségem tanításra ilyen áron.
– Eddig csak azért feküdtél le velem, mert azt hitted a nyálam miatt gerjedsz be, mi? – Csevegte a szőke vámpír, és az ölembe ugrott.

Nem feleltem. Különben is költői kérdés lehetett. Lelökdöstem magamról Chris, és átültem a kanapéra.

– Nem mindegy, hogy csak simán én tetszem neked? – újra előttem termett, és a nyakamtól az ágyékomig végighúzta a kezét. – Mi bajod velem?

– Soroljam? – Most már nem löktem le az ölemről, úgyis csak szélmalomharcnak bizonyult volna a dolog.

– Szexuális értelemben gondoltam. Na gyere, csináljunk valami mocskosat. Csak mi ketten – dörgölőzött a mellkasomnak.

– Éppen elég mocskos dolgot csináltam az elmúlt napokban. – Az elmúlt év már egy másik életnek tűnt. Bizonyos szempontból az is.

– És? Nem élvezted? – mivel nem feleltem, folytatta a monológját. – Ne csináld már, hogy Adam ennyire kikészített.

– Csak nincs kedvem a dologhoz, rendben? – Ehhez azzal sem segített, hogy Adamet emlegeti.

– És ha azt játsszuk, hogy még mindig hat a nyálam? – Idegesen felhorkantam. – Gee… – Chris úgy biggyesztette le az ajkait, mint egy kislány, akitől elveszik a kedvenc plüssmackóját.

– Ne hívj így, a rohadt életbe!

– Akkor hogy hívjalak? – pislogott ártatlanul.

– Csak hagyj békén, oké? Ha az a szíved vágya, hogy itt legyek, hát rendben. De fogd be a szád!

– Tetszik, amikor keménykedsz. Mindjárt reggel, Lucy valahol elvan, mi mással üthetnénk el az időt? – dorombolta. – Eddig is olyan jól elvoltunk, ne rontsa már el ilyen apróság a napunk.

Chris puhán megcsókolt, és egészen az ölembe simult, hogy egy négyzetmilliméternyi hely se legyen közöttünk.

Adam:
 „– Ezt már szeretem… – búgta Chris, és sztriptíztáncosokat megszégyenítő erotikával rázta meg a göndör sörényét.

A mellbimbóim körül körzött az ujjbegyeivel, és szenvedélyes csókokkal borította a nyakam. Úgy voltam vele, hogy most már teljesen mindegy, mit teszek. Chris tökéletesen tudja, hogy mennyire fel tud izgatni, Lucy meg nincs itt, hogy órákon keresztül vihogjon rajtam. Nem volt ki előtt… – Az álszenteskedni szót keresed! – Ledöntöttem Christ a hátára, és gyors mozdulatokkal lehúztam róla a pólót. A feje fölé szorítottam a csuklóit, és végignéztem a hófehér és törékenynek látszó testén. Mellette az én bőröm szinte barnának tűnt. A lábát a derekam köré kulcsolta, és magához szorította a csípőm. A derekamhoz nyomta a sarkait. Erőszakosan a hajába markoltam, és oldalra nyomtam a fejét, hogy a hófehér nyakának íve harapásra kínálja föl magát.
– Szeretlek Gee! – nyögte, amikor a bőréhez hajoltam, hogy felhasítsam.
– Faszt szeretsz! – morogtam.
– Az is igaz! – kacagott.” – Csak nektek, csak most. Legyen már valami szinte szórakoztató is ebben a tömény szenvedésben! Tudom, hogy díjazzátok az ilyesmit. Na meg Ravent eszi a fene, hogy ezt is belecsempésztem ebbe a részbe.

*

– Adammel mi történne abban a gépben? – kérdeztem. Chris a mellkasomra hajtotta a fejét, én pedig szórakozottan csavargattam ujjaim között a göndör tincseit. Minden vágyam az lett volna, hogy Adam szénné süljön abban a szerkezetben.

– Semmi – hangzott az elkeserítő válasz.
– Nem olyan, mint a napfény?

– A fiatal vámpírok porladnak el benne.
– Adam hány éves?
– Pont Neked nem dicsekedett a korával? – kerekedtek el a szőkeség szemei.
– Valami kétszáz körülit mondott – vontam meg a vállam. Az utóbbi események fényében eddig a legkevésbé sem érdekelt Adam pontos életkora. Vagy elhalálozásának kora.

– KÉTSZÁÁZ? – pattant fel Chris, és egyáltalán nem zavarta, hogy emiatt elég rendesen megtéptem a haját. – Hát ezt nevezem! Jó alacsonyra tette a mércét. Én elmúltam már kétszáz! – kacagott lányosan csengő hangon. – Fura, hogy pont neked jött ilyen fiatal korral.

Nem ért különösebb meglepetésként, hogy még a koráról is hazudott. Ami azt illeti, meglepett volna, ha bármiről is kiderült volna, hogy igaz vele kapcsolatban.

– Valójában mennyi? – Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy tudni akartam. Még mindig azon bánkódtam, hogy őt sem lehet Andor vámpír-sütőjével elintézni. Elég élethűen magam elé tudtam idézni a kínhalálát.
– Azt szerintem senki se tudja! – nevetett Chris, mintha Adam kora lenne a legszórakoztatóbb téma a világon. – Oké, talán Pris, de ő se biztos. Adam előszeretettel hangoztatja, hogy ő a világgal egyidős.
 – Na igen. Ez már inkább rá vall – motyogtam.

A legkevésbé sem akartam többet Adamről vagy egyéb vámpírokról cseverészni. A tekintetem az összegyűrt magazinra tévedt, amit Lucy hozott még az elmúlt napokban.

*

 Lianne:
– Várj, várj! Mi az, hogy Pris se tudja, hogy Adam hány éves? Nem testvérek? És az anyja? – zúdítottam Ravenre a kérdések áradatát.
Csak egy morgásszerű választ kaptam.

– Ez egy hosszú történet.
Adam vigyorgott.
– Ha annyira imádsz magadról mesélni ezt miért nem mondod el? – pillantottam Adamre szúrósan.
– Hát, az úgy volt, hogy…
– Ne most! Most Raven!
– Később meg nem fogom – vonta meg a vállát, és durcásan elfordult.
– Oké, bocsi, akkor… – néztem Ravenre bocsánatkérően.
– Sajnálom, ez a vonat már elment! – legyintett Adam hűvösen.
– Adam…
– Én meséltem volna.
– Akkor most!
– Már nincs kedvem.
Raven nem bírta tovább hallgatni a nyöszörgésem, úgyhogy végre közbeszólt.
– Az az egyik meséje, hogy ő a világgal együtt született, mint minden fölött álló szellem, vagy mi a franc, és csak utána testesült meg emberként.
– Akkor nem is harapás miatt lettél vámpír, hanem eleve az voltál? – pislogtam. Az első sokk után azóta már egészen sikerül feldolgoznom ezt a tényt.

– Ennyire sötét vagy? – vigyorgott Adam. – De akkorsem mesélek.

– Emberként született meg, nem vámpírként, így vámpírrá kellett tennie valakinek, hogy vámpír legyen. Mindegy. A legnagyobb faszkalap az összes világon. Továbbléphetünk?
– Oké, persze! – bólogattam hevesen.

*

Tovább olvasom!

Lia és a vámpírok - 14.rész

Lucy nem hagyott fel a vadászattal kapcsolatos hisztijével. Addig bőgött – szó szerint patakokban folytak a könnyei –, és nyávogott, amíg Chris be nem adta a derekát, és vele nem ment „szórakozni”. Képtelen voltam elhinni, hogy ez a lány már bőven túl lehet a tinédzserkoron a valós éveit tekintve, mégis úgy hisztériázik, mint a legelkényeztetettebb kislány a világon, akinek legszívesebben lekevernél egy óriási pofont. Már emberként megállapítottam róla, hogy egy elmebeteg tinilány, akinél rémesebb rajongót keresve sem találna az ember, de akkor még nagyobb volt bennem az izgatottság amiatt, hogy egy tini vámpírlány éppen az én együttesemért rajong, mint az undor. Na meg a rózsaszín madárfészek haja ellenére is keltett bennem némi félelmet. Még most is tartottam tőle, de a hisztirohamai inkább voltak kínosan nevetségesek, mint rémisztőek.

Így, hogy Chris engedett az érzelmi zsarolásának, legalább rólam leakadt a tupírozott kis boszorkány.
Távozásuk után hosszú percekig mozdulatlanul ültem a kanapén. Chris a fejébe vette, hogy ha nincs kedvem semmihez, legalább keresztrejtvényt fejtsek, mert őt le szokta kötni, ha nagyon unatkozik, úgyhogy most egy nagy kupac rejtvényújság hevert mellettem.
Egy isteni szikrától vezérelve, gondolkodás nélkül felvettem a cipőm, és egy kabátot, amit még Chris szerzett nekem néhány napja. Igazán drága darab, de egyáltalán nem izgatott, mivel biztosan nem fizetett érte egy fityinget sem, csak leemelte egy fogasról. Magamhoz vettem a maradék tasakos vért, és most először kitettem a lábam a hotelszoba ajtaján.

Egy lélek sem járt a folyosókon. Ez volt az én nagy szerencsém. Jobbnak láttam, ha lépcsőn megyek, ott talán még kevesebb emberrel van esélyem összefutni, mint a liftben.
Alig jutottam el a lépcsőház ajtajáig, és élvezhettem a pillanatnyi szánalmas kis szabadulás okozta örömet, – egy óriási lökés ért oldalról, a következő másodpercben újra a szobában voltam, háttal a világosbarna padlószőnyegen.
 – Csak nem szökni készülsz? – nevetgélt Lucy, felrántott a földről, majd szinte azzal egy időben lenyomott az egyik konyhaszékre, a tegnapi gyerekes tombolásom egyetlen túlélőjére. Pislogni sem volt időm, és egy olyan vastag láncot kezdett el körém tekerni, amiről csak azt tudtam gondolni, hogy egy kikötőből lopta. Csoda, hogy a vasmacska nem csüng még a végén. Megpróbáltam hadakozni, de persze semmi esélyem sem volt, csak annyit értem el, hogy Lucy felpofozott, rikítórózsaszín körmeivel jó erősen belekarmolva az arcomba.
Szorosan tekerte körém a többkilós láncot, tudtam, ha akarná, az összes csontom összeroppanthatná vele. Megállás nélkül szitkozódtam magamban, amiért ez a rózsaszínhajú, és jelenleg rózsaszín műszempillás kislány egy igazi démon erejével bír. Chris egyik lábáról a másikra álldogálva nézte Lucy tevékenységét, de nem szólt semmit. Az, hogy segítsen rajtam, meg sem fordult a fejében.

Újra egyedül hagytak.

Órák hosszat ültem magányosan, megkötözve a lerombolt konyha közepén. Tökéletes alkalom volt újra belemerülni az önsajnálatba.

*

Lianne:
 – Újra? Mikor jöttél ki belőle?

 – Köszönjük Adam a mély hozzászólást! – csattantam fel.
 – Szívesen máskor is!

*

Hálát adtam az égnek, amiért Chris egyedül tért vissza.

 – Szerintem nyugisabb, ha itt maradsz – mosolygott, és elkezdte rólam visszafejteni a súlyos béklyót.

 – Ti mitől vagytok olyan kurva erősek? – morogtam.

 – Hát csak úgy – vonta meg a vállát. – Biztos te is megtanulhatod használni a tested. Tudod, mint amikor először elsültél, mint valami szűzsrác az első randin, most meg már órákon keresztül bírod. Mit szólnál, ha azt játszanánk, hogy te kötözöl ki, mondjuk az ágy támlájához, és addig…
 – Felejtsd el! – vágtam közbe.
 – Most miért? Azt csinálhatnál velem, amit csak akarsz!
Jelenleg csak az jutott eszembe, hogy Chris nyaka köré tekerem a láncot, és addig húzom, amíg le nem esik a feje. Mivel esélyét láttam, hogy még ezt is élvezné, inkább témát váltottam.

 – Ha már itt maradok, taníts valamit, basszus! Vagy te csak kijöttél anyádból, és máris mindent tudtál?

 – Hát, tanultam, mint bármelyik gyerek.
Már majdnem mondtam, hogy bármelyik gyerek általában gügyögni, meg mászni tanul, nem pedig hidegvérrel gyilkolni. Inkább megtartottam magamnak.
 – Király – morogtam.
 – Amúgy talán… Szerintem Andor segítene neked. Tanulni. Persze nem biztos, de nála nem lehet tudni.

 – Miért is segítene?
Andor az eddigi ismeretségem alapján mindennek tűnt, csak segítőkésznek nem.

 – Az ő vére is vagy – magyarázta Chris, miközben sebesen nekilátott rendet rakni az étkezőben. Még jó, hogy ilyen kis házias. Ha rajtam múlna, örökre így maradna ez a tetves konyha.  

 – Nem hiszem, hogy annyit ittam volna belőle – horkantam fel gúnyosan, és néztem, ahogy egy szempillantás alatt eltűntette az asztal romjait.

 – Jajj, nem azért, te butus! Ha úgy vesszük, Andor a nagyapád.

 – Andor a te… – meredtem rá tágra nyílt szemekkel.

 – Mondtam, hogy megöltem az apám! Ennyire nem figyelsz rám?

 –Bocs.

 – Lucy apja. Azt legalább tudod, hogy Lucy az egyetlen…

 – … vámpír, aki két vámpír gyereke – fejeztem be unottan. –  Igen. A sok faszsága mellett említette – nem mondtam ki Adam nevét, úgyis egyértelmű volt Chris számára. – Vigyél Andorhoz!

 – Kérésed számomra parancs! – kuncogott Chris, nyomott egy csókot az arcomra, ahol Lucy felhasította a karmával, és máris a laborban voltunk. Amikor utoljára ilyen készséges volt az ügyben, anyaszült meztelenül álltam Andor előtt.
Kellemes csalódás volt, hogy most egyszerűen csak odavitt.

 – Még mindig nem vagy képes magadnak vacsorát szerezni? – Andor egy asztal fölé görnyed, egy pillantásra sem méltatva minket, bütykölt valami furcsa, fekete szerkezetet, amiből különböző méretű tüskék álltak ki.

 – De! – vágtam rá gyorsan, majd a lényegre tértem – Hogyan erősödhetek meg?
Esetlenül hangzott, de azt már volt szerencsém megtapasztalni, hogy a vörös vámpír nem díjazza a köntörfalazást.
 – Tanulással.
Mit kérnél a tanításért? – villant át az agyamon.
 – Valami piaci kofa vagy, hogy ennyit alkudozol? – emelte fel a szemét az asztalról, és rám nézett – És nem, nincs szükségem segédre.
Nem vettem volna rá mérget, de a hangulata még a visszautasítás ellenére is kedélyesebbnek tűnt, mint az előző alkalmakkor.
 – Hogy halhatok meg?
 – Még mindig itt tartasz? Próbáld ki! És nem, nem maradhatsz velem!
 – Bocsánat – kegyetlenül zavarban éreztem magam attól, hogy minden egyes gondolatomat hallja, mégsem hajlandó igazi kommunikációra –, csak eddig nem találkoztam ilyen értelmesnek tűnő vámpírral.
 – Én viszont jó pár ilyen zöldfülűvel találkoztam, mint te és meg kell mondjam, eléggé untattok.
 – De a te véred is vagyok!

 – Ó, melyik kis idiótának járt el a szája? Úgy beszélek a lányomról ahogy akarok, nem?

 – Sajnálom – motyogtam, teljesen feleslegesen.

 – Szóval még mindig meg akarsz semmisülni? Kár. Pedig akkor talán még hasznodat vehettem volna.

Igen?

 – Ha már úgyis kifecsegték, hogy mi a helyzet, elvégeznék néhány kísérletet rajtad.

 – Cserébe tanítasz?

 – Nem – felelte ridegen, és következő gondolatra sem volt időm, belökött egy szűk kapszulába, amibe csak úgy fértem el, hogy a vállaim közé húztam a nyakam. Egy lélegzetvételnyi időt sem hagyott ellenkezésre. Hangos kattanással rám zárta az ajtaját, bármi is legyen a tárgy, amibe beletuszkolt. Se ablak, se szellőzőnyílás, se bármiféle bélése nem volt.
Chris felsikított, de olyan szívszorító hangon, hogy a legvadabb fantáziámat bevetve sem tudtam elképzelni, mi történt. Egy éles villanás, és olyan kín hasított minden porcikámba, amihez foghatót még sem éltemben, sem pedig vámpírrá tételem óta nem tapasztaltam, pedig Andor műtéte sem volt egy kellemes dolog. Mintha az agyam szénné égett volna a koponyámban. Egy pillanatig biztosra vettem, hogy Andor végezni akar velem, örökre, de mire ez a gondolat elharapódzhatott volna az elmémben, már el is múlt a fájdalom, a kapszula fedele kinyílt, és Chris elborzadt arcával találtam szembe magam.

 – Édes istenem, jól vagy? – hebegte elcsukló hangon, és reszkető kézzel ülő helyzetbe húzott a kapszulában. A legnagyobb jóindulattal is borzalmasan nézett ki. Mintha húsz évet öregedett volna, annyira megnyúlt a képe a rettegéstől. Belém hasított az érzés, hogy ezt a tekintetet nem lehet megjátszani.
 – Belebetegedtem volna, ha elveszítelek! – zokogta a nyakamba, én pedig azt se tudtam, mi történt.

 – Ezt lehetne később? – szólalt meg Andor unottan, de magához képest mégis így is meglepően lelkesen.

 – Mi… mi volt ez? – nyögtem, miközben próbáltam a nyakamból lefejtegetni Chris karjait.

 – Csak kipróbáltuk, hogy bírod a napfényt. Meglepően jól.

 – Mi? – a fejem még mindig kótyagosan zúgott, mintha apró tűkkel szurkálnák át a koponyám.

 – Egy hozzád hasonló, néhány napos vámpírt most söprögethetnénk ki a szemétbe – közölte Andor szárazon.

Chris erre még hangosabban zokogott, és ha szükségem lett volna levegőre, minden bizonnyal megfojtott volna az ölelésével.

 – A kis bőgőmasinának köszönheted, hogy egyben vagy. Szép teljesítmény Chris. Add a karod!
Mielőtt fölfoghattam volna, hogy ezt nekem címezi, maga elé rántotta a karom, és belém mart.
 – Na igen. Nem rossz – lökte arrébb a kezem néhány korty után. – Ahhoz képest, hogy elvileg fele-fele arányban adtátok neki a vért, még mindig rendesen érezni rajta a szirénvonást.

 – Ezt nem lehetett volna az előtt, hogy berakod abba a borzalomba? – hüppögte Chris.
 – Nem fogom olyanra pazarolni az időm, akiből bármelyik percben találhatok egyet.

 – Chris, kérlek! – nyögtem, mert már a hátamon folytak le Chris könnyei. – Mit jelentsen ez a szirén dolog?

 – Egyelőre annyit, hogy jobban bírod a napfényt, mint egy átlag vámpír – hadarta Andor. – Volt emberrel szexuális kapcsolatod az utóbbi elmúlt napokban?

Megráztam, a fejem, és még mindig azon voltam, hogy lefejtsem magamról Chris testét.
 – Vámpírokra meg nincs hatással, úgyhogy ez a része egyelőre tárgytalan – mormolta Andor inkább csak magának, és egy ugrással a munkaasztala előtt termett, ahol az érkezésünkkor is munkálkodott.

 – Várj! Nincs hatással? Chrisnek a… nyála? Rám?

 – Miért lenne?

 – Mindegy. Semmi – vágtam rá. Igyekeztem mindent kizárni a fejemből, mert nem akartam, hogy Andor szembesüljön a szexuális életemmel. Szerencsére tényleg nem az a fajta, akit érdekelt a téma.

 – Tehát ha már kis híján megsütöttél, hajlandó lennél tanítani? Annyit kísérletezel rajtam, amennyit csak akarsz! Bármit! – próbáltam kijátszani azt az előnyöm, hogy Andort, ha nem is nagyon láthatóan, de felcsigázta a tény, hogy nem lett belőlem hamukupac a gépezetében.

 – Gee – nyögte Chris.

 – Mit szeretnél tanulni? – kérdezte Andor.

 – Teleportálás, gondolatolvasás, mindent!

 – És hogyan szeretnéd mindezt elsajátítani, ha még embert ölni sem vagy képes? A kellemetlen hír számodra, hogy ezek mind olyan dolgok, amikhez elengedhetetlen a friss emberi vér, szóval gyere vissza, ha már elég nagyfiú vagy. Most pedig tűnés!

 – Emberi vért iszom!

 – Ja, a kis zacskókból. Mondom, majd ha több eszed van, és nem sikerült kinyírni magad, visszatérhetünk a témára. Chris, vidd innen, vagy mindkettőtöket megpörköllek!
Chris azonnal engedelmeskedett.

Tovább olvasom!

Lia és a vámpírok - 13.rész

Raven:
– Bocsi amiatt, tényleg… – próbálkozott Chris angyali ábrázatot magára varázsolni, de én úgy ráordítottam, hogy az emberi tüdőm beleszakadt volna.

 – BOCSI?
Hangosítás nélkül betöltött volna egy stadiont a kérdésem. Egy pillanatra elhűlve pislogtam azon, hogy ez a már-már pokolbéli hang az én torkomból szakadt fel.
Chris egyáltalán nem tűnt meglepettnek, csak maga elé tartott, mereven kinyújtott kezekkel próbált csitítani.

 – Figyelj, Adam előbb vagy utóbb úgyis…

Olyan higgadt volt, mintha csak valami apró civódás lenne az egész. Részéről minden bizonnyal annak is tűnt, és kegyetlenül ingerelt, hogy nem találom a módot, amivel megértethetném vele a borzalmat, amit tett. 

 – Úgyis mi? – Megragadtam a természetellenesen csontos és keskeny vállát. Megráztam, hogy a fogai összekoccantak. – Hogy tehetted ezt Frankkel? Hogy tehettétek?! A kibaszott életbe, én meg itt fetrengek veletek, mintha mi sem történt volna! Ez is a te kurva nyálad miatt van!
Legalább annyira undorodtam Christől, mint önmagamtól.

 – Oké Gee… Itt vagyok. Mit szeretnél csinálni?

 – A kibaszott képeddel feltörölni a kibaszott padlót!
 – Rendben, de előtte hallgass végig!

 – Kurvára nem érdekel! – törni, zúzni akartam. Rombolni. Bármit.
Az étkező berendezése pont megfelelőnek tűnt.
 – Figyelj, tényleg bonyolultabb örökké élni, mint gondolod! Csak csináljuk a dolgokat, amik poénosnak tűnnek, és nem érdekel, hogy mi lesz. Akkor viccesnek tűnt. – Gyorsan elillant az egyik falnak vágódó szék útjából. – Hadd mondjam végig!

 – Kibaszott seggfej, itt adod nekem a cukifiút, az érzékeny lelkű kis buzit, én meg már majdnem bekajáltam! Kibaszottul jó vagyok! Kétszer átbaszni ugyan azzal a szarsággal! Tapsot nekem!

 – Azért ne hasonlíts össze Adammel…

 – Miért?! Mert neked az számít, hogy basszanak?! Tök mindegy!

 – Gee, csak higgadj le… – mondta, és mondta, a világrengető közhelyeket, és mesterien játszotta, hogy tényleg a szíve mélyéről bán mindent.

 – Ha még egyszer Gee-zel, én… én…!

 – Oké, csináld! – tárta szét a karját, és megadóan meredt a szemembe.

 – Tök mindegy, úgyis csak kibaszottul élveznéd! Attól se lenne semmi bajod, ha szétloccsantanám az agyad a padlón, te tetves kis gennyláda! Gondolom, arra élvezel!
Azt akartam, hogy szembe szálljon, hogy nekem essen, és úgy fojthassam belé a szót, de ő rendíthetetlen gyengédséggel fojtatta:

 – Sajnálom! Tényleg! Ha tudom, hogy közülünk való leszel, akkor…

 – Sosem leszek közületek való!!!
Mindennél jobban esett az ordítás. Talán ebben az állapotban még a vérnél is jobban. Már nagyon közel álltam ahhoz az artikulátlan üvöltéshez, ami egy koncerten még jól is mutatna két szám között.

 – Kérlek… – nyögte Chris. Könnyek ültek a szemében. Elképzelésem sem volt, hogyan tudott ilyen mű-sírást produkálni. Bőven volt ideje rá gyakorolni. A könnyektől csak még nagyobb dühbe gurultam. Magam sem tudom, honnan lett ennyi erőm, de sikerült ököllel úgy állon vágnom Christ, hogy nekitántorodott a már előzőleg felborított asztalnak. Minden bizonnyal hagyta magát.
Az volt az egyetlen vágyam, hogy felnyársaljam az asztal felfelé meredő fémlábaira.

 – Ne engem hibáztass! – igazította helyre az állát, de még mindig tökéletes pózban állt a felnyársaláshoz – Oké, az én nyálam volt, de ha nem így, akkor sokkal rondábban történik!

 – Ennél rondábban???
Talán egy mozdulat is elég lenne hozzá, hogy átdöfjem rajta az asztallábat.

 – Adam bírt téged. Jó, ez nála más, de…
Annyira elöntött a düh, hogy már azt sem érdekelt, miből vonta le azt a következtetést, hogy Adam bír engem.

 – Idióta kis… – minden létező és nem létező szitkot szórtam, a szóösszetételek többsége más helyzetben kegyetlenül viccesnek hatott volna.

 – Figyelj! – ugrott arrébb az asztaltól. A bárszekrény ráborítása már nem tűnt olyan csábítónak, de azért több volt a semminél. Végeredményben természetesen semmit sem ért.
 – Láttam már párszor ugyan ezt a forgatókönyvet nála. Ha nem kedvelt volna, akkor a szemed láttára nyúzza meg a barátaidat, és sokkal, de sokkal nagyobb kínokat okoz, mint azzal, hogy…

 – Mindjárt meghatódom! – minden egyes porcikám lüktetett a dühtől.

 – Mivel tehetném jóvá?

 – Mi van???

 – Hogy a nyálam… – meredt a padlóra, és egyik lábáról a másikra billegett az üvegszilánkok között.

 – Jóvátenni? – Már képtelen lettem volna normális hangnemben beszélni.

 – Andor talán megcsinálná a barátod szemét – pislogott, mintha csak valami eltörött kisautóról lenne szó, amire véletlenül lépett rá a játszótéren.

 – Dögölj meg a pokolban és… – kezdtem bele újra, de Chris nekem ugrott, és a derekam köré fonta a karját.
 – Nem! Ne ölelgess, a kurva életbe! – lökdöstem el magamtól, de piócaként tapadt a testemhez.

 – Lehet, hogy gonosz vagyok, de azért bánt, hogy ilyen letört vagy! – meredt rám könnyes szemekkel, és mielőtt a képébe ordíthattam volna, hogy „Letört?”, gyengéden megcsókolt. Egy pillanatig átvillan az agyamon, hogy vajon ki tudnám-e úgy tépni a szemüregből azt a kék kis könnyesen csillogó vackot, mint ahogy Adam tette, de mire megvalósíthattam volna, hatott az átkozott nyála.
 – Vagy mégsem vagy olyan letört? – mosolyodott el, amikor a jobbja az ágyékomhoz ért.

*****

Lianne:

 – Ugorjunk már oda, hogy koppansz, és rájössz, hogy csak elég komoly szexmániád van, ráadásul totálisan belezúgtál Chrisbe, és nem sokáig nyafogtál azon, hogy a barátodat miatta vakítottam meg fél szemre – hadarta Adam röhögve.
Adam beszél a szexmániáról? Inkább bele sem gondoltam a további szavaiba. Legszívesebben az egészből kívülállóként maradnék, mert képtelenség igazat adni bármelyiküknek is.

 – Nem ő tehet róla – vágta rá Raven.

 – Ó, avathatjuk Szent Christophert! Pedig el tudom képzelni milyen hatásos hisztériát csaptál. Chris meg persze élvezete. Tökéletesen megértem, hogy miért találtatok annyira egymásra. Két igazi kis köcsög.

 – Ezerszer többet ér nálad.
 – Ó, milyen kis partit nyomtatok le a lezúzott lakosztályban! Chris tényleg keményen szereti. Igazából mindig nagy dilemmám, hogy kettőtök közül ki a nagyobb faszsóvár ribanc.
 – Elég legyen! – szóltam közbe, mielőtt még Adam úgy igazán belelendülhetett volna az elemzésbe.
 – Ne mondd, hogy te nem nézted volna végig mit művel a két kis nyomi egymással! Fogadni mernék, hogy még szerephez jutott az az asztalláb.
 – Chris milliószor többet ér nálad, bármit is tett – közölte Raven ridegen.

 – Az előbb még csak ezer volt. Ez a szerelem! – tárta szét a karját Adam.
Raven csak az orra alatt morgott.

 – Nem. Nem ez az.

*****

 – Anyámat egy vámpír ölte meg – suttogta Chris néhány óra múlva, és a nyakamba fúrta a fejét.

 – Mivan? – nyögtem unottan, és arrébb löktem a mellkasomról a kezét.

 – A szirént. Édesanyámat. Én meg megöltem az apám. Rendezhetünk ám kinek volt elcseszettebb élete versenyt – mosolygott. A kósza göndör hajszálak az államat csiklandozták.  – Gondolj bele… Nem vagyok se igazán vámpír, sem igazán szirén. Csak egy kicsit mindkettő.

 – Hüpp-hüpp – morogtam, arrébb toltam magamtól Chris fejét, és a hűtőhöz sétáltam, újabb tasak vérért. Még a tombolásom közepette is azt diktálta a tudatalattim, hogy a vérre ügyeljek, így a hűtő sértetlenül állt a romos étkezőben.

 – Egy jó kis vadászat biztos jobban feldobna, mint ez az állott vacak – szólt utánam Chris.
 – Pont leszarom.

Tovább olvasom!

Lia és a vámpírok - plussz

Előszó:
A legutóbbi rész végén ígértem, hogy a következőkben Lucy-től értesülhettek a történésekről.
Lecsupaszított váza, hogy mi volt az az esemény, ami miatt Raven Christ hibáztatta Adam cselekedetei miatt.

Ezt a történetrészletet még évekkel ezelőtt sikerül "kicsikarnom" Lucy-ből. Igazán nem kellett nagyon kérlelnem, gyakorlatilag elém rakta, mint valami borzalmasan összecsapott jegyzőkönyvet.
Akkor még fogalmam sem volt, milyen veszélyekkel járhat, ha hagyom valakinek, hogy csak így irkáljon nekem.
Szerencsére Lucy-nak sem volt.

Előre szólok, hogy az egész egy tinilány kaotikus elbeszélése, senki ne várjon tőle sokat, de legalább Chris egy másik oldaláról is "bemutatkozik".

Lucy

Nah, elmesélem én, hogy mi volt gyerekek! Szal, Adam vmikor még régen aszondta, hogy csinálhatok a banda (természetesen a My Chemical Romance-ről van szó) vmelyik tagjával egy interjút, hogy megtudjam, mi a véleményük arról, h Gee egy kis (?) ribanccá alakult.
Mivel nekem időm aztán van, mint a tenger, megvártam a megfelelő alkalmat az interjú megcsinálásához!
Ez a megfelelő alkalom akkor volt, amikor Adam elvitte a kis kurváját (kurva = Gerard, csak a Gerardot lusta vok leírni) Josphine-hez. Jah, Josephine am Adam anyja, ha vki nem tudná.
Én nagyon csípem Josephine-t! Olyan ő nekem, mint vmi példakép! Remélem helyrerakja Adam fejét, mer ami most van, az naon nem okés… Naon gáz, amit a kurvája miatt lerendez! Régen sokkal jobb fej volt! Mindig hozta a megaszexi emberkéket, aztán olyan jókat jáccottunk velük, hogy már a gondolattól totál felizgulok!
Erre most itt van ez a G! Ráadásul én tehetek az egészről!
De hát ki hitte vna, h ez lesz? Én csak gondoltam megmutatok neki néhány képet az MCR-ről, meg mutatok neki néhány számot (mer akkor ők vtak a kedvenc bandám, mostmár annyira nem ők azok, mert a tököm ki van tőle, hogy Adam folyton csak G-vel van)
Szal… am én csak azért mutattam Adam-nek az MCR-t, h talán megteccik neki G, és elhozza, hogy játszunk vele egy kicsit, de ÉN akartam vele jáccani!
Az nem volt benne a számításaimban, h Adam ennyire totálisan rácuppan.
Faszom tudja, hogy mit eszik ennyire rajta!
Persze, jó a segge, meg minden… De azért van még jó segg a világon, szal ez nem lehet az oka.
Jó, oké, a szerelemről hablatyol állandóan, de ha egyszer Josephine is világosan megmondta, h a vámpírok nem lehetnek szerelmesek?
Titta hülye ez az Adam.

Na mindegy. Tök poén viszont az, hogy szórakozgathatok a neten Adam és G dolgaival! Naon vicces!
A múltkor voltak azok a fényképek, amik közül persze azokat is feltettem, amiket G megkérd, hogy ne tegyek föl. Nemtom mit hisz rólam. Mi vagyok én, hogy azt csináljam amit ő kér? Nem fogok tőle hasra esni, h ő az MCR szexi seggű énekes! Attól még egy nyomi kis ember marad.

Megkérdeztem Priszt, hogy jön-e velem interjúzni, de aszondta, hogy inkább ő kimarad ebből az MCR-es hülyeségből. Meg azt is mondta, hogy ne haragudjak. Am Priszcilla a legjobb bnőm, szal nem haragudtam. Csak akkor is kellett vki, mert egyedül uncsi lett vna.
Mirandát is megkérdeztem, de neki sem volt kedve. Olyan izék…
Chris viszont szívesen eljött!

Szal az volt, hogy amikor lement a nap, Chrissel azonnal abba a szobába mentünk, ahol Frank Iero volt.
Azért Franky-hez mentünk, mert G mellett ő a legszexibb az MCR-ben. Na meg mert szoktak szexyn buzulni.
Totál meglepődött amikor egyszer csak felbukkantunk. Mondjuk ez tök természetes, mert mindenki meglepődik ilyenkor!
Az viszont vicces volt, hogy ijedtében még egy vázát is levet az asztalról!
Akkorát nevettem! xD
Nah, és innen kezdődött az interjú!
(Bekapcsoltam a diktafont, amit vittem. Aztán rájöttem, hogy kamerát is kellett volna vinni, mert úgy még poénabb lett volna… De akkor azt majd máskor.)

Én: Szia Franky Baby!
Nagyon durva volt, mert Chris azonnal ráugrott! Csak úgy beleteperte a legközelebbi kanapéba. Úgy bírom Christ! <3
Franky annyira le volt döbbenve, hogy nagyon! Meg se bírt mukkanni!
Aztán viszont ordítani kezdett.
Franky: Mi a fasz????? Mi a szart akartok????
Én: Adam barátai vagyunk, és egy interjút fogunk veled csinálni most!
Franky: Mi van? Még több vámpír?
Annyira cuki voooolt! Tisztára megbámulta a fogaim!
Chris: Miért Szexi, azt hitted, Adam az egyetlen?
Franky: Ö… A kurvaéletbe! Engem nem dugsz meg!!!
Olyan édes volt, ahogy ordított, meg megpróbálta magáról lelökni Chris-t! Chris meg csak röhögött! xD
Én: Hát nem is, mert ő általában csaj, De szerezhetek egy műfaszt, ha nagyon akarod…
Frankie: Szálljatok le rólam!
Tisztára pánikolt. Vergődött, mintha Chris máris a műfaszt venné elő…
Én: Pssszt… Nem kell balhézni… Interjút fogunk csinálni, és kész.
Franky: És ha nem vagyok hajlandó válaszolni?
Én: Akkor megölünk.
Franky: Öh… Oké. Akkor… inkább válaszolok.
Tök cukker volt, ahogy megadta magát!
Én: Remek! Akkor az első kérdés: Te szerelmes vagy Gerardba?
Franky: NEM!
Én: Hazudsz!
Franky: Ti is tudtok gondolatot olvasni?
Én: Tehát szerelmes vagy belé.
Am Chris egyáltalán nem tud gondolatot olvasni, és én is még csak tanulom Prisz-től… Csak az a gáz, hogy Prisz se profi. Adamnek megy rohadtul. De ő meg nem hajlandó tanítani! Akkora fasz!
Franky: Én nem…
Én: De. Második: Szeretnéd, ha Adam helyében lehetnél, és azt csinálhatnál Gee-vel amit csak akarsz?
Franky: Én sosem bántanám.
Én: De megbasznád.
Franky: Nem!
Én: De!
Franky: De nem!!!
Chris: Persze, mert még nem hallottad, hogy hogy nyög éles helyzetben! Én már láttam is!
Én: Meglested őket?
Most teljesen ledöbbentem, mert Chris erről nekem még nem mesélt!
Chris: Hát naná! Ha már ott lakom én is…
Én: És nekem miért nem mondtad?
Naon mérges voltam Chris-re. Egy ilyen dologból bunkóság, hogy kihagy!
Chris: Nem kérdezted!
Én: Bazd meg! És mi volt?
Totál beindultam a témától. Minden perverz részlet érdekelt.
Chris: Awww… háááát, úgy elverte Adam Gerardot, hogy csak néztem! De az meg úgy élvezte, te! Olyan szadomazó volt, hogy a nyálam kicsordul azóta is, pedig Gee túlélte…
Én: De komolyan megverte?
Chris: Jó’ van, hát nem úgy, ahogy általában csinálni szokta, de kurva szexi volt! Volt bilincs, meg korbács…
Franky: ADAM TÉNYLEG VERI GEE-T???
Chris: Veri hát! Te is megnézted volna mi?
Én: Nah! Térjünk vissza a munkához! De ez jó kérdés! Szal?
Franky: Nem néztem volna meg!!! Megölném azt a faszt, aki bántja Gerardot!!!
Én: Wooow, a kis hős! Tudtam én, hogy féltékeny vagy!
Franky: Nem vagyok féltékeny, csak…
Chris: Kamu! Te is úgy megtosznád Gee seggét, hogy csak na. Ne tagadd már, nem szégyen! Sokan vannak ezzel így.
Franky: Sosem tennék olyat, ami fájna Gee-nek!
Én: Hogy oda ne rohanjak… Pedig ahogy elnézem, Adam kis házi kedvence kifejezetten bukik a fájdalomra.
Franky: Gerard nem házi kedvenc!!!
Awww, egyem a kis cukker pofiját! Olyan kis édibédin próbálja mindig védeni G-t.
Chris: Jó, akkor csak szex rabszolga. Minden esetre én kifejezetten irigylem… Régi szép idők… Hajj Adam… te vadállat…
Én: Jól van már, nekem is hiányzik, de nem kell a cirkusz…
Most mit kell itt hisztiznie? Én is jobban elvoltam, amikor még együtt jáccottunk Adammel.
Franky: Titeket is kefél?
Ooooolyan édin kérdezte! Olyan ártatlan volt, meg minden!
Chris: Csak engem! És inkább múlt idő…
Pff, még fel is vág ez a pöcs! Csak őt kefélte, blabla. Csak azér mert pasi. Rohaggyon meg. Én is akarom Adammel csinizniii!!! És fogom is.
Franky: Mi a faszom van?
Franky nagyon ideges volt. Chris eddig a vállát fogta le a kanapéhoz, de most lassan az ölébe helyezkedett. Awww…
Chris: Szexifiú, annyi van, hogy mi kérdéseket teszünk fel neked, te pedig legalább annyira jó leszel, mint szexi, és szépen válaszolt nekünk…
Franky-nek nem tetszett, hogy Chris az ölébe ült és azonnal ütögetni próbálta.
Chris: Ssss… Nyugi, nem fog fájni…
És aaaawww, Chris Franky lába között kezdett matatni! Franky meg csak vonaglott alatt. Na persze Chris ezt kifejezetten élvezte.
Franky: Hagyjál békén! Inkább az interjú! Válaszolok mindenre!
Én: Hát jó… Chris, hagyjad egy kicsit… Szaaal… Mit szólt ahhoz, hogy G egy szexrabszolga?
Franky: De… Gee… Gee tényleg… tényleg…
Én: Tényleg egy szex rabszolga! Adam pórázon tartja, az ágya lábához kötve, egy szál tangában!
Chris: Ne szivasd már te is! Úgyis annyira fosik a barátjáért! Ez annyira édeeeess…
Én: Na mi van? Nem csak nekem jön be?
Chris: Egy szóval sem mondtam, hogy nem jön be! Izgatnak a tetovált pasik…
Franky: Ti most rólam beszéltek?
Chris: Nem édes, szerinted mégis kiről?
Én: Imádom ezt a pasit! Én tartanám kikötve az ágyamhoz! Nem visszük haza?
Franky: Előbb megdöglöm!
Én: Ez nem a te választásod…
Chris: És ne mond, hogy nem élveznéd, ha egésznap kefélhetnél…
Franky: Veletek biztos nem!
Milyen kis bátor, hogy így felvágták a nyelvét, miközben velünk dumál! Imádom!!!
Én: Téééényleg, melyikünket fektetnéd meg szívesebben?
Franky: Egyikőtöket sem!
Chris: De Gerardot igen, mi? Jól meg tudnád tömni azt a helyes kis seggét…
Franky: Mikor fogjátok fel, hogy nem vagyok meleg?
Én: Hatalmas kamúúúúúúúúúú! Awww, Frerard! Totálisan el tudom képzelni, hogy alattad nyög G nem Adam alatt!
Chris: Hát, én nemtom… De! Tök szexi lenne.
Én: Naaaa, te nem szeretnéd?
Franky: NEM OKOZNÉK FÁJDALMAT GERARDNAK! Soha! Ha… ha muszáj… szeretkeznék vele…
Én: Óóóóóóóó, szeretkezne! Hogy egyem meg! Méghogy nem buzi! Egyem azt a buzzancs kis fejed!
Ez annyira gigamega cukker, hogy el nem tudom mondani! Awwwwwwwwww!
Chris: De édess! Én odáig vagyok ám az ilyesmiért! Gyertyafény, meg minden! Mondjuk Gerard nem hiszem, hogy túlságosan értékelné… Amennyit eddig láttam, nekem úgy tűnik, hogy egy mocskos raktár, vagy akármi is megteszi, csak egy faszt kapjon…
Franky: Én ezt nem hiszem el! Gerard egyáltalán nem ilyen…
Chris: Bocsi szexim, de honnan tudod, hogy milyen? Azt lehet, hogy tudod milyen volt, de azt biztos nem, hogy milyen lett…
Franky: De… de ezt az egészet nem élvezheti! Adam bántja! Tennem kell valamit…
Csak motyogott szegényke… Jól elvan. De mi mégjobban.
Chris: És mégis mit tehetnél édes? Gondolom tisztában vagy vele, hogy egy vámpír azt csinál egy emberrel, amit csak akar… Én például… lássuk csak… most azonnal megkeféltethetném magam…
Franky: Pff. Azt hiszem ahhoz nekem is kéne némi érdeklődés…
Chris: Arra gondolsz, hogy nem áll a farkad? Hidd el, meg vannak a módszereim…
Én: Bizonyám!
Miközben ezen röhögtem, más is az eszembe jutott. Egy egész jó kis tervecske.
Chris: Úgyhogy, a farkad a kezemben van.
Én: Várjunk még egy kicsit… Figyelj cukifiú… Azt hiszem nekünk valahol egyeznek az érdekeink. Te vissza akarod kapni G-t, mi vissza akarjuk kapni Adam-et.
Chris: Mi az Lucy?
Én: Annyit kéne csak csinálnod, hogy elmondod G-nek az igazat.
Franky: Igazat?
Én: Hogy szeretnél vele lenni.
Franky: De…
Chris: Igaza van Luc-nek! Mindenki tök jól járna. Te boldogan élhetnél Gerard-dal, amíg meg nem haltok, és minden ugyan olyan lenne, mint régen.
Na persze azt nem fogjuk Franky orrára kötni, hogyha Adam meglátja (márpedig meg fogja…), hogy ők ketten bármit is csinálnak, kinyírja mindkettőjüket gondolkodás nélkül.
De ez nekünk már tök mindegy.
Franky: De… Adam…
Én: Vele nem foglalkozz! Majd mi elintézzük őt. Ígérem, nem fog titeket bántani, egy ujjal sem!
Ó, hogy egyem meg a cuki kis naiv fejét! Ezeket mind el is hiszi!
Chris: Áll az alku? Mindenki visszakapja amit akar.
Franky: És… mikor? Mármint… Mikor csináljam? És egyáltalán mit, a kurva életbe?
Én: Néhány perc, és Adam idehozza G-t. Mi addigra eltűnünk. Ne szólj rólunk semmit… Csak tedd, amit jónak látsz… Mindend rendben lesz.
Chris: Vámpír becsületszavunkra!
Franky: Van olyan?
Chris: Persze! Van egy törvényünk, amit nem szeghetünk meg. Ha kimondjuk, hogy becsületszó, mindegy mi történik, meg kell tenni!
Én: Bizony.
Franky: Hát… rendben… legyen…
Én: Szuper!
Chris: Na, akkor most jön a ráadás édes!
Chris erőszakosan lesmárolta Franky-t. Franky olyan édesen próbált meg tiltakozni!

Éreztük, hogy jön Adam. Eltűntünk egy pillanat alatt. Franky meg csak ült.

Tovább olvasom!

Lia és a vámpírok - 12.rész

A hotelbe érve gondosan beraktam a kartondobozt a hűtőszekrénybe, majd alig tettem néhány lépést, visszafordultam, hogy kivegyek még egy tasakot. Hamar el fog ez így fogyni.
Ledobtam magam a fotelembe, és a kis dohányzóasztalra tettem a lábam.
Nem mondom, hogy minden keserűségemet sikerült elnyomnia a vér kellemes ízének, de esett legalább annyira jól, mint anno egy jó cigaretta.

Chris a karfára ült, átkarolta a vállam, és csókot nyomott a fejem búbjára:
 – Látod, csak megoldódnak a dolgok! Ha elfogy, visszamegyünk Tomékhoz, aztán nem is kell ölnöd, amíg nincs kedved. Minden okés lesz.
Mint valami elcseszett romantikus vígjátékban, mikor a feleség gügyögve próbál lelket önteni a munkából morcosan hazatért férjébe. Csak vér helyett egy dobozos sör kellett volna a kezembe, a másikba pedig egy napilap.
Ha napilap nem is, de egy színes magazin hamarosan a kezembe is került.
Már válaszoltam volna Chrisnek, hogy sosem lesz kedvem ölni, és nem pofázzon nekem arról, hogy minden rendben lesz. Amikor szólásra nyitottam a szám, rózsaszín szélvészként robogott be Lucy. Pedig már nagyon reménykedtem benne, hogy most jó ideig ellesz Priscillával. 
Mondjuk örökre.

 – Nem is hiányoznak a barátaid? – csacsogta a kis szörnyeteg, miközben körbetáncolta a szobát. A harmadik kör után elém dobott egy magazint. – Ez nem szép dolog!
A címlapon egy olyan férfi arcképe szerepelt, akit nem is olyan rég, még nap mint nap láthattam a tükörben. Most már csak régi, nem kívánt ismerősként derengett.
A szalagcím láthatatlan ökölként vágott gyomron:

My Chemical Romance: Gerard Way eltűnt
vagy ócska reklámfogás?

Szóra sem méltatva felkaptam a magazint a dohányzóasztalról, összegyűrtem, és a szoba másik felébe hajítottam. Meglepődtem azon, hogy viszonylag kis lendülettel is mekkorát repült az újság. Lucy vinnyogva felnevetett. Chris nem találta szórakoztatónak a dolgot, de talán még irritálóbb volt az a szánakozó tekintet, amivel jutalmazott.
Rosszul voltam a gondolattól, hogy találkoznom kell azokkal, akiket mindenkinél jobban szeretek, és mindennél többet jelentenek számomra. A bandával. A családommal. Gyűlöltem magam a gondolat miatt, de azt kívántam, bár soha többé ne kéne látnom őket. Bár sose ismertük volna egymást. Akkor nem okoztam volna nekik annyi fájdalmat, amit a legkevésbé sem érdemeltek meg.

*****

Lianne:

 – Na, ez most tényleg elég hatásvadászul hangzott! – vigyorgott Adam.
 – Ó, mert te aztán szavakba tudnád önteni azt a borzalmat, amit akkor éreztem, igaz? – csattant föl Raven.
 – Nem hiszem – vonta meg a vállát Adam. - Igazából felesleges rá a betűket pazarolni.
 – Majd én is belepofázok abba, amiket te írsz, oké? – szóltam közbe mérgesen én is.
 – Csak tessék! – tárta szét a karjait Adam.

*****

 – Mikor talizol velük? – vihogott Lucy, jól láthatóan óriási élvezetét lelve abban, hogy sikerült felzaklatnia a magazinnal.

 – Ne erőltesd! – szólt rá Chris, és ebből vagy egy órás civakodás kerekedett, minek végén Lucy már azzal is előrukkolt, hogy mekkora kretének vagyunk, amiért nem megyünk vele vadászni.
Toporzékolt még egy sort, aztán köddé vált.

 – Majd lenyugszik! – mosolygott Chris Lucy hisztirohamán.

 – Leszarom – feleltem őszintén.

 – Vele se legyél olyan bunkó! Félig ő teremtett. Oké, kicsit dilis, de…

 – Elhiszed, hogy ezt is leszarom? – vágtam közbe.
Chris megvonta a vállát, és kacagva a vérre bökött.

 – Olyan menő vagy azzal a zacskós vérrel!
Már a harmadik tasak.

 – Anyád… – sziszegtem.

 – Őt ne szidd lécci – ingatta a fejét.

 – A kurva anyád! – felpattantam a kanapéról, és az ablakoz vonultam. Elég morbid tükörkép volt. Úgy szürcsöltem a vért, mintha csak valami üdítőital lenne.

 – Most komolyan, mit ártottam én neked azon kívül, hogy most fincsi vért ihatsz?
Nem feleltem, csak hátat fordítottam neki. Azonnal elém ugrott:

 – Akkor menj ki a napra! Nem foglak megállítani! – kiáltott, mint egy zsémbes feleség, majd mikor újra ledobtam magam a fotelre, ragyogó tekintettel folytatta. – Na látod! Már nem is akarsz meghalni. Elhiszem, hogy akkor meg akartál, Adam miatt, meg minden, de most már nincs kedved meghalni, úgyhogy ne legyél ilyen bunkó! – fecsegett.

 – Tele van a tököm veled!
Egyszerűen nincs megfelelő szó arra, hogy megértessem Chrissel, kopjon már le végre.

 – Most mi bajod van, de komolyan?

 – Hogy mi bajom van? Irtózom a gondolattól, hogy találkoznom kell a szeretteimmel! Ez a kurva nagy bajom! – mutattam végig magamon, és az asztalra hajítottam a kiürült tasakot.

 – Na, végre valami konkrétum! – mosolygott Chris pofátlanul. – Ráér, nem?

 – Aha – böktem a szoba másik felében heverő magazinra.

 – Hát, írj neki egy e-mailt!

 – Sziasztok, ne aggódjatok értem, sikerült megszabadulnom attól az állattól, aki minden bizonnyal örökre sebet ejtett rajtatok, úgyhogy már nem kell aggódnotok, most itt vagyok Chrissel! Ja, Frank, emlékszel Chrisre? – Frank és Chris képe bevillant a lelki szemeim elé, majd sötét ködként el is lepte az agyam. – Már hogy a kibaszott kurva életbe ne emlékeznél! MIATTA van ez az egész! – üvöltöttem torkomszakadtából.

 – Héhé, nyugi! – tartotta maga elé a kezeit Chris, mintha attól félne, hogy bármiféle kárt is tudnék benne tenni.

 – Ne mondd nekem, hogy nyugi, te aljas, tetves kis gennyláda, a te kibaszott nyáladtól mászott rám Frank, emiatt borult el Adam agya, és… ! – még perceken keresztül ordítottam, ahogy talán még soha, minden szavakba foglalható dühöm Chrisre zúdítva.

*****

Lianne:
 – Nem akarod elmesélni, azoknak, akik nem tudnák, hogy mik voltak azok a borzalmas emlékek, amitől hisztériázni kezdtél? – érdeklődött Adam a lehető legbájosabb mosolyát magára erőltetve. Kényelmetlenül fészkelődtem a székemben, és reménykedtem, hogy erre nem nekem kell majd válaszolnom.
 – Chris megcsókolta Franket, azt talán nem kell még egyszer elmondanom, hogy mi történik a nyálától. Frank pedig rám mászott. Adam meg féltékenységi rohamot rendezett – morogta Raven kelletlenül.
 – És komolyan azt hitted, hogyha ez az egész nem történik, boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Ajjajj drágáim, csak szükség lesz újra végigrágni a „hogyan ismerkedtem meg Gerarddal” mesét.
 – Adam, ez most nem ide tartozik – vágtam rá. 
 – Figyelsz te arra, amit Rev mesél? Pontosan ez tartozik ide. Ha már ezt írjátok, össze kell szépen szedni azt a sztorit is, ami a megismerkedésünkről szól. Indítsunk róla közvélemény-kutatást? Fontos részleteket nem szabad eltitkolni!

_____________________________________________________

A következő rész rendhagyó lesz, mert sajnos Adamnek igaza van abban, hogy vannak részletek, amiket nem lehet kihagyni, különben érthetetlen lenne a történet. Mivel Raven továbbra sem szeretne erről beszélni, majd Lucy írásait felhasználva mutatom be dióhéjban, hogy mi is történt. 

Tovább olvasom!

Lia és a vámpírok - 11.rész

Lianne:

 - Kérdezhetek valamit? – szóltam közbe, kivételesen én, mert volt valami, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni az eddig elhangzottakból.

 - Hüm? – vonta föl a szemöldökét Raven.

 - Amikor Adam mesél Prisről, meg amikor egyszer én is beszélgettem vele, teljesen rideg volt. De mint egy jégszobor. Most meg ahogy te meséled, inkább hasonlít a stílusa Adam könnyedségéhez. Én egyszer nem hallottam kacagni! – mondtam, és még mindig kirázott a hideg annak a néhány percnek az emlékétől, amíg Priscillából próbáltam kicsikarni néhány választ egy interjú erejéig.

 - Jajj már Lia, azért ezt nem olyan nehéz összerakni! – került elő Adam újra. Kár volt felhozni a témát. Örülhettem volna, amíg távol volt.
 - De, nehéz, éppen miattad! – vágtam rá. - Te mondod mindig, hogy mennyire… kemény! Erre itt kacarászik!  

 - Mert mondjuk én ismerem igazán?

 - Akkor ez a beszólogatás csak megjátszás?

 - De okos itt valaki! – csapta össze a tenyerét Adam, gúnyosan vigyorogva, és már nyúlt is volna, hogy összekócolja az eleve is szénakazal hajam, de még időben kitértem előle. Csak egy másodpercet bírna ki e nélkül a vigyor nélkül!

 - De minek játssza meg?

 - Te minek játszod meg, hogy ártatlan kislányka vagy, aki él-hal Raven sztorijáért? – szerencsére nem kellett felelne, mert Raven folytatta a mondanivalóját.

*****

Chris szerencsére nem akarta tovább hallgatni Lucy és Priscilla csevegését, megfogta a kezem, és aminek kevésbé örültem, a bárpult felé húzott.  
 - Igen Adam, harapj! – hasított a levegőbe a fiatal lány sikolya. Undorodtam a ténytől, hogy a helyiségben ez az égvilágon senkit sem zavar, a többség kifejezetten élvezi. Megpróbáltam lefejtegetni magamról Chris csontos ujjait, hogy egy lépéssel se keljen közelebb kerülnöm Adamhez, és a kéjesen visongó lányhoz.

 - Csak nyugi! Nem érdekeljük öt.

 - Leszarom, de nem akarom látni! – fakadtam ki.

 - Jó, de Tomnál van vér – biccentett a pultos felé.

 - Majd ha Adam végzett.

 - Az beletelhet egy kis időbe – vonta föl a szemöldökét Chris.

 - Időnk az aztán van, nem? – horkantottam.

 - Igaz – biccentett Chris vidáman, és leültünk a legközelebbi két személyes asztalhoz. – Ne nézd már, csak rosszabb lesz!

 - Annyira undorító. És tudod mi a legundorítóbb? Hogy én is így fetrengtem a karjaiban. Én voltam ugyan ilyen, elködösül agyú kis… ribanc – nem igazán tudtam, miért épp Chrisnek mondom ezeket, de úgy éreztem, ha nem mondom ki, ott helyben felmondaná az agyam a szolgálatot.

*****

Lianne:

 - Milyen kár, hogy akkorra már rég felmondta! – karattyolt közbe Adam, én pedig rosszallóan végignéztem, ahogy már megint az ágyamon fetreng, de továbbra sem tudtam megbékélni a gondolattal, hogy egyszerűen tudomást sem vett Ravenről a bárban. Mielőtt bármit mondhatott volna még, gyorsan Ravenre pillantottam, hogy folytassa.

*****

Amíg Adam ölébe nyögdécselt a lány, Chris arról fecsegett, hogy a bárban melyik a kedvenc emelete, és melyik szobákban vannak a legkényelmesebb ágyak, na meg hol vannak különleges játékszerek, és melyiket kéne mindenképpen kipróbálnunk. A legkevésbé sem érdekelt, de inkább próbáltam rá koncentrálni, mint hogy Adaméket hallgassam.

Vagy fél óra telt el, mire Adam felkapta a félig eszméletlen, de még mindig hangosan lihegő lányt, és felvonszolta az egyik emeletre. Még bőven a tinédzserkorban lehetett. Hogy keveredhetett szegény Adamhez? – Chris felrántott maga mellől, és mosolyogva húzott a pulthoz.

 - Szia Tom, kérnénk néhány zacskós-vért! – mondta Chris a nagydarab, pirospozsgás vámpírnak, aki éppen egy borospoharat törölgetett ráérősen. Egy westernfilm csaposát idézte fel bennem, aki egyáltalán nem illik bele a mögötte lévő „díszletbe”, ami a legdrágább italok, és olyan palackok sokaságából állt, amit még életemben nem láttam.  

 - Ó, valaki még nagy pacifista, igaz? – nézett végig rajtam a vámpír, de a tekintetében nem volt semmiféle megvetés.

 - Valami olyasmi… - motyogtam.
Tom vidáman biccentett, letette a poharat, és a bár sarkában lévő óriási, fekete hűtőnél termet, majd egy szempillantás múlva újra előttem állt, egy méretes kartondobozzal a kezében.
 - Húsz tasak van benne, kóstolónak – rakta elém a pultra. – Nyugodtan meg lehet mikrózni, van, aki szerint melegen jobb. Nem lesz semmi baja tőle, ez már tartósítva van. De jobb felbontás előtt hűtőben tárolni.
 - Ezért… nem halt meg senki? – meredtem a barna dobozra, kicsit bugyután, de hirtelen nem tudtam jobban megfogalmazni a problémámat.
 - Sima véradás! Az emberek azt hiszik, a kórháznak adják. Ennyi – magyarázta derűsen, én pedig inkább nem kérdeztem rá, hogy mégis milyen alvilági vámpírszervezetek tudnak lopni a vérbankból.
Felhajtottam a karton doboz fedelét, és belelestem. Két sorban sorakoztak egymás mellett a tasakok.

 - Mivel tartozom? – kérdeztem bizonytalanul. Úgy éreztem, ez a minimum, ha már Tom ilyen készséges.

 - Mer’? – nézett rám Tom meglepetten. Chris kuncogott.

 - Hát a… - emeltem föl a dobozt.

 - Ja, vidd csak! – legyintett.

 - Öm… köszönöm – méregettem a dobozt bizonytalanul.
Csak arra tudtam gondolni, hogy ebben valami csapda lesz. Vámpír létére Tom túl kedvesen viselkedett.

 - Szívesen!
 - Miért éri meg neked ezt csak így, ingyen odaadni? – kérdeztem rá.

 - Ó, hány napja vagy vámpír? – pillantott rám, majd Chrisre, mintha azt várná, hogy én nem tudom megmondani.

 - Kettő? – határozottnak indult, de a végén kérdően Chrisre sandítottam, aki csak mosolygott.

 - Így már érthető! – bólintott Tom, és még mindig gyanúsan rokonszenvesnek tűnt.  

 - Mi is?
 - Jobb, ha hozzászoksz, hogy nálunk nincsenek ilyen baromságok, hogy pénz! Mivel érne nekem többet néhány papír fecni, mint az, hogy akár emiatt is bejönnek az újoncok a báromba?

 - De akkor… Semmilyen fogyasztásért nem fizetnek? Mármint semmit?

 - Ha nagyfiú leszel, megérted – kacsintott Tom, mintha régi cimborák lennénk, és a bár másik végében termett. Követtem a tekintetemmel, de Miranda a semmiből bukkant fel előttem:

 - Ó igen, ezen sokan fennakadnak! – mondta vidáman, és átszúrt egy kemény és élet végű műanyag csövet az egyik vértasakon, majd szívószálként átnyújtotta nekem.

 - Ne csodálkozz azon, hogy nem kell pénz, elvégre nem is pénzből élünk – mosolygott. – Azért vagyunk itt Tommal, mert ezt szeretjük csinálni.

 - Na, mit szólsz? – veregetett vállon Chris mosolyogva.

Csak megvontam a vállam, és még mindig a csapdát keresve, beleszívtam a vérbe. A fogyasztói társadalomban eltöltött közel harminc év után nem volt valami könnyű megemésztenem, hogy ebben a bárban semmi sem a pénz körül forog. Itt az emberi élettel kereskednek – gondoltam Adamre, és a tizenéves kis csitrire az ölében.

 - Egyszer úgyis meg fogod unni – nézett Chris a tasak vérre.

A vér még csak a közelébe sem ért Chris, Lucy vagy Andor ízéhez, de milliószor jobb volt, mint a macskáé. Az első korty után úgy éreztem, ezzel elleszek egy ideig.

Tovább olvasom!

Lia és a vámpírok - 10.rész

Raven:
Adam a fényesre lakkozott, hosszú, barna bárpultnál ült, lazán terpeszbe tett lábai között az aktuális áldozata tekergett. 

Menekülni akartam, vagy oda menni hozzá, és behúzni neki egy óriásit, vagy jelenetet rendezni úgy, mint régen.Szerencsére megmoccanni sem bírtam.

Úgy tűnt, Lucy és Chris tartott Adamtől, mert csak sunnyogva intettek egy sziát a csaposnak, és húztak is maguk után egy négyszemélyes asztalhoz. Kábán követtem őket.

Adamnek fel sem tűnt az érkezésünk, annyira el volt foglalva az ölébe simuló lánnyal. Hosszú másodpercekbe telt, mire az agyam feldolgozta, hogy nem lányos arcú fiú, hosszú hajjal, hanem egy lány, mellekkel. Vagy csak hermafrodita. Adam annyiszor hajtogatta nekem a „szerelmem emléke miatt nem dugok nőket” történetét, hogy gondolkodás nélkül elhittem neki. Most már abban is kételkedtem, hogy egyáltalán létezett-e Lorenna, vagy az egész mesét csak az én vakításomra találta ki.

Mikor elhaladtunk mellettük, Adam a legapróbb érzelem nélkül, egy pillanat erejéig a szemembe bámult, mintha soha de soha nem látott volna ezelőtt, aztán visszafordult a fiatal leánykához és ott folytatta a tevékenységét, ahol abbahagyta. Valahol a lány sötétkék, szemérmetlenül rövid farmerszoknyája alatt.  

Mindenre számítottam Adamtől, csak erre a reakcióra nem.

*****

Lianne
 - És mégis ez volt a legütősebb! – kiáltott fel Adam diadalmasan, és az ágyamon fekve belebokszolt a levegőbe. Kivételesen örültem, hogy beleszól, mert igen kíváncsi voltam a magyarázatára. Tökéletesen egyetértettem Ravennel: én sem erre a reakcióra számítottam.
 Raven nem mondott semmit, csak morgott valamit az orra alatt.
 - Még csak hozzá se szóltál? – fakadtam ki, mert amikor kéne, természetesen nem kegyeskedik őnagysága beszélni.
 - Oké, ha tudom, hogy utólag ekkora cirkuszt csináltok belőle, kicsit felturbózom a dolgot – vonta meg a vállát Adam. - Ha hozzászólok, Gerard az első hangra térden állva könyörgött volna, hogy vigyem vissza hozzám.
 - És ez neked ellenedre lett volna?!
 - Mint már említettem, akkor a legkevésbé sem érdekelt a nyomora – legyintett.
 - Tehát most már beismered, hogy érdekel?
 - Tényleg nem nézel ki olyan idiótának, mint amilyen kérdéseket fel tudsz néha tenni – sóhajtott Adam.
 - Most komolyan, te érted? – fordultam Ravenhez.
 - Felesleges azon fáradoznod, hogy Adamet megértsd – húzta félmosolyra a száját Raven.
 - Mi olyan felfoghatatlan abban, hogy nem érdekelt a kis pöcs? – röhögött Adam.
 - Hát, hogy eleinte is, meg most is igencsak… Foglalkozol vele! Sokat!
 - És?
 - És akkor mi az, hogy amikor bement a kocsmába, le se szartad?
 - Éppen jobb elfoglaltságom volt, nevezetesen… Á, franc se tudja már hogy hívták! – vigyorgott.

*****

A kocsma pompája közel sem nyűgözött le annyira, mint amikor első alkalommal jártam itt, pedig most az óriási, négyszögalapú terem közepe táján találtunk szabad helyet, így, ha felnéztem, kényelmesen megcsodálhattam volna a fölénk magasodó függőfolyosókat.
Ez a vámpírkocsma olyan benyomást kelt az emberben, mintha valami bizarr Csodaországba csöppent volna. Első alkalommal azt se tudtam, hova kapjam a fejem az ámulattól. Nyolc emelet épült egymásra, a földszintről be lehet látni az összes gangot, mint egy régi bérházban. Az emeleteket egytől egyik különböző stílust képviselnek, csak nem éppen időrendi sorrendben. Barokk, klasszicista, egyszerű falécek, modern, reneszánsz… És az oszlopok, a képek, szobrok, vázák, a függőfolyosókon mind az adott emelet formavilágához passzoltak. Bármelyik művészettörténetet kedvelő lélek el tudna itt időzni órákat. Akik azonban erre járnak, azokat aligha a művészeti értékek kötik le.

 - Ez könnyen ment – sóhajtott fel Lucy, és ledobta magát a díszesen faragott székre.

 - Én azt hittem, idejön… - mondta Chris.
Adamnek háttal ültem le, hogy még véletlenül se kelljen látnom, mit művel a bárpultnál.

 - Sziasztok! – integetett felénk közeledve egy tarka lepedőkbe tekert, mezítlábas lány, akinek mindenféle színes toll állt ki a narancsszínű hajából. Láttam már egyszer. Egy ilyen teremtményt nehezen is verne ki az ember a fejéből. Amikor egy éjszakára itt hagyott Adam, ő ébresztett fel, és rémített halálra. Most egyáltalán nem tűnt ijesztőnek.

 - Á, Georg? – mosolygott rám.

 - Gerard – javította ki Chris, majd rám nézett és megsimogatta a vállam. - Mi a baj?

 - Hogy mi a baj? – morogtam, de azt már nem tettem hozzá, hogy az, hogy túl sok olyan emlék tört rám ettől a helytől, amit a legszívesebben mindörökre elfelejtenék. Legalább annyira, mint az a vámpír, aki éppen egy vörös kislányt passzíroz föl a bárpultra, és tesz magáévá annak ellenére, hogy vagy négy-öt vámpír, plusz a pultos, Tom követi szemmel a tevékenységét. Adam kifejezetten élvezi a tekintetek kereszttüzét.

 - Ajjj… - paskolta meg a vállam Chris bátorítóan.

 - Ja, Adam? – kapta el a pillantásom Miranda is. – Hát, ő már csak ilyen – hangzott el a nap bölcsessége, majd felvette a rendelésünk. Jobbam mondva Chris rendelését (valami kimondhatatlan nevű italt), mert én nem voltam hajlandó semmit sem kérni, Lucy pedig kámforrá vált.  

Már éppen örültem, hogy Lucy eltűnt, de már közeledett is a kis boszorkány, kézen fogva húzva azt a vámpírt, akit már majdnem annyira nem akartam látni, mint Adamet.
Még mindig el kellett ismernem magamnak, hogy ő az egyik, - ha nem „A” - , legdögösebb nő, akit életemben láttam. Most egy vörös fűzőt, ami szemérmetlenül kiemelte az eleve is méretes kebleit, egy bokáig érő, de legalább combközépig felsliccelt, szűk, fekete szoknyát viselt, hozzá tíz centis tűsarkú körömcipőt. Szőke tincsei zabolázatlanul omlottak le egészen a derekáig. Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy megérintsem, tényleg annyira selymes-e, mint amilyennek látszik.
Adamhez képest meglepően sok érdeklődést mutatott irántam.

 - Komolyan ti csináltátok? Ketten? – nézett végig rajtam elismerően. Legalább olyan elismerően, ahogy egy anya néz a gyermekére, amikor megmutatja az óvodában készült zsírkrétarajzát.

 - Hát, Andor csinálta meg, hogy mozogni is tudjon – vallotta be Lucy csipogva.

 - Nem rossz. Azt nem kérdezem, hogy épelméjű-e, mert már embernek se volt az.
Priscilla hátulról átkarolta Lucyt, és egy csókot nyomott a feje búbjára, amiről nem tudtam eldönteni, hogy egy anyához, vagy inkább szeretőhöz méltó.

 - Nem akar ölni! Hülye zacskós vért akar – nyafogott Lucy, én pedig kis híján bokán rúgtam az asztal alatt, de még időben eszméletem rá, hogy úgyis én jönnék ki rosszul a dologból.

 - Pont erről beszéltem. A tiétek, neveljétek meg! – kacagott Priscilla. – Én a helyetekbe nem hagynám hogy érvényesítse az ilyen kis baromságait.
Most már inkább úgy éreztem magam, mint egy kiskutya, akit örökbe fogadtak az utcáról, és nem tudják szobatisztaságra szoktatni.

 - Ne beszélj így róla! Már hozzánk tartozik! – kell lovagiasan a védelmemre Chris, és egy nyálas csókot nyomott az arcomra.  

 - Csak nem fellángolt a kicsi szirén szíve? – szorította a keblére Priscilla mindkét kezét.

Tovább olvasom!